Alig mentek egy negyedórányira, – előtaláltak egy urasági vadászt, ki
Bowring urat keresé, s el akará vezetni kitüzött állomásáig, hogy a
vadászatban részt vehessen, mert már felálltak a vadászok, s ilyenkor az
állomást elhagyni sem nem szabad, de nem is tanácsos, a folytonos
puskázás alatt; mert minden állomáson három-négy fegyver szolgált a
vadász kényelmére, oly temérdek vala a vad.
– Ma nem birnék egyet is lelőni, – mondja Bowring – kimondhatatlanul
szánom ezt a vadat.
– Akkor ajánlanám, – mondja a körvadász – maradjon belül a körvonalon,
hol bizonyosan nagyszerü látvány lesz, a mint az üldözött vad
összekeveredik.
– No, hát én itt maradok, – mondja Bowring, utasítást kérve, hogy
körülbelül mennyire mehet be! – de mégis, hogy maga ne legyen, Pistát
kisérőnek magánál tartotta.
A lőfegyverek szakadatlanul durrogának, s a lövéshang irányából könnyen
tájékozhatá magát az angol, s minthogy már szerteszét szaladgáltak a
vadak, sőt csoportosulni kezdének, utasitása szerint egy vastag fánál
állt meg Bowring úr, hogy valamikép föl ne bökje valami megriasztott
szarvas.
Bowring inte Pistának, hogy keressen magának valamely alkalmas helyet,
valamely makkfa mellett, mely jóval vastagabb, mint a többi, hogy minden
oldalról elfödje az állatok elől s így tova ne riaszszák őket. Pista
tehát engedelmeskedék s néhány száz lépéssel tovább ment s itt egy fa
mellé áll, de ekkor vette észre, hogy a legrosszabb helyre állt, mert a
vadászállomások idáig hajolván ki, a szélső tanyáktól alig volt ötven
lépésnyire; hanem már késő visszamennie! mert éppen ezen pillanatban
roppant el kétszer is a fegyver, tehát érdekében állt nem mozdulni,
különben is elegendőképen födözve lévén a hátulról jöhető lövések ellen.
Pistát itt hagyjuk a fánál, s magunk kimegyünk a vonalra, mely az
erdőnyilások hosszán volt elosztva, s a Pistához legközelebb eső részen
a két fiatal jó barátot látjuk, Pistához közelebb az ifjú Baltayt, s a
legközelebbi állomáson Dunay barátját, ki a jó pajtástól nem akart
elválni.
A vadak nem hagyának magukra váratni, s ez oldalon élénk puskaropogás
lőn, s minthogy a vadaskert falazata nem igen volt távol, az üldözött
vadnak itt vissza kellett fordulnia, ha menekülni vágyott.
Mint egy kis csorda csomósult össze a vad, s a vezető nyomán oly
következetesen ment az egész csapat, hogy egy vonásnyira ki nem tért az
utból még akkor sem, ha valamelyik sebjében összerogyott; hanem akkor
valamennyi föltartott fejjel gázolt át a párátlan testen.
Bowring úr feszesen megállt egy helyben és becsületére válik angol
hidegvérűségének, hogy el nem dült ijedtében, midőn az előbbeni tizenhat
ágas mellette oly közel ment a fánál, hogy kezét hátán húzhatta volna
végig.
Föltartott fejjel ment elől a kevély vad, s utána oly közel a másik,
hogy szügyével az elsőnek farához ért, – és hasonló helyzetben követé a
másodikat a harmadik, ezt a negyedik, – s így egymásután az ötveneseket
a hatvanasok, azokat pedig a többi, egész a százig, a mint Bowring úr
megszámlálá: de sőt már a vége felé mindeniket megérinté kézzel, kivált
a sebzetteket, melyek erősen vérző sebeik daczára nyugodtan, bár
reszketegen követték a csapást, – és Bowring urat sajátszerű érzelmek
közt részelteték e vadon is gyönyörű látványban, melyből még csak egy
hiányzék, a legutolsó szarvas, mely már nem bir odább hatolni, fejét
lankadtan veti még föl néha, s nyakán egy tenyérnyi piros szalagnak
csokra most bomlik ki, s a mint fejét mozdítani igyekszik, a szellő
Bowring úr arczához lebbenti, s az angol végtére is kidűl szerepéből, s
mielőtt tájékozná magát…
De nem mondjuk el még a végét.
A szabados utána bolondult az állatnak, mely már alig birt menni, csak
egy nagy csapatnak érkezése verte föl benne a végerőt elkisérni a
többit, a meddig elbirja még vérevesztett lába.
A szabados egy fa mellé huzódott, midőn a csapatnak elvonulását látta, s
míg így szemlélődnék a bokrokból, lassankint elvonult a csapat, velük a
vörös-szalagos, és helyette tisztán a béresnek alakját látja meg, a mint
az féloldalt fordulva áll mereven egy helyben, s oly nyugodtan, mintha
készen várná, hogy czélba lőjenek rá.
Megint néhány szarvas akar a vonalon átvágni, az állomásokon
szakadatlanul szól a puska, egy lövéssel több vagy tán kevesebb, – a
szabados a sűrűben oly kényelmes helyen áll, lehetetlen, hogy vad lelke,
mely a boszúra oly szomjas, hogy hatszor is rálőne jó alkalommal, semmit
sem késik, hanem nekifogja a fegyvert és a béresre durrantja.
A béres mozdulatlanul áll, – egy lövéssel több, vagy kevesebb, akár
jobbról, akár balról; meg sem gondolja, hogy az utóbbi reá czéloztatott,
csak a szabados látja, hogy sértetlenül áll, míg a vadászállomáson egy
jaj-szóval az ifjú Baltay élettelenül rogyott össze.
A szabados a sűrüben észrevétlenül tünt el; Pistát a lövés nem zavará,
csak gróf Dunay rémült el, midőn barátját halva összerogyni látta, s a
két szomszéd ijedten rohant a késő segítségre, látván, hogy barátja
agyon van lőve, a két vadász önkéntelenül kérdé egymást:
[Illustration: A két szomszéd ijedten rohant a késő segitségre.]
– Lőtt ön?
– Igen! – mondja a másik – és ön?
– Szintén lőttem! mondja amaz is éppen úgy öntudatlanul, mint a másik,
mintha e körülményben keresné a véletlen nagy szerencsétlenségnek okát.
Minthogy a seb némileg azon oldalon volt, melyről Dunay állt, még a gróf
maga is megdöbbent azon gondolatnál, hátha csakugyan ő lőtte agyon!
Míg a szerencsétlen barát barátjának hulláját emelé karjaiba, addig az
angol mellett a szarvas rogyott össze, s a hidegvérű ember megindultan
emelé térdére a szalagos állatot, melynek végvonaglásában is jól esett,
hogy egy ember ápolgatja, ki aztán a szalagot úrnőjének
visszaszolgáltatja.
Midőn a lelődözötteket összeszámlálnák, azt mondja az angol a hullára
nézve:
– Egygyel több lövés, mint kéne!