Föltették a szarvast a szekérre, hogy úrnőjéhez szállítsák, míg a másik
hullát a jó barátok kisérték el hazáig. Leették a szarvasok a szénát a
szekérről s a kis béres a szekér elején állva, megereszté a nagy ostort,
mely akkorát szólt, hogy a hat ökör szebben megindult, mint azon jámbor
keresztények, kik az isten házában a legelső padot ülik el, s
mindamellett, hogy a szent ige legközelebb ér el hozzájuk, mégsem ragad
meg náluk; mert ők is úgy tesznek, mint a paraszt, midőn a szekérről
föladja a kévét a másiknak, hogy az is adja megint tovább.
Oly lomhán mászott a hat ökör, hogy az elsőn levő kolomp egyik oldalától
a másikig alig tudott ellóbálódzani, s az egyenes út elvezetvén őket
terelés nélkül is, a béres kiült a szekér oldalára, leszedte süvege
mellől a sörjenyelű pipát, oldalszíjáról leoldá a zacskót, rágyujtott, s
miután a zacskót újra megcsavarván, tenyerén ismét keményre verte, s
illőn elhelyezé, eregetni kezdé a füstöt és gondolatban megkérődzé
mindazt, mit a vadászaton látott.
Míg a fának oldalában vesztegelnie kellett, s a golyók mellette
röpködének, megszülemlék egyszerű lelkében az a gondolat, hogy hátha oda
is elmenne, hol rézből van a puska, s bőgve megy ki belőle a golyó,
mintha nem érne rá külön megsiratni azt a sok embert, kiket utjában
megöl, maga sem tudván, hogy miért?
Az erdő mélyében számtalanszor megütődő puskazaj elvezette őt
gondolatban a csatamezőre, hol danolva megyen az ember meghalni és
nincsen egyetlenegy siránkozó fehércseléd, kinek özvegysége vagy
árvasága belekapaszkodnék a haldoklóba, hogy erre a világra
visszarimánkodja.
Látta a zöld mezőt, melyre nincs letakarva a halotti lepel, mely
messziről már rémületté válik; – itt lehanyatlik az ember, mintha
elfáradt volna, kipatakzik belőle a vér, mint a gyümölcsnek leve, mitől
meg nem undorodik senki; s annyi ember fölé egyetlen óriási domb
kerekedik, mit az uton mérföldnyiről meglát, s a nélkül el nem kerüli,
hogy a vitézek előtt le ne venné süvegét, pedig jól tudja, hogy vissza
nem köszöntenek neki.
Addig-addig járta meg lelkével a csatamezőt, hogy a kolompnak tompa
hangját ágyúzásnak vélte s nem birt hazakerülni a messzeségből, hova már
elment azon a jó lovon, mely ha jó nem volna, huszár alá nem nyergelték
volna. Oly vitézül ölte és vágta már az ellenséget, hogy ha most az édes
anyja sírva hívná, még akkor sem jönne talán vissza.
A pipa buzgón égett, a kolomp egy nótára verte ki a szokott hangot,
semmi sem zavará meg az ébren álmodozó embert, ki most éppen azon
nyugodott meg, hogy milyen szépen kigondolta az uristen, hogy ellenség
is legyen, hogy a huszároknak legyen majd mit vágni!
Nem jutott eszébe, hogy a halál az ő kezével végzené a véres munkát,
annak még örvendeni is tudna; de már akképen győződött meg magában, hogy
a jó uristen maga tudja azt legjobban, miért rendelte el a háborút – és
toldalékul hozzágondolta még azt is, – ha kinek nem tetszik, miért lett
ellenséggé.
Megszólamlék benne az erő és mint a levelek közől a bimbó, kifelé
kéredzkedék, s a széles, erős mell alatt nem birt megférni valami, hanem
arra ösztönzé, hogy messze-messze kell még innét menni.
Összekeveredett a két első ökör, s a kolompnak hangja úgy meglódult,
hogy az elandalodott bérest fölébreszté, mire az végig nézvén a hat
ökrön, s a nagynyelű ostoron, nem mert többé visszagondolni az elmult
kedves tárgyra, s helyette most ezt a dicsőségtelen ballagást látván, az
ostornyélért s a hat ökörért elszégyenlé magát.
