Hazament az öreg Baltay, s bár a menyekzőre ezúttal nem lőn hivatalos,
becsületes lelkében jókora megnyugvást hozott, hogy a leány pogánykézbe
nem kerül, tehát nyugalommal várta, míg András a mentéből kigombolja.
– András! – mondja a hajdúnak – mi a kötelessége kendnek?
– Elmondom uram – feleli a hajdú – azt tartom most már harminczadszor
mondom el.
– Ha még el nem feledte volna kend.
– Azt tartom, még egyszer sem szidattam meg magamat – felesel a hajdú –
minden esztendőben ezen a napon elmondom kötelességemet, mint azt a
legelső napon föladta nekem a nagyságos úr.
– Hát hadd halljuk, mi volt a kötelessége kendnek ezelőtt harmincz
esztendővel?
– Elmondom, nagyságos uram:
1-ször is a kapu nyitva marad, hogy minden becsületes ember éjjel,
nappal bejöhessen; a kelletlen vendég könnyen kimehessen; a várt
vendégnek meg úgy is hiába marad nyitva, mert a mint el akar menni,
akkorra már a kocsikerekeket a pajtába zárjuk.
– Ez megmarad jövő esztendőre is! – mondja a nagyságos úr.
2-szor. Magyar koldusnak adunk annyit, mennyi belefér; a nem magyarnak
zsákját is megrakjuk, legalább nem mondja, hogy nálunk felejtett
valamit.
– Ez is megmarad a jövő esztendőre is, hanem ezután még zsákot is adjon
kend neki.
3-szor. Nagyságos uram parancsol mindenkinek a háznál; hanem a vendég
még nagyságos uramnak is parancsol.
– Ez is megmarad a jövő esztendőre is.
4-szer. Minden házbajárónak van egy rovása – a ki mit olyant cselekszik,
a mi jóravaló magyar emberhez nem illik, rovásra kerül. – A rovás a
harmadik vonásnál megtelik – azt a házból kimarasztaljuk.
– No ez meg még inkább megmarad jövő esztendőre: mert látom, hogy a
stibli, meg a bugyogó nagyon szaporodik – s a fiatal ember az asszonyi
állatok bolondjáért fülig vedlik; de az ilyen népet kipusztítom a
háztól.
Mielőtt tovább folytathatná az öreg a firtatást, megérkezének a
vendégek, kedves öcscsével, az ifjú Baltayval gróf Dunay, kivel előbb
találkozánk a kertben.
Az ifjak a kertnél találkozának – az ifjú Baltay a gróffal együtt
lovagolt a legközelebbi állomásról s minthogy a szarvast a réten lelték,
megközelíték a jámbor állatot s Dunay egy kürtzsinórt olda le s ugyanazt
a szarvasra csatolá, mire az sebesen a falu felé rohant.
Dunay lehetőleg utána nyargalt, de a kötekedő állat bármennyiszer
megállt, mégis előbb ért a kertbe, melynek sűrűjében elveszett az üldöző
elől.
Dunay a téli szakban a megye székhelyén ösmerkedék meg Etelkával s az
anya szívesen gondolt azon jövendőre, mely leányát a gróf karjaiba
vezeti; s mint látták, az elhatározó perczben semmi sem gátolá az
egyesülést, még a bácsinak adott igéret sem, hisz hogy lenne a gróf
olyan, ki a bácsi kivánatának meg nem felelne, lévén tetőtől-talpig
olyan becsületes magyar ember, mint a bácsi maga.
Az öreg Baltay szivesen fogadá vendégét, kinek podgyásza reggel
megérkezett – s az öreg úr annál inkább megörült, minthogy a gróf még
más két vendéget is jelentett: Herczeg Batthyányi Lajost és gróf
Festetics Györgyöt.
– András!… kiált ki a hajdunak – hozza kend be a rovásokat.
– Az újakat, vagy a régieket?
– Csak a régieket.
András engedelmeskedett s elhozta a régi rovásokat, kioldá a csomót,
várván, mit parancsol az úr.
– Mi következik? – kérdi – kedves vendégeim jönnek, ilyenkor hadd
szabaduljon ki egy-kettő a purgatóriumból.
