A kutyák nem ugattak, mikor Baltaynak udvarára befordult egy négylovas
hintó: tehát András még a szomszéd udvaron kitalálta, hogy a nagyságos
úr jött meg.
A gyermeket éppen ma akarták haza hozni, de már késő: mert az öreg most
oldozkodik a sok mindenféle ruhából, körülnéz, egy gubanczos ebet, mely
lába alá heveredett, oldalba rúg, mire az kinosan vonítva ment el a
kazalok közé; egy borzas szolgálónak megigérte, hogy megfésüli, ha a
csibék váluját a kapuban felejti; a lármás főzőnőt figyelmezteti, hogy a
szapora beszédben elharapja a nyelvét; a mindenes pedig nagy
csodálkozásában a száját is nyitva feledte, meg az ólat is és a kis
malaczok szétfutottak, a miért rákiált Baltay, hogy az ólajtót is csukja
be, meg a száját is, mert még soká lesz, míg a malaczpecsenyére kerül a
sor!
Ilyen apró kis zsörtölődés után megindult a kastély emeletébe, de
visszásan tetszék neki, hogy sem Andrást, sem a fiút nem látta, a többi
pedig oly bámész, mintha mind eczetes lencsét evett volna, mióta ő
Keszthelyen volt.
Midőn a szobaajtóhoz ért, az őt követő cselédhez mintegy hátraszólva
mondja:
– Hát András hol van?
– Itt vagyok – mondja András már fölérve és köszöntve a nagyságos urat,
elmondván a «hála istent», meg a «friss egészséget», meg hogy ha «isten
ő nagyságát az árnyékvilágból kiszólítaná»…
– Szólítsa ki kendet! – dörmögé az öreg, semmi kedve sem lévén azon
«mennyei koronára», mit neki András a köszöntés végén még kivánni akart.
András legkevésbbé sem botránkozott meg a nagyságos úr közbeszólásán,
hanem elmondá az egész köszöntést s midőn a mennyei koronát kivánná, az
öreg úr záradékul mondja:
– Legyen a kendé: – egyszersmind folytatá – hát a kis gyerek hol van?
– Valahol… nem tudom… kinn van! – mondja András, nem akarván a dologgal
kapustól berohanni, egyszersmind végignézé azt a fiatal embert, ki
Baltayval jött, hanem eddig egy szót sem szólt, miből András mindjárt
gyanítá, hogy ez nem vendégnek jött, tehát nem ez lesz a legnagyobb úr a
háznál.
– Na, András – mondja az öreg – itt hozom a tanító urat Imre mellé, már
mondtam neki, hogy a gyerek még gyenge…
– Najsz, a bikát még nem üti földhöz, hanem azért a negyedik gombócznál
még meglátja az ötödiket.
– Jól van, jól – ellenkezik az öreg – hisz nem száraz dajkának hoztam a
tanító urat, hogy a gyereket etesse, hanem hogy olykor-olykor fogja
betüre, hanem meg ne unassa vele.
– Attól ne féljen a tanító úr, hogy megunja, csak győzzön neki felelni;
mert az a fiú még azt is megkérdi ám, hogy a szerdát mért tették elébe
csütörtöknek.
Baltay nem akarta tovább folytatni a beszédet, hanem utasítá, hogy a
tanító úrnak melyik szobában adjon helyet, hova mindjárt el is vezette,
maga pedig kiment az erkélyre, hogy a gyereket valahol meglássa.
Hasztalan várta Baltay a fiut s midőn Andrást meglátta, békétlenkedve
kérdi:
– Hol lehet az a gyerek, András?
– Csak nem halt meg! – dörmögi András mintegy megnyugtatásul.
– Mernék fogadni, hogy kend megint a tanítóhoz küldte azt a gyereket.
– Bár ott volna! – véli András.
– Hányszor nyergeltette meg kend neki azt a szamarat, mi?
– Egyszer!
– Ejnye, András, bizony fránya ember kend, aztán mégis megengedte kend
egyszer?
– Azt tartom, elég volt neki egyszer is, – nem t’om mikor kéredzkedik rá
másodszor.
– Tudtam mindjárt, hogy ezt mondja kend.
– Ha olyan jól tud a nagyságos úr mindent, hát most mondja el a többit
is.
– Leesett a szamárról?
– Biz az úgy volt.
– Kificzamodott a gyereknek a lába?
– Persze, hogy nem a szamáré ficzamodott ki.
