A pécsi nagy kórház nem győzé befogni a sebesülteket, de Pistának s a
hidvégi szabadosnak jutott még hely, melyről éppen most rakták föl a
halottakat egy nagy szekérre, mely alkonyat után otromba zörgéssel
döczögött ki a temetőre, hol már készen várt egy nagy gödör, mely
huszával nyelte magába az embert, s fölül rájuk a meszet.
A hidvégi nagyokat ordított, midőn a nehéz sebek felé fordult, s még
annyira sem szünt meg az ordításban, hogy a kérdezőnek nevét megmondaná.
– Most mindjárt meghalok! – mondja jajgatva a hidvégi.
– Mit bőgsz? – mondja a béres – ha úgy föltátod a szádat, még a pára is
könnyebben kimegyen belőled.
Pista azonban a felügyelőhöz fordult, ki sebeit vizsgálta s midőn
czombjában a nagy sebet látta, nagyon megcsóválta fejét.
– Van-e, öcsém, valami atyádfia? – kérdi a fölügyelő.
– Miért kérdi az úr? – jegyzé meg a béres.
– Ha valami izenni valód lesz neki, jó lesz, ha előre megmondod; mert
nem tudom, hogy állod ki, mig a lábadat elvágják.
– Soha se vesződjenek az urak vele – mondja Pista – ha már eddig
elhordozott, majd a sirba is csak elmegyek rajta, odáig tán még elvisz.
– Hátha megélsz, fiam?
– De már uram, ha eddig nem voltam koldus, ezután már csak nem kivánok
azzá lenni.
– Nohát szerencsés utat a másvilágra.
– Nem izen az úr valamit? – mondja még a fiú bolondjában, mire a
felügyelő nevetve, de mégis fejcsóválva ment a másikhoz, ki az iszonyú
ordításban csak addig állt meg, míg lélegzetet vett; hanem mikor a
korházi orvos a felügyelőnek azt sugá, hogy az, a mennyire ordít, ki nem
birja már a vágást, tehát hagyni kell, míg a lélek megválik belőle: erre
olyan káromkodást vitt végbe, hogy még az orvos is ki akart szaladni.
– Főorvos úr! – mondja a béres – adjon nekem valami altatót, hogy ne
halljam ezt a gubanczost; mert még utóbb ellármázza tőlem a halált.
– Adok fiam, szivesen adok! – mondja a főorvos, a felügyelő beszéde után
tudván meg, hogy Pista a lábvágásról hallani sem akar, tehát egy adag
mákonyt kivánt rendelni, hogy az alatt majd hirtelen végződik a műtét.
– Hát nekem mit ád az úr? – veszekedik a szabados.
– Neked is küldök valamit! – mondja az orvos, megirván a rendelvényt,
melyet egy szolga levitt a gyógyszertárba s a hidvégit egyszersmind
inté, hogy készüljön a végórára, mert a fájdalom úgyis nemsokára megöli.
– Tehát nincs mentség? – kérdi a szabados egyet nagyot ordítva.
– Én nem tudok – mondja az orvos – ha csak az isten csudát nem tesz
veled.
– No hát, uram!… – nyögi a boldogtalan – ha eddig elhordoztam, tovább
nem czipelem, valami nyomja a lelkemet!
– Papért küldjek, fiam! – mondja az orvos, eltávozván a teremből.
– Nem várom én azt, hanem, hallod-e te béres? – szól a szomszédba, hol
Pista fejére huzta a pokróczot, hogy messzebb essék a zajtól – hallod-e,
te, béres?
– Bár csak ne hallanám – mondja amaz – de látom, ide egy pokrócz nem
elég.
– Hallod-e már? ha mondom!
– Mit akarsz mondani? – kérdi a szabadost.
– Embert öltem! – mondja a kérdett,
– Katonadolog; – mondja Pista – hát mért mentél háborúba? azt gondolod,
hogy valamelyik franczia meggyónja azt, hogy most itt miatta bőgsz?
