Nehéz időket mért Isten e nemzetre; de ha rá nem mérte volna, mai napig
sem tudnánk, mennyit birhatunk el.
Az ingatag nád fölött elröpül a vihar, minden erejével akar megbirkózni
az erős tölgyerdővel, mit vesződjék a náddal, hisz a hitvány jószág alig
egy év alatt magától lerothad, mig a büszke tölgy század óta áll már, s
élő tanúja önmagának, hogy annyi küzdelem után lett oly erős, hogy
erősebb mint egy századdal előbb.
Megkivánta az elemek csatáját az ember, – odahagyá a családi tűzhelyt,
hogy fölkeressen egy másik embert, ki szintén csak azt keresi, hogy vagy
őt üsse agyon valaki, vagy ő üssön agyon mást.
Égnek a tábortüzek a Lajta partján, a lovak nyergelten falják a zabot,
mit a gazda köpönyegszárban vetett eléjük, s a virgoncz legények pipaszó
mellett verik azt az ellenséget, mit a szójárás unalomnak nevez.
A fölkelő sereget megállította a Lajta, idáig szól el az ország
törvénye, s a viznek túlpartján ha meghallják is, de meg nem értik, és
nem is engedelmeskednének neki, ott már nem laknak magyarok.
Tehát mit akar e sereg? – kérdezték százezren, – mit lesik az
országszélen azt az ellenséget, ki már száz mérfölddel előbb ellenségnek
mondja magát? S miért bevárni a sáskát saját földünkön, mikor azt már
jóval előbb másén is agyoncsapkodhatnánk?
A franczia sasok sebesen repültek, a stájer hegyeken már rég
átszárnyaltak, a diplomácziának sima szavait elnyelé az ágyúk torka, s e
rohamteljes árnak olyan gátat kelle vetni, mely ha kell, előbbre megy s
ha kell, mozdulatlan fallá válik, ezt az eleven kerítést pedig
emberekből szokták összealakítani.
Mielőtt a franczia sereg megérintené a magyar határokat, a lajtai
táborban fegyverben állt a magyar nemesség; de a Lajtánál
áthághatatlanabb lőn az országos törvény, mely szerint a nemesség csak
az ország védelmére állott föl; s a parancsnokokban elfogyott a
lélekzet, mert senki sem kivánt vállalkozni elsőnek arra, hogy a Lajtát
áthágván, maga útján a megszegett törvényen hagyjon nyomot.
Míg a főbb tisztek a ponyvasátorokban tanácskoztak, addig a legénység
gondtalanul kötődött egymással az őrtüzek előtt, melyek egyikénél a
legvilágosabb lángnál, éppen a legfeketébb arczot látjuk meg.
A fölkelő seregnek jó része fogadottakból szaporodván föl, a többi közé
egy keserves czigány is vetődött, éppen az, kit az ozorai kocsmában
láttunk, ki az otthoni nyomorúságot háromszáz forintért hagyta el,
szegődségképen fölfogadván, hogy ő is elmegyen a lajtai táborig.
– Na, czigány, hogy adtad el a bőrödet? kérdi Holvagy Pista, kit azért
adtak a sok ujoncz közé, hogy a mint lehet, legrövidebb idő előtt egymás
mellé taszigáljon lovat és embert s ki egyszersmind azt is
megmagyarázta, hogy az ágyúgolyó, a kit egyszer elér, annak sohasem lesz
derékfájása.
Addig-addig beszélt Pista mindenféle háború-darabot, hogy a czigány már
egy szálig mindent elhitt, még azt is, mit az nem is mondott: hanem úgy
megutálta a háborút, hogy a mint ő háromszáz forintot kapott azért, hogy
ide jött, azonképen adna ő most hatszáz forintot és csak annyiban mult,
hogy nem adott, hogy midőn dolmányt és csákót összekeresett, még a
háromszáz forintból sem volt már több öt bankó garasnál, már pedig ehhez
még igen messzire esik a hatszáz forint.
– No, czigány, hogy adtad el a bőrödet? – kérdi tőle Pista.
– Bár eladtam volna! – feleli a czigány, – most majd csak magam is
könnyebben meghúzódnám benne!
– Ne búsulj, czigány, – vigasztalja a másik – a hol szűk lesz, majd
bővít rajta valami éles kardú saséros (chausseur).
