Milyen szerencse, hogy a teremtő kigondolta a halált, az emberek
különben nem tudnák egymást agyon verni.
*
Ment a lajtai tábor, s maga után a folyammal együtt a nevet is elhagyá,
s részben beolvadt azon tömegbe, mely a franczia sereggel szemközt állt.
Nem czélunk a hadjárat megírása, – legfölebb azon néhány emberrel van
dolgunk, kiket a sors idáig vezetett; tehát kisérjük őket
nyomról-nyomra, hogy a fonál el ne szakadjon kezeink között.
A szabadosok kis csapata rég küzd már az ellenség ellen, s bár mennyit
fogyott számban, két emberünk még él, az egyik Holvagy Pista, a másik
pedig Meddig Józsi, ki még a sorban is szomszédosa volt régi
ellenségének, s a két ember még a legveszettebb ágyuzásban is ráért arra
ügyelni, hogy valamivel hátrább ne maradjon, mint a másik; s éppen azért
mindig készen volt a legnyaktörőbb vállalkozásra.
A hadiszerencse babérait a franczia táborra hullatta, s az osztrák
seregnek balszárnya roppant földterületen volt kénytelen elhuzódni a
nagy test felé, hogy biztos állásban fogadhassa el a csatát; de míg e
pontot elérnék, kemény kisérletek vártak az utóseregre.
A hadtestparancsnok megállapodék egy hegylánczolat oldalában, s midőn az
elővigyázati szabályok biztosságáról meggyőződék, a tiszteket
tanácskozásra gyűjté össze, hogy a lankadó seregbe némi lelket öntsön.
Elveszté alakját a tanács és bizalmas beszélgetéssé vált; hisz a
lezsarolt nép még önvédelemért is csak egykedvüen tőn valamit, – és a
hadtest közeledett azon ponthoz, midőn a katona nem azért nem
engedelmeskedik, mert nem akar, hanem mivel nem tud.
Egy meghajszolt tömeg volt ez, mely hátrált gyávaság és megállt vitézség
nélkül, – azaz végképpen elfáradt, s a hadtestparancsnok keserűen kikelt
ez elfásultság ellen, mely megáll, nem azért, hogy szuronyt ragadjon,
hanem, hogy agyonveresse magát.
A tisztek kínos szégyennel hallák a panaszt s a tömeg szótlanul állt.
– Legtöbb panaszom van a magyar ezredekre; – szólt utóbb harsányan a
parancsnok, – őket kiméltem legjobban, midőn a hátráló seregben elől
eresztém őket.
– Kár volt! – mondja egy nagy homlokú fiatal tiszt elég hallhatólag.
– Mi az? – kérdé a parancsnok, meghallván az észrevételt.
– Kár volt őket elől ereszteni – mondja ismét a tiszt.
– Miért? – kérdi amaz kemény hangon, mintha nem volna elkészülve e
közbeszólásra.
– Azt hiszik, ha már őket is dologtalan hagyják, nincs mit védelmezni.
– És ha hátul hagynám őket, hadnagy uram? – kérdi a vezér.
– Szivesebben menne visszafelé, ha verekedhetnék, legalább azt vélné,
hogy az ellenséget ingyen nem ereszti maga után.
– Ön a Vallis-ezredből való?
– Igen! – válaszol katonai rövidséggel a tiszt.
– Szolgált ön magyar ezredben?
– Hisz magyar vagyok.
– Hogy hivják önt?
– Kisfaludy Sándor! – válaszol a kérdett, s a fővezér megelégedék
ennyivel; reggel pedig egy magyar gyalogezred s két század huszár
rendelteték az utócsapathoz, hogy az utánnyomuló ellenséget
föltartóztassa.
Midőn az elcserélés megtörténék, a hadtest parancsnoka maga mellé
rendelé Kisfaludyt, hogy a sorokat megszemlélje, s nagy meglepetéssel
látá, hogy az ezred lelkesült «éljen»-ekkel fogadja őt.
– Miért kiabálnak? – kérdé Kisfaludyt, ki az ezred szárnyára léptet, s a
legelső embert kérdi:
– Atyafi! de jó kedve van!
– Legalább, uram, ha szaladni kell, hátra is üthet az ember.
A parancsnok megelégedék a válaszszal, s az utolsó csapathoz közeledék,
megállván, egy századparancsnok előtt, ki a nagy bajuszú huszárokat
éppen rendbeállította.
– Kapitány úr!… szólítja meg a szabadosok parancsnokát, – két emberre
volna szükségem.
– Várom a parancsot. – Mondja a tiszt katonai engedelmességgel.
– De mindkettő bátor legyen.
– Valamennyi! – mondja a tiszt.
– Tudom, – mondja a vezér elismeréssel, – de nekem a bátorságnál is több
kell, vakmerő embereket akarok.