– Ez az első itt Kovács István uramé, három rovása van; egyiket azért
róttam föl neki, nagyságos uram parancsolatjából, mert a kocsmáját
zsidónak adta árendába; a másikat pedig azért, hogy sört hágy neki
mérni; harmadikat pedig azért, mert maga is megiszsza.
– Ott marad a rováson – hallja kend; – hanem annyit elengedek neki, hogy
szent Mihály napra, ha a sörtől eláll – az egyik hiba lemegy. Ha ez sem
használ neki, nem tudom, mikor lesz ilyen jó kedvem, akkor aztán rajt
felejtem halálos holtáig. Mi következik odább?
– Balázs Imre uram következnék – mondja a hajdu – ennek is három rovása
van. Az elsőt azért róttuk föl neki, mert a bucsun úgy jelent meg, hogy
a felesége ült jobbról, ő kelme pedig balról. A másodikat azért, mert
szajkót fogott, aztán beszélni tanítja. A harmadikat azért: mert a
házunk előtt elment, aztán nem jött be.
– Rováson marad, hallja kend, András! – mondja az öreg. Ez már nem is
purgatóriumba, hanem pokolra való. – 1-ször, mert jobb kezét a felesége
bal keze nélkül nem mozdíthatja; 2-szor, a szajkót emberré akarja tenni
– tehát az ilyen utóbb elhiszi, hogy az embert még szajkóvá teheti;
3-szor, elkerüli az én házamat, pedig ugyancsak az út mellé építettem;
hát mikor várhatnám én őt akkor, ha a falun kivül laknám? Ott marad a
rováson és még akkor sem adja kend elő, ha kérem. Mi következik még
odább?
– Kulcsár Gáspár úrnak rovása van kezemben, fogom a három vonást.
– Hadd halljuk egymásután mind a hármat.
– Az elsőt akkor kapta, mikor a simontornyai barátoknak a vajat pénzért
adta. A másodikat meg, hogy a pusztáján csinált hidat lelakatoltatta, a
harmadikat pedig, hogy a házánál zsemlét eszik.
– Na, ennek elengedem a hidat, ha felnyittatja; meg az elsőt is, ha a
vaj árát kétszeresen visszaküldi – pápista ember – mit kereskedik a maga
papján; hanem a zsemle fönmarad, mert ha a feleségét úgy elkényeztette,
hogy a kenyerét már nem eheti, – maradjon fönn más embernek rettentő
példájára, – aztán majd más az asszonyságot jó előre fekete kenyérre
fogja.
Bejött azonban az öcs, s így Andrásnak nem maradt ideje a többit
leszámolni, hanem ment dolgára, miben nem lesz szűken, ha még újabb
vendégek is jönnek.
– Mi ujság, domine frater? – kérdi az öreg, megölelve a fiút, kit az
öreg nagyon is szeretett.
– Előbb urambátyám mondjon valamit.
– Mondok biz én, öcsém – felel az öreg, nagy, bodor füstöt eresztvén ki
az öblös tajtpipából – hanem hanyatt ne vágd magadat.
– Kapaszkodom már, kedves bátyám, mondja a fiú, bátyja karjába fűződve.
– Tegnap meglátogattam a sógorasszonyt!
– Hála légyen a jó istennek! – kiált föl a fiú. – Kibékél urambátyám?
– Egy föltétellel, öcsém!… ha tudniillik az én ajánlatom nem sikerül.
– Mi volt az ajánlat, kedves urambátyám?
– Öcsém!… mond az öreg egy nagy megnyugodás után… tudod, hogy Éva
asszonynak nagyon beszámítottam a paradicsomot – azért nem is házasodtam
meg – a mit elég bolondul cselekedtem; mert látod, most vénségemre
veszem észre, hogy a Zsuzsi szolgáló mégis csak jobban meg tudja nyomni
a hátamat, mint ez a vén bolond András; mert ez ott is nyomja, a hol nem
fáj; tehát csak átlátom, hogy az isten mégis csak jobban tudja, mint én,
hogy az asszonyt miért teremtette.
