Néhány éve már, hogy a keszthelyi intézet fennáll, s a harmadik évben
már 70 fiatal ember járt a gazdasági leczkékre, kisebb-nagyobb
szorgalmúak, – no, de csakhogy jártak, előljáróban ennyi is elég volt;
mert akkor is meg volt az a régi jó közmondás, hogy a ki a malomba jár,
könnyen ellisztesedik; tehát ragadt rájuk valami a jóból.
A gróf, napkelte után már a veteményesek között szaladgált, s minthogy
saját huszonnégy emberéből még egyet sem látott a szabadban, elment a
lakásáig, melynek ajtaján egyik tanár boszúsan zörgetett, míg végre a
kapus csakugyan beereszté.
– Mi baj? – kérdi a gróf a tanárt.
– Méltóságos uram, ezekre az ifjú urakra akarok rezzenteni, felét ma zár
alá teszem.
– A világért sem! – mondja a gróf, a tanár előtt belépvén a folyosóra, –
még utóbb szétfut valamennyi.
– De már csak nem csókolunk nekik kezet, méltóságos uram!
– Még azt is, csak tanuljanak valamit, igenis; – mert tetszik tudni,
igenis, kéremássan, – a jó lovat simogatni kell, igenis – hogy az
abrakot megegye, igenis.
A tanár tehát hasztalan beszélt, mert a gróf fölsietett a lépcsőn s a
hálóterem ajtaját nagy vigyázattal benyitotta és a hortyogó fiatalságot
kényelmesen megvizsgálhatta, ott fekszik valamennyi darabszám
huszonnégy, egyetlenegy sem hiányzik, – egyetlenegy sem különb, vagy
alábbvaló mint a másik, javában alszik mind a huszonnégy.
Már a sort végigjárta a legnagyobb csöndességben, hanem midőn
visszajőne, a teremnek kellő közepén álló asztalt nem tudta elkerülni,
egy jókora lökés nélkül, mire a legéberebb gyakornokokból egyik mégis
fölébredt s midőn a grófot meglátta, elordítja magát:
– Jaj, a gróf úr itt van! – mire a népség mozogni kezdett, hanem a gróf
lefogta a fiatal embert a dunna közé, hogy a feje is alig látszott.
– Kérem alázatosan! – esedezék a gróf, – föl ne keljen az ifiur, igenis,
mert meghűtené magát, igenis; – beszéli még odább, szüntelen
gyömöszölvén az ifiurat a dunna alá, – ezerszer engedelmet kérek,
igenis, hogy ilyen korán itt alkalmatlankodom, igenis; mert tetszik
tudni, igenis, az ilyen vén bolond, mint én, igenis, már ilyenkor rég
nem tud aludni, igenis, aztán itt háborgatom az ifiurakat, igenis, még
egyszer engedelmet kérek, igenis.
De hiába védelmezte magát a gróf, mert a sok gyakornok ész nélkül
kapkodta fel a ruhát – és volt annyi sütni valójuk, hogy értették a
dolog velejét, hogy a gróf nem azért kelt föl, mert aludni nem tud,
hanem mivel nem akar és készebb magára ölteni a hibát, hogy az ifju urak
nyújtózkodása megszégyenítőbb legyen.
Elment a gróf ezer engedelemkérés mellett s a huszonnégy fiatal ember
félöltözötten, borzas fejjel állt össze, megosztozván hiven a nagy
szégyenen; végre küldöttséget választottak, mely a grófnál bocsánatot
kérjen, jövendőre becsületszóra igérvén, hogy hasonló panasz nem lesz.
Már most méltóztassék megitélni, melyik volt jobb orvosság: a grófé,
vagy a professzor uré? ki első dühében összekorhelyezte volna az egész
bandát, aztán nehány órára bezáratta volna őket, s végre a huszonnégyből
az első napon megszökik tizenkettő, másnapon pedig ott hagyta volna az
intézetet a másik tizenkettő. (Összesen: huszonnégy.)
Szent lőn a béke, hanem alig egy hónap mulva sűrűn jön a panasz, hogy az
egyik tanár irgalmatlanul bánik a tanitványokkal, kik már megunták a
pokróczkodást és az intézetet odahagyással fenyegették.
A főkormányzó bement a grófhoz, s minthogy a panaszt ez ügyben többször
megtette, mai jelentését azzal végezte, hogy a tanár urat irgalmatlanúl
el kell csapni.
– Hivassa el hozzám ebédre! – mondja gróf.
– Ebédre? – csudálkozik az igazgató.
– Igenis ebédre!
– Talán nem értette méltóságod, mikor mondám, hogy az embert el kell
csapni, mert ez be nem látja, hogy minő goromba fráter, – megmondani
pedig senki sem fogja neki.
– Csak hivassa el ebédre, igenis! – folytatá a gróf, s az igazgató
boszúsan távozott a teremből, hogy a gróf kivánsága szerint
rendelkezzék, s midőn delet harangoztak, a tanár úr már a grófnál volt.
