Talán abban az időben Magyarországban egy ujságíró sem volt, hanem azért
mégis kiütött a háború és csak azt szeretném már most tudni, hogy akkor
kinek a nyakába öltötték azt a sok bolond beszédet, mit a mai világban
mind az ujságíróra fognak, mintha bizony minden komposszesszorátusból ki
nem kerülne mai nap is egy hirlap, melyben aztán legérdekesebb volna,
mikor Debreczennél kikötne az angol flotta.
Hanem, hogy abban az időben leginkább mindent elhittek, az igaz, – míg
ma már azt sem hiszik, a mi csakugyan igaz, mert hiában, urambátyámnak
mindig több esze volt mint másnak, ő pedig azt állítja körömszakadtáig,
hogy az a hunczut ujságíró pénzért hazudik, – s azt írja, a mit
parancsolnak neki.
Oh, édes hazámfia, tedd szivedre a kezedet s ha már százados nyavalyád,
hogy fizetni nem szeretsz, legalább ne fogd másra, hogy az helyetted is
fizet.
Na, de menjünk vissza, – a Zala-Egerszegre vezető országutakon egymást
kerüli el a sok kocsi: de akárhánynyal találkozunk, a bennülő oly
savanyú képet csinál, mintha eczetágynak valót vinne a szájában.
Kár is volna sokáig csürni-csavarni a dolgot, mert már nem lehet
tagadni, hogy a franczia sereg Stájerországba tört és minden ember a
maga fejével kezdett búsulni egész Zalamegyében, hogy hátha betör az
ellenség, kinek ugyan nincsen kutyafeje, mint egykor a tatárnak, de
némely ember azt mondja, bár az volna, – legalább némely hugomasszony
jobban félne tőle, ha – ugatna is egyet. Hanem bezzeg az – ágyú!
Istenem, ha B… János hazánkfia abban az időben él vala, megvigasztalhatá
őket mint az egyszerieket (tetszik tudni?), hogy mit félnek az ágyútól?
hisz az ágyú nem egyéb, mint egy – nagy puska! Ezt nem tudták ám az
emberek, csak azt hallották, hogy nagyot szól s a hangja a
szomszédországból is áthatott, mire aztán Zalamegyében kihirdették a
nemesi fölkelést, – már minden ember talpon volt, csakhogy az ellenség
elé menni kevésnek volt kedve.
A szomszédországi lakosság karavánonkint pusztult be Magyarországnak, s
a kanizsai és zalaegerszegi kocsmákban egymás hátán hevertek a
menekülők, kik irtóztató dolgokat beszéltek a franczia ármádiáról,
melynek a két végét nem látta senki.
Ezt aztán elhitte mindenki a beszélőknek, kik ezt jó lélekkel
mondhatták, annyiból, hogy ők csakugyan egyik végét sem látták, hanem
azt nagyon is fejükbe vették, hogy a francziák mindenfelé hirdették,
miszerint jaj annak, kit a nép közül fegyverben találnak; annak nincs
irgalom e földön.
Ilyen hirdetményt tömegesen hoztak át a menekülők, elterjesztvén azt az
egész vármegyében, hol éppen most hirdették ki a nemesi fölkelést, mire
a rémülés még nagyobb lőn; mert pőregatyában kevés embernek volt kedve
háborúba menni, hogy így csipjék el s irgalom nélkül fejbe lőjék,
mielőtt Budáról utána küldenék a magyar nadrágot és dolmányt, hogy az
embert parasztformájából kivegyék s a franczia fővezér katonának tartsa.
Bizony Zalamegye éppen olyan furcsán érezte magát 1796-ban, mint a
kajári arató, kit egy éjszakán az aratók közt fektében éppen legszélről
ért a fölszél, – de aztán úgy segített magán, hogy legalul került.
Zalamegye azonban nem mehetett el Erdélyország szélére, hanem várni
kellett az ellenséget, ha már úgy van megírva a kegyetlen sorstól.
Éppen mire Budára érhetne a küldöttség, mely a ruhákért elmenne, a
francziák már a határon lesznek s ha a zalamegyei nemességnek nagy kedve
lesz fölkelni, akkor ne is kérdezzék, hova fektetik őket a francziák?
hanem kivánjanak egymásnak csöndes jó éjszakát, – és ha nem volt még
inség, majd lesz.
