Megülték a gyászt illő szertartással, és hogy a fájdalom mennyi nyomot
hagyott, magunk tudjuk legjobban; mert hiába, igazán búsulni csak a
magyar ember tud még. (Nojsz volt is oka reá mindig.)
Ez idő alatt Baltay uram ő nagysága sűrűbben látogatá meg a szomszéd
udvart, s ha a nagyságos asszony távol volt, még a lusta cseléd után is
méltóztatott egyet kiáltani: mit ácsorog? nem talál dolgot az udvaron?
sőt még a nádpálcza is megmozdult kezében, pedig a bot abban az időben
is megtartotta verekedő természetét, s az ütés abban az időben sem volt
ajándék, ha mindjárt nádpálczával osztogatták is.
András hajdú fejcsóválva nézte ezt a dolgot, neki is megvolt azon jó
tulajdonsága, mint a háziállatoknak, hogy az esőt és zivatart is
megérzi, a mi nem is volt valami nehéz mesterség; mert András gazda jól
tudta, hogy Dunay gróf úr nem vár névnapot vagy sátoros ünnepet, hanem
hétköznap is megkerül egy pejparipán a szomszédban, melyet még az utolsó
cseléd is szivesebben megvakar, mint magát megfésülje, s a vén András
nem volt bolond ember, mikor azt mondá magában: Értem ezt a dolgot.
Mikor már annyi idő eltelt, hogy a megboldogultat elegendőképen
megbúsulták, egyik napon Baltay úr épen a nagyságos asszonyhoz indult;
hanem mivel a ház előtti akáczok alatt levő padon lelte, tehát mindjárt
helyet foglalt mellette, s midőn már a «jó időt» meg a «fagyos
lábujjáról vett csalhatatlan időjövendölést» elvégezte, mintegy újabb
bevezetésül mondja:
– Bizony, kedves hugomasszony, eljár az idő.
– Érzem, urambátyám, ezelőtt néhány esztendővel még az árkon is
átugrottam, most pedig már a kapavágás helyét is megkerülöm, hogy bele
ne botoljak.
– Jól van, jól, hugomasszony, maga csak eltréfál, hanem én!… én már nem
szeretem, hogy olyan nagyon gondomat viselem, – véli Baltay. – Eddig, ha
valami bolondot tettem, mindig más vette előbb észre, s úgy mondták meg
nekem, de most már minden lépten-nyomon korholom magamat, minden hibát
észreveszek magamon; pedig elhigyje, hugomasszony, nem szeretem én azt,
mikor az ember ilyen nagyon megokosodik.
– Ez mind megilleti azt a kort, melyben urambátyám most van.
– Persze, hogy megilleti, – hagyá helyben a másik, – de már csak azt
látom, hogy nagyon sok bolondság van ezen a világon, s egy kis bódultság
okvetetlenül kell hozzá, hogy az ember ne lássa a millió akadályt, aztán
neki merjen menni; pedig a fontolgató ember addig számít, addig nézi a
sok akadályt, hogy nem mer neki menni.
– Talán házasodni akar, urambátyám?
– De már ehhez épen nagyon okos ember vagyok, hugomasszony, – kaczaga
föl Baltay, – hanem mivel idáig értünk, etessünk meg, hugomasszony,
aztán beszélgessünk egyet.
– Jó lesz biz az! – véli az asszonyság, nem tudván, hogy az urambácsi
hol akarja a szót elkezdeni.
– Hugomasszony, én most épen ötven esztendős vagyok…
– Az isten éltesse kedves urambátyámat továbbra is, – mondja a nő, –
megmondjam én is, hány esztendős vagyok? mert én sem csinálok belőle
titkot.
– Nem azért mondtam hugomasszony, – mentegetőzék amaz, – hanem azt
gondoltam, hogy a jó úristen tán még megáld vagy huszonöt esztendővel,
hisz mi az a hetvenöt esztendő?… teremtettét, apám, öregapám túlélte a
nyolczvanat, hisz tán még hallotta is hugomasszony apámnak hirét,
nyolczvan esztendős korában lóháton járt el a jóbarátokhoz, s ha a guta…
– Az a guta, az a Baltay-nyavalya! – mondja bánattal az asszony, – az a
hirtelen harag! néha egy polturás malaczért olyan dühbe jönnek; pedig ha
valaki alkuba állna velük, hogy haragudjanak meg ezer forintért, tán azt
mondanák: ennyiért nem érdemes.
