Keszthelynek a Badacsony felőli oldalán volt egy mélyedéses útja, mit
abban a világban «Lóhalál»-nak hivtak; mert ha az égből hullott áldás
minden emberi szivet úgy meglágyítana, mint egy kis zápor ezt az útat,
úgy könnyebben boldogulnánk, mint az a két ló, mely egy vásott hintót
most akar átczipelni a sáron; pedig már egy párszor hátra is néztek a
bennülő urakra, mintha talán azok nem eresztenék előre a kocsit.
– Tekintetes uram! – szól hátra a kocsis, – bemenjünk ma Keszthelyre?
– Bizony nem is halunk ám itt a sárban! – véli a kocsiban ülők közől az
öregebb.
– Pedig itt hálunk – mondja a kocsis – ha csak ki nem toljuk magunk a
kocsit; mert ez a két ló már nem mozdít.
Erre kiszálltak az urak a kocsiból s a mint kilépnek, látjuk, hogy az
egyik fiatal katonatiszt, míg a másik a nagy hasonlat után itélve, a
tisztnek apja s éppen alkalmas helyet keresett, hogy a kocsit hátulról
mozdítani tudja, azonképen cselekedvén a fiú is, hogy az apának
segítsen.
– Hát ezeket a lovakat ki biztatja majd? – kérdi a kocsis nagy dörmögve
a lovak elé állván, hogy húzza is, meg vezesse is őket, minthogy azokból
kifogyott minden jó indulat azonkívül, hogy egy helyben álljanak meg,
mert rájok nézve ez volt a legkényelmesebb állapot.
A partoson fönt állt gróf Festetics György, fölvett szokásaként
járkálván ide s tova a határban, hogy nyughatatlan lelkének tápot
keressen, meglévén azon különös szokása, hogy minden embert megszólított
s órákig elbeszélgetett vele, a nélkül, hogy az ismeretlennek alkalmat
engedett volna arra, hogy az nevét is megkérdezhesse, ha tán nem ismerte
volna.
[Illustration: A partoson fönt állt gróf Festetics György.]
Már rég nézi a mozdulni nem tudó kocsit s minthogy a kocsis beszédét jól
hallotta, lekerült a mélyedésbe s mielőtt az utasok észrevennék, már a
kocsi oldalánál termett, a kocsis ülésében levő ostort egyik kezével a
lovak felé durrogatva, balkézzel meg a kocsit is segélte kimozdítani.
– Ne tessék fáradni! – mondja az öregebb utas olyanformán, mintha
mentegetődznék; hanem azért csakugyan nem bánta, hogy az ismeretlen jó
úr nem röstelt a mély sárban segítségre jőni, annálinkább, hogy a
segítséget a lovak is megérezték s egy kis nógatás után a mélyedésből
kivitték a kocsit.
– Köszönjük úri grácziáját! – mondja az öregebb utazó, igyekezvén
letörleni a sarat a grófnak mentéjéről, egyszersmind parancsot adván a
kocsisnak, hogy menjen csak előre, majd ők gyalog mennek be.
– Hová kössek be! – kérdi a kocsis.
– A «Griff»-hez menj csak fiam – mondja az úr – ott aztán takaríts
mindent a szobába, a kocsmáros gondot visel addig, míg mi odaérünk.
– Engedelmet kérek – mondja a gróf, – de ott alig kapnak helyet, mert
országos vásár van; hanem, ha szegény hajlékomat nem vetik meg az urak,
egy éjszakára megférünk benne.
– Itt méltóztatik lakni? – kérdi az öreg a grófot.
– Most itt lakom Keszthelyen vagy két esztendő óta – mondja a gróf, a
mint igaza is volt, mert csak néhány évvel előbb jött meg a
katonáskodásból – aztán pedig eltéríteni kivánván a beszédfonalat,
mondja: – Rettentő rossz az út.