Mikor leginkább kellene, rendesen akkor leginkább hiányzik a jó tanács,
azért a megyei alispán összehívta a megyei közönséget, hogy az aggasztó
körülmények közt intézkedni tudjon, – mert ámbár ő a főispán
távollétében a megye feje, – ő azt hasztalan vakarja egymaga, ha a többi
nem segít hozzája.
A veszedelem összekergeté minden irányból a nemességet s a tekintetes
alispán úr könnyen készen volt a dikczióval, nem is kellett mondani,
hogy baj van, mert minden ember úgy is azon sopánkodik, hogy bár csak ne
volna baj!
Mielőtt a rendes tárgyalást elkezdhetnék, a tekintetes alispán úr rendre
adogatá a leveleket a fő-, az meg a vicze és még viczébb notáriusoknak,
hogy olvassák el fönnszóval, levén az irgalomért és felebaráti
szeretetért való esedezés, hogy a mindenfelől menekülő nép szállást és
enni valót kapjon; mert némelyik már a jó szót is szívesen rágta volna,
nemcsak a falatot.
Mindjárt akadt elég jó lelkű ember, ki a szükölködőknek segedelmet
ajánlt s legelőször is gr. Festetics György ajánlá, hogy muraközi
jószágán, mely a határszélhez legközelebb esik, rögtön intézkedik
segedelemről s az ő példáján indult meg száz más, – tehát az első órában
az éhezőkről lőn gondoskodva, hanem még csak most jött a keservesebb
dolog, fölkeljen-e a nemesség, vagy nem?
Szép csendesség lőn a teremben s ha éppen leghátulról tartotta volna föl
valaki az ujját, hogy szólni akar, mindjárt előre eresztették volna, de
bizony a sok lesütött fej nem akart mozdulni s a kezét sem emlegette
senki, hanem dugta az asztal alá, nehogy bolondjában az asztalon
hagyván, feledtében valami légy után kapjon vele s kiszólítsák a többi
közől, mintha beszélni akarna.
Mielőtt megszólamlanék valaki a közönségből, egy irat ment kézről-kézre
a viczeispánig, ki aztán elolvasta, hanem az olvasás alatt fehérebb
lett, mint az a papir, melyre ez a dolog leírva van s annyira kihozá
sodrából az elnöklő viczeispánt, hogy még a tekintetes karok és rendeket
is elfeledte kimondani, hanem mintegy barátságos beszélgetésben jó
hangosan mondja a körülállóknak, hogy egy franczia proklamáczió, melyben
azt mondják: jaj a föld népének, ha fegyvert fog.
Minden ember körülnézett, – a dolgot mindenki jól hallotta, s
önkéntelenül érzé, hogy itt valakinek szólni kell, de bár soká várták,
annyi száz közűl senki sem akart valakivé lenni.
Éppen gróf Festetics kezében volt a levél, azt végig olvasá, s visszaadá
a viczeispán úrnak, ki véletlenségből-e vagy szántszándékkal szólítja a
grófot jó hangosan:
– Mit szól hozzá, méltóságos uram?
– Halljuk! halljuk! – kiáltja minden torok, s ez unszoló fölhivásnak
engedvén a gróf, üléséből fölegyenesedett, s ámbár arczán a küzdelemnek
minden kínja meglátszék, elszánta magát annyi száz helyett kikaparni a
gesztenyét a tűzből.
– Tekintetes karok és rendek!
– Halljuk!
– Nem jó kedvemből beszélek, hanem mivel a tekintetes alispán úr éppen
engem szólított meg, hogy mit szólok a franczia fenyegetéshez, –
kénytelen vagyok azt mondani, a mit érzek, hogy ez nem tréfa, s mint
katonaviselt ember egykori mesterségemnél fogva tudom, hogy az
ellenséget nem azért nevezték el ellenségnek, mert barátunk, – hanem
mivel nem az.
– De nem ám! – kiált ki egy vad hang a sarokból.
– Mi itt az ország szélen voltaképen az ellenség torkában vagyunk, s ha
a nemesi fölkelést megkezdjük, ezt a franczia népfölkelésnek tartja, s
én emberi kötelességet teljesítek, ha kimondom, hogy a nép sorsát az
ellenség vak dühének kitenni nem merném.
