Elfeledtünk egyet, tehát mondjuk el most.
Midőn a hadtest szerencsésen állásba vergődött, a segédcsapatokkal magas
vendégek érkezének, velük együtt a nádor főherczeg és herczeg Batthyányi
Lajos.
A fővezér nem mulasztá elmondani a mult napnak eseményeit s minthogy a
két huszár nem tért többé vissza a táborba, a főherczeg legalább
Kisfaludyt kivánta látni.
– Hová való hadnagy úr? – kérdi a nádor hosszabb beszélgetés után.
– Sümegre, Zalamegyébe.
– Sok derék ember lakik ott. – Mondja a főherczeg.
– Köszönet fönséges uram, egész megyém nevében.
– Ösmeri ön az egész vármegyét?
– Mint ezt a tábort, fönséges uram.
– Nevezze meg ön, kit tart ott legérdemesebb embernek?
– Fönséges úr, engedelmet kell előbb kérnem, hogy bárkit megnevezhessek!
– Föltétlenül.
– Fönség! – kapott szóba herczeg Batthyányi, – e fiatal ember sokkal
boldogabb e pillanatban, mint meggondolná, hogy lehet oly név, melyet
fönséged előtt kimondani mindenesetre vigyázatlanság lenne!
– Ma sokat meg lehet engedni egy magyar embernek – jegyzi meg a nádor –
én kiváncsi vagyok tudni e fiatal tisztnek véleményét! – Mosolyog a
főherczeg, egy nyájas tekintettel fordulván Kisfaludy felé – nos, ki
volna ön szerént a legérdemesebb ember Zalában?
– Gróf Festetics György! – mondja Kisfaludy némi reszketegséggel, hol a
nádorra, hol pedig herczeg Batthyányira nézvén, ki ragyogó képpel
tanuskodék e jelenetnél.
– Tudja, hadnagy úr, hogy ő kamarás kulcsát veszté el?
– Tudom, fönséges uram.
– A vétket is ismeri, hadnagy úr?
– Jelen valék, fönséges uram, a nevezett gyűlésen.
– S mit tart ön ama vétekről?
– Magam is elkövettem volna, fönséges uram! – mondja Kisfaludy
határozottan.
– Ön, ki a hadsereget követé?
– Hadsereget, fönséges uram, és nem népfölkelést, mit az ellenség
gyilkolással boszulna meg.
– Jót áll ön, hogy Festetics ezt gondolta?
– Fönség… az én jótállásom…
– Ha a fővezér hitt az ön szavának, elegendő arra, hogy én se
kételkedjem.
– Nem vagyok méltó, hogy Festeticsnek saruját megoldjam.
– Hol van ő most? – kérdi a főherczeg.
– A Lajtáig kisért bennünket, fönség! – mondja Batthyányi – kiséretemben
volt ismeretlenül.
– Tehát ennyi összeesküvő? – mosolyog a főherczeg.
– Kegyelemért esedezünk, – mondja Batthyányi a főherczeg előtt megállva.
A főherczeg néhány pillanatig szótlanul állt, aztán főudvarmesteréhez,
gróf Szapáryhoz fordulva mondja:
– Ön is egy véleményen van ez urakkal?
– Nem tagadhatom, fönség.
– Fogjon tollat, – mondja a főherczeg a grófnak, – s írja:
– Készen vagyok, – felel Szapáry hivatali buzgalommal.
– Irja meg gróf Festetics Györgynek, hogy visszamenet Keszthelyre
megyek.
– Fönség!… mondják elbámulva a körülállók.
– Kénytelen vagyok feloldozni őt, ha önöket nem akarom összeesküvőknek
tartani.
– Szapáry még mindig elbámulva tartja a tollat, a nélkül, hogy írna.
– Nos!… kegyelmet kértek önök,… miért e bámulás? – vagy túlszigorú
vagyok?
– Nem találunk szavakat! – szólal meg Batthyányi.
– Semmit se mondjon herczeg! – mondja derülten a nádor – látom, önöket
nagyon sokáig hagyták búsulni, – s ime, most már örvendeni is csak nagy
nehezen tudnak.
– Talán majd azt is megszokjuk!
– Jót állok érette, – szól lelkesülten a főherczeg – hiszik önök?
– Hinnünk kell, midőn fönséged mondja.
– Így van jól, – herczeg! – szól befejezésül – én Budán lakom, – nagy
hegy; de járt út lesz odáig.
– Búcsut járunk oda! – mondja Batthyányi.
– Ezt cselekedjék önök! – legalább a magyarok meggyőződnek, hogy Budán
nem csak volt igazság, hanem van is!