Még akkor tele volt a vármegye sommal, körtével, almával és
disznólapuval, a Sió torkolatánál a homok buczka hegyalakká nőtt s a
Balaton a somogyi erdőlábakig lehúzódott, s a mi kis tudomány még abban
az időben, a «Kis tükör» engedelméből megmaradt, csodálatos
egyetértésben leszamarazta volna azt, ki állítani merte volna, hogy
hatvan év mulva Somogyban a legmíveltebb gazdaságok lesznek; – pedig
lettek. (Kis tükör bukti.)
Bizony csak megtörtént félszázad alatt, azonban még sem mernék fogadni,
hogy a Balatont ugyanannyi idő alatt lecsapolják, mert hiába, az emberek
nem igen iszszák; mert ha innák, a köröshegyi zsidó korcsmáros felét
elmérte volna már egymaga.
Az erdőnyilásokban itt-ott egy kanászbojtárt vagy egy teknőfaragó oláh
czigányt látott az ember, a hintóban utazó fölvont csővel figyelt minden
neszre; a zsidó pedig mindenütt az erdőszélen csúszott, mászott; mert
jaj volt annak, kit a kanászok ott benn kaptak; mert hiába ordított
segítségért, legfölebb is olyan jött volna segítségre, ki a
zsidókínzásban a kanászt csak segítette volna.
Az út olyan volt, minő nálunk általában szokott lenni járatlan helyeken;
szegény ember csak akkor mert kiindulni, ha porzott; a négy lónak pedig
akkor is nagy volt a becsülete.
Hogy pedig többet ne mondjak, a dunántuli vidéknek ezen részén úri ember
kocsisfogadáskor azt kérdezte először is: Keresztül tudsz-e menni
Somogymegyén kérdés nélkül? Ha igen-t mondott, legalább is öt forinttal
több volt a fizetése.
Ráadásul még azt mondom, hogy Zalamegye akár kezdete, akár folytatása
volt Somogymegyének, de annyit állíthatunk minden tétovázás nélkül, hogy
egy hajszállal sem volt külömb; vegyük aztán azt a hajszálat széltében
vagy hosszában, az mindegy, – ez ha a Balaton közbe nem fekszik,
elcsavaroghatott volna az úton, hogy három napig mindig egy helységet
kerülgetett volna.
Milyen szerencse, hogy az a Keszthely a vízparton feküdt és a tavon is
keresztül látszik, különben jaj lett volna annak, ki azt vezető nélkül
megtalálni el mert volna indulni hazulról.
Ebben az időben határozta el gróf Festetics György, hogy gazdasági
intézetet állít, s ezen gondolatáért tizenkét esztendeig három
vármegyének többsége azt kiáltá, hogy bolond; és ha valaki itt igazságot
akar szolgáltatni, utaljuk az istenben boldogult Sükei barátunk
logikájára, ki egykor ujdonságképen beszélé, hogy Londonból New-Yorkig a
tenger alatt alagútat fúrnak, s a ki már most hiszi, hogy a nép szava
isten szava: az ezt is okvetetlenül el fogja hinni; mert a nép mondja.
Egyetlenegy és igen nagy szerencse volt a dologban, hogy a jólelkű gróf
nem voksoltatta meg a három vármegyét, különben a kész intézetből
csináltatott volna kocsmát: «Az utolsó garashoz», és csupa emberségből
ingyen mérette volna a bort, azt aztán kivánták volna egészségére, és ha
ily jó kivánság daczára mégis meghalt volna, nevét most Józsa Gyurié
mellett említenék; ki ugyan nem állított föl egyetlenegy útmutató fát
is, hanem azért mégis hírre vergődött, azon különbséggel, hogy
Festeticset fiatal korában is már «György»-nek, Józsát pedig késő
vénségében is «Gyuri»-nak hívták.
A hol most a nevezetes keszthelyi híd van, ott egy foltozott komp
csavargott, sok pénzért, sok könyörgésért; mert a ki czivakodott,
napestig hagyták a parton ácsorogni a goromba révészek, kik valamit
hallhattak a Sybilla-könyvek híres árveréséről; mert néha egy emberen
húzták meg az egész napi bért.