– De mikor megharagítják az embert!
– Haragudjanak meg, édes urambátyám, – okoskodik az asszony, – én is
megharagszom; néha csak egy réczetojásért, csakhogy ilyenkor nem engem
üt meg a guta, hanem én pofozok föl egyet a sok közől; – ennek aztán nem
kell orvos; egy csibéből nem csinálok országos dolgot, mint, fájdalom,
valamennyi Baltay agár- és lócserén haragudott össze s lettek halálos
ellenségekké.
– Mond valamit, édes hugomasszony, – dünnyög Baltay, – de már én sem
veszek valakibe olcsóért, annyit mondhatok, édes hugomasszony, inkább
majd csak szép szóval győzöm.
– Megigéri ezt, kedves urambátyám?
– Becsületemre megigérem, ha hogy valaki apróságban megboszant, eleinte
megmondom neki szép szóval: édes jó barátom, látod, én nem érek rá veled
czivakodni,… hanem most az egyszer megmondom… hogy máskor is eszedbe
jusson,… ha tudniillik megint ezt cselekednéd,… – mondja növekedő
indulattal – … jól vigyázz magadra, különben úgy váglak… Akarám mondani,
édes hugomasszony, hogy – no.
– Értem, édes urambátyám, így már jó lesz! – mondja az asszony,
megmosolyogva az öreget, kit a vér majd megint elragadt.
– No lássa, milyen engedelmessé tesz hugomasszony, hanem már most az
árát is megkérem ennek az engedelmességnek, – igérjen meg nekem egyet.
– Ha lehet!
– Persze, hogy lehet,… ha nem lehetne, csak nem kérném!… mondja Baltay,
– hanem ha az ég huszonöt esztendővel megáldana, még megérhetnék egy
véghetetlen nagy örömet…
– Ugyan mit, kedves urambátyám?
– Hogy hugomasszonynak unokáját én nevelhetném föl,… abból aztán
fogadom, hogy ember válnék!
– Példának okáért?
– Már a példával adós maradok, hugomasszony, – hanem kezdjük elejéről a
dolgot, – ez a kis Etelka már eladó lány ám!
– Csak nem kinálgathatom a kapu előtt, édes urambátyám!
– Ezt jól tudom, hanem édes hugomasszony, nem feledte el, mit igért
nekem egyszer.
– Nem feledtem el, – felelé az asszony, – vőm csak olyan ember lesz, ki
tetőtől-talpig igaz magyar ember!… nemde ezt igértem…
– Szóról-szóra.
– Ezt meg is tartom, urambátyám, arról bizonyossá teszem.
– Idáig minden jól van,… – mondja Baltay némi nyugtalansággal, – de
megmondja nekem is, hugomasszony, kit akar vőül fogadni, még pedig a
menyegzőnél előbb?
– Ha épen úgy akarja, urambátyám, – titkot nem fogok csinálni belőle.
– De hátha nekem kifogásom lenne ellene?
– Ettől nem tartok, urambátyám, – mondja az asszony önérzettel, – lányom
legdrágább kincsem, azért nem fogom úgy elszórni, hogy akárki is
meglelhesse.
Egyet nyelt az öreg, hanem mivel agyában a tervek nem mindennapiak
valának, inkább tűrt, csakhogy valami módon czélhoz jusson, és a birtok
egykor jó kezekbe menjen.
Az előbbeni czélzások némileg lefogták a könnyen gyulladó vért, azért
nem mert föllobbanni, hanem tűrte a dolgot, mintha András gazda a
kerítés tulsó oldala mellől merne átkiáltani, s azt mondaná, hogy ő
nagysága valahára csakugyan higgadt emberré válik; – hanem csak fülelt a
beszédre, mintha mégis kitöréstől félne.