Mintha maga előtt is megröstelné a dolgot, fölkapta a nagy ostort, s
egymásután vagy hatszor durrantá ki a legerősebb hangot, s tán tovább is
folytatná, ha meg nem szólítná egy vastag bajuszú huszár, ki után vagy
harmincz legény párosával jött még az uton lassú léptetésben.
– Öcsém!… tán valamelyik ökröd nagyot hall? – mondja az őrmester a
béreshez érvén.
– Már ezekkel csak így lehet beszélni! – mondja rá a béres.
– Apád ökrei ezek, öcsém?
– Apámé!… véli a béres, – csakhogy ez az apám másnak is apja ám.
– Csak nincsen ötven fia ennek az apádnak?
– Ötven nincsen,… katona uram, hanem vagy ötezer mégis van, s mindnek
édes apja.
– Látom, öcsém, jól tart benneteket – mondja még a huszár, – vagy tán te
vagy a legkisebb fia, hogy ilyen pirosra kihizlalt?
– Még én utánam meg lehet kotorni a tálat – katona uram – mert én
herczeg Batthyányi Lajos kenyerét eszem – áldja meg érette az isten! –
magyarázá Pista.
– Most értelek, öcsém!… mosolyog rá az őrmester, egyszersmind új dologba
kapva, mondja: öcsém, sokat kell az ilyen hat ökör mellett gyalogolni,
úgy-e?
– Könnyebben elvégzem, mintha hat felé kellene mennem.
– Nem rúgós valamelyik? – tréfálkodék a huszár odább is.
– Nincsen patkó rajtuk! – viszonzá a béres.
– De nyereg sincs ám rajtuk, öcsém – folytatá még odább is amaz; – aztán
látod, van ám nekünk egy heverő paripánk, s ha fölülsz rá, nem kell ám
olyan hosszú nyelű ostor, mint a mekkora most van a kezedben, mert
elmegy ám az a magas mennyországig durrogatás nélkül.
– Hátha nem eladó?
– Minden hitvány embernek nem, az igaz – lőn rá a felelet – hanem már
veled csak megalkuszunk öcsém, ha tudnánk, hogy nem ijedsz meg a magad
árnyékától.
– Azt tartom, nem! katona uram, – mondja rá Pista.
– Nohát próbáljuk meg – mondja az őrmester, – állj ki, tartsd szét az
ujjaidat, aztán én megforgatom egypárszor a kardot, s a két első ujjad
között úgy elvágok, hogy a szellőn kívül nem éri más a kezedet.
Erre a béres megállítja a hat ökröt, ujjait kiterjeszti hogy az őrmester
megtegye a vágást.
– De hátha levágom valamelyik ujjadat, öcsém!
– Én azt nem kérdezem, katona uram, az a maga kötelessége, hogy jól
tudjon vágni, én csak azt vállalom magamra, hogy kiállok… hát itt van!
– Ember vagy öcsém! – mondja a huszár – annyi, mintha én vágtam, te meg
kiálltad volna, hol hálsz az éjjel?
– A fürgedi pusztán, katona uram, ha tudja merre van!
– Oda tartunk öcsém, ott maradunk egy egész nap, ott meglátjuk egymást!
– mondja a huszár, – fejét csóválva hagyván el ügetést a szekeret, hogy
idején érjék be a pusztát.
Pista lassan ballagtában nagyokat fohászkodott a katonák után, s
minthogy leghátul egy gazdátlan ló nyergelten ment vezetéken,
gondolatjában fölült a gazdátlan lóra, s velük ment, míg csak látta
őket, – azontúl pedig magára maradván ökreivel, mintha a jámbor
állatoknak szarva mindig az ő boldogságát öklelné meg, – rettenetesképen
megutálta őket.