Vigan folyt az ebéd, a tanár úr a grófnak tőszomszédja volt, s
egyszersmind igen élénk párbeszédet folytatának, a gróf úgy alkalmazván
a beszédet, hogy a tanár úrnak ritka tudománya nagyon is kitűnt; mire a
gróf azt mondja a mellette ülő jószágigazgatónak oly hangosan, hogy a
tanár is bizonyosan megértette.
– Denique a professzor úr ritka tudományú ember, igenis, – mint minden
kálomista ember, igenis!
Megint más tárgyra mentek át, s ezuttal a szó az asztalnak a másik
oldaláról jött, hol az egyik vidéki vendég azt vitatá, hogy az ország
nem érti még igazán a «Georgicon» hasznát, s éppen ezért az ilyen ország
nem érdemes rá, – mire azt mondja a gróf.
– Nos, – mit mondana kegyed, ha én lebontatnám?
– Hogy jól tette! – válaszol a kérdett.
– Hát önök, uraim! – mit mondanak? – kérdi a gróf a többit, – kik
azonban felelet nélkül hagyták a kérdést, mintha a gróf nézetéhez
akarnának csatlakozni.
– Senkisem felel? – kérdi ujra a gróf, s éppen a a szomszéd tanárhoz
fordul – nos, ön sem mond semmit?
– De mondok, ha meg nem haragszik a gróf.
– Tehát jól tenném?
– Bolondul tenne, méltóságos uram, – engedelmet kérek! teszi hozzá
később a tanár, gyengítni akarván a hirtelen szót.
– No lássa igazgató úr, igenis, – mondja a gróf a másik szomszédnak, –
hogy a professzor úr mily őszinte és becsületes ember, igenis, mint
minden kálomista ember, igenis.
– Meg tán egy kissé goromba is! – mondja maga a tanár előbbi
hirtelenkedését mentegetve.
– Na, – nevet a gróf, – mint minden kálomista ember, igenis.
Ezen naptól fogva a tanár sokkal vigyázóbb lőn, tanítványaival
kiméletesebben bánt; de azok is meghallván a dolgot, elnézőbbek lőnek
oly ember iránt, kinek jó tulajdonai egy kis gyöngeségnek elnézését
okvetlenül megérdemlik.
Így törte meg egy nagy ember az előfordult nehézségeket, – szíve gyakran
vérzett, a vér nála sebesebben járt, mint másnál; de lánczra verte a
szenvedélyt, s a tréfának könnyű fegyverével győzött önmaga és mások
ellenében, s az intézet üdvös hatása gyökeret vert, s mint a vízcsöpp,
mely a papiron odább ázik, – mentek szét a jó példák, és a somogyi
rengeteg erdők fejsze alatt ritkultak meg, s a makkoltató helyeken
néhány év alatt buzakalász rengett.
Míg a házi dolgok igy folyának, szellemének röptét gátolá az a súly,
mely a kegyvesztésből nehezedik reá.
A nagy világ elmaradt a háztól, csak a legbizalmasabb barátok mertek
egy-egy látogatást koczkáztatni, s így a keszthelyi szellem lefogva volt
a kis városban, melyet a dúsgazdag magyarok helyzetüknél fogva messze
elkerültek.
Egy reggel belépett a cseléd, s egy levelet hozott, mely a tengeri
város, Velenczének postaczimét viselé, s a levélnek czímén fölül a
nádori irodának fölirata látszék.
A gróf izgatott lőn, midőn a levél külsejét megnézé, s midőn a cseléd
kiment, az asztalra helyezé a levelet, melynek tartalmát még gyanítani
sem lehetett.
Néhány óráig tartott e kínos gyötrelem, s még nem bontá fel a levelet,
melynek tartalmából akármit inkább várt, csak jót nem, még pedig annál
inkább, minthogy itt-ott sugdosni kezdték, hogy a lajtai táborban valaki
megismerte, s e vakmerőség okvetlenül szigorú rendszabályokat von maga
után.
Míg így tűnődik, az előteremben szörnyű kemény kopogást hall, milyet még
parasztcsizmával sem igen fogna valaki végbevinni; s minthogy az illető
már vagy öt percz óta szakadatlanul kopog a padlón, a gróf nem birván
különben is izgatottságától szabadulni, kinyitja az ajtót, s egy idegent
lát, ki háttal feléje, rettenetesen vastag csizmatalpakkal járkál föl
alá, s még az ajtónyilás sem veszi ki sodrából, tehát megvárja a gróf,
míg megfordul, – s ime az új vendég nem egyéb, mint Bowring.
– Maga, vagy a lelke? – kérdé felderülten a gróf.
– Hány óra, kedves barátom? – kérdi az angol.
– Most mindjárt tizenkettő lesz.
– Éppen a lelkek órája, kedves grófom, – hanem remélem, ebédet főzetett,
s akkor aztán nemcsak lelkestül, hanem testestül jöttem meg, – miből
csakugyan jó darab maradt meg, – ámbár a magyarországi utak kevés
dicséretére mondva, – kicsinyben mult, hogy ezen tisztes példánya az
angol szívósságnak ketté nem törött.