Persze, hogy oda jó lett volna már akkor is egy híd, ha két vármegyének
nem lett volna beleszólója; de Somogy vármegye azt gondolta, hogy a
zalai csináljon hidat, ha Somogyba akar jönni; – Zalamegye ismét egy más
szempontból okoskodott, tudniillik, ha a somogyi ember Zalába akar
menni, tessék neki hidat csináltatni.
Ebben az időben élt gróf Festetics György elhagyatva mindazoktól, kik az
embert akkor látják csak meg, ha a nap rásüt, – kivévén a herczeget,
Dunayt és Baltayt, csakhogy az utóbbiak mindig tudták, mikor kell jönni,
hogy egymásra ne találjanak.
A herczeget most a nemesi fölkelés nehéz gondjai foglalák el, – tehát
találkozzunk Baltayval, ki egyik gyámola volt a nagy ember elhagyatott
napjainak, s ámbár a kompra rá nem ülne egy országért, bármily nagy
kerülő volt is a tónak alsó részén egész Balaton-Hidvégig csavarulni,
mindegy, nem ő húzza a kocsit, hanem a négy ló, még pedig az is váltva,
tehát «kocsis, hajts», azért estére mégis Keszthelyre értek.
– Na, öreg, – mondja a gróf, hosszú beszélgetés folytán, – hogy ütött ki
az idei jövedelem?
– Jó termés volt, hála istennek! – mondja Baltay.
– Igen, de mennyi volt a tiszta jövedelem?
– Barátom, – mondja Baltay, – ennünk volt és van is, – eladó buzánk is
van, – aztán addig van.
– Hát a gulya, meg a ménes?
– Mind a kettő megvan, – borjum, csikóm elég van.
– Igen, de melyik ág jövedelmezőbb?
– Mind egy zsebbe megyen a haszna, édes barátom, a tehenekre nyerget úgy
sem tehetnék, a lovat meg nem akarnám megfejni, – tehát a mire hasznukat
vehetem, az a haszon.
– Tehát nem érdekel tudni, melyikből mi a haszon? nincsen számadó
tiszted?
– Vagy harmincz lesz, – maholnap nem győzöm őket rovásnak való fával.
– Rovás?… – mondja csudálkozva a gróf, – hisz így maholnap tönkre
jutunk.
– De amice… – kezdi Baltay is hangosabban, – engem meg nem csal egy is;
mert azért a sarkában vagyok.
– Tehát számvevőd van?
– Van bizony, – még pedig körmös legény, azaz hogy én vagyok magam,
aztán a kit észreveszek, hogy nagyon tüled jár, hátához verem a rovást,
aztán ott hagyjuk el az esztendőt, a hol érjük.
– Barátom, – nekünk mívelt gazdákra van szükségünk.
– Hajsz, az enyémek sem éppen bolondok.
– Nem azt gondoltam, – véli a gróf, – hanem magunkhoz kell őket
emelnünk.
– Barátom, minden vasárnap nálam eszik valamennyi, a ki eljön, – hát mit
akarsz többet? csak nem kivánhatja egyik is, hogy az asztalon ringassam!
– Nem úgy! barátom, hanem ha valamivel többet tudnak, mi veszszük
hasznát; lásd, én láttam külföldön mívelt gazdaságokat.
– Elhiszem, hol nincsen annyi föld mint nálunk, – hol virágcserépbe
ültetik a búzamagot, aztán úgy öntözik, mint mi a salátát.
– Aztán trágyáznak!
– Kell is ám azt a sok sziklát szalonnázni; mert ha valamivel oda nem
ragasztják azt a földet, mit kosárban hordanak föl; a legelső zápor oda
mosogatja le, honnét fölczipelték.
– Tehát mit mondasz leendő intézetemhez?
– Meg van már építve?
– Az épületanyagok össze vannak hordva, csak meg kell kezdenünk a
munkát.
– Azt gondoltam, hogy csak tréfálsz.
– Tehát haszontalannak tartod?
– Nem mondtam, barátom, semmit.
– De azt akarnám, hogy mondj valamit.
– Mit mondhatnék? – mindössze is egy ember szavára kár volna hallgatnod?