– Az bizony nem jó – mondja a másik – hanem a rossz ló aztán a jó úton
is lépést megy, példának okáért az enyémek; de mi tagadás benne, nincsen
ám nekem akkora tábla zabom, mint a keszthelyi grófnak; – folytatja még
odább – aztán a buzaföldem is kisebb, mint azé, s ha egy kenyeret
megszegünk, nyolcz gyerek között hamar elszeletelik.
– Nyolcz gyerek! – csodálkozik a gróf, egyszersmind az öregre nézvén,
mondja: – Bizony boldog ember a tekintetes úr.
– Nojsz nem mondom, hogy boldog nem vagyok – véli a másik – hanem az
isten akárhová tegyen, ha mondom, négyre-négyre még elvennék egy
ezerholdas pusztát.
– Aztán mind egészséges? – kérdi a gróf.
– Legalább mindig esznek, aztán elunja ám hallgatni az ember, ha
ugyanazt az egy szót egyszerre nyolcz embertől hallja s utóbb még magam
is jobb áppetitust kapok s a többivel együtt eszem.
– Ez sem halálos nyavalya! – mondja a gróf.
– Deb’zon tessék elhinni, hogy maholnap ráolvas az ember a falatjára, –
már is olyan drágaság van, holott a háború jóformán el sem kezdődött –
éppen azért sietek be a vásárra, hogy paripát vegyek a fiamnak, ha még
megbirjuk az árát.
– Majd segítek választani – szól a gróf – valamelyest én is értek a
lóvásárláshoz.
– Lovakat is tetszik tartani? – lőn a kérdés.
– Néhány darabot, saját szükségemre!
– Úgy tetszik a szénát venni? – kérdezkedik a másik.
– Az már nagy szégyen volna! – véli a gróf, egyszersmind kiegészíté: –
Saját rétemen termesztem.
– Keszthelyen? – mondja bámulva a másik, már egészen a nagy utczán, sőt
éppen a kastély előtt állván meg, de mielőtt választ kapna, nagy
bámulására látja, hogy hintaját egy hajdú kiséri be az urasági kapun.
– Megállj, te boldogtalan! – kiált saját kocsisára – hát ez a Griff
vendégfogadó?
– Jól tudom, hogy nem ez! – lőn a felelet.
– Hát hová pokolba akarsz menni?
– Tudom is én – felel a kocsis – kérdezze meg a tekintetes úr a hajdút,
az kisért ide.
– Mit cselekedett ez a boldogtalan? – kérdi az öreg úr a hajdút.
– Semmit, tekintetes uram! – mondja a hajdú – hanem nekem parancsolatom
van, a kocsmából minden jóravaló vendéget a méltóságos úrhoz berendelni.
– Ejnye! biz ezt már hallottam is. Vakaródzik az öreg. – Nojsz szép
parádéval rukkolunk be ő méltóságához – töprenkedék még odább –
szerencse, hogy nem látja, külömben szégyenemben a föld alá bujnék. Na,
– mondja mentegetődzőleg – ha neki is nyolcz gyermeke volna, ő rajta is
meglátszanék a viselt ruha, tehát isten neki, fiam Sándor, most már
előszedd ám a bécsi emberséget!
– Csak mint itthon! – mondja a gróf még mindig ismeretlenül – itt soha
sem kell valami nagy feneket keríteni, a gróf maga sem szereti a nagy
hűhót.
– Erre tessék besétálni! – mondja az előbbeni hajdú, kinek a gróf jóval
előbb hallgatást intett.
– Induljunk hát! – mondja az öreg, egyszersmind a gróf felé fordulva –
most már engedelmet kérek, hogy szives meghivását nem fogadhatom el;
mert a mint tetszik látni, engem vendégnek fogtak – mondja, kezét
nyujtván szives köszönetül és toldalékul hozzáteszi:
– Magunkat rekommendáljuk! Mire a gróf magára hagyá a két vendéget, kik
aztán a hajdú után mentek s a számukra rendelt szobát elfoglalták s a
különös vendéglátás miatt el is feledtek az előbbeni úr után
kérdezősködni. Hanem midőn a helyreigazodással készen voltak, midőn a
gróf nem volt otthon, elmentek a ménes-istállóba, hogy időtöltésül
meglássák a hiresedni kezdő keszthelyi ménesnek első példányait.
