Baltay úr sohasem volt professzor; de meg is látszik rajta.
András gazda már a negyedik vármegyét is megjárta, hogy egy kis török
lovat vegyen az úrfi alá, kit Baltay ünnepélyesen fiának fogadott, s
mindjárt a nevelését is magára vállalta, még pedig olyan formán, mint a
süldőt, hogy legelőször csontra nevelik, – hogy legyen mire ráhizlalni
majd a sok zsirt.
A fiú ép vér volt, s a jótartáson hamar kiette magát, mert a két pofája
olyan volt, mintha két oldalról egy-egy megrágatlan gombóczot tartana
még, – a csúszás-mászásban pedig úgyszólván leégett róla a ruha; mert a
szabó egyik ruhát meg sem varrta jól, már a másikra vette a mértéket.
András már rég font neki kenderből négyes szerszámot, egy hosszú nyelű
ostort pedig a kocsis adott, s a sok paraszt fiú napestig elácsorgott a
kapufélen, hogy egy kis fehér kenyérért rudas vagy gyeplős lónak
beállhasson; hanem az volt boldogabb, ki ostorhegyre került, mert az
ostorhegy alig ért a töretlen vászongatyához, – máris olyant ordított a
kölyök, mintha belesántult volna, s addig el nem csöndesedett, míg az
úrfi kalácscsal és almával egész a szuszogásig tele nem tömte a száját.
Baltay úr valamelyik ablakból legeltette szemét, kivált ha az úrfi
összekapaszkodott valamelyik gyeplős lópajtással, s azt a gyöpre
teremtette, honnét persze az úrfi is hozott mindig valami foltozni
valót; mert hiába, az ilyen parasztkölyök nem egy könnyen ereszti el, a
miben megfogódzott, s a mi gyönge, az csak gyönge, – a posztó pedig
nincsen vasból, – tehát vagy a posztós imádkozott jól, vagy a szabó,
elég az hozzá, hogy vagy folttal, vagy új ruhával kelle győzni.
A lónak szintén akadt dolga, mert ámbár a czukrot tele zsebbel hordta le
neki, de azt meg is kelle szolgálnia; és hihetőleg a czukorból is
elengedett volna, ha a nyargalásból el-elmarad valami; mert gyakran a
parasztfiúk is fölkéredzkedtek, csakhogy az okos állat nagyon hamar
megtanulta, mit kell mívelnie, mert alig kapaszkodott föl a gyerek, a
kis dög leszegte nyakát, hátulsó lábával pedig fölugrott, – a mit
eleinte csak akkor tett, ha az úrfi hátulról rácsapott, s a parasztfiú
szépen hasra esett, hogy akár a kis paripa is bizvást ráülhetett volna.
Ilyen foglalkozás mellett megszokott a fiú a háznál, s úgy elfelejtett
mindent azelőtt való életéből, hogy midőn egyszer véletlenül a falubeli
tanítóhoz egy ital vízre bevetődött, szinte megcsodálta az abéczés
táblát, mely a falon lógott, előtte pedig hét-nyolcz apró fiú, kik közől
némelyik a mutatott betűt egész egy ütemmel később mondta, mint a ki
legelőször eltalálta, a miért aztán őt meg a tanító találta el, s így a
kis fiúnak igen korán tiszta fogalma lőn a tudományokról és azoknak
nehéz voltáról.
Az úrfi megbámulta a betűket, s a tanuló vakmerősködött megkérdezni az
_á_-t.
Még mindig hű volt az emlékezet az _á_-hoz, s az úrfi a fiúk közé állt s
megnevezé a betűt.
A parasztfiúk bámészkodva maradtak meg közelében, és örvendettek a kis
szünetnek, mert a tanító úr ezen a napon kiválólag sűrűn osztogatta a
poflevet, – miért a kis fiúk egy szemmel mindig a tanító kezére lestek
és ámbár elméletben nem tudták volna meghatározni az eszmét, de a
gyakorlatban már meglehetősen tudtak – parirozgatni.