– Okosan mondja, hugomasszony, – szólal meg egy kis erőlködés után
Baltay,… – hanem már bocsásson meg az ilyen vasfejű embernek, ha mondom,
hogy több szem többet lát, aztán az asszonyok nem mindig látnak odáig,
hova a férfi.
– Meglehet, ámbár vagy tizenegy esztendeje már, hogy eltemettem az
uramat, hanem ha ma csodát tenne vele az isten és föltámasztaná: nem
tudom, nem találna-e mindent jobban helyén, mint volt egykor; – pedig az
is Baltay-vér volt; aztán annak sem igen tetszett az, a mit nem ő
csinált.
Megint nagyot nyelt az öreg, – sőt András már át is hajolt a
kőkerítésen; mert már nem hitte, hogy a gazda ki ne repedjen a mentéből,
mikor ily egyenesen beszélnek vele.
– Egy szóval sem mernék ellenkezőt mondani, hugomasszony, – okoskodék
Baltay, – hanem higyje meg nekem, galambom húgomasszony, hogy nagy
próbára kell tenni mai világban az embert, mert isten úgyse úgy vedlik
már ez a mai népünk, mint tavaszszal a lúd; aztán nem szeretem én azt,
hogy idegen tollat ereszt, mint a szajkó, mikor a pávák közé
kivánkozott.
Az elmondott szavak azon idők szerint mély igazságot tartalmazván, a nő
szintén elgondolkozott rajtuk, s ekképen Baltay mintegy alkalmat lelt
újabb faggatásra.
– Hugomasszony, – megfogadtam, hogy nem durranok fel minden szíre-szóra,
– meg is tartom szavamat, pedig elhigyje, hogy ezen erővel két embert
földhöz vágnék, – ha rá gondolok, hogy az apáim és én tulajdon
szerzeményemet, mit azok és én sarkantyús csizmában kerestünk, valami
könnyű legény ott szórja el, a hol nem hogy nem értik a magyar szót, de
még nem is hallják.
– Urambátyám, – mondja az asszony, letevén varrását a kőasztalra, – nem
kínzom tovább, megmondom, hogy én már választottam, s ez ellen, remélem
nem lesz kifogása.
– Várjon még egy kissé!… – mondja Baltay, mintegy időt vevén a
készülődésre, nehogy a gutának adjon egy alkalmat megütni őt huszonöt
esztendővel előbb, mint a hogy maga is akarná.
András már a kőfalon hasalt; – mert nem hitte, hogy a nagyságos úr olyat
halljon, a mi neki tetszeni fog, annál inkább, mert a kerítés
magasságáról épen a túlsó kertben sétáló Dunayra ösmert, ki Etelkával
karonfogva járkálta meg a kanyargó utakat.
Midőn Baltay eléggé elkészíté magát, azaz mentéjét végig kigombolá, azt
mondja:
– Na, édes hugomasszony, – most már szóljon bátran, hát kit választott?
– Dunay grófot! – mondja az asszony.
András ijedten csúszott le a kerítésről, – mert azt hitte, hogy a
nagyságos urat csakugyan megüti a guta.
– Hála istennek! – mondja Baltay elhalványodva, – tehát mégis nekem van
igazam!
– Miben? édes urambátyám,
– Azt kivánja tudni, hugomasszony? – mondja emelt hangon Baltay, –
megmondom, hogy ez az ember…
– Mit akar mondani a nagyságos úr? – szól a hajdú, ismét a kerítésre
mászván.
– Hát kend mit hallgatódzik?
– Najsz kell is hallgatódzni, – véli a hajdú, – mikor már megint olyan
fönhangon beszél, hogy akár megszalaszsza az embert!
– No hát nem kiáltok… hanem édes hugomasszony, ez az ember nálam rováson
van.
– Az nem tartozik hozzám! – szól határozottan az asszony.
– Még akkor sem, ha azt mondom, hogy nem lehet neki megbocsátanom?
– Talán bocsánandó vétke?
– Édes testvéremnek sem!
– Akkor sajnálom, – de anyai kötelességem az első, s az ellen véteni nem
fogok.
– Hugomasszony!… én Baltay vagyok, – s az a lány Baltay-leány.
– És az én leányom – mondja a nő, fölemelvén ujját, mintha fenyegetni
akarna.