Alig léptek az istállóba, az előbbeni urat megint ott lelék s most már
semmit sem kételkedtek, hogy az illető valamely urasági tiszt lesz; de
minthogy eddig sem leltek illő módot megtudni, ki légyen, most már
egészen helyen kivülinek vélték a kérdezgetést; azért folytatták a
szemlét s a mint egyik, vagy másik lovat látták, a tetszés
nyilvánításával nem voltak szűkmarkuak s míg az apa egy pár kocsis lovat
válogatott össze, addig a tiszt megelégedett egy tüzes szemű kis
pejparipával, mely büszkén állt meg a szemlélők előtt.
– Sándor fiam! – mondja az apa – ezek aztán nem felejtenék az embert a
sárban.
– Nem is Sümegen ettek ám abrak helyett rázottat – neveté a tiszt.
– Jól mondod, fiam, ezeket aztán ne is vegyük meg; mert ha az árukat
megmondják, kiesik az ember a dolmányából.
– Aztán annyira megtetszett ez a két ló? – kérdi őket a gróf.
– Biz ezek szépek – véli az öreg – ha valaha az udvaromban felejtenék,
nem ostoroznám ki őket! – végzi be az öreg a szót, mert a hajdu utánuk
jött, méltóztatnának a kastélyba menni, mert már készen a vacsora.
– Magunkat rekommendáljuk! – mondja az öreg a még mindig nem ösmert
grófhoz, bucsuzni akarván tőle, minthogy ők most a kastélyba mennek.
– Én is a kastély felé megyek! – mondja a gróf, elkisérvén őket,
folytatván a beszédet a lovakról, mi az öregnek kedvencz tárgya lőn, de
éppen befejezék, midőn a kapuhoz értek, s az öreg ismét barátságosan
nyult a gróf keze után, minthogy itt már úgyis válniok kell:
– Tehát magunkat rekommendáljuk! – mondja ismét, mire a gróf megint nem
vált el, hanem erősíté, hogy fölkiséri őket a nagy teremig.
– Jó lesz biz az – hagyá helybe az öreg – egyszersmind, rogo humillime,
ugyan mondja meg nekem, ösmeri ezt a Festetics Györgyöt?
– Úgy mint magamat!
– Hozzá lehet az eszéhez férni?
– Miképen tetszik azt érteni?
– Csak úgy, méltóztatik tudni, hogy az ilyen nagy urak nem szorultak az
észre, pénzük van elég, aztán magunkféle szegény embert jóformán be sem
vesznek emberszámba, hanem megbámultatják magukat, mintha Ádámon kívül
más embert is teremtett volna az Isten.
– Tessék megnyugodni – mondja a gróf – ez is bolondos egy kissé, hanem
kötél nem kell neki.
– Bizony, rogo humillime, ideje is volna, hogy egy ilyen grófnak korán
megjönne az esze, aztán állna elejbénk, milyen szivesen követné az
apróbb nemes az olyan embert, kinek a vagyona szélesebb jóval mint a
mienk, aztán az esze után is egy fejjel magasabb volna, mint mi! Úgy
elmennénk a nyomán, mint a karikacsapás.
– Gondolja ön?
– Hogyne gondolnám, uram – vitatá a másik – lám a gróf asztalánál két
esztendeje, hogy földi almát esznek, most már más is megeszi a gróf
után, pedig ha én kezdem az ilyen dolgot, rám fogták volna, hogy bolond
vagyok, és világ csúfjává leszek.
– Tehát ízlik a földi alma?
– Meghiszem, hogy ízlik, maholnap a paraszt is rákap; de még a birkára
is, uram fia, mikor ezelőtt a birkától úgy félt az ember, mint a tüztől,
pedig most hallom, hogy az enyingi herczeg olyan csomó pénzt kapott
gyapjuért, hogy nem győzték megszámlálni.