Minthogy előbb már leszállt a szekérről, nagy ostorát összecsavargatá a
szörnyű szélen, s úgy helyezé a szekérbe, mint a melyet többé nem akarna
kézbe venni, s hogy az ökröket ne láthassa, előttük ballagott; de előbb
a kolompot levette, hogy még az se lármázzék utána, midőn a huszárokra,
meg a gazdátlan lóra gondolt, mert most már az is megsajnálná, ha így
szállítanák le a lóról, pedig még rajt sem volt, hacsak ezután nem lesz.
A szarvas néhány galylyal lefödötten nyugvék a szekéren, s már nem
messze valának a falutól, honnét vesztére szaladt ki ma reggel, s ime
már a pára nem megy vele vissza, – jámborsága most már csak életlenség s
egyetlen jele annak, hogy emberek között járt, az a vérvörös szalag,
mely fölbomlott csokrával még most is nyakában lóg.
Sorsát nem birta elbeszélni a szabadoson kívül senki, s minthogy az
magától erre úgysem igen volna hajlandó, kövessük inkább a bérest, kit
amaz boszúból hasonlókép ki akart küldeni ebből a világból, csakhogy az
másképen lőn megírva a végzések könyvében, hol már előre meg van írva az
is, hogy jövőre hol találkoznak még.
Hasztalan siet úgy előre a béres, gondolata mindinkább hátra, utána
marad el azon irányban, merre a huszárok a fürgedi pusztára tértek el, –
s ő most, ha lehetne, egy helyett kettőt lépne, hogy az út kurtább
legyen előtte, csakhogy nem tudta elfeledni, hogy az ökrök is utána
ballagnak, még pedig igen-igen lassan.
Maga sem tudá, hogy e napon a halál ballagott el mellette, s mintha a
sors őt magát fordította volna oldalt, meg kell indulnia azon úton, hol
a halál ágyúszóval fordul neki szemközt, és jó szerencséje lesz, ha
szemközt nem találkozik vele az a golyó, melyre az ő neve lesz irva, ha
tudniillik valamelyikre csakugyan ráírták.
De nagy határt megkerült az ő esze ebben a kis útban, látott mindent,
még a dicsőséget is, mit nemcsak a vezér lát, hanem meglát az utolsó
közvitéz, midőn karját ellenségre emelheti, s a maga neve mellé amazét
is osztja.
Ment, mendegéle s a gyönyörű álmot a faluból kirohanó kutyák ugatták
csak széjjel, tehát megkérdezte a legelső embert, hogy nagyságos
Baltayné asszonyság kastélya merre van közelebb.
Az útmutatás után könnyen meglelheté, azért az utczán olyan fordulást
tett, hogy a hat ökör kanyarulása a küszöbön meg ne zökkentse a
szekeret, s midőn a kapun minden baj nélkül bemehetett, egyenesen az
erkély alatt állt meg.
A nagyságos asszony éppen akkor lépett ki a kisasszonynyal, s mindkettő
csodálkozva nézé a szokatlan vendéget. Mielőtt azonban megkérdezték, mi
járatban volna, a körülálló cselédeket kérdé sorba a nagyságos asszony:
– Tehát senki sem látta?
– Én nem láttam, pedig a felső határt végig jártam! – mondja az egyik.
– Hát te? – kérdik a másikat.
– Biz én sem láttam – nagyságos asszony – mondja a másik, – pedig még a
nádast is majdnem szálonkint összeválogattam: de sem nyomát, sem magát
nem láttam.
– Tehát egyik sem látta? kérdi bánatos arczczal a kisasszony.
– Senki! – lőn az egyhangú válasz, mire a háziasszony az idegen
cselédhez fordult, mintegy előbb kérdvén, mint azt, hogy mi jó
szerencsében fáradt el idáig.
– Fiam!… nem láttál egy szarvast? – kérdi az asszonyság.
– De mennyit; nagyságos asszonyom! – hisz éppen most jövök a tamási
szarvasvadászatról, volt ott annyi, hogy a szénát is leették erről a
szekérről.
– Nem látott egy vörös szalagosat? – kérdi a kisasszony.
– Azt keresik? – kérdi a béres.
