Minden falusi biró megesküszik, hogy a «kurrens» magyar szó; tehát ne
küzdjünk az auktoritások ellen. Persze, hogy abban az időben sem ujság
nem volt, sem előfizetés; (bár lett volna, legalább ma már nem irnák ki
ökölnyi betükkel azok nevét, kik előfizetnek, hanem azokét, kik nem
fizetnek). S minthogy ujság nem volt, a hivatalos hirdetések csak
«kurrens»-ben sétálták meg az országot.
Bizony furcsa dolog az az irott betű, milyen nagyot csudálkozott az az
ember, ki a legelső levelet elvitte a szomszédba, s midőn átadta, nagy
rémülésére hallja, hogy ő hazulról egész beszélgetést hozott el a
tarisznyájában egy kis papirosba takarva, s a mint neki szóval is
elmondá a levélküldő, a nélkül, hogy ő maga a «jó nap»-on kívül egyebet
mondana, – szóról-szóra elmondják neki arról a papirosról, mely a
tarisznyájában semmit sem mozgolódott, pedig tán a levélben káromkodás
is volt.
Biz abban az időben csak némely helységekben tanították az írást és
olvasást, ha tudniillik a borjuk és libák mellől eleresztették a
gyereket, s némelyik csak akkor látott egy-egy irott betűt, mikor
felnőtt kamasz korában kurrenst adtak a markába, hogy szaladjon vele a
szomszéd faluig, s adja be a biró uram ő kegyelmének, vagy a
cselédjének, ha magát otthon nem éri.
Míg Baltay úr Keszthelyen volt, addig történt a következő dolog, azaz,
hogy a gyalogposta lóhalálában hozott egy kurrenst, melynek a háta már
tele volt «kapta» és «küldte»-féle irással;[4] s a posta ment egyenesen
a biró uram udvarába.
A biró átvette a kurrenst s ment vele a tanítóhoz, hogy a «kapta» és
«küldte» rajt legyen, de a tanító úr az ifjúsággal a káposztáskertben
gyomláltatott, tehát bement a nagyságos asszonyhoz, hogy azzal irassa
rá, – mint egyébkor is tette.
– Hát ne olvassuk el? – mondja a nagyságosasszony.
– Soha se vesződjék vele, nagyságos asszonyom, – egyéb nincs benne, jól
tudom, mint lopott ló, – tőlünk pedig egy sem veszett el, hát mit
olvasgassuk. Ha valamit akarna a tekintetes főbiró úr, teszem már
porcziót, azért majd küldenek pandurokat, aztán akkor is elég jókor
leszen.
– Mégis hagyja itt biró gazda, én majd elolvasgatom, estére aztán jőjjön
érte.
– A mint tetszik parancsolni! – hagyá helybe a biró s elment; a
nagyságos asszony pedig egész nyugalommal helyezkedék el, de néhány
percz mulva annál egyenesebbre ült, midőn a következő tudosítást
olvasta:
– Adatik tudtára mindenkinek, hogy az öregebb és ifjabb Baltay linea
közt fönforgott pör ösmeretlen módon eltévedvén, tizezer forintnyi
jutalom adatik annak, ki azt megleli vagy nyomára vezet. A becsületes
megtaláló vagy útbaigazító jelentse magát Pesten, tekintetes Galiba Pál
táblai prokurátor úrnál az uri-utczában 10. számú házban.
A nagyságos asszony elkomorodott; mert látta, hogy a fenyegetés
valósulni kezd, s még az sem nyugtatá meg, hogy a pört nem lelik, mert
nem az utolsó dolog, mit elvesztettek, s nem lenne ez az első eset, hogy
valaki megtalálja.
Fölkelt, az ablakhoz lépett, honnét lelátott a kertbe, hol Dunay kedves
nejével ült a lugasban, s nem messze tőlük a gyöpön egy kis leány
játszott a fűben, nagyokat rikogatván, mikor az apa és anya feléje
integettek és a kis ártatlan szülőit mosolyogni látta.
