Emberhússal kivánt jóllakni a halni készülő tizennyolczadik század, s a
franczia határokról átcsapott a láng, mely az osztrák határokon keresé
áldozatait.
Összegyülendő volt a hiressé vált 1796-ki országgyűlés, mely rövid idő
mulva oszlott el, de nem nyomtalanul; s nekünk e nyomot föl kell
keresnünk, hisz oly édes a megemlékezés, és hány kézzel szorítunk kezet
azon időből, mikor egyik vagy másik ezek közül azon időnek munkabiró
tagja volt? – Budán vagyunk. Az est homályában nem annyira a fényes
világítás, mint a minden ötödik, hatodik házból kitóduló zenehang vezeti
el az embert egyik utczától a másikig, ha tudniillik el bir menni az
ablak alatt, hogy a megkezdett nótát végig ne várja, mert oly keservesen
szól a lassú magyar, hogy ha már megrikatta magát az ember, megvárja a
nótának frissét, tán a megzaklatott lelket a rákapott nóta
helyrerángathatja.
A király vendégképen lakta meg az ős várat, s összetódult mindenfelől a
nép, hogy a vendéglátás csodája ünnepeltebb legyen.
Mindenki megérzé a nagy idők súlyát, és minden ünnepélyesség mellett
szárnyaszegett volt a kedv, és rávárt, hogy vagy a szomszéd, vagy a jó
barát vidítsa föl, s a czigányok a nagy levertség mellett annyiból jó
keresetre tettek szert; mert már nálunk az a szokás, hogy hegedűszó
mellett is el tudunk búsulni.
Hagyjuk az országgyűlést, mely a nehéz napokban nem csüggedt, hanem
menjünk a nádori palota felé, honnét négy alak jött ki az udvarból, és a
sötétes utczákon keresztül végig járták Budának minden zugát, mintha
fogadásból tennék ezt a munkát.
– Mit gondol ön – kérdi a két utolsó közül az egyik – mire számolhatunk?
– Mindenre, fönséges úr…
– Csitt! – mondja a megszólított – könnyen megismerhetnének bennünket;
hagyjunk el minden czimezést, különben éppen ez árul el – mondja,
közelebb húzván magához szomszédját, s azután a beszéd tárgyára térve: –
Tehát sokat remél ön?
– Mindent! – ismétli a másik – az én szabadosaim már fegyverben állanak,
s holnap reggel szemlére vezethetem őket.
– Ez hatalmas kezdet – véli a másik – és példának okáért elég az
országnak?
– Remélem, hogy nem magam leszek.
– Adja isten! adja isten! – ismétli a másik – hogy a király örömmel
távozhassék!
Ezalatt a két első megállt az utczán, nem messze egy háztól, melyben
úrivendégek sereglének össze, s a legjobb bandák egyike hallatá magát.
Az utóbbiak néhány lépésnyiről szintén megállapodának, nehogy az elsőket
közellétökkel zavarják, s minthogy különben az utcza végképen csöndes
volt, a zene oly tisztán kihallék az utczára, mintha idehegedülnének.
– Ah, ez a panaszos hang! – mondja az első – ide vagy nagyon jókor
jöttem, vagy igen rosszkor.
– Szabad értelmezésért esedeznem? – mondja a másik, kitünő figyelemmel.
– Szivesen! – mondja a másik – ha itt búsulnak, úgy ezektől nincs mit
remélnünk, és ne sokat számítsunk, ha csalódni nem akarunk; tehát
menjünk!
– Még csak egy perczet,… uram! – eseng a másik, az uram szót akképen
hangoztatván, mintha előtte valami hiányzanék!
– Legyen! – mondja némi kedvetlenséggel a másik – azonban az egy percz
nem volt szükséges, mert a lassút oly eleven nóta követé, hogy az
átmenetet nem birá magának megmagyarázni az egyik, hanem a kedves hangok
magyarázatául kérdi: mi ez?
– Ily közel a bánathoz a mi örömünk,… fels… Uram! – igazítja helyre a
szót a másik, egyszersmind bevárták a nóta végét, valamint az utána
következő indulót, mely buzdító hangjával megindítá a beszélgetőket,
hanem a két elsőt kétségtelenül meglepte a zenében kifejezett mérték, s
mintha nem birna elszakadni a hangoktól, oly aprókat lépett, hogy az
utolsó hang sem veszett el a távolban, de éppen e miatt a két hátulsó
már igen közel érte őket.
– Kérem önöket – mondja az elmerült – meg tudják emlékükben tartani ezt
a zenedarabot?
– Oh igen! – felele mind a három.
– Tán ismerik? – lőn az újabb kérdés, mire aztán a hátulsók közül az
felelt, ki a czímet visszautalá, de kit tán önök is fölismertek,
tudniillik a nádort, míg a vele menő személy Batthyányi Lajos herczeg
volt.
– Ez a Rákóczy-nóta volt.
– Szeretem, hogy hallottam – mondja a fejedelem – most már tudom mit
kell tennem, mondja derülten, és majdnem kitörő kedvvel.
A körülállók nem tudták megérteni e szokatlan fölgerjedést.