– Téged akartalak egyszer megölni! – ordít nagy kinnal a szabados, hanem
helyetted az úrfit lőttem agyon, midőn a kisasszony szarvasa után a
vadászok közé botlottam.
– Ejnye, ejnye! de nagy kár, hogy előbb meg nem mondtad valakinek – szól
Pista – idáig már régen fölkötöttek volna, aztán kevesebb bajjal
szabadultál volna ki a világból.
– Megbocsát-e nekem ezért az isten? – kérdi a szabados.
– Nem tudom megmondani, öcsém! – szól amaz – csakhogy már azt vélem az
én kurta eszemmel, ha én isten volnék, hiában gyónnád meg most már
azért, hogy utolsó órán a pap nyakába vesd; hanem adnék az ördögnek
dolgot.
– Hát magadért megbocsátasz-e?
– Én könnyen megbocsátok; mert nem engem találtál; hanem majd ott vár az
ajtón, a másik világon az, a kit idő előtt oda küldtél.
– Mondd hát, mit csináljak? – hogy lelkem mégis kárba ne veszszen.
– Ha megteszed, mondok egyet! – szól amaz a főorvos papirosát és
irószerét igénybe vévén.
– Mindent megteszek! – mondja kétségbeesetten amaz.
– Itt van ez a papiros, ird rá, a mit mondtál, én meg bizonyság leszek,
s ha az orvos jő, azzal is irasd alá.
A szabados erőt vőn, a vallomást lekarmolá, a béres szintén tanuskodott,
s midőn az orvos bejött, megkéré, hogy e papirt, melyre végakaratát irá,
tanúkép erősítse meg.
Az orvos aláirá nevét, mint megkért tanú, s ekkép kész levén a levél, a
béres inge alá tette, megbizván az orvost, hogy ha meghalna ő is, vegye
gondja alá, az irás elég érthető leend, akkor olvassa el bátran.
Az orvos meghozá az álomitalt Pistának, s a csendesítőt a másiknak, s
ezzel kiment, meghagyván a teendőket két al-orvosnak, kik a szakmában
egész mereven jártak el, s elkészíté a csontfürészelőt a mellékteremben.
A hidvégit inkább a kocsi rázta meg, s az utófájdalom kínjai miatt
ordítozott; de minthogy az orvos oly könnyen kimondá rá az itéletet, nem
akart fájdalommal meghalni, azért rimánkodva mondja Pistának:
– Pista, ne tagadd meg kérésemet a végórában, az isten is megáld érte.
– Ha nem bőgsz, úgy megteszek valamit, mert én is halódni akarok, de
csöndesen!
– Add nekem az álomitalt, hadd szünjék meg utolsó órám fájdalma.
– Ha egyéb nem kell, hát ne, idd meg! – mondja a béres, a csillapítóért
elcserélvén az álomitalt, mit a hidvégi mohón megivott, s nehány percz
mulva kegyetlenül aludt, míg a csillapító Pistának is jókora enyhülést
okozott s ekkép kevesebb alkalmatlansággal vélé bevárni az elváló
perczet.
Míg így elmélkedik, jő néhány markos legény s a két alorvos lábujjhegyen
lépegetve megyen az ágyak közé, s már néhány ölnyiről látják az
erőszakos álom jelét a hidvégin, mellette a mákonyos üvegcsét, azért,
nem késnek, hanem lefogják és megkezdik a műtétet.
Keserves bőgéssel ébredt föl a szerencsétlen, de már nem volt irgalom,
hanem elvágták a lábát, s a bekötözés utáni kinokban félőrülten hagyák a
szabadost, míg Pistát egy kellemes zsibbadás fogá el, s a felügyelő
végig nézvén ágyait, az utána kullogó hullahordóknak azt mondja:
– Mindjárt vége lesz, nem kell várni mert a nyakunkra marad egész éjen
át, ez se külömb, mint a többi: csak kocsira vele!