– Úgy kell neki! – mondja a gróf.
– De nekünk is úgy kell, hogy csak maga kárával tanul az ember nagy
későn, uram; de már mit tehetünk róla, hogy hozzászoktunk a vezetőhöz? s
az lenne a szerencse, ha valaki megindítana bennünket, aztán utána
mehetnénk.
Festetics kezeit dörgölé, mit rendesen akkor tőn, ha kedves dolgot
hallott, s a nagy ember szivesen hallá, hogy a jó szándék követőkre
talál.
Néhány lépésnyire volt már a nagy terem ajtaja, s a gróf némileg
előreereszté az öreget, ki midőn az ajtóhoz ért, ismét megfordult a
kisérőhöz, ki ennyire fárad ő miatta, s nagy tisztelettel mondja:
– De már most magunkat rekommendáljuk!
– Még nem mondunk jó éjszakát – viszonzá a gróf – én itt rendes vendég
vagyok.
– Ugyan úgy-e? – szól az öreg – tán uraságod valami közelállója ő
méltóságának?
– Én legközelebb állok hozzá – véli a gróf – itt is lakom a kastélyban.
– Becses nevét kérem alássan?
– Én… én… Tolnai vagyok! – mondja a gróf, nevének prædikatumát
használván – s nekem kihez legyen szerencsém?
– Én… én Kisfaludy Mihály vagyok Sümegről, részemről a szerencse –
mondja kiváló emberséggel – ez itt pedig fiam, Sándor, gárdista, nemrég
jött haza szabadságra Bécsből.
– Nagyon örülök! – mondja Tolnai úr, megnyitván a nagyszárnyú ajtót,
hogy a vendégeket beereszsze, aztán pedig úgy helyezkedének el az
asztalnál, hogy a legfelső hely üres volt, mintha a háziúré lenne, aztán
az öreg Kisfaludy szemközt ült Tolnainak, Kisfaludy Sándor pedig apja
mellé, s így költék el az estebédet hárman, hiába várván a vendégek a
grófot, minthogy az, állítólag, megbetegedett.
Nem győzték sajnálni a vendégek ezt a bajt, ámbár Tolnai mindent
elkövetett, hogy őket beszéddel tartsa, de az öreg Kisfaludy mindig a
hajdút zaklatta, hogy mi baja a grófnak, s a mint az főfájást, meghűlést
emlegetett, össze-visszakommendált mindent, a mivel a grófot néhány óra
alatt meggyógyítja; végre, midőn a vacsorának vége lőn, lementek a
vendégszobák felé, hogy az út fáradalmait kinyugodják.
– Magunkat rekommendáljuk, szerencsés jó éjszakát kivánunk! – mondja az
öreg.
– Hasonlóképen kivánom! – mondja a gróf is, és betevé az ajtót, hogy
szobáiba vonuljon; de alig teszi be az ajtót, kocsirobogást hall, és
egész kiváncsisággal megy a bejárat alá, s egy négylovas hintóból most
száll ki gróf Dunay, igazabban a házigazda nyakába esvén, minthogy ez
kiterjesztett karokkal egészen a hágcsók elé állt, s a kiszállónak
okvetlenül az ölelésbe kellett lépnie.
A zörejre előugrott a kapus, hajdúk és mindenféle cseléd, a grófok pedig
egymás karjába fűződve mentek föl a lépcsőzeten.
– Honnét? – kérdi a házigazda.
– Egyenesen Bécsből – feleli Dunay – s egy kis kerülőt tettem Keszthely
felé.
– Ez nagy kitüntetés – véli Festetics – midőn egy fiatal házas másfél
napi járó földet kerül, nem hiszem, fiatal barátom, hogy ezt ok nélkül
tetted volna; mert hej! az a szép menyecske nagyon messziről haza tudja
hívni az embert.