– Csakhogy szerencsésen ide ért ön – s ha parancsolja rögtön tálaltatok.
– A világért sem – én ma őzpecsenyét akarok enni.
– Úgy késő estig kell várnunk, míg a vadászok lelőnek egyet.
– Azt nem várjuk, mert remélem, hogy egy óra alatt utitársaim hoznak
vagy kettőt.
– Uti társak?
– Csak nem képzeli a gróf, hogy ily hosszú útra magam induljak el?
– S honnét?
– Igen természetes, hogy Bécsből, honnét tizenketted magammal indultam
meg, s én most csak szállásrendezőnek jöttem előre, hogy herczegeimnek
és grófjaimnak alkalmas tanyát rendeljek.
A gróf nem érti a dolgot, s az asztalon még mindig fölbontatlanul a
levél.
– Bowring barátom – mondja a gróf némi komolysággal – meggondolták önök,
mit cselekesznek?
– Ej, ej! gróf úr – tréfál az angol – én azt véltem, hogy sokkal
szivesebben fogadják az olyan vendégeket, kik mint mi, még – őzpecsenyét
is hoznak.
– Jó – én nem bánom, ha önök Keszthelyen meg merik sütni.
– De meg is merjük enni, – nevet az angol.
– Kenyeret persze nem hoztak önök magukkal.
– De azt már csak kapunk itt, remélem? – tréfálkodék Bowring.
– Úgy ebéd előtt nem bontom fel ezt a levelet, – mondja a gróf, inkább
magának mint a vendégnek.
Az angol a levélre nézett, s látva, hogy az Szapáry levele, megfogja a
gróf kezét.
– Nem kétlem, hogy a keszthelyi pinczékből kerül jó bor is.
– Még ez a kulcs megmaradt nálam, mondja a gróf.
– Ne búsuljon, gróf, – a kamarás-kulcs is itt lesz nemsokára.
– Nem hiszem, hogy önök meghozták volna.
– Nem, – hagyja helybe Bowring – majd meghozza a nádor.
– Keszthelyre?
– Hát miért nem olvasta el ön e levelet, melyben Szapáry tudtul adja,
hogy a nádor személyesen akar Keszthelyre jönni, – én
tizenkettedmagammal az előcsapatot képezem.
A gróf karjai reszketének, s a levelet alig birta feltörni, melynek
tartalmát is már nem maga, hanem Bowring olvasta föl, közelébe hajolván,
mintegy maga akarván nagyobb igazságért fölmondani a levélnek szavait.
A gróf oly meghatott volt, hogy még akkor is egy helyben állt, midőn
Bowring szobájába ment. – aztán jóval később egy tok-fiókú asztalból egy
bankjegycsomót markolván ki, elment a «Georgicon» felé, s a hány
gyakornokot talált elő, mindenkinek adott valamit, – s mikor már nem
talált embert, kit megajándékozhatott volna – elment a füvészkertbe, s
azon szobában, hol a fűmagok álltak, egy alapítványlevelet készített,
melynek értelménél fogva negyvenezer pengő forintot ajánl, melynek
kamatján három magyar nemes ifjú neveltessék a katonai intézetekben, – s
midőn ez éppen készen volt, meglátott valakit az ablak alatt elmenni, –
kirohant, egy pár bankjegyet nyomott a markába, – s minthogy a
melegágyak közt is meglátott egy embert, azután már messziről kiabált,
hogy el ne szalaszsza.
Midőn így minden pénzét elosztogatta, befordult a a kastély udvara felé,
s a mint a kertajtónak kilincse után nyulna, egy kis parasztfiú sietve
nyitotta ki az ajtót.
– Ki vagy te, édes fiam? – kérdi a gróf, zsebében kotorászva, hol még
némi aprópénz volt, és keresett egy huszast.
– Én, méltóságos uram, kis majoros vagyok.[6]
(Ennek nem elég egy huszas!) – mondja magában a gróf; aztán pedig
hangosabban kérdi: – És mi vagy a kis majorosok között?
– Botos[7] vagyok, – méltóságos úr.
– Jaj, hát tetőled fél a többi.
– Remegnek, ha látnak! – mosolyog a fiú, megszokván, hogy a gróffal
egész bátorsággal lehet beszélni.
Ennek már nem adhatok három huszasnál kevesebbet! mondja a gróf,
zsebjében markolászván, s a mint kihúzta pénzét, látja, hogy nincsen
több nála huszonöt garasnál, – azt odaadja a fiúnak ezen szóval:
– Ne, édes fiam, itt van huszonöt garas – most nincsen több pénzem,
hanem adósod maradok öt forinttal! Aztán a kastélyba sietett.
*
A politika nehéz tudomány, mégis sokan megtanulták; hátha egyszer azt is
megtanulnák, hogy egy jó szóért az ingünket is odaadjuk.