– Minden emberünk az után indul ma – mondja a hölgy – de senki sem leli.
– Azt tartom, nagyságos kisasszony, hogy nem jön az vissza elevenen.
– Dehogy nem jő, – mondja ismét bizalommal a hölgy, hisz a legjámborabb
állat a világon.
– Az a baja, kérem átossággal, – különben nem hoztam volna haza ezen a
szekéren, – ime! – mondja, leszedvén a galyat, mely alól a szalag elég
hamar ismerőssé tette.
Mély megilletődés fogta el a körülállókat, kik a boldogtalant leemelték,
s a kisasszony a kedvencz állatot zokogva siratta.
Az anya vigasztalni kezdé, anyai eszével átlátván, hogy ennél nagyobb
baj is akad a világon, de a leány csak nem akart megbékélni, s utóbb már
a cselédek is mondtak neki egy-két vigasztalót, s végre Pista is
megszólamlik:
– Soha se búsúljon, nagyságos kisasszony, szebb halállal úgy sem
halhatott meg!
– Szegény kis szarvasom! mondja az úrhölgy.
– Háborúba halt meg biz ez, mint akármi katona, jegyzi meg a béres.
– Annak is jobb volna, hogy ha otthon halhatna meg!
– Ki tudja, nagyságos kisasszony – fohászkodik a béres, – csak az a szép
halál, künn az ágyúk között, mikor tudja az ember, hogy nem az
orvosságtól hal meg.
*
Midőn a béres kiért az udvarból, a jó barátok, köztök a herczeg és
Bowring úr gróf Dunayval, megérkeztek a szomszéd házhoz, s az öreget
álltában támogatták a Baltay-család utolsó sarjadékának hullája mellett,
annyit mondván el, mennyit a dologból mondani tudhattak.
Utóbb a barátok szétoszlának, – Baltay egyedül maradt Andrással, ki a
halavány urét néhány lépésnyiről szótalanul nézte, mintha valamiért itt
marasztották volna.
Baltay százfélekép rakván össze a lehetőségeket, az ingerültség némi
élével kérdi a hűséges hajdút, kivel már vagy tizedszer gondolták ki,
vajjon hogyan történhetett e szomorú eset.
– Megmondjam, ki lőtte agyon? – szólamlik meg az öreg lelke gyanújával.
– Nagyságos uram!… mondja a hajdú megindultan, – ne mondja ki e szót, –
hadd nyugodjék békével a halott; elég szűk lesz neki az a kis hely, hova
leteszszük, inti még odább is – ne temessük el melléje másnak
becsületét!
– Hát kendnek se mondjam meg?
– Nekem se!… szól erős hangon amaz, – mert attól félek, hogy ha
nagyságos uram egyszer botlik, nem lesz mellette mindig a vén András,
hogy fölemelje, s akad olyan ember, ki az ilyen koros embert megneveti,
hogy azt is elbeszéli, a mit tán úgy álmodott.
– Miért ne higyjem azt, a mit más is hisz? – békételenkedik az öreg.
– No ha azt is el akarja hinni, a mit más hisz – véli András, – azt se
higyje nagyságos uram, a mit én nem hiszek.
– Nem hiszi kend? – kérdé Baltay, nyugalommal nézvén a hajdúra.
– De nem ám! – mondja amaz – fölkapván a megszokott feleselési hangot.
– Nem kend faragta meg a rovást?
– De én faragtam meg, az igaz, – nem is mondom, hogy valami sokat
alkudoznám, ha jobb magyar emberért elcserélhetném; de nagyságos uram, a
ki nem dohányzik, bort sem iszik, mindig könyvet olvas, mitől
bolonduljon meg úgy, hogy az embert szarvasnak nézhesse? Ennyivel
megkötötte a csomót a hajdú s dolga után ment el.
– Nohát, nem mondom, hogy agyonlőtte!… dörmögé az öreg, aztán mintegy
magának is némi igazat akarván adni, toldalékképen hozzáteszi: – de azt
sem mondom, hogy nem lőtte!
Hej! nem volna oly ritka madár az igazság, ha keresni nem kéne.