– Hugomasszony!… – rimánkodék Baltay – még most sem haragszom,
– Bátyám!… meggondolám, mit tevék, mikor szavamat adám, – s én ezt
megtartom. Isten engem úgy segéljen!
– No hát engem is úgy segéljen meg az isten, hogy pörleni fogok.
– Tessék! – mondja a nő fölemelkedve ülőhelyéből, s egy fejbólintás után
az udvaron át a lakóházba ment föl, míg Baltay elkeseredetten ment haza.
András a kapuban várta.
– Hallja kend!… – mondja neki, – keresse kend elő azt a nagy pört.
– Mondtam úgy-e, hogy ez lesz a vége!… zsörtölődik a hajdú,… de azt is
mondtam, hogy én elmegyek akkor ettől a háztól.
– Háládatlan ember!… mondja megilletődve az úr, – aztán el tudna kend
hagyni?
– No hát nem megyek el, – legalább én majd megkapaszkodom abban a
pörben.
– Talán nincs igazam? – lőn reá a kérdés.
– Mondtam már, hogy nincsen!… dünnyög a hajdú.
– Nem arról szólok, a mire kend gondol, – mentegetődzék az úr,… ha
meghalt szegény öcsém, nyugosztalja meg az isten, – nem keresem, ki ölte
meg?
– De keresem én! – mondja megilletődve a hajdú, – hogy ártatlant ne
átkozzon érte a nagyságos úr!
– Elég annak a rovás!
– Azt is bánom, hogy én faragtam, – megérem még, hogy a nagyságos úr
maga vakartatja le!
– Akkor én vetem tűzbe a pört!
– Ne mondja,… ne mondja, – okoskodik a hajdú – dehogy mondja!
– De mondom!
– Tudom, mit mond, akkor is azt mondja, hogy én vessem a tűzbe; hanem
bele is vetem!
A két szomszédos ház ezer mértföldnyire vált el egymástól, mert az
engesztelhetlen ember mindenére inkább megalkudott, csak magyarságára
nem.
Napról-napra mogorvább lőn Baltay, s midőn a szomszédban menyegzőre
készülének, ő Pestről elhozatta tabuláris prókátorát, egy csontig
száradt embert, hogy pénzért veszekedjék Baltay helyett, és mutassa meg
a szomszédéknak, hogy nem hogy abból nem kapnak, a mi holta után marad;
hanem még azt is elveszi, a mit most birnak. – Azonkívül pedig három
hónapi kutatás után mégis talált egy emberre, kit Baltaynak hívnak, s
nevét csakugyan ypsilonnal irja ki, s azon jó tulajdonsága volt, hogy
egy ép, egészséges fiún, és egy eladósodott kúrián kívül egyebe nem
volt; tehát ezt a jó embert fiával fölrakatta egy kocsira, s elhozta
magával, hogy a fiából embert nevelhessen kénye és kedve szerint. – Ez
annál könnyebben megtörtént, hogy az apa néhány nappal előbb csakugyan
meghalt, s így a fiúnak az isten után nem maradt egyéb gyámola, mint
Baltay úr ő nagysága, – ez a kettő pedig, azt hiszem, untig elegendő.
– Tudja-e, miért hozattam el? – kérdi Baltay a vendéget.
– Me Hercle! semmi speczifikumra nem gondoltam.
– Tehát mindjárt megmondom.
– Kuriózus vagyok.
– Megint fölveszszük a pört.
– Leváljuk?… mondja az ügyvéd feleletül és kiigazításul egyszersmind, –
hogy megint szisztáljuk.
– Azt ne cselekedjük addig, míg meg nem leszen a végitélet.
– Valde bene! – véli az ügyvéd, – tehát szentenczia legyen?
– Sohase szentencziázzunk, barátom! – mondja az öreg, – itélet is jó
lesz.
– Ecce, – tehát már magnifice domine is neologus?
– Sohase vagyok én, – hanem ha diákul akarunk beszélni, beszéljünk
diákul – ha pedig magyarul kezdtük, hát beszéljünk magyarul.