– Feleségem meg nem bocsátaná – viszonzá Dunay – ha hazamenet Keszthelyt
elkerültem volna, s ha teremtő körödből nem hoznám magammal egy újabb
nagy műved örvendetes hirét. De én is hoztam neked egy kedves újdonságot
– folytatá Dunay – mi kincset leltünk, barátom, s én magamra vállaltam,
hogy veled közölni fogom.
A két gróf fölsietett a lépcsőn, s míg a podgyászokat elhelyezék a
termek egyikében, az őszülő idő miatt fölszított kandallónál foglaltak
helyet.
A gróf feszesre begombolt mentében helyezkedék el egy karosszékben,
lábait a kandalló melege felé nyujtóztatva, s egész nyugalommal várva az
ifju vendéget, mit akarna vele közleni olyat, mit ő kincsnek fogna
tartani.
Erre Dunay gróf oldalzsebéből egy iratcsomót vett ki, leveleit föltárá s
úgy helyezkedék, hogy inkább a kandallótól vevé a szükséges
világosságot, aztán lelkesült hangon mondja:
– Barátom, e kis munkát akarom elolvasni, s ha elolvastam, megmondom,
miként került hozzám és miért közlöm veled.
– Kiváncsi vagyok! – felel a házigazda, arczának minden izma elárulván
azt a reszketegséget, mely hasonló véralkatú embereknél nem bír addig
megnyugodni, míg a lélek táplálékot nem nyer.
Gróf Dunay kitárá már a papirt és szavalói nyugalommal olvassa le a
czímet: _Csobáncz!_
Festetics hirtelen egyenesre ül, a nélkül, hogy közbeszólna; de
Csobáncz, az árpádvérű Gyulafiak, most az Eszterházy herczegek romokban
is dicső ősi vára, azon kihült évezredes vulkánok egyike, melyek mint
Szigliget és Badacsony, Haláp, Somlyó, Sümegh előörseikkel: Rezivel és
Tátikával (a keszthelyi Festeticsek örökével; nemes boraikban árulván el
a méhükben rejtett régi tüzet), titánok gyanánt őrzik és szegik be a
regényes vidéket, melyet a karöltve egymás mellett elnyuló Bakony és
Balaton, Veszprém, Pápa és Keszthely között képez, mintegy félkoszorú,
melynek másik fele a Balaton túlsó partján fekszik, csomóba kötve
Festetics György magasztos hazafiui szellemétől s közhasznú intézeteitől
akkor még fénylő Keszthely által. Azért is Festeticset, ki a
Balaton-parton s szigetjén sétálva, naponta bámulta az órai távolságból
elébe kékelő Csobáncz nagyszerűségét, a legelső szónál oly közel érinté
valami, hogy nem bírt többé nyugalomban maradni, hanem előrehajolván,
szinte meg akará rövidíteni az időt, mialatt a hang hozzája érne, s nagy
szemeivel az olvasóra bámult, mintha előbb fogná így meglátni azt, mit
különben hallani fog.
Ülj mellém a kandallóhoz,
Föl van szítva melege;
Csobánczvárról, édes kedves,
Im! halljad, egy agg rege.
Mult szüretkor Badacsonyon
Ezt Muzsámtól vettem én
Egykor, midőn magam bolygék
A hegy szirtes tetején.
Sok történt ott, a mióta
E pompás hegy földjébe
Szőlő s gyümölcs ültetődvén
A vadonnak helyébe,
Esztendőnkint sok uri nép
Gyűle oda szüretre:
László s Rózsa szerelme is
Ott kelt e bus esetre.
Az ifjúnak édes hangjában lángfolyammá lőn az elmondott néhány versszak,
s a háziúr szent áhitattal hallgatá, előrehajoltában kinyitván
mentéjének legalsó gombját, mintha nem férne meg benne, arcza fehérebb
lőn mint máskor, szemeiben pedig a lélek kezdett kisugárzani, mintha
ihletettségében a malasztot várná.
A történet megkezdődék, egymásból folyt az eddig nem ösmert eszmebőség,
s a hallgató nem mert belecsodálkozni, mintha úgy álmodná e szokatlan
dolgot, s nem merné elrezzenteni a gondolatot, melyet ezen a nyelven így
megszólamlani még senkisem hallott.