– hanem ha éppen kiváncsi vagy tudni, hogy az emberek mit beszélnek,
menj a kő- és téglahalmazhoz, fogadom, nem telik bele félóra, többet
hallasz, mint a mit én mondanék; s ha aztán meghallgattad, mit
beszélnek, építsd kisebbre, vagy nagyobbra, az a te dolgod; – de azt
hiszem, hogy fele akkora is elég lesz, mint a mekkorára kezdted.
– Okvetlenül kimegyek, – te pedig nézd meg addig a füvészkertet, –
mondja a gróf, egy csomó közönséges mezei növényt vevén föl a sarokból.
– Hát az micsoda?
– Kutyatej.
– Mire való lesz?
– A füvészkertben elültetjük.
– Ejnye, barátom, én meg nem győzöm pusztítani, a legelő tele van vele,
– ugyan nem indítanád az intézetet először is én hozzám «kutyatejet»
gyomlálni? – neveté Baltay.
– Majd oda is elérünk, barátom, – hanem most követem tanácsodat, s
minthogy éppen heti vásár van, megyek hallgatni a közvéleményt.
– Előre mondhatom, hogy nagyra szabtad a helyet.
– Én meg az ellenkezőtől félek.
– Majd meglássuk! – mondja Baltay a gróf után, ki csakugyan hallgatózni
ment ki.
Keszthely környékén az ács és kőműves legényeknek, asztalosoknak,
lakatosoknak, üvegeseknek, fuvarosoknak, napszámosoknak és
dologkeresőknek tudtul adaték, hogy lesz elegendő munka és jó bér,
jőjjenek Keszthelyre a tiszttartó udvarába, hol tüstént munkába
állhatnak; a kinek tehát kedve van, jelentse magát.
Mire a mindenféle sok napszámos megjött, már nagy mennyiségű
épületanyag-szállítmányok érkezének Keszthelyre, s a hetivásárra
összetóduló népség szájtátva bámulta meg az anyaghalmazt, és addig
adták-vették a szót, míg az egyik aztán abban állapodott meg, hogy:
– Hallják kendtek, – látom én már, hogy az egész várost körülkerítteti a
gróf.
– Nem tudnám miért? – véli a másik.
– Talán földi-almára akarja fogni az egész várost.
– De majd hizlalja ezt a sok embert! – okoskodik amaz, – nem állna
kelmed is a fal mellé, hogy a városba szorítsák?
– No hát akkor vár lesz belőle, hallja kend!
– Minek a vár ide?
– Talán majd vágják a rabokat!
– De bolondot beszél kend, hisz nem hogy tömlöczre adna pénzt ez a gróf;
de a mult héten a mogyorófást is kiirtatta.
– Hallottam, – mondja egy harmadik, – láttam is, mikor kivágták itt a
város alatt, mert kell a hely, valami tizenhat holdat szántottak föl,
abba most mindenféle füvet vetnek, a gróf maga kóstolgatja mind rendre,
aztán a melyik jobban ízlik, azt tenyésztik, – azt mondják.
– Ez már igaz lesz, – szól egy negyedik, – nálunk is összekerestek
laput, cziczfarkot, bojtorjánt, – mind elültetik, – hallja kend, – már
mire való lehet ez mind?
– Majd a mi orrunkra kötik, – véli a legelső.
– Tudom én már, mi lesz, – fontoskodik a harmadik, – van esze annak a
grófnak, a szigligeti meg a csobánczi várban sok kincs van; de a
zárnyitó fű nélkül nem lehet hozzáférni, – tehát majd most mindenféle
fűvel próbát tesz, aztán a melyikkel kinyilik a lakat, majd tudják annak
hasznát venni.
– De már nem hallgatom kelmeteket, – mondja az egyetlen egy ellenfél, –
ha valami okosat hallottam volna, szerettem volna, hogy rám is ragadjon
belőle valami; de már bolondabb lenni csakugyan nem akarok.
Ezzel ott hagyá a találgatókat, kik észre sem vették, hogy az
összehalmozott kövek közt járkál egy meszes ruhájú úri forma ember, ki
később egy téglahalomra könyökölve hallgatja őket, s midőn az előbbeni
után elmentek, az építőmester felé sietett. Az építőmester ekkép szóla:
– Már az alapokat kiástuk, méltóságos uram.
– Még valamivel nagyobb helyet kérek.