Az alispán megrántotta a gróf mentéjét az asztal alatt: félvén, hogy a
gróf veszélyezteti magát; s a gróf e rángatás alatt meglehetős furcsa
zavarba jött, mit az egész megyei közönség észrevett, és a gróf nem
akarván e meglepetésnek más értelmet adni, jó hangosan mondja:
– Már mindegy, a szót kimondhatom, – bizonyítá a gróf – s a mit mondtam,
megmondtam, a nemesi fölkelést Zalamegyében veszedelmesnek tartom.
A szó elröpült, s ámbár valamennyi ezen véleményben volt, mindenki
megrémült a kimondott szótól, s az volt a legszerencsésebb, ki a gróf
mellől elpusztulhatott, s mire a gyűlés után kocsijához ment, az egykori
csúszó-mászókból az utolsó is elmaradt, s minden ember kiváncsi volt
tudni, hogy a grófot mi éri?
*
Hátrahanyatlott a kocsiban a gróf, átgondolá, hogy mit mondott, s
megdöbbent, hogy ezt félremagyaráznák, s akarata ellenére szavainak oly
értelmet adnak, melyért több leszen a felelősség, mint véli.
A nyugtalanság mindinkább nőtt, midőn észrevette néhány nap mulva, hogy
házát kerülik, s a hír megtoldá mondott szavait, melyeket többé
visszahúznia nem lehetett, és bár iparkodék magát megnyugtatni, az
sehogysem sikerült.
Nem győzött barátainak kérdezkedéseire felelni, – mert lángként terjedt
el, hogy a fölkelést ellenzé, s mielőtt barátainak eszébe jutott volna a
dolgot illő helyén igaz világításba állítani, már a székvárosból útnak
indult az, a mit nem várt, de mitől mégis igen tartott.
Nyugtalan éjszakáit megrövidíté az elkeseredés, mi okból reggel korán
már fölkelt, hogy szórakozást keressen egyben és másban, s éppen egyik
napon igen korán benyit hozzá a huszárja.
– Nem hívtalak! – mondja boszúsan a gróf.
– Nem is a hívásra jöttem be, méltóságos uram, hanem a küldésre.
– No hát ha nem hívtalak, hát úgy küldelek ki, – volt ismét a boszús
utasítás.
– Engedelmet kérek, méltóságos uram, – két úr küldött be, ottkinn
várakoznak.
– Hadd várakozzanak.
Erre kiment a cseléd, hanem a boszús gróf jóformán körül sem járta a
szobát, midőn a cseléd megint bejött, s jó hangosan mondá:
– Méltóságos uram, az a két úr nem akar várni, – hanem azt mondják,
hogyha még föl nem öltözött a gróf, hát öltözzék föl tüstént!
– Ejnye, fiam! – jegyzi meg a gróf, – nagy urak lehetnek azok!
– Magam is azt vélem, méltóságos uram, – azt mondják, hogy Bécsből
jöttek.
– Akkor rögtön ereszd be őket!… – kiált a gróf.
Erre megnyilt az ajtó, s két fényes öltözetű úr lépett a gróf elé,
röviden megmondták nevüket és rangjukat, aztán az egyik tisztán
érthetőleg mondja:
– A kamarás kulcsért jöttünk.
– Tessék, itt van! – mondja a gróf egy szekrényből átnyújtván, s mire
eszébe jutott volna neki a szó, mit kimondani akarna, a két úr kimért
hivatali fontossággal eltávozék, utánok sietvén a hajdú, hogy a
lépcsőkön lekisérje.
A gróf lekövülten állt egy helyben még akkor is, mikor a hajdú
visszajött, vele egyszersmind a grófnak főbb tisztei, kik még az éj
folytán értesültek az illetők megérkezéséről.
Nagy részvéttel közelíték meg a grófot, kinek a keserűség egész
idegrendszerét elfogá, s majdnem kimondá, hogy ezt nem érdemlette!
Azonban a gróf érzé, hogy eljött a pillanat, midőn a szavaknak
megválogatása igenis tanácsos; tehát egy rövid gondolkodás után
megfogadá, hogy a legszükségesebb igazságot is ezután oly sajátszerű
formába önti, hogy se él, se keserűség ne maradjon benne.
*
A nagy embernek elkövetkeztek keserű napjai, jó barátjai nem merék
fölkeresni, – s hogy napjai vigasz nélkül ne legyenek, megalapítá a
keszthelyi – Georgikont.