Kiült a sok fényes csillag az ég boltozatjára, midőn a herczeg és
Bowring úr csöndes lépést ereszték a kantárt, hogy a langyos estét a
szabadban élvezzék, nem igen messze lévén a puszta, hova éjszakára
szándékoztak a katonák miatt, kiket a herczeg átmenőben nem akart egy
kis megvendégelés nélkül elereszteni, minthogy úgy is a legközelebbi
faluban kellett volna kitölteni a huszonnégy órai pihenési időt.
Oly csöndes volt az egész környék, hogy egy kis csengetyűvel
mérföldnyiről össze lehetne harangozni minden embert. Az angol szívesen
elkószált volna egyik pásztortűztől a másikig, szokatlan levén előtte az
éjjeli fény, ez a szokás, hogy a fáradt ember a nap hosszát még tűzzel
is megtoldja.
Néha-néha elveszett az egyik fény, s megint újra előbukkant, a mint a
körüllevők elülték vagy elhasalták, vagy a pásztorember rávetett egy
ölnyi szalmát, hogy a tartóból ki ne alugyék a mécs s meglássák egymást
a beszélgetés mellett, mert már a magyar ember a képét is szereti
megnézni annak, kivel beszél, minthogy a régi igazságkép a hazugság
mindig elránt egy-egy vonást a hazug ember képén, – s a másik aztán
könnyebben hozzáveti, mennyit kell elengedni abból, mit a másik néha
nagyon is ingyen beszél.
Bowring úrnak jól esett ez a szörnyű hallgatagság, mintha csak még most
tudná legelőször életében, minő lehet a nyugalmas éjszaka, minőt a nagy
városon fogadásképen lármáznak el egymástól az emberek; s itt, hol a
nyájőrző kuvaszokon kívül egyéb éjjeli őr nincsen, oly mély a csend,
mintha bekerítették volna fallal, s a falon kívül ezer ágyúval
ijesztenének el minden kis nyikkanást.
Belebb, belebb mentek egyenesen, s mielőtt szemükbe ütköznék a major,
elért hozzájuk egy csöndes harmónia, melynek vékonya-vastaga szabályosan
megvolt, s a vékony a vastag mellé, a vastag a vékony mellé oly szépen
odafért, hogy a vékony nem akart kiebb látszani a vastag mellől, a
vastag pedig engedte a vékonyabbat, mint a módosabb a szegényt, hogy az
is megélhessen.
Mint a hullám, elringatta magát a dal a légben, csalta maga után az
embert, s Bowring úr könnyedén huzá meg a kantárszárat, hogy a hang után
vitesse el magát, s elérje a dalt, azon helyet, hol az elkezdődött, s
ekkép lépésről-lépésre hangzatosabb lőn az összemért ének.
Meg-megszakadt az ének, s a hézagokban megszólamlik egy másik,
sajátszerű bánatos valami, melyben a hang úgy elszomorodott, hogy az
ember letörölni vágyik azt az égő könyűt, mely a panasz mellett folyt
le. Nem bír a hang fölvergődni, mintha még oly magasra nyúlt volna az
ég, honnét lerimánkodhatná saját orvosságát, s a mint ez a fájdalom
magamagát mondja, oly furcsán lepi meg a hallgatót is, hogy szinte még a
búsulást is megkivánja bele.
Bowring úr előrehajlék a lovon, a furulyahang jobban elért hozzá, s az
egykedvű angolt megvesztegette e szokatlan hang, nem bírt tovább a lovon
maradni, átadá a kantárt a lovásznak, de a herczeg is leszállt, s a
kövér mezőn csöndesen közelíték meg az ébren levő népet.
– Csuda ez, vagy madárnak a hangja? – kérdé Bowring a herczeget.
– Egy ártatlan furulya – mondja a herczeg – valamelyik béres altatja el
magát.
– Nem folytathaták tovább a párbeszédet, alig ötven lépésnyire értek már
a csoporttól, melyben öregek és ifjak, katonák, béresek és lányok
rákezdék a nótát:
Magasan röpül a daru, szépen szól,
Haragszik rám a galambom, mert nem szól.
Ne haragudj édes rózsám sokáig,
Tied leszek, tied leszek koporsóm bezártáig.