– Kifeledtem valamit? – kérdi az építőmester a grófot.
– Engedelmet kérek, igenis, – mondja a gróf – én voltam feledékeny,
igenis, – egy iskolával többet kell építenünk, igenis.
– Mit felejtett volna el méltóságod?
– A legnagyobbat, igenis, – mondja a gróf – egypár millió jobbágy
embert, igenis, – pedig az egész gondolkodást azokra bíztuk, igenis, –
aztán koldusok maradtunk, igenis! – mondja a gróf némi izgatottsággal, –
mert hiában, a szenvedélyes vér még nem adta meg magát, s ámbár egy
ujonnan fölvett modorral annyira-mennyire útját állta annak, hogy a szó
a legelső indulatkitörésnek engedelmeskedjék, – még mindig nem tudott
végképen uralkodni magán.
Az építőmester nem akadékoskodék, hanem hirtelen rajz alá vette a
tervet, – a helyet lábbal kiméré, s a gróf meg lőn nyugtatva az iránt,
hogy a paraszt fiúk, vagy mint később elnevezék: «algazdak» számára a
legalkalmasabb hely kijelölteték, – s a gróf nyugodtan ment odább.
Keszthely környéke még abban az időben egy nagy legelő volt és mocsár,
ez utóbbiban békák, pióczák, hosszú nyakú gólyák és kárókatonák
tanyáztak, s mindenki megelégedett, ha egy pár száz réczét puffanthatott
le a sás között, míg a legelőket pár helyütt megkezdett út jelöli, mert
az utazónak kényére és kedvére hagyaték, arra menni, merre nekik
tetszik; s ha egy kissé nyirkos idő volt, olyan nyomot hagy, hogy két
hónap mulva is rátalálhatott édes maga csapására; mert itt szóról-szóra
beteljesedett, hogy kiki a maga útján ment.
A gróf ösztönszerűleg hagyá el a leendő gazdasági intézet helyét, és a
legjártabb úton kiballagott Petend felé, hogy láthassa a posványt,
egyszersmind tovább füzhesse terveit, midőn a piócza-fészek búzafölddé
válik.
Ez időben szüntelen az építvények körül csúszván-mászván, – ruháján a
mész- és ragaszfoltok, valamint a téglapor sokat elváltoztatott, és nem
igen lehetne mai napon is rossz néven venni, ha valaki gróf helyett
kőmíveslegénynek nézné, – mert a kezében levő mogyorófapálczát is a
kivágott sűrűből ő maga húzkodta ki, – de azért Keszthelyen mégis
mindenki tudta, hogy ő a keszthelyi gróf, és ha valaki levette előtte a
süveget, nem a ruhájának adta a becsületet, hanem a személynek.
Már majdnem Petend alá ért, midőn a falubeli kutyák visszafordították, s
a gróf meg is fordult, hogy a nagy sétából meg nagyobb ne legyen, s
Keszthely felé indult.
A petendi alsó faluvégen a hegyről lenyújtózkodik a zalavölgyi országút,
mely itt nagyon horgos lévén, egy átvergődő kocsinak egész tölteléke,
három fiatalember gyalog jött az úton, s minthogy a leszaladást
mulatságosnak találták, már egészen az országúton voltak, midőn a kocsis
még a hegyoldalban tartogatta a gyeplőt.
Elérte a három ifjú a grófot, s minthogy hirtelen egyéb tárgy nem
kinálkozék, a grófot kőmívesnek nézvén, szóba eredtek:
– Meddig, atyafi?
– Keszthelyig, kérem alázatosan, – mondja a gróf.
– Mikor lesz már készen az intézet? – kérdi az egyik.
– Még az idén oskolázni akarnak benne?
– Hát fogtak-e már belevaló embert?
– Talán akad majd olyan is, ki talál itt valami megtanulni valót.
– Például mit? – mondja egy másik fiatal ember.
– Szántani, vetni!
– Azt az apám bérese is tud! – mondja az első, – ha nem tudna,
bizonyosan elkergették volna.
– Építészetet is tanítanak majd.
– Hát a kőmívesmajszter mire való?
– No, még az nem nagy kár, ha tudja az ember, igenis, – véli a gróf, –
aztán állatorvoslatot is lehet tanulni, igenis.