A czigány végtől-végig megborsózott, minek aztán éppen az a kellemetlen
következése lőn, hogy még szűkebb lőn a bőr; mert a mi kis üres hely
maradt, talán egy-két jó falatnak, hogy az kipótolja zsiradékkal azt, mi
eddig a fekete kenyértől mindig megvedlett, – mondom azon üres helyet
beülte a félelem, s a czigányt oly nemeslelküség szállta meg, hogy ha jó
módjával megtehetné, még a bőréből is szivesen kiugranék, ha éppen
valaki belekivánkoznék.
[Illustration: – No, czigány, hogy adtad el a bőrödet?]
Míg a czigány így kínlódott, a Lajtának túlpartján eső faluban éppen
szemközt nyolcz ágyú helyezkedék el, még pedig oly furcsán, hogy
valamennyinek torka átnézett a lajtai táborra s az egyiknek nyilása úgy
a czigánynak irányába esett, mintha csak madzaggal mérte volna ki
valaki.
– Minek azs azs ágyú? – szólal meg a megrémült czigány.
– Majd meghallod, ha megszólítják, – mondja neki Pista.
– Ezs a mi ágyúnk? – véli ismét a czigány, – azst is mivelünk állítják
semközt?
– De már azt csak a hátad mögé állítják – jegyzi meg amaz – hogy hátra
ne fuss.
– Na, úgy se baj, – mondja a czigány – ha a túlsó ágyúk hátunk mögött
akarnak maradni, úgy hazsafelé majd csak elmenyünk golyóbics nélkül is.
– Nem addig van az, mert nem hogy hazamennénk, hanem átmegyünk a Lajtán,
s ha nem mész, czigány, hát majd utánad küldenek egy pár golyót
vendéghívónak.
– Mit is mondott kend? – kérdi a czigány foghegyről.
– Azt, hogy átmegyünk a Lajtán.
– Ott van azs ellenség?
– Majd csak ráakadunk, ha itt nem, hát máshol.
– Dejs azs irgalmát – kiált fel a czigány – nem addig van azs, – ha azs
azs ellensig a mi ellensigünk akar lenni, hát ne kerestesse magát, hanem
gyijjen maga; ín ugyan nem megyek utána.
– Majd csak oda mész te is czigány, a hova a többi!
– Ha a tebbi elmegy is, én itt maradok, őrzsöm a hazsának határát, én
ezsírt segődtem be.
– Nem kérdezik azt tőled, czigány!
– Azst elhisem, – kiált föl a czigány, – de én megkérdezstem ám, mikor a
foglalót adták, hogy meddig megyünk? s engem csak a Lajtáig fogadtak;
azsírt ha azs ellensíg gyinni akar, hát gyijjen ide; de ín egy lépést
sem megyek odább!
A párbeszédet trombitaszó szakasztá meg; s mi tegyünk egy fordulót a
legközelebbi sátorig, melyben herczeg Batthyányi Lajos, a fölkelő sereg
ezredese tanyázik, s a sátorban két főrangú bécsi úr tanácskozásra
jelent meg nála.
A ponyvasátor belseje csak annyi kényelmet adott, hogy a tanyázók szemei
elől némileg elvonulhatának, s a két bécsi úr kényelmesen tanácskozhaték
a herczeggel.
Nem kell mondanunk, hogy a birodalomba betört ellenség ellenében többé
nem használt egyéb, mint egy új hadsereg, mely a hátrálót megtámasztani
birja; s e hadsereget majdnem úgy kelle a földből előteremteni.
Azonban mielőtt e végső eszközhöz nyulnának, azt is meg kelle tudni,
hogy volna-e még a föld hátán is ember és volna-e kedve háborúba menni?
Ezen kisérletnek eredménye lőn az 1796-iki fölkelés az ország védelmére,
de – mint jól tudjuk – a franczia sereg irányában az ország határa éppen
a Lajtánál végződik, s ha mi az országot csak ott akarjuk megvédeni, a
franczia sereget a Lajtáig kellene ereszteni.
– Herczeg! – mondja az egyik bécsi a herczegnek – a franczia sereg előtt
magyar katonák is állnak, kérdem önt, a franczia akkor leszen-e csak
ellensége a hazának, melynek földjén most állunk, vagy mindenütt, a hol
magyaroknak vérét ontják?
– Mindenütt ellenség! – mondja a herczeg némileg fölemelvén jobbját,
mintha a lelkesülés mondatná vele a szót.