– Bizony még megházasodik urambátyám!
– De hátba ütlek!… mondja tréfával az öreg… Na, ne akaszsz meg a szó
közepén, hanem hát azt mondom, hogy ha már volt is egy Baltay, ki után
hirmondónak egy pár mentén kivül csak a sarkantyús csizmája maradt, most
már azt akarom, hogy egy Baltay helyett maradjon tíz – oda, pedig édes
öcsém, feleség is kell; tehát azt akarom, hogy megházasodjál.
– Hát aztán?
– Azt sem akartam, hogy az az istenverte pör örökkön-örökké lopja az
ember életét, tehát biz én nem bántam volna, azaz most se bánnám, ha
Etelkát elvennéd.
– Nem vehetem el – urambátyám.
– Nem a manót? – durran föl az öreg – hát én vegyem el?
– Bátyám sem! – mondja a fiú – mert majd helyettünk elveszi más!
– No ugyan ki? – kérdi az öreg.
– Gróf Dunay! – mondja amaz – éppen most értesített erről a
végelhatározásról.
– Nekem is van oda beleszólóm, öcsém! – mondja az öreg – azaz, hogy
szólok is, de mindjárt! teszi hozzá s egyszersmind hangosan kiáltja:
András.
– Hallom! – kiáltja kívülről a hajdú, mintha azt akarná mondani, hogy
nem jő be.
– András! – kiált a nagyságos úr még keményebben.
– Nem mondtam már, hogy hallom!
– Ha hallja kend, hát jőjjön – vagy hogy én szolgáljam kendet?
– Mi lelte már megint a nagyságos urat? – mondja a hajdú az ajtót
benyitva s ugyanannak küszöbén megállva: ha dolgom nem volna, nem
maradnék ott kinn.
– Hát nem most mondta el kend a kötelességét? – pöröl az öreg – hát ki
parancsol a háznál?
– Ha elmondtam a kötelességemet, hát nem mondta meg a nagyságos úr, hogy
jövő esztendőre is csak nagyságos uram parancsol.
– Azt mondtam, meg most is azt mondom!
– De meg azt is mondta, hogy a vendég még nagyságos uramnak is
parancsol: hát hadd lássak a dolgom után, mikor vendég van, majd rákerül
a sor a nagyságos urra is! mondja a hajdú, s maga után betette az ajtót.
Nem volt mit tenni, hanem Baltay uram ő nagysága kiment az erkélyre,
hogy kedves vendégeit várja – azonban az öcscsétől hallott hír nagyon
gondolkodóba ejtette.
Itt már aztán magunk is bele merünk szólani a dologba és Baltay ő
nagyságának jellemvonásához a dolog könnyebb megértése végett egyetmást
megemlítenünk, hogy Baltay urat valami táltosnak ne vélje valaki,
különösen a mai világban, midőn közönségünk fölöttebb érzékeny s minden
gyönge oldaluk megérintését hazaárulásnak tartja.
Lesz alkalma nyájas olvasóinknak alább meggyőződni, hogy Baltayt olyan
kegyelettel visszük végig, mintha csak tulajdon ősapánk volna, kinek
gyöngéjét papiroson megírni bizonyosan nem mernénk; hanem czélunk
elérésének tekintetéből az életből vett alakot meghagyók azon
állapotban, mint az életben volt, mint mondók, a magyar embernek minden
jó és rossz tulajdonságával – nehogy ellenkezőképen cselekedvén, úgy
járjunk alakunkkal, mint Plátó, mikor az embert kétlábú tollatlannak
mondá s erre gúnyból az ablakon bevetettek neki egy megkoppasztott
csibét, ezen szóval: «Ime, itt van a Plátó embere.»
Tehát előre is tiltakozván minden gyanusítás ellen arra nézve, hogy
Baltayban valami táblabíróságot akarnánk kigúnyolni, mégis meg merjük
mondani, hogy ha éppen hibát is rovogatnánk is okkal-móddal, azt annyi
szabadsággal tennők önmagunk irányában, a mennyit minden ember megtesz,
hogy körmeit nem hagyja kinőni, mint valami ragadozó állat, hanem a maga
idejében meg-megnyesegeti.