A jó asszony nehezült lélekkel nézte szeretteit s minthogy Dunay még
akkorig nem tudta, hogy az öreg Baltay épp ő miatta pöröl, elhatározta,
hogy a körülményekről még ma tudósítani fogja.
Azonban mielőtt még gondolatait rendbe szedné, egy jámbor szamár kezdé
megoldani a gordiusi csomót.
Baltay, a mint mondók, Keszthelyen volt, részint látogatóban, részint,
hogy fiának egy alkalmas tanítót keressen, nem éppen tudományos kiképzés
végett, hanem hogy segélje kiválogatni a legvékonyabb könyvet, hogy a
fiú meg ne rémüljön tőle.
Imre úrfi jól tudta, hogy a szomszéd ház neki tiltott paradicsom; nem is
ment volna ő oda, ha saját nyerges szamara oda nem viszi sebes
nyargalvást, a mint a falusi kutyák megriaszták, s a türelmes állat most
az egyszer foga közé harapta a zablát, s a legelső kapun, tudniillik a
nagyságos asszonyén becsavarodott, s minthogy az udvarbeli kutyák a
hivatlan vendéget még gorombábban fogadták, beugrott a kertbe, s
önvédelemből az utána rohanó kutyák után rúgván, szegény Imre úrfit
leejtette a gyöpre, honnét aztán föl sem kelt a fiú saját emberségéből,
hanem Dunayék szaladtak segítségére, s azok látták, hogy a fiúnak egyik
lába ki van ficzamodva.
Dunay ölbe vette a szerencsétlen gyermeket s fölvitte saját szobáiba,
hol a leggondosabb ápolás alá vették addig is, míg az orvos megérkeznék,
és hogy a gyermeknek környezetéhez több bizalma legyen, a nagyságos
asszony átküldött Andrásért, ki a harag ideje alatt mindig megtartá
függetlenségét, s a nagyságos asszonynak mindig megadta az illő
tiszteletet, de sőt a kezét is megcsókolta mindig, még akkor is, ha
Baltay úr látta.
Midőn a gyermeket meglátta, megcsóválta fejét, mire a gyermek egész
balhiedelemmel mondja:
– Meghalok, András bácsi?
– Dehogy hal meg, kedves úrfi, – vigasztalá András – csak nem hagyjuk
kimenni a lelkét!
[Illustration: Szegény Imre urfit leejtette a gyöpre.]
– András bácsi, – kezdi újra a gyerek, – hol megy ki az embernek a
lelke?
– Azt tartom, a száján, – magyarázza a hajdú azt, a miről a tudósok is
csak annyit tudnak, mint ő; s az egészben annyit mervén állítani, hogy
tán az embernek száján mégis legkönnyebben megyen ki a lélek, ha már
éppen valami tágasabb kijáró helyet keres.
– A lábamon nem megy ki? – kérdi a gyermek, mintegy meg akarván
nyugtatni önmagát.
– Semmitse féljen úrfi, – biztatja András – aztán majd itt leszek én
strázsának! – mondja odább, mire a gyermek fájdalmai daczára nyugodtabb
lőn, sőt az orvosi bánásmódot is állhatatosabban tűrte, következésképen
az ágyat is elhagynia szorosan meg volt tiltva s így Andrásnak is itt
kellett maradni.
Andrásnak meggyűlt a baja a gyermekkel, minthogy már minden meséből
kifogyott s a gyermek rettenetesen unta magát az ágyban, hacsak nem
tartották szóval.
Dunay és neje szokott türelemmel és osztatlan szeretettel ápolták a
gyermeket s midőn András egy ízben eltávozott, hogy hazatekintsen, a
gyermek Dunayt kérdé:
– Bácsi, tud maga mesélni?
– Nem tudok, kedves fiam! – mondja mentegetőzve a gróf.
– Hát miért nem tud, bácsi? – nyögi a gyermek, – úgy szeretném, ha
mondana valamit.
– No majd olvasok egy könyvet, kis fiam, aztán azt hallgasd! – válaszolt
a gróf, elővévén Gvadányinak «Peleskei nótárius»-át, mit a gyermek
rendkivüli örömmel hallgatott.