– Annál jobb!… kiált a másik – mi akadályozza a fölkelő sereget, hogy a
Lajtát azonnal átlépje?
– A törvény! – válaszol a herczeg.
– És e törvény megmenti a hazát, herczeg?
– Nem!… volt az újabb válasz, s aztán folytatá – de midőn alkottuk, azon
hitben voltunk.
– Jó, édes herczegem, az ön belátása elég, ön egyike a felsőház
legtekintélyesebb tagjainak, uradalmaknak ura, a fölkelő sereg ezredese,
példáját mindenki követi, vezesse ön át a sereget, hogy hazájával a
birodalmat is megmenteni segélje.
– Parancsuk van önöknek? – kérdi kemény hangon a herczeg.
– Küldetésünk czélja nem parancs, hanem értekezés.
– Jó, – válaszol a herczeg – úgy a vád egyedül rám esik, magyarok
csinálták a törvényt, ha kell, inkább szegje meg a magyar maga, mintsem
mást kelljen vádolnia ezért; tehát holnap hajnalban a fölkelő sereget
átviszem a Lajtán; isten önökkel.
A két küldött néhány másodperczig meghatottan állt a herczeg előtt,
érezék, hogy nagyszerű pillanatot élnek, mely pillanatnak föl kell
jegyezve lenni a sors könyvében, hogy midőn a kölcsönös számvetésben
elhibáznák a számot, tudja meg mindenik, hol kell azt újra kezdeni.
Mind a három némán állt meg egy helyben, mintha eleven szobrai volnának
egy olyan vállalkozásnak, mely csak azért oly drága, mert ára nincsen, s
ha e példa nem volna, mindegyiknek sajnálnia kellene.
Egyedül maradt a herczeg. Ekkor az oldalfüggöny szétvált, s egy férfit
látunk kilépni sötét öltönyben és holt halaványan.
– György! – szólítja meg a herczeg gróf Festetics Györgyöt, kit
szivfájdalma nem birt otthon tartani keszthelyi magányában, s a
legnagyobb óvatossággal bár, de mindenütt a herczeg kiséretében volt s
éppen így tanúja lőn az egész beszélgetésnek.
– György! – ismétli a herczeg – nem tudom, miként itélsz
cselekedetemről; de inkább magam töröm meg a legszentebb törvényt,
melynek engedelmességgel tartoznám, mint hogy olyan óra jőjjön, melyben
azt más, akadálynak tartván, magától ellökje. Így nem irtózom bevallani,
hogy én törvényszegő vagyok; de azért a törvény mégis szent marad és ha
kell, hoznak helyette mást.
– Helyedben milliószor is azt tenném! – feleli Festetics.
– Barátom, Krisztus Isten fia volt, s anyja mégis megsiratta, mikor
dicsősége helyén, a keresztfán látta.
– Azt hiszed, áldozat leszek?
– Lehetsz, barátom, de én szivesen lennék, mert könnyebben viselném azt
a terhet, mi az áldozaté, mint azt, melyet annak kell elviselnie, ki
nagy lelkednek tanuja lőn, de bizonysága be nem számoltatik.
– Nyugodjunk meg, barátom, veszély ideje van, hol áldozatok kivántatnak,
hol azonban az áldozatot mind a két fél megsajnálja, mert tudja, hogy ez
áldozat tudta, hogy egy szerencsétlen pillanatban áldozattá válhatik –
és higyj nekem, erre a czélra egy Batthyányi csak olyan jó, mint akárki
más.
– Igazad van, – mondja a gróf – csak azt a gyanusítást viselhesd el, mit
egy pár gyarló hazánkfia utánad talál szórni.
– Mindegy, ezt is el fogom tűrni. Egyébiránt, – veti közbe a herczeg,
önérzettel egyenesedvén föl – családom története nyolczszáz éves, tehát
egyidős a magyar történettel, az én nevem herczeg Batthyányi Lajos, ám
hirdessék, hogy én áruló vagyok!
– Nagy ember! – mondja a gróf, átkarolván a herczeget, – hadd állok
melléd, hogy árnyékoldalad én legyek.
A hadosztály minden alsóbb parancsnokával tudatá a herczeg a dolgot, s
egytől-egyig megnyugvának a parancsolatban, mely a herczeg szájából a
katonai szigor kérlelhetlen hangján mondaték ki és mindenkiben azt a
tudatot ébreszté föl, hogy e parancsolatnak csak engedelmeskedni kell.