Ha az isten szerencsét ad,
Visszahozom szivemet,
S borostyánnal koszoruzva
Viszlek haza hölgyemet.
Szigligetben fogunk élni
Szerelmünkben boldogok,
Hol fészkünkből kiröpülni
Egy könnyen majd nem fogok.
A hullám ragadni kezdé már az elbűvölt lelket, a bűvölet ereje minden
ízben megragadá az oly könnyen lelkesülő férfit, egyenesre húzódott
testén a fej méltóságosan emelkedik, egyszersmind megadja magát a fönség
érzetének, s minthogy dagadó lelke már-már megszorul, mentéjének még egy
gombját oldja ki, hogy megférjen a ruhában, melynek kényelme ellen idáig
sohasem panaszkodék.
Lassankint nem bírt már önmagával, kezével haját kezdé fésülgetni, vagy
ismét a mentét még inkább kigombolni, hogy mire az olvasmány feléhez
érne el gróf Dunay, Festetics már egészen borzas volt, és mentéjén nem
volt már mit kigombolni, s már feszesen kötött nyakkendőjéhez
nyuladozott, hogy a ruha megtáguljon rajta.
Haját úgy összekuszálta már, hogy erdővé meredt, s merőre dagadt szemei
a körüllevő tárgyakat hasztalan rajzolák le; mert az olvasmány képei
megnépesedének előtte, s a csodatárgyak elevensége fölugrasztá a néma
hallgatót, mintha meg kellene állapodnia az élvben, hogyha álom, ne
tegye őrültté, s ha való, ne fogyjon le oly hamar a ritka élv.
Gróf Dunay csöndesen visszatolá székébe a nyughatatlan hallgatót, ki
gyermekként engedelmeskedék, a nélkül, hogy tudná mi történik vele, s
midőn a rövid történet leírása elvégződvén, s Dunay leeresztvén a
papirt, elhallgatott, Festetics fölugrott, s kezeit az ifjú vendég
vállára téve, mondá:
– Fiú! álmodjuk ezt, vagy való?
– Itt a papir, újra leolvashatjuk, ha parancsolod.
– Ne bántsd, nem birnám másodszor meghallgatni; hallom, érzem és mégis
kételkedem benne.
– Tehát hárman vagyunk egy véleményen! – mondja az ifjú gróf.
– Én és te? – számolgatja Festetics, – ki a harmadik?
– Herczeg Eszterházy Miklós, a gárdának ezredese, ki ma egy hete nyujtá
át nekem az egész kis iratcsomót, hogy biráljam meg, egyszersmind veled
is közöljem, ha rám is azon lelkesítő hatást csinálná, mint magára a
herczegre, ki az egészhez oly véletlenül jutott.
A grófok újra leülének beszélgetés végett.
– De honnét került hozzá ez irat?
– Elmondom, barátom, – mondja Dunay elhelyezkedve a karos székben, a
dolog nem igen sokból áll, és a következő: Lord Spencer és Granville
rendkívüli követek a londoni udvartól, Bécsnek minden nevezetességét
megszemlélék, s minthogy Bowring barátunk Magyarországról oly csodás
dolgokat beszélt össze, meg akarnák nézni a magyar gárdát, s ez okból
fölkeresték herczeg Eszterházy Miklóst, a gárda ezredesét, ki nem késett
nekik az egész intézetet végig mutatni, s minthogy ők mindent kivántak
látni, az egyes szobákba is benyitottak, s a legelsőben mindjárt egy
félig felöltözött gárdistát leltek iróasztalnál nyitott könyv mellett,
melyből éppen fordított, s a leereszkedő vendégek a meglepett fiatal
ember pongyoláját és irgalmatlan pipafüstjét megmosolyogva, a munkát
megnézték, s ime Torquato Tasso fordításában lelék az ifjút.