Ez akkor igen közömbös dolog volt, tehát a válság órájában erősen
elgyengült embert kocsira veték s a többi hullával vitte a kocsi a
temető felé.
Az erős zökkenés addig hányta össze-vissza a legfölül fekvő embert, hogy
néhányszor a kocsioldalhoz ütődék, mire a gazdag természeti erő
zsibbadásából új működésre ingereltették s a fiú észrevette, hogy minő
hosszú útra czipelték.
Nem volt előtte új dolog, katonáék közt mondaként ezer hasonló dolog
forog, s nem volt kétsége, hogy e megfásult halotthordók igen olcsóért
fejbe is ütik, s így még nagyobb teherrel megyen el a másvilágra; azért
némileg fölegyenesedék, s a mint a kocsi egy félig bedőlt árokba hajolt
meg hátulsó kerekével, összeszedte erejét s a kocsiról az árokba
csúszott le, még pedig minden ütődés nélkül, minthogy a városiak a
szemetet évek óta ide czipelték ki.
Mielőtt a halotthordók visszaérnének, egy négylovas parasztkocsi vigan
gördült az országúton, hanem a lovak már messziről horkolni kezdének,
mert éles látásuk az árokban fekvő embert jókor észrevette.
A két első ló bokrosodni kezdett, s utóbb a másik kettő sem akart
kimozdulni, tehát meg kelle állni s a kocsi hátuljában heverő ember
kiszállt, hogy a lovakat elvezesse, s ezen munka közben az árkot is jól
szemügyre vette.
– Tudtam – mondja az, a ki leszállt – hogy valami részeg ember!
– Nojsz az orvosságtól részegszik meg az ember! – szól vissza Pista,
némileg fölkapaszkodván, mire aztán a másik is jámborabb lett, és
lehajolt az árokpartra, hogy onnét kisegélje.
– Atyafi! nem tudott jobb helyre feküdni? – kérdi a paraszt.
– Már csak azt gondoltam – jegyzi meg Pista – hogy itt könnyebben
elfekszem, mint amott, hol a lámpásokat látják kelmetek, hol a katonákat
temetik, egy-egy gödörbe húszat, aztán azt gondoltam, hogy elég lesz oda
tizenkilencz is a halottjából, minek temessenek engem oda elevenen.
– Talán magát is vitték már?
– Vittek bizony! – mondja Pista, a kocsiba kapaszkodva, a ki folyvást
kérdé.
– Aztán katona uram nem halt meg?
– Nem értem rá meghalni, úgy siettek ezek a gazemberek – beszéli Pista –
hanem most már nem is vesződöm ám vele; ha valami jó tanyára elvinnének
kelmetek.
[Illustration: A két első ló bokrosodni kezdett.]
– Szivesen! – mondja mindkettő, fölsegélvén a hosszú kocsira, mert tele
volt jó szénával, s benne oly puha ágyat vetettek, hogy sok rossz ágynál
többet ért.
Midőn aztán elhelyezék, takaróval is ellátták, s így vitték el magukkal
a Mecseken keresztül, hol a legelső faluban egy nagy hírű javasasszony
újra bekötözte.
Másnap az asszony orvossággal, jóféle kenőcsökkel és isten áldásával
eleresztvén Pistát, a becsületes két emberrel elment Keszthelyre, hol az
egyik aztán a házánál tartotta.
Vetett ágyba tették a beteget, és használni kezdett néki az a paraszt
orvosság, minek nem szokás az árát megkérni; de még köszönetet sem
kivánnak érette, oly szivesen adják a hasznáért, hozzá az a jó bánás, mi
a betegnek fele orvossága.
A gazda a külső dolog után látott, az anyjuk konyhában és egyebütt
talált elég dolgot, a beteg tehát a leány gondjára jutott, ki már éppen
elég okos volt arra, hogy az inni valót enni való helyett ne adja: mert
már tizenhat éves volt, s olyan szép, hogy gyertyavilágnál az
ablaküveget már kétszer benyomták az idén a bámuló legények.