Midőn egy hosszú szakasz után a gróf elhagyja az olvasást, megigérvén
egyszersmind, hogy majd később folytatja, a gyermek kezébe vette a
könyvet és kérdé:
– Sok van még benne, bácsi?
– Nagyon sok, édes fiam – eltart egész estig.
– Aztán van még több ilyen könyve is?
– Van fiam, csak győzzük átolvasni.
– Hol kapta bácsi azokat a könyveket?
– Vettem őket s egy nagy szekrényben tartom.
– Ejnye bácsi, ha én nagy leszek, nekem lesz ám nagy szekrényem, mind
tele lesz könyvvel! – mondja a fiú kitüzesült képpel, éppen midőn András
belépett, de azért csak folytatá: – aztán akkor reggeltől estig olvasom
azokat a könyveket.
– Urfi! – szólamlik meg András, – ezt meg ne mondja a bácsinak, ha
hazajő; mert ha megmondja, jobb lett volna ám, hogy ha lelke kiment
volna a lábán.
– Miért? – kérdi a gróf a szomszéd szobából, hova aztán András is
belépett, előbb a méltóságos grófnénak kezét csókolván meg, és hogy a
«respektus» egészen meglegyen, még a lábát is megvizsgálta a padlón.
– Persze, hogy miért? azt kérdi méltóságos uram, – tünődék András s
utóbb azt mondja: – talán nem is illik, hogy ilyen magamféle
cseléd-ember így beszédbe álljon a méltóságos úrral.
– Sohase húzódozzék András, mindketten magyar emberek vagyunk…
– Megálljon méltóságos uram, – kapott a szóba András, – nagy szó, mit
méltóságos uram most kimondott, hadd nyugszom meg egy kicsit.
– Talán csak nem hiszi András? – kerdi a gróf megindulva, látván, hogy a
becsületes hajdú oly nagy lélekzetet vőn.
– Az volna a legkisebb baj, méltóságos uram, ha én nem hinném, legfölebb
is egy ember volnék egymagam.
– De nem akarom, hogy egyetlen ember is mást higyjen.
– No pedig van egy, a ki mást hisz, bocsásson meg neki a jó isten, az
pedig a mi nagyságos urunk.
– Mondta ezt, András?
– Bár ne mondta volna! – fohászkodék egyet András – nagyon is mondta.
– Tán rosszul hallotta, András?
– Csak én hallottam jól, hisz úgy tudom, mintha ma állna az udvaron,
mikor méltóságos uram, a mi szerencsétlen ifjú urunkkal… (Itt megállt
egy kissé az öreg s mikor már kinyugodott, mi alatt a gróf szive is
megfájdult, aztán mondja:) – Mikor a mi öreg nagyságos urunkkal a sok
könyv miatt úgy adták-vették egymás közt a szót…
– Emlékszem, igen emlékszem! – szól közbe a gróf.
– … Nohát akkor volt az méltóságos uram, hogy én az urak háta mögött
álltam, már mint az a cselédhez illik, hát akkor, hogy az öreg úr úgy
fölvette a szót, hangosan mondá, még pedig ugyancsak hangosan: Ez az
ember nem magyar ember!
– Azt mondá? – kérdi a gróf elhalaványodva.
– Szóról-szóra; de még azt is mondá már egészen hozzám fordulva: Hallja
kend! megtelt a rovás! és én, méltóságos uram, fölróttam a harmadik
rovást.
– A harmadikat?
– Persze, hogy a harmadikat, – mondja András, – de hisz miért nem vette
a szájába azt a pipát, csak egy kicsit is, meg mért nem ivott egy-két
csöppöt az urak egészségére abból a borból, méltóságos uram, mikor
látta, hogy a mi urunk úgy erőlteti?
– A mit egyszer nem teszek, máskor sem teszem, édes András, – mondja a
gróf.