A Lajtának túloldalán volt egy német falu, melynek a vízre dülő partján
levő dombon emelkedék a postaház, előtte pedig egy üteg ágyú volt
lemozdonyozva, mellette égő kanóczczal állván a tüzérek, kik semmiről
sem értesültek, csak gyaníták, hogy hiában nem gyujtatták meg velük a
kanóczokat.
Ugyanazon éjen még minden ember előtt felolvastaték a napi parancs, mely
következőképen szólott:
«A mely ezred harmadik parancsszó után sem mozdulna meg az átmenetre, a
postaház előtt levő ütegnek parancsa van az ezredre lőni.»
Mire megvirradt, a legénység készülten várá a parancsszót; de a
hadtestparancsnok nem hagyá el a sátort, melynek belsejét nyughatatlanul
járta összevissza, pedig egész éjen át nem aludt.
Az izgalom átjárta idegzetét, megérzé a rendkívüli vállalkozás súlyát, s
néhány órára volt szüksége, míg a test, úgyszólván megadja magát a
lélekerőnek, hogy elérje azt a nyugalmat, a mi a munkához okvetlenül
szükséges.
Még néhányszor körüljárta a sátornak belsejét; multját számolá el
magának, mintha végórájára menne és vallomást kellene tennie
cselekedeteiről.
Megállt… Fiai jutának eszébe.
Nem! nem! a fának oly sok ága van, mely törzséből hajlik ki, s oly sok
az a gyökér, melyeken helyéhez kapaszkodik, s mindtől elszakadni nagy
erőszakba kerül.
A szív dobbanása hangosabb lőn, mintha a lélek ott szólamlanék meg a
lüktetésben és az ember emlékezetéhez kérdést tenne, hogy a válság
órájában a koczkán fiai sorsát nem lökte-e el! Szíve melegéből
szétterült a vér két orczáján, s önkéntelenül szívéhez kapott, mintha
féltené, hogy e kötelék tán mégis megtágulhatna.
Nem! – riadt föl saját lelkének nyomása alól – a fiúknak mindig elég
szerencséjük, ha apjuknak tetteit láthatják, s tudják, mit kell maguknak
tenniök, hogy kevéssé gyarlóbbak és sokkal nagyobbak legyenek, mint
apjuk!
Ezen megnyugodván, jobbágyaira gondolt, mintha tán azok is fiai
volnának, s a végső órának megszámolt perczeiből osztályrészöket kikérni
nekik is joguk volna.
Gyarló élet, melynek végpercze csak oly közönséges, mint az a fogadó,
melybe pihenés végett szálltunk, s mielőtt távozni engednének a nyitott
kapun, számlájával áll elő a fogadós: ime, meddig kisér el a földi
kötelék és annak hány szála húzódik meg, hogy visszatartson bennünket a
földre.
Végig haladt emlékezetével azon a néhány ezer arczon, melyről a bánatot
annyiszor letörlé, s kiknek emlékezetében maig is szeretetben maradt meg
azon időből, mikor a magyar mágnástól csak koldulni lehetett.
Még ez érzelemmel is meg kelle küzdenie, s a küzdelem eredménye meghozá
azon vigasztalást, mit az élet igazolt: «Mit aggódom, hisz itt van fiam,
Fülöp!» – mondja sebesen kilépve a sátorból, s néhány percz alatt
nyergében ült, oly szigorral arczán, mintha az irgalmat sohasem ismerte
volna.
Egy pillanatra áttekintett az ágyútelepre, de nem áll már a földön,
melyen oly gyakran botlik az ember: alatta érzé a büszke mént, mely
megússza vele a léget, s a szabad folyam megdagasztja a kebelt, hogy a
csatavágy élve után kéredzkedik az ösztön, míg a hideg észnek egy
ösztöne jelentkezik, a vasszigorúság.
Röpült a ló, – a sorokban átvillan a megható jelenet, s minden ló
büszkébb lesz, mintha tudná, hogy a legelső lépésben a dicsőség útjára
lép ki, s midőn a legelső szó elhangzék a megindulásra, minden ló,
úgyszólván magától indult meg, csakhogy nem is tartóztatták vissza a
kantárt.