Ettől-e vagy mitől; de Pista napról-napra jobban szedte föl az erőt, és
a sebek hegedni kezdének; de támadt helyette más seb, minek az
orvosságát az öreg asszonyok mai napig sem tudják még.
Tizenhat esztendő, de nagy orvosság vagy, de nagy betegség vagy!
Két hónap mulva mindinkább lábra kapott a legény, és némi kis
támaszkodással a szoba hosszát megjárhatta, s a becsületes gazda
egyszerű lelkében végtelen boldogságot érzett, mintha lelket talált
volna, melyre a testet ráadásképen adta meg az isten.
– Bizony, édes cselédem – szólamlék meg a gazda – üsse meg a kő azt a
háborút, ha ilyen ártalmadra volt neked.
– Hát azt gondolja bátyám, hogy én csak úgy egy helyben álltam meg, hogy
hozzám férhessenek?
– Jaj! – szólamlik meg az asszony – kedves öcsém, csak nem öltél meg
valakit?
– Azt nem cselekedtem, nénémasszony – mondja a katona – hanem a hány
sebem van, hát annyit elküldtem magam előtt, hogy ha el kellett volna
mennem a másvilágra, járt úton mehessek.
– Aztán azok meghaltak?
– Elestek, nénémasszony! – magyarázá a legény – a háborúban nem hal meg
senki; hanem csak elesik, aztán nem kel fel többet.
– Jaj, az a háború! az a háború – mondja az öreg asszony – csakhogy te
nem estél el, édes fiam, tartson meg továbbra is a jó úristen.
– Talán csak megtart most már! – mondja Pista – mert sokáig lesz még én
reám szükség.
– Aztán háborúba kivánkozol még most is? – kérdi az asszony.
– Most már ez a mesterségem, nénémasszony, sok az a franczia,
fogyasztani kell azt.
– Hátha te is elesel?
– Ha eltalálnak, nénémasszony, akkor már mindegy, akár puhán fekszem,
akár keményen.
– Hát hiába ápolgattunk volna, édes fiam – könyezik az öreg asszony,
megint oda ereszszünk, hol a sántaság terem?
– Ha kötelesség, ki tehet róla, ha nem megyek, úgy is agyondurrantanak.
Mire ezt megmagyarázta volna Pista, akkorra már nénémasszony kötényét
addig nyomkodta két szeméhez, hogy már telestele volt sirva, s mint egy
megáztatott vásznat szárogatni tette ki a napra. Hanem ez még hagyján,
mert a leány a kamarába ment ki sirni, maga után huzván az ajtót, hogy
zokogását ne hallja meg senki.
Lassankint megcsöndesedett a megeredt fájdalom, hanem a mint most már
hirtelen fölépült a fiú, azonképen hanyatlott el a kis leánynak kedve,
minthogy most már maga sem tudta, mi volna jobb: hogy végképen fölépülne
a legény, vagy hogy tán még tovább is egy-egy kicsit betegen maradna.
Az erő megtört, a szin kiderült a fiúnak arczán, s minthogy most már nem
volt fájdalom, miről kérdezkedni vagy felelni lehetne, megérezték a szó
szükét a fiatalok, s most már mindkettő csak azon tünődött, mit kellene
megkérdezni? ha valamelyik megkérdeni merné.
Néhány hét alatt a természet bevégezte művét, s a fiú oly épen állt,
mintha ott sem lett volna, hol az életet úgy oltogatják, hogy kinek
kezén, kinek lábán, kinek fején esik egy kis lyuk, s azon aztán kiballag
a lélek.
A kis leány régóta nem mer már szemközt nézni a fiúval, addig hallgatta
a sok háborús dolgot, hogy szinte megijedt, midőn szemközt nézett vele,
s elgondolá, hogy milyen nagyon félhet az ellenség, ha egy ilyen katona
ránéz, mikor ő is úgy remeg, pedig ő csakugyan nem ellensége neki.