Az egyszerű ösztön vezérlé e kart, mely vagy ötven emberből állt, s az
egészséges hangok ércze harangként kondult meg az angol füleiben, hol a
szárazföldnek minden operája egymás hátán ül már s midőn az inger
kifogyott belőle, helyet kér ez ösmeretlen zene, melyről hirtelenében
nem tudja megmondani, imádság-e vagy dal? hanem megtiszteli mint egy
remekművet, s megállt ünnepélyes érzelemmel, hisz még a vadállatot is
megállítá már a zene.
– Herczeg!… köszönöm e ritka meglepetést! – mondja Bowring.
– Talán azt hiszi kegyed, hogy ezeket hintóban hozattam ide egy éji
zenére?
– Legalább is hintón! – mondja az angol.
– Azt tartom, egy szálig béresfajta valamennyi, s azért jöttek valamivel
kiebb a majortól, hogy a hajdút aludni hagyják; mert ha meghallaná,
hihetőleg szétugrasztotta volna az egész hangversenyt.
– Páholyokat ide, herczeg, ilyen zenét aranyokkal szokás megfizetni.
– Tegye el ön az aranyat; mert ha meghallják, reggelig itt maradnak
énekelni, s a legjava búzámat kinn felejtik, pedig én az esőtől tartok.
– Miért nem küldi őket a herczeg utazni?
– Csakhogy Ázsiából ide értek, kedves jó barátom, nem hogy még egész
Európát megutazzák.
– Igen, de ritka kar, minőt a milanói Scala egész Olaszországban nem
fogdos össze.
– Kár volna vesződni a kereséssel, indítsa meg barátom a legelső falut,
csak oly jót talál ott, mint ime a pusztán.
– Na, uram, ezt a népet láttam verekedni, hallám énekelni, országuk tele
van szokatlan dolgokkal, most már egyidőre eleget tapasztalék,
visszamegyek Bécsbe, s addig el nem jövök, míg nekem olyan könyvet nem
küld a herczeg, melyet magyar ember írt meg, s a mi kedves Baltay
bácsink elejétől végig elolvasott.
– Csodát akar ön minden áron látni?
– Igen! – mondja Bowring – itt csak csodát lehet látni, s a mely napon
az a könyv készen lesz, higyjen nekem a herczeg, Magyarország még
egyszer újra megszületik és sohasem hal meg!
*
Néhány lépéssel odább menvén a két alak, a hold is fölkapaszkodott a
láthatárra, s a gyalogló urak egy szénaboglya mellett álltak, ez által
födve lévén, mégis hallhatták a beszédet, vígan enyelegvén a vendég
huszárok a pusztai néppel.
Holvagy Pista most ért még csak a vigadozók közé, s az őrmester jószívű
tréfával fogadta a legényt.
– Elaltattad, öcsém, azt a hat cselédet?
– Eleget elfáradtak, nem igen várták, hogy ringassam is őket.
– Hát alkudjunk meg arra a gazdátlan paripára – mondja az őrmester –
fölültetünk reá!
– Föl ne ülj rá, Pista! – mondja egy öreg asszony – mert az ütközetig
meg nem áll ám veled.
– Ellenségre mennek, katona uram? – kérdi Pista.
– Éppenséggel oda sietünk most – felel az őrmester – csak torony iránt
megyünk, hogy jókor odaérjünk, mert már a határon belül az ellenség.
– Hátha el is fogyasztják akkorra, mire odaérnek? – kérdi kétkedve a
béres.
– Már a mi részünket csak meghagyják nekünk! – véli az őrmester, a
fiúnak keze után nyúlván, mit az önkénytelenül odaengedett az öreg
huszárnak.
– Nem jó lennék én oda, katonauram – mondja a béres – sokáig tudnám én
megszokni azt a vagdalkozást, engem csak úgy szélről kellene állítani,
aztán úgy adogatnám föl őket, kettőt, hármat egyszerre, már a hogyan
kerülne a sora; azt már jobban tudnám.
– Vesződség az, öcsém – megint csak le kellene tenni a földre, hanem
vágja az ember, a hol eléri.
– Aztán nem sajnálja szegény párát, édes öcsémuram? – kérdi a vén
asszony.