De térjünk vissza a dologra, mert András eddig elvégezte dolgát a vendég
körül és így ne várakoztassuk az öreg urat, ha valami sürgetős dolga
van, hadd végezzen vele.
Mielőtt azonban e találkozás megtörténnék, nézzünk az öreg úr lelkébe.
Volt az öreg úrban minden derültsége mellett egy titkosan rágódó bú, mi
a mult század végén valóságos magyar nyavalya lőn, midőn az ősi
szokásoktól el-elmaradt egy-egy ember, s valami új bolondon kapott, a mi
az eddigi állapothoz úgy nem illett, mintha fülemile a varjú után
kezdene károgni.
Kopni kezdett az a jó patriarkhális élet, s az emberek újjal kezdének
egymásra mutatni, – egyik az ujat káromkodta meg, míg a másik a régit
nevette.
Mintha csak ősi épület köveit lopnák meg, oly szentségtelenné kezde
válni minden újítás – és a mint egyik vagy másik kiszökött a sorból az
újítások után, azonképen keseredének el a többiek, kik most már
elkeseredéssel kezdték védeni a régit s készebb volt némelyik egy
pocsolyát óráig kerülgetni, mint azon egy hidat átverni a rövidebb
utért, ha véletlenül megtudta valaki, hogy azt még az édesapjának az
apja réczeusztatónak hagyta.
Midőn a csigát megérintik, visszavonul csontházába, s addig elő nem jő,
míg a gyermek nyájas szóval elő nem csalogatja, így lőn akkor egypár
száz öreg magyar féltékeny saját mentéjére, hogy készebb volt foltot
folt hátára varratni, mint hogy arról egy kis sujtást le hagyjon
fejteni.
Baltay, az öreg, készebb lett volna visszamenni Ázsiába azon az úton,
melyen eleink bejöttek, s mit a mi tudósaink mai napig ki nem találtak,
mintsem elhagyjon ősi szokásaiból egyet; vagy készebb elátkozni legjobb
barátját, mintsem elnézzen valamely gyöngeséget, melynek útján kikopjék
a nemzeti hüvelyből, s ezen a példán más is.
Elengedhetlen vétek volt előtte minden, mi az eredeti kemény, edzett és
szilárd életen tágított, s ennek maga körül való meggátlására tartotta ő
a «rovást», hogy legalább az ő környezete maradjon – tiszta.
– Itt vagyok! – mondja András, beállítván a nagyságos úr elé – mit
tetszik parancsolni?
– Van-e új rovás faragva?
– Mindig van készen, nagyságos uram – felel a hajdú – bár ne kellene; de
azt tartom, hogy maholnap csak ketten leszünk nagyságos urammal, kik
rovásra nem kerülünk.
– Tartson kend egy rovást készen, ezt az új vendéget veszem én szem alá,
ennek aztán annyi engedelem sem lesz, mint a mennyit egy szunyog elbir.
– Értem, nagyságos uram, majd a mentém alá dugok egyet, s ha aztán elő
kell vennem, csak bólintson egyet a fejével, nagyságos uram, olyant
rovok, hogy el nem síkálódik még gyalúval sem.
– Elmehet kend! – mondja az öreg úr, minthogy éppen hallá, hogy a várt
vendégek is megérkeztek, tehát kisietett, hogy a nagy embereket illőn
fogadhassa.
A fogadás oly ritka volt, mint akkor lehet, mikor három becsületes ember
összetalálkozik, s egyenkint érzi mindenik magáról úgy, mint a másikról,
hogy midőn ilyen három ember összekerül, az üstökös csillag bátran
megindulhat az ég boltozatján, mit az emberek ugyan nem tudnak
elgondolni, miért? mert hisz ha a becsületes ember oly ritka nem volna,
csodájára miért indulna meg az üstökös csillag.
Helyre vergődének a vendégek, az egyik teremben alkalmas beszélő helyre
találtak mind az öten, András pedig egy fordulóra bejött, ha tán valamit
parancsolnának akár a vendégek, akár a nagyságos úr.