Ez becsület volt ránk nézve, s a herczeg másnap addig faggatá a fiút,
míg eredeti dolgozataiból egyet átengedett, melynek másolata ime
kezemben van, s a herczeg kegyes levén itéletemre bízni a dolgot, azt
remeknek találván, utasításából közlöm veled, hogy innét aztán Enyingre
vigyem.
– Hát ez eredeti munka?
– Ebben magyar a szó, a tárgy, az emberek, az észjárás és minden, minek
párját nem hallottam eddig, s én kimondhatlan boldognak érzem magamat,
hogy első valék, ki véleményemet kimondhatom, hogy ennek írója meglelte
a kulcsot e nemzet szívéhez. – Ez tündér tükör, melyben az alakok oly
hűk, hogy sem jobbak, sem rosszabbak, mint a mint voltaképen vannak, –
egyszersmind húsa, vére és lelke van mindeniknek, bánata nem jajgatás,
öröme nem kicsiklandozott vigyorgás, – egy szóval magyar ember, – nem
kigondoltan, hanem élve.
– De tudod ki írta?
– Mondám, hogy egy gárdista Bécsben, zalamegyei, sümegi születés.
– A neve? riadt föl a gróf egészen fölegyenesedve.
– Kisfaludy Sándor, mondja az elbeszélő.
Nagyot hátrált Festetics, utóbb szörnyű lépésekkel körüljárván a szobát,
egyszersmind ujjaival agyon kaparászván felborzolt haját, az ifjú gróf
elébe állva mondja:
– Láttad azt az embert?
– Sajnálom, de nem lelém Bécsben!
– Nohát, – édes barátom, mondja Festetics nagy lélekzettel, – ez az
ember itt van a házamban az apjával.
– Lehetetlen!
– De tökéletesen lehetséges! – mondja amaz nagy léptekkel menvén a
csöngetyűhúzó felé, s egyik cselédét becsöngeté.
– Mikor láthatjuk meg?
– Holnap reggel, barátom, – mondja Festetics, – hanem addig csinálok egy
kis tréfát! Erre leült az íróasztalhoz, rövid levelet írt, azt a bejövő
cselédnek adá, és csendesen parancsolván neki valamit, meghagyá, hogy az
még ez éjjel teljesítve legyen.
Ezalatt a vendéget vacsorára hívták, s a két lelkes barát tele jó
érzelemmel töltött át még néhány órát az éjben.
Másnap tekintetes Kisfaludy Mihály úr korán fölébredt, hanem nálánál még
korábban a háziúr, ki már az udvaron sétált, hogy Kisfaludy úr köréből
el ne távozhassék, s együtt ment vele a lóvásárra, hol mindössze is alig
volt öt-hat paripa, s valamennyit olyan drágává tette néhány
paripakereső, kik hárman, négyen is alkudoztak egyre, hogy Kisfaludy
Mihály uram nem mert megalkudni.
– Már ilyen drágáért feleséget is kapsz, édes fiam, – mondja az apa a
fiának, – nem csak lovat; azért induljunk haza; mert megesteledik, mire
haza érünk.
Szomorúan mentek el a vásárból, hol a ló ára oly hirtelenül fölment, és
Tolnai úr bármennyit is marasztalta őket, nem maradtak, – s egyéb venni
valójuk nem lévén, a megrendelt kocsis készen várta őket.
Míg hazaértek, hozzájuk csatlakozék gróf Dunay, mintha ő is csak
egyszerű vásári vendégképen akadt volna össze Tolnaival, – s így elég
alkalma akadt szóba keveredni az ifjú Kisfaludyval, – ki már szivesen
maradt volna, ha apja nem sürgeti a hazamenetelt.
Végre a kastélyba értek, melynek bejárása alatt a tegnapi fogat
kiheverten álldogált, s minthogy minden a kocsin volt, az öreg úr egy
kis borravalót csusztatván a hajdú markába, elbúcsúzott Tolnaitól,
megfogadtatván vele, hogy ha Sümegre jő, el nem kerüli a házát, melynek
fekvését erre-arra, jobbra-balra, görbén, egyenesen megmagyarázván,
záradékul azt mondja, mikor már a kocsi megindult:
– Magunkat rekommendáljuk!