– Ne menjen el, édes István bácsi! – rimánkodék a leány, mikor a fiú
megmondá, hogy már jelentenie kell magát.
– Szégyenhalálra marasztasz, édes hugom, tudod hogy mennem kell.
– No hát nem marasztom! – mondja a lány, kötényébe takarván el a többit,
mit tán mondani tudna még a nagy zokogástól.
– Kedves húgom, nagyon értem, hogy adósság fejében ide vagyok kötve.
– Hej! csak le ne oldhatná innét senki.
– A katonaregula old el innét, édes húgom, aztán ágyúszóval hínak el
mellőled.
– Csak az a háború ne volna! – mondja remegve a leány.
– Annak is meg kell lenni, hugám, vagy minket sokalt meg az isten, vagy
a francziákat, ne avatkozzunk az isten munkájába, hadd fogyjon, kinek
meg van írva a sorsa!
– Egyet igérjen meg, édes Pista bácsi!
– Mi legyen az, galambom Örzsikém? neked csak megigérem és meg is
tartom.
– Ne ölje meg azt az ellenséget, ha csak elkerülheti.
– Ne azt mond, édes rózsám, hanem kérd az istent, hogy az ellenséget ne
adja az én kezembe, aztán akkor majd én sem bántom; ennyit megigérek.
– Hát azt megigéri-e, hogy ha ráér, egyéb dolga nem lesz, mikor már úgy
sem tud mit csinálni, akkor én is eszébe jutok?
– Attól félek, rossz katonája leszek a vezérnek, mert annyit gondolok
rád, hogy elfeledek vágni.
– Kedves Pista bácsi, elmegyek én könyörögni ahhoz a vezérhez!
– Csak oda ne menj, édes rózsám, szép és fiatal vagy te ahhoz.
– Hátha édes anyám menne?
– Az meg igen öreg már ahhoz.
– Nem marad hát egyéb, mint a jó úristenben bízni.
– Ha nem használ, hát nem is árt; csakhogy édes húgom, egyfélekép úgyis
gondomat viselte, aztán elég a szerencse néha egy fordulóval, kettőt
módjával kell kérni!
– Édes apám elmegy, talán-talán meghozza még kedves Pista bácsit.
– És ha meghoznának, nagyon előlről kellene kezdenem a dolgot.
– Rossz ember Pista bácsi, nem tudja hányan imádkozunk érte.
– Nem kivánok neked olyan rosszat, hogy én velem áldjon meg az isten!
– Tudom, nem is kérte.
– Kértem bizony, édes lelkem; de én látom, oly magas az az ég, hogy
sokáig kell várnom!
Megjöttek az öregek, s minthogy Pista végkép fölgyógyulván,
bekivánkozott oda, honnét eljött; a gazda nem birt egyszerre megválni
tőle, hanem maga vitte be Pécsre.
Nem mondom el, milyen volt az elválás; hisz alig van olyan ember, ki azt
nem mondaná, mit a mi kedves Deák Ferenczünk mondani szokott: Csak azt
az elválást ki ne találta volna az isten!
Pista legelőször is a kórházba ment el, hol megtudá, hogy a hidvégi nem
halt meg, hanem néhány héttel előbb mankón hagyta el a kórházat, s nem
tud róla senki.
Ideje, hogy megemlékezzünk a hidvégiről, kit a kórházban hagyánk.
A mint a fájdalmak megszünének, hamar észrevette, hogy Pistát elvitték a
hullahordók, s minthogy az orvos a goromba cserét mindeddig nem vette
észre, könnyen meggyőződött, hogy az ő irománya Pistával örökre sírba
szállt.
Mindamellett elhatározott szándéka lőn szülőföldére nem menni, minthogy
ilyen magával jótehetetlen állapotban csak a régi ellenségek
szaporodnának föl, jó barátja pedig nem maradt egy is otthon; azért
elment Zala vármegyébe.
