Meddig Józsit rég nem láttuk, keressük föl azért őt is. Épen kora
hajnalban megyen ki Hidvégről, egy hosszú csövű puskával, vele két erős
vadászkutya lépdel, melyeket madzagon tart és letart azon helység határa
felé, melyen a Baltay-család roppant birtoka kezdődik, másfél órányira a
tamási erdőtől.
Lesre megyen a dologtalan szabados, ki a kévehányást nagyon megunta a
meleg nyárban s már ötödnapja kujtorog a Sión túli nádasokon, hogy
valahára elkapja azt a jámbor szarvast, melyet Baltayéknál fölebb is
megemlítettünk.
Néhány nap óta kószább lőn a szarvas, a tamási vadászkerten alól néhány
órányira már egy hét óta fölebb rezzegetik a vadat, hogy a nagy vendégek
kényük-kedvük szerint pusztíthassák őket s így a lassankint megriasztott
vadból nehány darab a vadaskert mellett csapván el, a Tamásin felül eső
vidéket is bekalandozza, s a mi szarvasunk sétái közben néhány atyafival
nagyon összebarátkozott.
Meddig Józsi hasztalan lesett a vadabbak után, megriasztva lévén, hamar
elszaladtak a kutyák elől, tehát elhatározá, hogy a szelidet megkeríti,
bármennyi ideig kelljen hasalnia a tengeri földek szélén.
Néhány napi lesés után úgy okoskodta leshelyét, hogy a szarvast
elvághassa a falutól s úgy szorítsa be a nádasnak, hogy a Sió mentében
jobban Tamási felé hajthassa, s így tán legkönnyebben sikerül elkapni a
szarvast, mely a reggeli órákban nagyon szívesen künn kujtorog az új
ismerősök után.
Mielőtt az első napsugár végig szaladt volna a síkon, szilaj
nyargalásban jött a szarvas, néha-néha megállapodván, s emelt fővel
tekintgetvén a megszakadozott tengeriültetvények közé, mintha neszt
várna, vagy hogy éppen meglátná a határnak új vendégeit, melyek a jó
pajtásságért is szívesen tanyáztak a helység közelében.
A vér nem vált vízzé, s az elkényeztetett állatnak természeti ösztöne
vívódni kezdett azon megszokással, hogy a kastély udvarát lakja még, s
baromfiak között nyargalászsza át az udvart. Mohón szaladta meg az
egyenes tért, hogy meglássa azon szarvasokat, melyekkel összeölelkezni
nagyobb kéj, mint az udvaron az ökrök feje közé lökni, s a fölébredt
állat nagy szemeit merőre dagasztá, hogy lekötvén magát abban a széles
környék, keresetteire leljen.
Mintha szabadságának óráit úgy kellene lopnia, megdöbbent az állat; – de
azért ellenállhatatlanúl rohant odább, meg-megjártatván szemét az előtte
terülő vidéken, melynek mindig nagyobb darabját ejté maga után, s utóbb
szokatlanúl érzé megvadulni magában a vért, mely már nem ösztönzi
visszafelé, mintha megbódulna a légtől, melyet sebes futásában átvág, –
míg lábaiban az inak mindinkább tágulnak s kellemesen húzódnak ki, midőn
az állat az akadályokat többé nem veszi oly korán észre, mint eddig az
udvaron, hol egy vagy más háziállat feküdt el előtte, – most pedig néha
árok akadván lábai alá, egy-egy ugrás könnyen átméreté vele a hézagot, s
mindinkább ingerlé a bóduló állatot.
Megint megállapodott, hogy tájékozza magát, s midőn visszanézett a falu
felé, még állati eszében is valami visszásság jelentkezék, hogy ily
messze távozott a nélkül, hogy az ösztön visszaindítaná. Nem bírt
elválni a falu nézésétől; – neki is megvalának emlékezetei, s némi
reszketegség fogá el azon gondolatnál, hogy a kedves úrnő hihetőleg
eddig már a kert árnyaiban kiáltja a nevét, s e gondolat néhány lépést
tétetett vele a falu felé; de oly lassan, hogy nem annyira az akarat,
mint valami hála indítá meg; azonban mielőtt az ösztön előre vagy hátra
győzelmes lenne, a hidvégi szabados elbocsátá a két erős kopót, melyek
hangos ugatással riaszták meg a szarvast, mely eddigi bátorságát
elveszté s a faluval ellenkező irányban rohant le a Sió nádasai mellett.
A szabados egyenes úton az erdőségek felé tartott, azon véleményben,
hogy az állat minden kanyarulás után végmenedékét úgy is arra keresi, s
éppen azért a kutyákat visszakürtölé, látván, merre tévedez a szarvas, ő
pedig minél távolabb akart maradni a falutól és annak határától, hogy
ismerős ember ne akadjon útba, midőn lövésre kerül a vad, s így a
büntetést elkerülje, tudván, hogy a kedvencz állatot mindenki ösmeri.
A szarvas még mindig birt annyi bátorsággal, hogy az embertől meg nem
riadt és csak ebek támadása birta megkergetni, azért a vadász előtt
mindenütt lefelé tartott, vissza nem mervén fordulni az ebek miatt,
melyek a szabados mellett pórázon ballagtak.
Néhány órája már, hogy a szarvas vezeti a szabadost, ki végre megunta a
gyalogolást, valamint a helyiség is inyére volt; azért újra leszabaditá
a kutyákat, melyek az állatot kétszeres erővel kezdték megzaklatni.
A tamási határban megfordult a vad, hogy visszafelé törjön; de midőn egy
határárkot magasról átugranék, a golyó farába csapódott, mi az állatot
újra az erdőnek hajtá.
A vér meghagyá nyomait, s a lihegő vadász ingere lecsillapíthatatlan
lőn, szüntelen nyomon kergetvén a vadat. Csakhogy az erdőszél felé az
ebek előtt egy másik szarvas rezzen föl, s az ebek azután egészen más
irányban tévedtek el tőle.
Kevéssé ismeri a vadászszenvedélyt, a ki azt hiszi, hogy egy tilalomfa
meg bir állitani egy vadüldözőt, ki néhány száz lépésnyiről mindig látja
a vadat s csak közelléte birja odább rezzegetni.
A szabados újra megtölté a puskát, hogy ha közelében lövésre kaphatná;
de a mint a vadaskertnek egy mértföldet átövező falát látá, egyenesen
neki tartott, mintha házat vélne, hol menedéket remélt.
A vadaskert fala mellett rézsutosan vannak némely helyütt feltöltések,
hogy a külső vad tavaszszal megérezvén a hímet, fölmehessen – s onnét
állati ösztöne után beugorjék a kertbe, honnét többé nincsen
visszamenekülés; a szarvas fölszaladt az egyik töltésre, s onnét a nagy
vérvesztés után is a vadaskertbe ugrott.
Mindegy, a szabados követte a lihegő vadat, s midőn a vadaskertbe érne,
– akkor kezdődik meg egy órányiról a hajtás, s az első zajra megrezzent
szarvasok lassankint kezdének a vadászállomások felé törni s a
puskaropogás sűrűen váltogatá egymást.
A szabados még inkább neki bátorodott, s a megsebzett vadat, óvatosan
bár, de nyomról-nyomra befelé kergette.
Nemsokára nagyobb lőn a vérnyom, s nem kételkedék, hogy a szarvas
legföljebb háromszáz lépésnyire okvetetlen megáll.
Ne kisérjük odább, – nekünk még máshol is van dolgunk.