Minthogy az _á_ szerencsésen sikerült, a tanító nekibátorodott, és egész
a _b_ betűn túl a _c_ betűig vakmerősködött, s már megcsiklandozta
szivét a remény, hogy a nagyságos úrtól minden betűért kap félhold feles
kukoriczaföldet, s éppen ezen reményben annyira megszilajodott, hogy
mutatópálczájával hirtelen egy jó távol eső betűre mutatott, az _n_-re,
mit az úrfi _h_ betűnek mondott, – s a mint a tanító hirtelen az úrfira
fordítá a szemét, a közelálló parasztgyerek önkéntelenül elkapta fejét,
mint akkor szokott, midőn valamelyik édes pajtásuk a szamárságért
meglakol, s ilyenkor néha annak is jut, kinek nem szánták, éppen úgy,
mint a vadréczecsapat, melyből a vadász rendesen nem azt lövi meg, a
melyre czélzott, hanem a mellette valót.
A tanító nyájasan megigazítá a hibát, s minthogy az úrfinak kedve nem
fogyott ki, egy kis negyed óra alatt az úrfi megint összebarátkozék régi
ösmerőseivel, s a tanítónak megigérte, hogy máskor is eljön, mit mi
részben a fiú jobb tulajdonságának, részben pedig azon czifra
tökfajtának tulajdonítunk, melynek vagy húsz példánya a gerendán ült és
belőlök egyet az úrfi kapott meg.
Így növekedett a fiú anya nélkül, – ámbár apja aztán kettő is volt,
Baltay ő nagysága és András, ki legelőször jött arra a gondolatra, hogy
annyi jó falatért már az istenre is rá lehetne gondolni egyszer
napjában.
Míg a nagyságos úr elment valahova látogatóba, András behivta magához a
fiút, és a tulipános ládára fölültetvén, elkezdte neki magyarázni az
istent, hogy már arról is tudjon valamit, – és ezt azon tudattal tette,
hogy okvetetlenül megértelmezi neki. – Hej, de sok ember van a mai
világban, kit András bácsi mellé a ládára kivánnék ültetni, hogy ha már
nem hitték eddig az istent, legalább kérdezősködjenek róla.
A fiú nagy kiváncsisággal hallgatta a dolgot, és szépen megfogta az
értelmezést, míg arról volt szó, hogy az isten minden embernek
parancsol.
– András bácsinak is? – kérdi a fiú.
– Csak úgy, mint másnak! – mondja a theologiæ professor a
láda-katedráról.
– Hát bátyámnak? – kérdi újra a gyerek.
– Annak is parancsol.
– Aztán fél tőle a bácsi, meg András bácsi?
– Félünk bizony; mert az ember nem tudja, mikor tesz rosszat.
– Aztán András bácsit megveri az isten egy bottal?
– Na, tudja úrfi, – az úristen nem olyan goromba, hogy bottal
verekedjék, mondja András, mire a gyermek egészen vörös lett, és némi
félénkséggel kérdi:
– Hát gorombaság az, ha valakit megütnek?
– Csak a barmot kell megütni: mert annak nincsen esze, hogy a szót
megértse, – ha megértené, arra menne, merre mondanák, és nem várná, hogy
megüssék.
Megint elvörösödött a gyermek és egészen a hajdú ölébe húzódván,
megpödri annak bajuszát, s azt mondja neki alig hallhatólag:
– András bácsi, ezután nem ütök meg senkit.
Andrásban volt annyi tapintat, hogy a fiút megczirógatta érte, minek a
gyerek épen úgy megörült, mint a tanítótól kapott tarka töknek, – és
minthogy Andrást további beszélgetésre unszolta, András még tovább ment
a theologiai leczkében, és kezdé magyarázni, hogy minden a világon az
isten adománya, és ha akarja, megint visszaveszi, – mert az övé.
Ez már aztán nagyon odadüleszkedett a gyermek eszéhez, és igen
megingatta.
Elkérdezte a gyermek, hogy az András bácsi mentéje, annak a zsinórja,
gombja, meg András bácsi sarkantyus csizmája, tulipános ládája,
tajtpipája, dohányzacskója mind az istené?
– Egy szálig! – mondja András, kifáradhatlanul neki szánván magát a
magasabb tanulmánynak.
– Az én bácsim mentéje is azé?
– Minden legkisebb portékája azé, úrfi.
– Hát a bajuszpödrője? – mondja a fiú.
– Mondtam már, úrfi, hogy minden azé, egy szálig.
– Hát az én fogam, a mit tegnap kihúztunk?