Az orvos legkisebbet sem tudván a személycseréről, annyi ember közt
ismerkedésre idő sem lévén, a végrendeletet sem kéré elő, minthogy élő
magával úgy is elvitte, s ő csak halál esetére volt meghatalmazva.
Az orvos hivatalszobájában hosszában lépegetett, midőn a mi Pistánk
bekopogtatott hozzá.
– Mi kell? – kérdi Pistát, ki parasztruhában is megtartá a katonai
állást.
– Főorvos uram! jelentem alázatosan, berukkoltam!
– Hogy hívnak?
– Kajári Pistának!
Végig nézi könyveit a főorvos, végre megleli a nevet, és csodálkozva
mondja, midőn a nevet a halottak sorába jegyezve látja:
– Honnét a pokolból jő kend?
– Zalamegyéből, Keszthelyről!
– Itt nincs több Kajári István mint egy, ki ekkor és ekkor meghalt.
– Az én vagyok, tisztelt főorvos úr!
– Hát hogy mert kend föltámadni?
– Mert még meg sem haltam, engedelemmel legyen mondva!
– Ahhoz kend nem ért! – riadt föl az orvos – kend meghalt és
eltemettetett.
– Hogy el akartak temetni, azt tudom, uram, hanem lemásztam a szekérről.
– Hogy mert kend lemászni?
– Mert nem akartam, hogy elevenen temessenek el.
– Szerencséje kendnek, hogy meghalt, különben ezen engedetlenségért
ötvenet kapna kend!
– Hát már most hova menjek, uram?
– Elmehet kend a pokolba, vagy purgatóriumba, a hova jobban tetszik,
halottakkal semmi közünk, rechts um!
– Elmennék uram, szívesen, de akárhova megyek, most már a pokolban is
írást kérnek az embertől, azért esedezem, ha egy-két rend írást adni
méltóztatnék.
Ekkor jött be egyik alorvos, kinek aztán németül mondá el a főorvos a
dolgot, s mindketten pogány zavarban voltak a dolog miatt, minthogy az
ezrednél már jelentést tettek, s ilyen furcsa tréfa kemény büntetést
vonna maga után.
Eleget tanácskoztak, mitevők legyenek, végre az alorvos sem tudott
jobbat gondolni, minthogy mégis valami irománya legyen, tehát megírták
neki a halotti bizonyítványát.
– Mehetek uram?
– Föl is az út, alá is!
Pista megnézte az írást, nevét látta az irásban, melyben egy kis
nyomtatás is volt, aztán a nagy pöcsét sem hiányzott, mi magyar embernél
a legfőbb megkivántatóság: tehát nyugodt lélekkel ült föl ismét a
kocsira.
– De már most azt mondja meg bátyám, hogy meddig visz el: mert most már
gyalogolni is tudok.
– Elviszlek házamig, édes fiam!
– Nem jó lesz, kedves bátyám, mert onnét majd küldve sem tudnék elmenni.
– Nem is azért viszlek oda, fiam – szól az öreg – hogy odább
ereszszelek; mert lásd, édes szolgám, talált jószágom vagy nekem, s ha a
fölséges gazdádnak nem kellesz, majd kellesz nekem.
– Kedves bátyám, mi haszna az ilyen talált portékának?
– Már én a lányomnak szántalak, édes fiam, annak találtalak, azért hát
csak ülj föl.
– De hát az otthon valók?
– Se baj, édes fiam, legalább mindeniknek meg leszen a párja, az anyjuk
az enyém marad, a Trézsi meg neked; még az én tanyámon ennyien
megférünk, s az istenáldásnak is marad elég helye, tehát menjünk.
– Tudja-e kend, hogy a szemétdombon talált?
– Tudom, tudom, fiam, legalább elmondhatom magamról, hogy a vak is talál
egyszer garast.