– Most hát fekszik a gyerek?
– Nojsz, még azért nem hal ám meg, de sánta nem lesz, – veté oda András
nagyobb megnyugtatás végett, egyszersmind szemközt nézvén az úrral, hogy
arczán a nyugalmat láttassa.
– Persze kendnek nem elég ennyi baj?
– Ha csak az ő baja volna a baj, akár elő sem hoztam volna.
– Hát ha baja nincs, mi lehetne nagyobb baj?
– Az, hogy nem itthon esett le, hát nem is fekszik itthon.
– Ez az a nagy baj? – mondja nyugalommal az úr – adja kend ide a
nádpálczámat.
– Minek? – kérdi egy állóhelyből a hajdu.
– Minek?… hát megnézem azt a gyereket, a hol van, – menjen kend
szaporán.
– Azért akár meg se mozduljak, úgy is tudom, hogy nem megy oda.
– Talán a szomszédban van? – kérdé kínos gyanítással.
– Eltalálta, nagyságos úr, mert a szamarat megriaszták a kutyák, aztán
beszaladt a szomszéd udvarra, onnét a kertbe, ott leejtette az úrfit, az
a lábát ficzamította ki, a gróf úr meg a méltóságos asszony maguk
fölvitték, orvost hivattak, lábát helyretették, most már semmi baja –
mondja András, jó hirtelen elmondván mindent, hogy az úr szóba ne
kaphasson, aztán befejezvén a beszédet, azt mondja: eddig van!
Az úr hihetőleg megértett mindent, mert nem ismételteté a dolgot, András
nem talált több mondanivalót; tehát maradt egy nagy hézag a
beszélgetésben. András hátratette kezeit s úgy billegtette, s olyanforma
várakozásban volt, mint az inas, mikor eltörött kezében a lábas és nem
tudja, hogy összeszidják-e csak, vagy egyéb is következik?
– Hát ezt is megadta érnem az isten! – sóhajt föl Baltay egész
fájdalommal. András pedig állást változtatott; mert látta, hogy felhős
ugyan az ég, de még sem üt le.
– Most már mi lesz abból a szegény gyerekből? – kérdi nagy bánattal az
úr Andrást.
– Az lesz, hogy még ma meghozzuk, harmad- vagy negyednapra fölkél, két
hét alatt pedig fölülhet a szamárra, ha nagyságos úr azt akarja, hogy
máskor meg majd a nyakát törje ki.
– Nem elég volt, hogy egy öcsémet már elemésztették? – szólt indulattal
az úr.
– Nagyságos uram, ha már valamit gondol, legalább ne mondja nekem, az
isten áldja meg; mert tudja, hogy én néha neki bolondulok, aztán a magam
esze után megyek, akkor pedig nem tudom, mikor jövök vissza.
– Nohát nem szólok – mondja Baltay – hanem bocsásson meg az isten, ha
mondom, hogy ez az egyik lemaradhatott volna rólam.
– Bizony még megrikatja magát, nagyságos uram – tréfálódzék András egész
szokatlanul – a fiúnak semmi baja s a mi kis hús levedlett róla, majd
fölszedi, ha fölkelhet.
– Hát gondját viselte kend?
– Volt annak jobb dajkája, mint én, – az öreg nagyságos asszony, meg a
grófné, meg a gróf úr ő méltósága, – pedig volt ám vele vesződség; mert
míg a lábát helyrerántották, nem állta ám meg ordítás nélkül, pedig
ilyenkor a maga gyerekét is szívesen kilökné az ember, hát még a másét!
– Látta kend?
– Mind a két szememmel, nagyságos uram, – mondja András neki tüzesedve,
egyszersmind kifelé menvén azon szándékkal, hogy átmegy a gyerekért, –
hanem még volt valami mondanivalója, mit el is mondott: Elhiheti a
nagyságos úr, hogy egy párszor félre kellett mennem, hogy ne lássák meg,
midőn a könyűt kitörlöm szememből; aztán – mondja némi szemrehányással –
ilyenkor eszembe jutott ám, hogy ennek az embernek én faragtam meg a
rovást.