Az elmult éjszakán át egy kis szellő fohászkodván ki a hegyek közől, a
felesleges sarat felszítta s kivévén a nagyon tócsás helyeket, a lovak
könnyebben mentek, azonban mégis öreg este lőn, midőn a sümegi
váromladékok úgy elsötétedtek az utasok előtt, hogy ha fölárkolt út nem
vezet el Sümegig, szépen elballaghattak volna a meredek hegy mellett.
Elkezdett a két ló is csetleni-botlani s minthogy a kocsis szólongását
is elunták hallgatni, megszólamlik az öreg úr is.
– Jancsi! ne beszélgess annyit azzal a lóval, látod hogy nem hisz a
szónak; – hanem vágj rá az ostorral.
– Hiában ütöm én már ezeket, uram, – nem találok rajtuk olyan helyet,
hol az ostor nem lett volna, ha ütöm is ezeknek már mindegy.
– Mért nem cseréltél egy párt a keszthelyi ménesből, – tréfála az öreg,
– hátha a kocsisok a sok között összetévesztették volna?
Bizony jó lett volna uram, kivált az a két kocsis ló, meg az a paripa,
mi a teins uraknak tegnap este megtetszett, csak hogy azokat még az
éjjel elvezették az istállóból nem tudom, hogy hová.
– No, ne félj – mondja az úr – nem vezették Sümegre – ennek a két
gebének a helyét legalább nem foglalták el, azért csak ballagjunk.
Lassankint megközelítik Sümeget s a szélső házak faláról lefehéredett a
mész a sötétben is és néhány szólongatás után a nyitott kapun megállt a
Kisfaludyak legjobbik hintója, nem mintha a jóságban másik is
versenyzett volna vele, de ennél ha jobb nem, rosszabb sem volt a
háznál.
A zörejre kijött egy tehenes az istállóból, lámpással világítván a
megérkezettek elé.
– Megvetetted a lovak alját? – kérdé a kocsis a tehenest.
– Meg ám – alusznak is rajt a lovak.
– Micsoda lovak? – kérdi az öreg úr.
– Nem tudom én, miféle lovak, – mondja a tehenes, – ma délben vezették
ide őket, egy levelet hagytak odabenn a teins úrnak, aztán meg sem
nyugodtak a vezetők, hanem elmentek.
A lámpavilágnál szemlét tartának s a mint két oldalról is megnézik őket,
azt mondja Sándor az apjának:
– Édes apám! ezek semmivel sem rosszabbak, mint a keszthelyi gróf lovai.
– Magam is azt akartam mondani; de kinek a lovai?
– Mondtam már, hogy ott benn a levél? – mondja a tehenes, – és az urak
bementek a szobába, hol már égett a gyertya s az asztal közepén nyugvék
a levél:
_Az úrnak._
_Tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő Kisfaludi Kisfaludy Mihály úrnak
megkülönböztetett nagy tisztelettel adassék_
Sümegben saját úri házában.
Tekintetes uram!
Azt méltóztatott mondani, hogy ha valaki az udvarán feledné e lovakat,
nem fogná kiostorozni őket. Én szavánál fogom tekintetes uraságodat.
_Magamat rekommendálom,_
alázatos szolgája Tolnai gróf Festetics György.
– Te Sándor! – mondja az öreg, fiához fordulva, – tudod-e, kivel
beszéltünk mi Keszthelyen?
– Nem én, kedves apám.
– Itt van ne, addig rekommendáltuk magunkat annak a Tolnainak, ime
kisül, hogy ő a gróf s még azon kívül, hogy úri módon ellátott
bennünket, még három lovat is küld ajándékba.
– Ezt jó kedvében találtuk, – mondja Sándor.
– Na, ha elküldte, vissza nem küldöm, – mondja az apa, – hanem hallod-e,
Sándor, – ez a gróf mégis bolond ember!
Igy ért az ember az igazságcsináláshoz!