– Eminenter, – magnifice domine – hanem előre is deprecálom, – mert én
még sohasem hallottam magyarul ezen szavakat: documentum, fragmentum,
augmentum, supplementum, – és vagy ötszáz tummal végződő szót, –
valamint confirmatio, citatio, visitatio, vacatio, jurisdictio,
convictio, intabulatio, extabulatio, ratificatio, exhibitio és szinte
még ötszázféle tio-val kimenő szót, – hát még a sok rector, cantor,
præceptor, director, executor, assessor, compossessor, jurassor – és a
Jézus tudja, hány tor- és sor-ban végződő nevet, tehát olyankor majd
csak köhintsek, magnifice domine?
– Jól van, hát beszéljen, domine, úgy, a hogy tud, – hagyja helybe
Baltay, hátradőlvén a karosszékben, mert valami fájdalmat érzett, s azt
állva nem birta el; egyszersmind Andrásnak parancsolja, hozza be a nagy
pört.
– Præstanter! – kiált az ügyvéd, – denique a jó argumentum mindig győz,
– de gondolja meg csak magnifice domine, – az országgyűlésen vagyok
octava mensis huius, – és per amorem dei, miről perorálnak a statusok?
– Ugyan miről?
– A nyelvről!… magnifice domine… a nyelvről.
– Csak nem tiltották meg, hogy magyarul beszéljünk? – ugrik föl Baltay
egészen lángra gyulva.
– Nihil horum!… felel az ügyvéd, – hanem hivatalos nyelvvé akarják tenni
a magyart.
– Nos aztán?
– Quid aliud, – minthogy a senior pars kontradikál; hisz ha ez
megtörténnék, per Deos immortales, a kocsisom miatt sem beszélgethetnék
az úton, mert ezek a gazemberek mindig fülelnek; így legalább egy kis
distinctio van, és minden csavargó nem kottyan országos dologba.
– Bizony domine – maga mégis okos ember, – mondja Baltay egy kis
gúnynyal, – maga legjobban bebizonyítja, milyen nagy szerencse, ha nem
értjük egymást.
– Oppugnálni akar, magnifice?… mosolyog az ügyvéd, – tehát én leszek
pro, – magnifice domine pedig contra, – aztán majd meglássuk, ki lesz a
győztes?
– De, domine, nem azért hivattam én, hogy mink veszszünk össze, – mert
ebben a pörben a biró is csak magam akarok lenni.
– Hoc non pergit! – nevet az ügyvéd, mert akkor én fizetném a
perköltséget.
– No hát, jobb lesz, adja meg magát.
– Deus avertat, – hogy én azt cselekedjem, – magnifice domine, – én csak
megmaradok az emplastrum mellett, és nem mondok helyette ir-t, mint a
neologusok; – valamint az apothecát sem vertálom magyarul
gyógyszertár-nak.
– Bizony pedig az elférne a maga fejében is, – véli Baltay, – mert az
nagyon okosan van kigondolva, föl is irom mindjárt.
– Rogo, ne tessék inkommodálódni, nem sokára többet is irhat melléje.
– Minél több, annál jobb, – én mind megtanulom.
– Non faciat, rogo, – bizony úgy tesz magnifice domine, mint az a
herczeg Batthyányi Lajos, – annyira inkarnátus ellensége minden diák és
más idegen szónak, hogy – a mint mondják – inkább circumskribál valamit,
csak ki ne kelljen mondania;[3] így a documentumot palam és publice így
kerülte ki: olyan irott levél, melynek erejével valamely dologról
tanuságot lehet tenni.
– Hát ezt nem érti meg, domine?
– Hogyne érteném; – de hát nem rövidebb ez a szó: documentum?
– Majd lesz annak is neve, – csak ne essünk kétségbe.
– Talán még azt is hiszi, magnifice, hogy nekünk olyan poétánk lesz,
mint Ovidius?
– Annak is csak asszony volt az édes anyja, – véli Baltay.
– Oh, Jupiter tonans, – ha az az Ovidius fölkelne, – mit mondana hozzá!
– Sohasem törődöm én azzal, hogy Ovidius ha fölkelne, mit mondana a mi
poétáinkra, – mondja a nagyságos úr, – hanem, domine, ha Árpád apánk
föltámadna, – magát okvetlen végig verné, azt bizonyosan tudom; pedig az
nem tudott ám úgy diákul, mint egy pesti tabularis procurator.