András kiment, Baltayt nagyon meghatá a néhány szó és gondolkozóba
esett. Most már nem a fiúnak sorsán aggódott, hanem a multakat
össze-vissza hányván, ámbár szerencsétlen öcscsének megmagyarázatlan
kimulása szüntelen gondolatai közé tolakodék, valamint arra is kínosan
gondolt, hogy akárkinek egyetlen vétket elengedjen abból, hogy a jó
régit levetkőzze a mostani puhaságért – mégis kezdi belátni, hogy nem
közönséges ember lehet az, ki gyöngéden birja ápolni ugyanazt, ki neki
okvetlenül rövidséget okozott.
– Na, nem bánom – mondja magában – egy bolondját elengedem! – s ezzel
elment azon szobába, hol András a rovásokat tartja és hosszú keresgélés
után megtalálván, a legelső vonást megnézte.
– Tudom, – beszéli önmagának – ezt a pipáért kapta! Na Festetics sem
dohányzik, azért mégis ember a talpán, bár sok vadat csinál, de jó
szándékból; legyen meg, ennek ezt elengedem; – mondja tovább, lefaragván
az egyik vonást, – hanem kettő még fönmarad; azért, hogy még olyan nagy
emberek egészségére sem iszik egy csöpp bort, mint Batthyányi meg
Festetics, aztán egy könyvért még az apja kardját is elcseréli.
Mire készen volt a lefaragással, hallotta, hogy a fiút hozzák, tehát
ölelésére sietett, s látván, hogy a fiú vidám, fájdalma nincs, – Baltay
a gyermek ágyához ült és késő estig enyelgett vele s elképzelé azt a
boldogságot, hogy e fiú méltó lesz azon örökségre, mit ő hagyand neki.
Míg Baltay a gyermekkel enyelgett, András addig a tanító urat hordozta
meg a házban és hamarjában megösmertette a házi körülményekkel, hogy
tudja magát mihez alkalmazni, mit annál szívesebben cselekedett András,
mert látta, hogy az ifjú nem tartja fönn az orrát, hanem megtalálja azt
a szót, mit minden ember legkönnyebben megért.
– Ifijuram! – mondja beszéd közben András, – tudja-e azt, mekkora lehet
egy dominium?
– Azt tudom, hogy sok falu belefér.
– Úgy-e?… hát még kettőbe?
– Abba még több fér, András.
– Kivált ha akkora, mint a mi urunké!… azért ifiúr, a lelkére adom ám,
hogy ne maradjon a korpa a gyerek fejében, hanem rázza tele
tudománynyal, ne kimélje a szót.
– De mikor úgy félti a nagyságos úr!
– Mit tud ahhoz a nagyságos úr, ő gazdag, azt gondolja, kevesebb is
elég, hanem uram, a nagyságos úr a toronyból nézi a világot, onnét
persze az egész világ kicsiny, egy-egy ember akkora, mint egy macska,
hanem, ifjú uram, alulról fölfelé jobban meglátszik, milyen nagy már
csak a torony is. Erre tanítsa az úrfit, hogy ő is legalulról kezdi.
– Emberré tesszük András, lelkemre fogadom!
András odanyújtá kemény tenyerét, és a tanító markába csapott egyet,
mintha a legnagyobb dolgon alkudtak volna meg, s egy darabig némán a
szemébe nézett, mintha a képén keresné a jóváhagyást, s midőn így is
meggyőződött, egy isten áldásával magára hagyta a tanító urat s elment
néhány szobán keresztül a maga szobája felé.
Mielőtt oda érne, egyik szobában megállt, gondolkozott, mintha e nagy
háznak gondja örökségképen maradt volna reá, minthogy ő azt oly híven
teljesíté, de volt ebben a megcsontosodott hűségben egy oly érzelem,
mely vérvegyületében az igazságtalanságot nem tűrte meg s minthogy ő
maga érdemetlenűl egyetlen falatot nem tett a szájába, a hasonlót mástól
is megvárta.
Némileg megnyugtatá magát a ma történtekre nézve s odább indult, hogy
kis szobájában megtalálja még a mai napra való dolgot s még csak egy
szobán kelle átmenni, azon tudniillik, melyben a rovások álltak.
Már az ő szeme megszokta a körülnézést és rögtön észrevette, hogy a
padlón valami forgácsféle hulladék van, fölvette, aztán gyanítólag a
rovások között keresgélt és csakugyan megtalálta a rovást, melyről az
öreg előbb egy rovást lefaragott. Az öreg az ablak világosságához tartá
a jól ösmert rovást s azt mondja:
– Egyet már lefaragott, megmondtam én ezt neki előre, megérem, hogy még
a többit is maga faragja le.