– András! pipákat ide! – mondja az öreg úr, mire András kezdé a pipákat
osztogatni, s még gróf Festetics György is elfogadott egyet, pedig nem
volt dohányos; hanem tudta az öreg úr szokását, és hogy rovásra ne
kerüljön, inkább ő is megadta a módját, s ámbár el hagyta aludni a
pipát, de még megszivogatta, mintha még úgy adná a füstjét, és Baltay úr
ezt a kis cselt örömest elnézte, megelégedvén, hogy legalább ha nem tud
is, de akar!
– Köszönöm!… nem kell!… – mondja gróf Dunay, a megkinált pipát Andrásnak
visszaadván, mire az még inkább kinálta.
– De csak tessék – mondja az – van gyönge dohányunk is – akármi
kisasszonynak is könnyű!
– Mindegy, barátom, nem élek vele! – mondja az ifjú gróf.
Észrevette az öreg a szóváltást, de mintha nem jól értette volna, maga
is mondja:
– Kedves öcsém, mi már csak ilyen tejjel tartjuk a fiatal embert.
– Nem akarom megszokni! – mondja a gróf minden komolyabb értelem nélkül.
– Micsoda magyar ember lennél, öcsém – mondja Baltay, – ha még egy kis
dohányfüstöt sem tudnál megszokni? hisz öcsém, még a hús is tovább
eltart a füstön, pedig nekünk erre aligha szükségünk nem lesz.
– Mégis megköszönöm!
– Talán az orvos tiltja? – véli Baltay némi tudvágygyal.
– Az nem, hanem már ezt a gyengeséget nem akarom magamban táplálni!
Az öreg arczában egy villám látszék, mit Festetics után leghamarább
András vett észre, minthogy még a szolgálattal nem volt készen, s a
párbeszéd végén urára nézett, ki egy elcsöndesedés után intett
Andrásnak, ki némileg hátrább vonult, s aztán az ódon épület
ablakmélyedésében előhúzta a rovást és az első vonást jó mélyen bevágta.
Festetics valamit kezdett gyanítani, azért hirtelen másra vitte a
beszédet s mondja az öregnek:
– Na, barátom, lesz Enyingen gyönyörű juhászat, Lajos barátunk hozott
törzsöknyájat.
– Olcsóbb lesz a birkahús egy pár esztendő mulva! – mondja Baltay némi
egykedvüséggel, – de mégis úgy, mintha ezzel a juhászatot végkép
elitélné.
[Illustration: – Köszönöm!… nem kell!… mondja gróf Dunay.]
– De nem megenni hozta ám, hanem gyapjutenyésztésre.
– Hüm!… – dünnyögött az öreg… – ezt a mentét már tizedik esztendeje
viselem, az igaz, hogy jóravaló privigyei kék posztó; de még eltart
néhány esztendeig, addig kedves Lajos barátunk gyapjújába még a moly is
beleeshetik, míg én selymes gyapjújából posztót veszek; mert remélem,
hogy a hajdúknak valamivel gorombább is jó lesz.
– Mennél finomabb, annál szivesebben elviseli az is! – mondja a herczeg.
– Ha fele árért adjátok, majd én is veszek belőle! – mondja Baltay –
hanem majd meglátod, Lajos, az a birka utóbb is csak a szénát eszi el a
gulyamarha elől, s ha aztán minden földesúr birkákat tart, utóbb majd
szűrös ember nem is marad, hanem még a gulyás is posztóköpönyegben őrzi
a marhát.
– Így a juhokat nem szereted, öreg? – mondja a herczeg.
– A húsát biz én szeretem, kivált őszszel, ha jó hizott ürüt kapok; de
az én legelőmre ugyan egy sem jön, hogy a szénámat megegye, gyapja meg a
nyakamon veszszen.
– Na, majd meglássuk; – mondja a herczeg; – hanem a földialmát csak
megkisérted te is?
– De akkor inkább csak birkát tartok, legalább húsa van s nem kell
nagyon megéhezni, hogy az ember rákapjon; hanem zabkenyeret, meg
földialmát csakugyan nem eszem, míg földemen megterem a búza.