– Igen, igen! – szólt a fejedelem – gróf Dunay engem jókor vezetett erre
– most már tudom, mi a magyarnak a zene, és ha nem akarna máskép segélyt
adni – lemegyünk Rákosra, elhegedültetjük a Rákóczy-nótát, s velem indul
meg az egész ország.
– Amen! – mondja a herczeg, mintha az ország helyett mondaná e szót, s a
kis társaság visszafelé fordult, még pedig ugyanazon ház irányában, hol
a zenét előbb meghallgatták.
Az ég csillagai szolgáltak mécsül az utczán, az ősz Gellért, mint az
elmult idők oszlopa, eltagadhatlan jeléül állt helyén, s minthogy az idő
méhében már jelentkezének a vajudó kinok, nem volt ember, kit az
összetartás vágya nem szólongatott volna, s e kis körben annyi bizalom
uralgott, hogy mindenik boldogan érzé magát.
Hányszor hagyja el az embert a közös gond nyüge, a hivatali tisztnek
merev kapcsaiból kikivánkozik, hogy néhány pillanatra közönséges ember
legyen, s az ünnepélyes merev arczok helyett olyant lásson, melyen
őszinteség, szeretet, becsület, ragaszkodás és önzéstelenség mutatkozik.
Mily boldogság megszabadulni egynehány perczre országos gondoktól és
lenni ember a földön, körülnézni a csillagos eget, mely nem készült
ünnepiebb lenni, hanem megmutatja a szelid eget boldognak,
boldogtalannak, és nem kéri meg árát annak, hogy az alatta elmenő fölött
néhány pillanatig ragyog.
A zene hatalma kivívta birodalmát, a négy hallgató zavartalan élvezé az
utolsó hangig, s a sétálók megindulának kettesen a vár felé akképen,
hogy az uralkodóval Dunay gróf ment, a nádorral pedig a herczeg.
– Mit gondol ön?… – kérdi a nádor a herczeget, kinek karjába fonódék –
az ujonczokat meg fogják-e ajánlani az országgyűlésen?
– Azon nem kételkedem.
– Herczeg!… 1795-ben élünk, a világ vagy végződni, vagy kezdődni akar a
század utolján, s a kedélynek éppen úgy megvan az ő hullámzása, mint a
tengernek.
– Ismerkedjünk meg a tengerrel, s akkor nem lesz csoda, hogy Mózes
száraz lábbal átment rajta egész seregével.
– Igen! ez jól van mondva – mondja a nádor – de én ujoncz vagyok ez
országban.
– Annál régebben ismerem én, s az én tapasztalásom rendelkezésre áll.
– Jó!… tehát kérdem, mi lesz első teendőnk?
– Lelkesülést gerjeszteni!
– Uram, lelkesíteni, tán azzal, hogy katonát és pénzt kérünk?
– Én már birom a talizmánt – szól a herczeg – most már kérhetnek
mindent.
– Nem értem önt – véli a nádor – s én bár külömben fiatal, de a
csodahivéshez igen vén ember vagyok.
– Meghiszem – mondja a herczeg – hanem olyan földön állunk, melyen még
lehet csodát látni, s ime, fejedelmünk már megmondá, hogy tudja mit kell
tenni.
– Mit? – kérdi a nádor a nagyon komoly részben elmerülve.
– Ha nem akarnak máskép segélyt adni, lemegyünk a Rákosra –
elhegedültetjük a Rákóczy-nótát – s velünk indul meg az egész ország.
– S önnek is hasonló hite van?
– Le sem kell menni a Rákosra – egyetlen egy hegedűvonóra sincsen
szükség – elég, ha elmondom, mit a fejedelem mondott.
– Adja isten! – mondja a nádor, – de ha az áldozat árát is megkérik? –
mondja már a nádori laknál.
– Fönség! mi nem vagyunk kalmárnép, s ha a vérünket kérik, annak árt nem
szabunk soha!
Végre összekerült a kis csoport, a fejedelem a kelő hold felé fordult,
mely arczán a nyugalom és méltóságot világítá meg, azután Dunaynak
mondá:
– Tehát mi lesz az indítvány?
– A nyelv ügye, fölség!
– Mikor teszik önök azt oly dicsővé, minő a magyar zene?
– Majd a nagy békében fölség!
– Szivem megnyilt a szónak – mondja I. Ferencz – csak egyet tanácslok, –
ha építenek, ne szaggassanak le egyszerre mindent – a romok igen szép
látványul szolgálnak a szemnek, de a vigyázatlant könnyen eltemetik.
A társaság megoszlott, a palota ajtaján a fönségeket fogadák, a herczeg
pedig Dunayval ment el, hogy minél korábban találkozhassanak másnap,
midőn a herczeg szabadosai már a budai dísztéren álltak.
Néhány huszár álldogált a herczegi ház előtt, a legnyalkább volt Holvagy
Pista, kit az ujonczok tanítására rendelének.
A legelső nyolcz embert már kiszakaszták a sorból és Meddig Józsi
elhalványult, midőn Pista a vállára csapott.
– Józsi! mi csak nem tudjuk elkerülni egymást.
– Köszönd – mondja a szabados – hogy háborúba megyünk.
– Te! – mondja Pista – most már kardod is van, bugylit ne végy a
kezedbe, mert ha akkor megfoglak, nem eresztelek el egy könnyen!