– Az nem kell neki! – mondja András leszállván a ládáról, nehogy az úrfi
még bolondabbat kérdezzen, s András bácsi, valamint a tanítás tárgya
iránt kellő tisztelettel, úgy a maga tekintélye iránt is meglehetős
előszeretettel levén, semmit sem akart koczkára tenni.
– Már elmegy, András bácsi? – kérdi a gyerek, belekapaszkodván a
tanítóba.
– Dolgom van úrfi, azt kell elvégeznem.
– Beszéljen még valamit, édes, kedves, jó András bácsi, én elhallgatom
akármeddig, – rimánkodik a fiú.
– Mondtam már, – hogy nem érek rá – felel vissza amaz – majd ha ráérek,
bejöhet az úrfi megint.
– Csak egyet mondjon még meg, András bácsi.
– No aztán valami okosat kérdezzen ám, hogy máskor is kapjon feleletet –
jegyzi meg az óvatos hajdú.
– Azt mondja meg András bácsi, hogy miért adott az isten egy embernek
keveset, a másiknak sokat?
– Hüm! – dünnyögött a hajdú a furcsa kérdésnél, mit tán ezer meg ezer
ember, köztük tán ő is többször kérdezett, végre a feleletet a gyermek
eszéhez akarván mérni, mondja: Az istennek sok dolga van; azért ád egyik
embernek többet, hogy az más szegénynek adjon, mikor az nagyon rászorul.
A fiú elcsöndesedett, hanem már most alig várta, hogy a bácsi
hazajőjjön: mert hiába, csak nem akarta ő azt elhinni, hogy a bácsinak
mindene, még a mentegombja is az istené, és nem a bácsié! azért midőn a
bácsi hazajött, alig várta, hogy alkalma essék a dolgot jó módjával
próbára tenni.
Végre megjött Baltay, a fiút megkérdezte, nincsen-e baja? kapott-e
mindent? merre játszott? de a leczkéről hallgatott a fiú, hanem midőn a
bácsi utóbb pipára gyújtott, és a nagy székben elgondolkodott, a fiú
egymagában nyughatatlankodván a szobában, minden tárgyat megérintve,
kezdé mondogatni:
– Ez sem a bácsié, ez a szék sem a bácsié, ez a kép sem a bácsié, ez az
ablak sem a bácsié!
Baltay végre föleszmélt és figyelni kezdett a gyermek beszédére,
minthogy az még tovább folytatá, s éppen Baltaynak csizmatalpára bökvén,
mondja:
– Ez a csizmatalp sem a bácsié, ez a csizmaszár sem a bácsié, ez a
galambkosár a csizmán az sem a bácsié, meg ez a dolmány sem azé, meg a
nyakravaló sem azé, semmi sem a bácsié.
– Ejnye, te rossz kölyök, de kivetkőztettél mindenből – mondja némi
fájdalommal Baltay.
– Hisz ez mind az istené! – mondja rá a gyerek.
– Úgy!… az már más!.,. – veti utána amaz – hát kitől hallottad?
– András bácsi mondta, hogy minden az istené, még a bajuszpödrő is.
– Jól mondta, édes fiam, hanem most menj vacsorálni, mert meghül a kása!
– utasítá Baltay a fiút, s midőn magára maradt, gondolkozni kezdett
arról, hogy aligha a legjobb úton indult a gyermekkel; mert a természeti
ösztön a tudás vágyát kergeti föl a gyerekben, és végre is ki kell
ereszteni kéz alól a gyereket, tehát mire ez az idő bekövetkeznék, jól
lesz addig valamely kis tanulsághoz dörgölni, hogy ha nem is lesz belőle
czitrom, legalább legyen meg a szaga.
András hivatlanul jött be, körülnézett egy kis tennivaló után, s
minthogy hamar helyrerakott mindent, utóbb már kétszer is kézbe vett
ugyanegy dolgot, hogy oka legyen benn maradni; mert véleménye volt a
hajdúnak és nagyon kereste az alkalmat, habár össze kellene is zörrenni,
de mégis elmondhassa.
– András!… – szólamlik meg az uraság egy nagy füstöt fujván ki.
– Tessék parancsolni! – mondja némi szokatlan készséggel a hajdú, mert
az ő szívén ma megoldódzott valami kötelék, s a fiú sorsáról nem tudott
megfeledkezni.
– Látom, tanítja kend ezt a gyereket.