– Olyan is akad!
– Állítsa ki őket kapitány úr, hadd látom őket, – mondja a vezér némi
megindulással, mint midőn félig tudja az ember, hogy két embert olyan
helyre fognak állítani, hol hihetőleg agyon fogják lőni, s ez a fél
bizonyság még a legvitézebb katonában is szánalmat gerjeszt.
Kiállott a két ember s mi ösmerőseinkkel szemközt állunk, mert a két
vakmerő ember nem más mint Holvagy Pista és Meddig Józsi, kik illő módon
állnak meg a vezér előtt.
– Kapitány úr, – mondja a vezér, – e két ember hihetőleg meg fog halni.
– Akkor meg fognak halni.
– Mit gondol ön, megállnak-e addig, míg rájok kartácsolhat az ellenség?
– Fejemmel állok jót; – mondja a kapitány.
– Kapitány úr, ezt nem kivántam; és két emberért igen bajos jót állni!
– Én pedig éppen csak együtt a kettőért állok jót.
– Nem értem.
– E két ember már régi ellenség, és nagyobb szégyene nem volna egyiknek,
mintha a másik többre vállalkoznék; azért míg az egyik él, a másik el
nem fut, azért a fejemmel állok jót.
– Jól van, – mondja a parancsnok, s egyszersmind megbízá Kisfaludyt,
hogy a két embert levezesse az országútra, mely egy erdőszárnyon
huzódott keresztül s éppen az ellenség zömének ellenében állt.
Az utat az erdőnyilás torkánál egy lovas magasságnyi tüskével zárták el,
előtte két ágyút huztak ki, s a két huszárnak két oldalról kelle őrizni
az elhagyott gépeket, melyek már ölni sem tudnak,
Kisfaludy nagy megilletődéssel nézé a két embert s minthogy Meddig
Józsinak vad képe kevesebb részvétre gerjeszté, Holvagy Pistával kezde
bárbeszédet.
– Földi, – mondja Pistának… a kapitány kendtekért fejével állott jót.
– Miattunk nem is fájdul meg! – mondja Pista.
– Gyilkos jószág ám az a kartács!
– Azt is ösmerjük, uram, a közt is csak elkeveredtünk még eddig.
– De hátha ma közelebb jő, mint máskor?
– Már hisz ha éppen meg kell lenni, uram, attól sem hal meg az ember
kétszer, hanem csak egyszer!
– Isten velük, földi – mondja Kisfaludy, – ha nem látnók többször
egymást.
– Dehogy nem uram!
– Azt véli?
– Azt gondolnám, hogy vagy ezen, vagy a másvilágon egymásra találunk,
aztán akkor szólitson meg hadnagy uram.
– Okvetlenül!… mondja a tiszt, félretévén a katonai rangkülömbséget, –
és kezet szorítván Pistával, mondja: – Atyafi, tudja-e, hogy mit
védelmeznek most?
– A magunk becsületét, uram.
– Meg egész Magyarországét! – Mondja Kisfaludy.
– No tiszt úr, azt izenem a kapitányomnak, hogy olybá tartsa, mintha a
feje az édes anyja ölében heverne.
Erre Kisfaludy megfordult, s a távozó csapatok után ment, melyeket az
erdőség nyelt el, s melynek átjárásait éppen most vagdalák el az
utászok.
Kisfaludy még egyszer a fiuk után nézett s aztán végkép eltünt, a két
lovas pedig a tüskehalom melletti szűk nyiláson kiment, s az ágyuk
mellett állt meg, nem kérdezvén, miért állíták őket ide: hanem mindenik
ismételgeté magában, mi volt a parancsolat? Egyszersmind kinézett a
tágasabb vidékre, honnét az ellenség zöme sajátszerű hullámzásban
mozgott és közeledett, a széles országuton átcsapván hosszú
lánczolatban.
– Meddig is maradunk itt? – kérdé Meddig Józsi, ki elég furfangos volt
belátni veszélyes helyzetét, hanem most is azon törte fejét, hogy bár a
másik megfutna az ágyúlövés előtt.
– Majd ha kartácsolnak! – válaszolt Pista meglehetős dörmögéssel, azt
gondolván, hogy a szabados bizonyosan nem bánná, ha előbb elfutnának, de
csak maradjon itt ő kigyelme, minthogy Ozorára bucsura úgy sem mehetnek
most.
Vigyázva jött a franczia sereg, még pedig félhold formában, úgy, hogy a
középtest érintse meg az erdőségeket, itt-ott már lovas czirkáló jött
lőkörbe s minthogy az utfőnél két ágyú csillámlott ki a reggeli napnál,
hirtelen visszahuzódának, észrevevén előbb a két lovast is, melynek
körvonalai a merev állásban nagy nehezen kidomborodának s így nem
kételkedtek, hogy a többi is ott van.