– Hiszen méltóságos uram, tudom én, hogy a jóravaló magyar ember így
tesz; de ha már az öregnek ilyen a bogara! – aztán, aztán, méltóságos
uram, az ördögnek is kell gyertyát gyújtani, – úgy-e, hogy ez is
magyarúl van mondva?
– Mindenesetre! – hagyá helybe a gróf.
– Nohát lássa a méltóságos, hogy olykor a gödrös útat közletni kell.[5]
Aztán az a mi jó urunk nem enged el semmit, kivált az ifjabb uraknak;
mert mondja, hogy nagyon kivedlenek a magyar szokásból, ezért kapott
méltóságos uram három rovást, és ezért mondja ő, hogy nem magyar ember!
– Becsületes ember! – mondja lelkesülten a gróf, mire András csodálkozni
kezdett és mindjárt mondja is:
– Méltóságos uram, engedelmet kérek, még odább is tart ám a dolog.
– Nos?
– Az a baja a dolognak, megtisztelem méltóságodat, hogy mikor az úrfi
még élt, szerette volna az öreg úr, hogy ehen e, a méltóságos grófnét
vette volna el; de ha már az nem lehetne, legalább megigértette a
nagyságos asszonynyal, a nagy pörnek fejében, hogy a kisasszonyt csak
kipróbált magyar embernek adja, vagy agyonpörli.
– Lehetetlen! – mondja a gróf megindulva.
– Én megmondtam mindent! – mondja András.
– Még nem, András, azt mondja meg, a mit először kérdeztem, hogy e
gyermeknek miért nem szabad könyvet említeni?
– A miért méltóságos uram a harmadik rovást kapta.
– S engem elkárhoztatott, miattam pedig napamat és nőmet!
A végszónál megnyilt az ajtó, az öreg asszony hozta a «kurrenst» és
átadta a grófnak elolvasás végett, mit az rögtön el is olvasott.
– Kedves fiam! – kezdi a nagyságos asszony, – ennek eleje is van.
– Mindent tudok már, kedves anyám, – mondja a gróf, magához ölelvén az
asszonyt.
– Tehát mi lesz az elveszett pörből?
– Ha meglelik, pörölni fognak, kedves anyám, hanem nekem egyéb teendőm
van, mint a pör.
– S az nem nyugtalanítja édes fiamat?
– A világért sem, kedves jó anyám, én tudok szegény is lenni, hanem
ennek a becsületes jó öregnek, kinek még a gyöngesége is erkölcscsé
válik, meg kell mutatnom, hogy én is vagyok olyan igaz magyar ember,
mint ő.
– Méltóságos uram! – mondja András neki derülve – csak most hallaná a mi
nagyságos urunk úgy kulcslyukon által.
– Nos, mit csinálna akkor?
– Nem az csinálna, méltóságos gróf, hanem én, tűzbe vetném a rovást.
– De mit mondana az öreg?
– Csak azt, hogy: hallja kend, András, azt a pört is vesse kend utána
tűzbe.
– Bár mondaná! – sóhajt fel az asszony.
– De mondja ám! – erősíté András, – hogy ne mondaná, hisz az a
nyavalyája, hogy hirtelen haragszik, s attól gyógyul meg, ha megint
megbékélhet.
A gyermek ezalatt békétlenkedni kezdett s a gróf leült az ágy mellé,
hogy megint felolvasson neki, mit az esenkedve várt már, de Andrásnak
még volt valami mondanivalója:
– Méltóságos uram! – súgja az öreg. – A mi urunk ebből a fiúból maga
akar ám valamit faragni, hanem attól félek, hogy nagyon szegletesre
hagyja.
– Attól nem félek – véli a gróf – hanem vagy kitagadja, vagy vele együtt
olvas.
Nem folytathatták tovább a beszédet, mert a biró bekopogtatott a
szomszéd szobában, hol a nagyságos asszony neki nyújtá a kurrenst.
– Rajta van az írás? könyörgöm átossággal.
– Magam írtam rá – válaszol az asszonyság – nézze biró úr, itt van a
«kapta», itt meg a «küldte.»