Bowring urat a hajnal már az erdő szélén érte, hol éppen most csavarodik
az erdőnek széles útjába a hatökrös béres szekér, hatalmasan megrakva
szénával, melynek elején Holvagy Pista nyújtóztat ki egy hosszú
ostornyelet, s olyant durrantott a hangzatos erdőben, hogy Bowring úr
minden egykedvűsége daczára fölriadt álmából, mely a puha szénán
meglepé, – s tökéletesen azt hitte, hogy ágyút sütöttek el.
– Ránk lőttek? – mondja az angol.
– Az ökröknek durrantottam, – mondja a béres, letévén az ostort, mit
aztán az angol szinte megpróbált, hanem úgy odacsavarta a maga nyakára,
hogy a béres alig birta leoldani onnét.
Bowring úr nem fogna sajnálni egy százfontost, ha ezt a mesterséget úgy
véghez tudná vinni, mint a béres és mernénk fogadni, hogy annak idejében
hajlandó volna egész Londont földurrogatni valami ködös éjszakán; most
azonban hamar egyéb tárgyat lelt megbámulni valót.
Még alig voltak ötven ölnyire az erdőben, a sötét erdőnek mélyéből
ballagott ki egy vén szarvas, – szarván tizenhat ágat lehete megolvasni
s a büszke állat kiállt az erdőszélre, ránézvén a szekérre a nélkül,
hogy szemét megmozditaná, s míg a béres feléje sem fordult, Bowring úr
rábámult a közelségben, hisz alig volt tőle harmincz lépésnyire, s az
állat, mint egy tökéletes rajzpéldány, nyugodtan láttatá kevély
szarvait, karcsú lábait, megtermett testét és azon szemeket, melyekből
egy elbűvölt hatalmasnak lelke nézett rája.
Kész prédának állt ki az állat, Bowringnak csak egy mozdulatot kellene
tennie a szénán heverő csőért, hogy ledurrantsa, s útjába álljon azon
kis ágnak, mely tizenhetediknek akarna nemsokára kibújni, de az állatnak
nincsen annyi félelme, hogy egy lépést távoznék el a közelségből, hanem
elhaladtatja maga előtt a nagy szénásszekeret, mintha üdvözleteül
vonulna el hat darab járomba fogott marha s a szabad állatnak igénye
volna lenézni a megjuhászodott erőt.
Bowring úr érezé, hogy valami hatalom lefogá karjait, s ámbár már a
fegyveren nyugvék a kéz, a lövésnek ingere elhagyá, mintha gyilkosságnak
tartaná e közelségből megrohanni e gyönyörű szarvast, mely szabadságának
és fönségének érzetében mintegy a többinek választott példányaként állt
volna elébe a távol hon gyermekének, odaállván a legalkalmasabb helyre,
hol az árnyéklat, háttér, világítás és állás, minden oly szerencsésen
van eltalálva, mintha művészt várna, kinek ecsete alá kinálkoznék
kényelmes mozdulatlanságban.
A lőfegyvert elereszté Bowring, s messzire ment már a szekér, mikor még
mindig a szarvast szemlélé, mely nagy későn ismét a fák közé vonult el,
– s Bowring úrnak ideje lőn más oldalra nézni, mely fiatalabb erdő
lévén, a csalitok között egy barnás körrajzot látott megmozdulni, mit
inkább eleven képzelődésének hitt, mint valónak – azért előbbre
nyújtózkodék – s a legelső bokorcsoportozat mellől vagy nyolczvan darab
dámvad szökött fel a szekér közeledtével.
Feléjük csapott az ostorral a béres s mint egy hullám indult meg néhány
lépést a sajátszerű társaság, megállván, mintha jogát akarná
visszakövetelni a csalitnak kedves árnyékából, honnét most a legnagyobb
kényelem közől durrogatják föl őket.
Bowring úr elfeledé, hogy csövei keményre töltvék, – nem érzé többé azt
a gyulasztó ingert, mely megöl minden irgalmat az állatok iránt és hogy
úgy mondjam, csiklandó vágyat érez az eleven húst legyilkolni, mely
mozgásában oly buján szép és élni késztet… Hol marad el az a szomj, mely
a legjózanabb embert bolonddá teszi s minden veszélyen átkergeti egy
durranásért, mely az öldöklést oly boldogsággá teszi?
Nincs meg!… az ember szomjának nagy a tenger s a látás hatalma, a
szörnyű tömegnek közelsége több mint félig eloltá a szomjat, a
szenvedélynek akadályra, küzdelemre van szüksége, s egyetlenegy ellenre,
hogy kar vagy ész hatalmával érjen czélt, – s ime, hol a tömegből a
szebbet választhatná czélnak, – nem bír ránézni a tömegből egyre, hogy
azt készebb legyen elemészteni, mint egy másikat… Ott áll valamennyi, a
megfutamodásnak egyszerű védelmét sem használják s még a menekülés által
sem ingerlik az elszunyadt szenvedélyt.
Megadóztatá az embert a szokatlan látvány, – bámulásnak csodás érzelme
foglalá el a kedélyt s érzi, hogy nem a czirkusz páholyában ül, honnét
pénzért nézi a megszelidített állatot, melynek szökéseit csak úgy
megtapsolja, mint Coriolánt, – s ime megalázkodik az ember az
állatország előtt s e véletlenben oly szépet talál, hogy az órának
emléke le nem marad többé emlékezetéről.
Odább, odább megyen a szekér s mielőtt húsz ölnyire érnének, négy fiatal
szarvas oly közel megyen át előttük az úton, hogy az első két ökröt
majdnem megállítja, s a béres az ökrökön át ereszti rájok az ostort,
hogy az útból odább terelje őket.
Bowring úr alig fért meg már a szekéren s bizonyosan leugrik, ha a béres
nem figyelmezteti, hogy a szarvasok eszik hátul a szénát.
Lassan hátracsúszik az angol és látja, hogy öt darab szarvas kullog
utánuk, falánkan czibálva a szénát, s bármennyit legyezi feléjök az
ostort, annál inkább döfödik egymást a helyért s a mint Bowring úr
lenyúlt egyik kézzel, a szarvasok egyikének a szarvát könnyen
megrázhatta.
Lehetetlen többé szekéren maradni, Bowring lekéredzett s minthogy nem
tudta a tájékozást, egy másik kisbéresre bizták a szekeret s Bowring úr
Pistával a vadászkör felé vezettette magát.
A látvány érdekessége nem maradt el tőlük, a szarvascsoportok szüntelen
váltogatták egymást és Bowring úr rég font gondolatainak végre nyelvet
adott, s magának is hangosan mondá:
– Ez országnak mindene van, hanem rá kell találni; mert nincsen egy-egy
árva könyv, mely e tündérkertet kitárná előttünk!