– Elvétve egyiket megsajnálom én is – mondja rá az őrmester – éppen most
két hónapja egy francziát úgy vágtam ketté, hogy a mint az egyik fele
erre, a másik meg amarra esett, ijedtében mindenik felén a kéz utána
kapott a másik felének, aztán a balkéz megfogta a jobbat, s olyan szépen
következtek el egymástól, mintha nénémasszonynak egyik fia a másiktól
bucsuznék.
– Uram s én Istenem! – fohászkodik az öreg asszony, az utolsó ízig
hitelt adván a nagy hazugságnak. Pista pedig alig várta, hogy a
hívogatás több legyen, mint a mennyit ő kinálgatá magát; mert hiába, még
a lakodalom is azért esik olyan jóízűen, mert a vendéghivó utána megy
egész a falu hosszán.
– No, öcsém! – kezdi újra az őrmester – jer velünk, üss egyet a markomba
– mondja a huszár, kinyujtván karját, hogy a fiú a kinyitott tenyérbe
üthessen.
– Ha beleütök, katonává leszek?
– Öcsém – mondja az őrmester – ezzel a tenyérrel úgy adom én a
dicsőséget, mint a szentséges római pápa a maga kezével az áldást.
– Ne menj, édes cselédem – mondja megint az öreg asszony, – hát azért
dajkált volna édes szülőd, hogy harangszó nélkül halj meg háborúban?
– Ha csak az a baj, nénémasszony – véli az őrmester – nem kell oda
öregharang, a hol száz ágyú szól.
– De olyan fiatalon meghalni, kedves öcsém! – sopánkodik az öreg
asszony.
– Csak nem hagyhatjuk üresen a mennyországot, édes nénémasszony.
– Látom már, hogy elcsábítja katonauram ezt a szép gyereket.
– Arra való a virág, nénémasszony, hogy bokrétába kössék! – mondja az
őrmester. – Na fiú, csapj a tenyerembe!
– Egy baj van, katonauram – mondja a fiú – cselédember vagyok.
– Hisz öcsém, nem az urad ökrét akarjuk elvinni, hanem téged.
– Tudom, uram, hanem nem azért tartottak itt engem a télen, hogy a nyári
dolog elől odább álljak; azért várjuk meg, míg kitelik az időm
– Addig majd az ellenség is elfogy, öcsém!
– Gondolja, katonauram?
– Hát azt gondolod, öcsém, hogy az ellenséget is elvetjük, mint a magot,
aztán megvárjuk, míg kikel és megérik?… Öcsém! nem addig van az, hanem
meg kell annak halni.
– Hátha majd lesz addig más ellenség? – véli a béres.
– Dehogy lesz, öcsém, dehogy lesz, hiszen már azon búsulok magam is,
hogy mit csinálunk aztán, ha ezzel elbánunk? Lásd öcsém, azért bajos ám
huszárnak lenni, hogy mióta azt azt ágyút kitalálták, mindjárt
elneszezik a huszár elől az ellenséget, aztán nem marad mit vágni.
– Csak már az ispán úr eleresztene! – sóhajta a béres.
– Eleresztlek én, kedves fiam – mondja a herczeg.
– Az isten is megáldja kegyelmes uramat.
Erre a fiú az őrmester markába vágott, s a víg pajtások körülfogták a
gyönyörű újonczot, hogy magukkal elvigyék.
– Nincs valami rendelkezni valód, kedves fiam? – kérdi a herczeg,
visszatolván a fiúnak süvegét, mit az levett.
– Talán nincsen! – véli a fiú.
– Gondolkozzál fiam, ha valami jutna az eszedbe, – mondja az őrmester
biztatva a fiút, – talán van apád, vagy anyád?
– Mind a kettő él még, őrmester uram, – mondja a fiú.
– Azokról ne aggódjál, – véli a herczeg – jobbágyaim nekem édes
gyermekeim.
– Vedd le a süvegedet öcsém, – mondja az őrmester, – mert ezután már
olyan csákót teszünk a fejedre, melyet még az oltár előtt sem szabad
levenni; különben ezért a szóért magam is levenném.
Mire megvirradt, elment Pista a csapattal, Bowring úr pedig még egyszer
kezet szoríta szíves házi gazdájával, s azután indult meg a bécsi irány
felé, búcsuzóul mondván:
– Herczeg, ha angol nem volnék, csak magyar kivánnék lenni.