– Enni már tud, nagyságos uram – véli a hajdú – aztán azt gondoltam,
hogy ha gombóczba adunk is be neki egy pár istenes dolgot, csak
eregessük bele.
– Nem lesz még korán?
– Már hogy gondolja a nagyságos úr, mikor maga szemeivel látta, hogyan
veri földhöz a paraszt gyerekeket, aztán ha ezt elbirta, a betű sem
vágja földhöz.
– Hallja kend, nem akarom ám, hogy a tanítók idő előtt agyonöljék a sok
tudománynyal.
– Csak nem kivánhatja nagyságos uram, hogy úgy tegyenek vele, mint a
mártott gyertyával, egyszer-kétszer megbuktassák a lében, és rajtmarad,
a mi rajtmarad.
– Lesz neki, miből megéljen.
– Jó, hogy ideértünk, nagyságos uram – mondja András – mert a gyermeknek
az esze szanaszét jár, aztán ma már azt is kérdezte: miért adott az
isten egyik embernek többet mint a másiknak?
– Ne mondja kend!
– Most már nem mondom, mert megmondtam.
– Nohát mit felelt kend!
– A mit tudtam nagyságos uram – mondja némi ellágyultsággal – hogy az
istennek sok dolga van, azért ád egyik embernek többet, hogy mikor a
másik megszorul, adjon a szegénynek.
– Úgy isten ugyse, maholnap mindent elosztogat.
– Ha nem lesz elegendő esze hozzá, biz az nyakára hág; – jegyzi meg a
hajdú – hanem azért taníttassa meg a nagyságos úr, hogy a sok vagyonhoz
elegendő esze legyen.
– Hallja kend! – mondja az öreg úr – kend talán meg sem gondolta, mennyi
vagyon marad erre a fiúra, és három gróf is összekapaszkodhatik, míg az
én birtokomat átéri.
– Akkor meg már idáig is kár volt a gyöpön futtatni; mert nagyságos
uram, ha ez a fiú a bolondságot megszokja, majd aztán hamar megunja az
itthon valót, aztán kiebb kivánkozik, pedig azt hallottam, hogy azok a
külországi bolondságok nagyon drágák, s ezt a robotban keservesen
keresett pénzt kár lesz a bolondok közé szórni; itthon talán olyan
bolond is akadna, ki legalább felében szedné föl.
– Ejnye, András, de megtanulta kend a leczkéjét.
– Régen tanulom én már ezt, mióta ez a sok mindenféle uraság, meg a
cselédje ide jár, aztán egyikről-másikról csak vedlik le valami, aztán
reám ragad.
– No csak mondja kend odább, mert látom, hogy akármi kínnal is elmondja
kend a többit is.
– Nem lesz sok, nagyságos uram.
– Mindegy, most ráérek meghallgatni, azért csak nyögje ki kend magát.
– Bizony régen nyögöm, hogy az olyan úr, mint ihol az az enyingi
herczeg, hogy az úristen áldja meg a porát, valamint azét a keszthelyi
grófét is, milyen derék nagy urak azok, hogy nemcsak ijedtében veszi le
előttük az ember a kalapot, hanem mivel utánuk, előttük megyen a
becsület meg a jó hir; aztán ha ész kell nekik, nem futnak el a
fiskáriusok után, hanem megoldják a maguk eszét, abból is telik.
András ezt olyan becsületes képpel mondá el, és olyan tűzzel, hogy bajos
lett volna szavába vágni; azalatt pedig Baltay úrban is taszigálódott
valami; a mi aztán nagyon is szívéig ért, és végre azt mondja:
– András! rendelje be kend a tanítót, tegyen a gyerekkel próbát, vajjon
megférne-e már a gyerekben egy kis ábéczé.
– Már benn is van – mondja András, megsimítván bajuszának hosszát.
– Mi a mennykő?
– Végig tudja már, nagyságos uram – mondja a hajdú – a tanító egy kis
tarka tököt ajándékozott neki, aztán lássa nagyságos uram, azért a
hitvány jószágért milyen hirtelen megtanult huszonnégy betűt.
– Na András!… ha ilyen olcsóért tanul, az én jószágomért is megtanulhat
valamit.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Hány büszke nagy úr van, ki magyarul sem tud; pedig ma nem ülne a
kastélyban, ha öregapja neve a magyar történetben nem volna megirva.