– Hát a lódoktor felakaszsza magát? – szólamlik meg a másik.
– Ha tudja a mesterségét, csak éljen friss egészségben, igenis, –
csakhogy az ifiúrnak édes papája sem küld mindig a lódoktorért.
– Többet tud az én apám, mint hat lódoktor.
– Na lássa az úrfi, milyen szerencsés az édes papája, hogy hat
lódoktornál is többet tanult, hát az ifiúr mért nem tanulhatna meg
annyit; igenis, a mennyit egy lódoktor tud? igenis!…
– Ne féljen, bácsi, majd a praxis megtanítja az embert.
– Juj, de sok sánta ökre s lova lesz akkor az édes papának, igenis! –
vagdalódzék a gróf.
– Marad még ép is.
– Ha marad, ifiúr, aztán olyan ember is van, kinek alig van két-három
barma.
– Azért meg nem érdemes tanulni, bácsi! – mondja nevetve a harmadik.
– Ejnye, ejnye, – hát csak nem szándékoskodnak a keszthelyi intézetbe
jönni?
– Nehezen, édes bácsi, mi miattunk akár meg se építsék.
– No de hát miért nem?
– Megmondom miért, válaszolt a fiú, – ennek a pajtásunknak úgyis elég
jószága van, azért nem; nekem meg semmim sincs, tehát azért nem.
– Egyéb baj nincs?
– Ha az én bajomat gondolja édes bácsi, – annál egyéb nincs, minthogy
semmim sincs, arra pedig nem kell sem ispán, sem tiszttartó.
– Hát legyen az ifiúr másnak a tiszttartója.
– Tanuljam ki a két esztendőt úgy-e, – aztán vándoroljak, hogy kinek
kellek?
– Megfogadom én… – mondja a gróf elfeledkezve.
– Maga fogad meg? – nevet az ifjú.
– Azaz, hogy megfogadnám én, – ha volna mire, – igazítá helyre a gróf, –
de majd megfogadja más szivesen.
– Ez mind jó volna, – hanem két esztendeig ki tart el?
– Hát ha kitartaná valaki, eljönne Keszthelyre?
– Úgy már pajtást is tudnék hozni, – mondja az ifjú, fölkapaszkodván a
kocsira, s midőn elhelyezkedék, búcsút vettek a gróftól, ki gyalog
maradt az úton, s így míg haza ért, ráért gondolkozni azon, hogy nem
elég az intézet, kénytelen lesz pénzen fogadni embert, ki az első
leczkéket meghallgassa; azért, midőn a kőhalomhoz ért, azt mondja az
építőmesternek:
– Barátom, az épületek mind emeletesek legyenek.
– Szabad tudnom mi czélra?
– Legalább huszonnégy tanuló számára legyen lakószoba, ezeket saját
költségemen tartom.
Az építőmester bámulva állt meg, mintha nem értené a dolgot; utóbb
mintegy elmondván magának még egyszer azt, a mit a gróftól hallott,
nagyobb bizonyosságért kérdi:
– Olyan ifjak számára, kik fizetni fognak?
– Én fogom fizetni őket, – mondja a gróf, meghangoztatván a szót, azután
pedig elment a fűvészkertbe, a «kutyatejet» elültetni, meg sem
gondolván, hogy az építőmester még mindig egy helyben áll, s utána néz,
mintha nem tudna odább menni addig, míg meg nem határozza, mit tartson a
gróf.
A gróf beérvén a fűvészkertbe, Baltayval találkozott, kinek legelső
kérdése volt:
– Na, úgy-e, nagyra kezdted?
– Kicsinyre, édes barátom.
– Ugyan kérlek, – mondja Baltay, – de ki fog idejönni?
– A kit fizetek!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Majd elfeledők, hogy az építőmester még mindig egy helyben áll, s midőn
Baltay kiváncsiságból a kőhalmaz közé ment, akkor ébredt föl, s minthogy
az öreg úr nagyon rostálgatá a dolgot, utóbb az építőmester is vérszemet
kapott, s azt mondja:
– De már látom, csakugyan elmegy ennek a grófnak az esze! – mire Baltay
ráadásul mondja:
– Hallja az úr, a számból vette ki a szót!