– Jaj, – az az Árpád;… requiescat in pace, – bizony régen meghalt, talán
testamentumot sem csinált.
– Az igaz, domine, – hanem maradt azután akkora szukczessziónk, hogy
nyolczszáz esztendeje éldegélünk belőle, s még a prókátoroknak ma is
elég jut belőle; pedig ha ő nincs, hát nem volna min pörpatvarkodni,
amice – aztán még maradt utána egy kis konstituczió is; foltos ugyan,
hanem csak ád egy kis meleget, aztán ha jó nem lett volna, nem tartott
volna el – nyolczszáz esztendeig, tehát legyen bennünk annyi becsület,
domine spectabilis, hogy ha már nem köszönjük meg, legalább tartsuk
emlékül azt a nyelvet, melyet Árpád beszélt!
Ennyi aztán prédikácziónak is beillett, s a nagyságos úr megelégedett
szónoklatával, mire a prókátor sem pro, sem contra nem tudott felelni,
hanem megülte a széket, mintha odaragadt volna.
Azalatt kopogának az ajtón, melyen belépett a herczeg, ki a szomszéd
menyegzőre tanúnak volt hivatalos, és tudva a két ház közti
egyenetlenséget, nem hozakodék elő a viszonyról, – most barátját jött
látogatni.
Az ügyvéd szobájába ment, s együtt maradt a két jó barát.
– Honnét? – kérdi Baltay a herczeget.
– Az országgyűlésről.
– Mi jó hírt hoztál?
– A jó reménységet, édes barátom, – hogy ha isten segítségével tán
1796-dik évben elvégezzük az országgyűlést, az 1796-dik esztendő a
magyar törvényhozásban a legnevezetesebb esztendők egyike lesz.
– Én már igen kedvetlen vagyok.
– S vajjon miért?
– Öreg legény vagyok én ahhoz, hogy jobb időket érjek.
– Egy napocskával sem idősebb mint én, – és lásd, én mily vidám vagyok.
– Barátom!… mondja Baltay, bánatosan fogván meg a herczeg kezeit,
vigasztalj meg engem is; mert már kifáradok.
– Jer hát, – mondja a herczeg, – leülvén a megszomorodott mellé, s egy
kivett papirról olvasni kezdé:
_A magyarokhoz._
_«Romlásnak indult hajdan erős magyar!_
_Nem látod, Árpád vére miként fajul?_
_Nem látod a boszús egeknek_
_Ostorait nyomorult hazádon?»_
– Látom, nagyon is látom! – kiált föl Baltay.
– Menjünk odább! – véli a herczeg.
_Nem ronthatott el tégedet egykoron, stb._
A Berzsenyi-féle dal könnyekre fakasztá Baltayt, s midőn a herczeg
eltávozék, még mindig kezében tartá a papirt. Mélyen érzé az igazságot,
és midőn ablakából a menyegzőre menő népet látá, melynek tarka seregében
olyanokat is észrevőn, kik nála rováson valának, – újra meg újra tovább
rágta magát a hazafiúi bánat.
– Nem!… kiált föl egyedüliségében, – rothadni készülő nép, én meg nem
aranyozom azt az utat, melyen megindultatok!… s eszébe jutván a pör,
harsányan kiált: András!
A kiáltásra előbb az ügyvéd jött, azután a hajdú.
– Mért nem hozza kend azt a pört?
– Mert sehol sincsen!
– Ember!… kiált az úr… ne mondja kend azt kétszer.
– Nohát háromszor mondom, hogy nincs meg, – és megint nincs meg, –
felesel a hajdú, és ha nincs meg: honnét vegyem elő?
– Hiszi-e kend, hogy ellopták?
– Nem!
– Akkor valahol elhagyta az öcsém, – prókátor barátom, mennyit ér az én
pesti házam?
– Félurodalmat.
– Ha azt a pört megleli, a pesti házat magának adom.
– Tessék irásban adni.
– Itt van! – mondja Baltay, megirván az igéretet, és a prókátor
mosolyogva ment el.