A csatárlánczok összehuzódtak, az ágyúk előre mozdulának az útirányban,
hogy állást vegyenek, s az egész vonalnak hossza megállapodni látszék.
Végre a kifejlődések megtétettek s néhány ágyúlövés üdvözlé a két
lovast, messze fölöttük vervén el a golyók, s így minden megháborodás
nélkül maradtak egy helyben.
– Agyj egy pipa dohányt! – mondja Meddig Józsi.
– Egy kis pálinkát ne adjak? – kérdi Holvagy Pista.
– Magad is meginnád egy kis melegért! – gúnyolódék amaz.
– Ha talán fázol, – inkább tüzet rakok, – mondja Pista, leszállván s egy
rakás fát, mely tábori tüzelőre volt összehalmozva, meggyujtván, aztán
ismét felűlt a lóra, mely a fához kötve hallgatta az ágyúzást.
– Meddig Józsi látta, hogy a fiu nem akar megfutni s alig várta, hogy a
kartácsozásra kerüljön a sor, hogy a pajtásnak a vére meghidegüljön, s
előbb megszaladjon.
Egy pillanatra megszünt a golyózás, az előttök álló üteg fölmozdonyozott
és a kemény országuton merészen vágtatott előre, hogy az erdőből
kihajtsa az ellent és erőszakolja az átmenetelt.
Oly nagyszerű látvány, hogy megérdemlené, ha ötvenezer ember állna ki
megbámulásra, s ime csak kettőnek jutott e nagy látványt
megcsodálhatnia, s e kettő is sokkal egykedvűbb, mintsem a mozdulatra
figyeljen, hanem még most is azon tünődik, mikép lehetne csuffá egyszer
a másik.
– Na béres, – meghalsz most! – kiáltá Meddig Józsi.
– De nem mernél eltemetni senkit itt az árokban; – mondja Pista.
– Te tán eltemetnél engem?
– De még el is énekelnélek, hogy az anyád is ríva fakadna, ha
meghallgatná.
Az ágyuszó itt-ott belekapott a beszédbe. Meddig Józsi mindamellett
hiában várta, hogy a béres megszaladjon, hanem midőn Pista közelében
vágott el egy golyó s a ló megágaskodott alatta, gunyolódva mondja:
– Vigyázz béres, ló van ám alattad, nem ökör.
– Talán az a fejős tehén jámborabb? – kérdi viszont Pista, amannak
szürke lovára czélozva; de ugyanezen pillanatban fordult meg előttük az
üteg oly közelgésre, hogy a kartácsolás ideje csakugyan itt van már.
– Ahol a! – mondja Meddig Józsi, meghuzván lova kantárát – már lenn
vannak az ágyúk!
– Ne félj, lenn leszel te is mindjárt! – mondja Pista, megsarkantyuzván
lovát, mely az izgalomban bódulni kezdett, s mire megállt, egy irtóztató
roppanás vágott át a légen s a fák ágai recsegve szakadoztak le, a két
ló pedig nagyot ágaskodva fordult vissza, minthogy előre nem ereszték, s
a két ember tudta nélkül tevé e mozdulatot, de annyi nyugalommal, hogy a
kantárszárát nem tagítá, és mint a dísztéren, apró lépésekkel menének el
a kanyarodáson, hol több lövéstől már nem kelle tartaniok.
– Nem futnál Józsi? – gunyolódik Pista.
– Jobb lesz, nézz arra a lóra, nem látod, hogy foly a vére.
– Hogy a bűne verje meg, bizony eltalálta mégis – mondja Pista, a lovat
körülnézvén, s midőn már egészen veszélyen kívül voltak, akkor kezdi
saját magát összetapogatni és látja, hogy czombja vérzik, de a másik is
hasonlóképen lábát kötözgeti.
Midőn a kanyarodásokon keresztül a hegyesebb vidékre értek, akkor
látták, hogy a franczia sereg még mindig mozdulatlanul áll s az előbbeni
üteg dühödten veri le az erdő elejét, hol az ágyúk némán állnak, de még
mindig annyi tekintélylyel, mintha valami magasabb szándékból
hallgatnának és a megközelítés veszedelmes lenne.
Sürün patakzott a vér a két lóból; de a két ember is lassankint több
sebet talált magán s midőn a legközelebb eső faluba értek el, a két ló
lerogyófélben, a két ember pedig igen ellankadt volt s így lehetetlen
volt a sereget követniök, hanem a faluban hártamaradt orvos úgy a hogy
bekötözvén őket, néhány könnyebb beteggel a seregtől oldalt vágó
irányban Magyarország felé, a pécsi nagy kórházba utasítá őket.