Bódulat volt-e ez, vagy öntudat, mely a tegnap és azelőtt makacskodó
népet a legelső szóra megindítá? – nem kérdezzük. A herczeg a hídfőhöz
nyargalt, elléptetendő saját ezredét.
Az első sorban látjuk a czigányt, kinek arcza most nem azért feltünőbb,
mert tán szokás szerint legfeketébb, hanem mivel szokatlanul –
legfehérebb volt; s minthogy őt most már figyelemmel kisérjük, lássuk,
mi történik vele?
Egy éjszaka nem elég arra, hogy egy czigány úgy megvedlett légyen, mint
az a lúd, melyről a tollat lemellesztették; – benne az igazságérzet
csapott lármát, s ha már mondók, hogy maga is megadná a hatszázat, ha
visszamehetne, akkor könnyen elhihetjük, hogy háromszázért csakugyan nem
akar tovább menni, mint a meddig a fogadott munkát elvállalta.
Ne kérdezzük, mit csinálna akkor, ha csakugyan itt volna az alkalom,
hogy akadna elég franczia, kik közül a maga részét ő is kivághatná; most
csak azt nézzük meg, miként áll meg a híd szélén, s éppen a a herczeggel
szemközt megvállva mondja:
– Itt a Lajta!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Igen természetes, hogy a czigányért egymagáért nem fognak elsütni nyolcz
ágyút, de mielőtt az óvást megtehetné, az utána tódulók átnyomták a
hídon, ott pedig rögtön zár alá tették, jobban mint azt a lovat, mit a
hetvenhetedik öreg apja legelőször elcsipett.
Gondolt is ám valami olyat, a boldogtalan, hogy ha most lóvá változnék,
és a réten künn legelne, aztán valamelyik a nemzetségből elugratna vele;
de mit használ, ha a jó kivánság nem teljesedik mindig, s az ember
valamint maga magát nem teheti, úgy mások sem akarják lóvá tenni.
Rögtön megülték fölötte a törvényt, s minthogy idegen földön voltak és
ellenség előtt, elővették azt a katonaorvoságot, mi arról is használ, ha
valaki valamit tesz, de arról is, a mit valaki nem tesz.
Hasztalan tagadnók a dolgot, a boldogtalan czigány háromszázat kapott
azért, hogy a Lajtáig elment, s ime, hogy a Lajtán átmenni nem akart,
kerek számmal olyan kemény százat fog kapni, hogy maga sem adná
háromszázért, de másnak sem kéne.
Tévedés elkerülése végett megkérjük olvasóinkat, hogy az első háromszáz
és utóbbi száz között méltóztassanak külömbséget tenni, hogy az aprópénz
nálunk pénzzel is adatik, meg mogyorófa pálczával is; és a czigány éppen
az utóbbival lenne kifizetendő, a nélkül, hogy nyugtatványt kérjenek
tőle.
Az itélet kimondaték, s utolsó orvosságképpen csak annyi van hátra, hogy
katonaszabály szerint két pajtás az ezredeshez könyörögni menjen.
Holvagy Pistára esett a választás, – nem is késett, hogy illő módon
megjelenjen az ezredes előtt.
– Pajtásunkért jöttünk könyörögni, ezredes uram!
– Mi a büntetés?
– Száz bot, ezredes urunk! – mondja mind a kettő.
– Mi a mentség?
– Hogy a boldogtalan más helyett állt be, s a mint pajtásaink is tudják,
csak a Lajtáig fogadták meg, s már most azt hitte, hogy neki van
igazsága.
– Ellenséget verni jöttünk, nem játszani! – mondja a herczeg. – Itt nem
lehet kiállni a sorból, s a mely hézagon egy kifér, utána megyen a
többi; tehát álljon ki a példa.
– Ezredes urunk, – szólának a pajtások, – a mint egyet ráütnek arra a
czigányra, azonnal meghal, ezredes uram,… hát még száz bot alatt!
– Sokaljátok?
– Igen!
– Álljátok ki helyette, ha sokaljátok! – mondja a herczeg, ki akarván
térni a dologból.
– Jelentem alásan, – mondja Holvagy Pista kemény hangon, – egy magam
kiállom!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A herczeg megdöbbent a szónál, s nem akart utjába állni egy nemes
érzületnek, hanem a kegyelem szavával ereszté el őket.
Boldog isten, hol van az a mérték, melylyel a nagy emberek nagyságát
megmérik?