– No, mi csak megkisértjük! – mondja Festetics.
– Jól van, jól! – nevet Baltay – ha majd kipusztul a búzakenyér a
házból; mert a földialma gyökeret ver, mint a tüskebokor, hát eljöhettek
hozzám búzakenyérre, aztán majd akkor valljátok meg, hogy a kalácstól,
ha már okosabb nem is lesz az ember, mint a burgonyától, de nem is
bolondul meg tőle.
– Valakinek csak meg kell próbálni! – véli a herczeg.
– Persze, hogy meg kell! – mondja Baltay – nem is mondom, hogy ne
tegyétek,… hanem én majd csak nézlek benneteket, Festeticset, mikor a
földialmán soványodik le, a herczeget pedig, mikor a birkahúson hizik
meg.
– Kész a vacsora! – jelenti András, – egyszersmind megnyitván a szárnyas
ajtót, mely az étterembe vezetett, s a jó barátok elkötekedtek a
burgonyán és juhon, mely két tárgy abban az időben olyan ujdonság volt,
hogy az egész ország beszélt róla, s mint a medvejárást, úgy emlegette
meg a finom juhot és azt a napot, melyen meglátta azt és a legelső
burgonyaszemet.
Istenem! a szegény ember mai napon, ha ezt hallaná, majdnem azt mondaná:
– Ugyan mivel éltek akkor az emberek, hogy nem haltak meg éhen?
A vacsora alatt megemlítendőnek véljük a mindenesetre jó bort és a jó
vizet; az előbbieket a házigazda szivesen kinálta másnak is, de maga is
megitta; míg az utóbbit az ifjú gróf nem győzte dicsérni; mert a mint
mondja, még Olaszországban sem ivott jobbat.
Az öreg nem igen vigyázott a szóra a beszéd elején s váltig azt
gondolta, hogy a gróf a borait dicséri, mi egy kissé megengesztelé a
pipa miatt, hanem bezzeg nagyot nézett a következendő párbeszéd után.
– Jobb ez ugy-e, mint a Lacrymæ Christi?!
– Nekem legalább jobb! – felel a gróf.
– Ugyan mondja meg, kedves gróf öcsém, hát csakugyan jó az a Lacrymæ
Christi?
– Sohasem ittam, kedves urambátyám!
– Mi a manó, hisz ott jártál Olaszországban, s ott már csak a legjavából
kaphat az ember.
– Alkalmam elég volt hozzá – magyarázá a gróf – de minthogy bort sohasem
iszom…
– Bort nem iszol? – mondja az öreg – hisz most dicsérted a boromat.
– A vizet, kedves urambátyám – felelt a gróf – és most is mondom, hogy
ennél kitünőbbet régen ittam!
– Béka terem abban, öcsém!… – jegyzé meg az öreg, – s aztán Andrásnak
szól: András, szóljon kend a grófnak, még az kellene, hogy vízzel
tartsuk, mint a hidat.
– Bocsánat, nem iszom! – mentegetődzék a gróf.
– Az én egészségemre! – unszolá az öreg némi erőltetéssel, mintha maga
ellenében is védelmezni akarná a grófot, ki őt ily hamar kétszer, de
kellemetlenül érinti.
– Bocsánat!… – mentegetődzék a gróf – a mit egyszer nem, máskor sem.
– Dehogy nem!… – mondja Baltay némi szégyennel, – ha az enyémre nem,
legalább kedves vendégeimért üssük össze a poharat!
– Ezzel a vízzel, ha megengedi urambátyám! – mondja a gróf éppen nem
engedve.
– Hüm, hüm! – mondja most már kétszeresen is Baltay, az öreg – hát te
öcsém éppenséggel nem akarod megszokni, a mi a magyar embereknek csak
olyan természete, mint a mécsnek, hogy olajat iszik… No, töltsd meg a
poharat!
– Szokásomtól nem térek el semmi áron! – mondja a gróf szörnyű
következetességgel.
– Azt már én sem teszem! – mondja az öreg vontatott hangon, egyszersmind
intve Andrásnak, ki megint elvonult egy ablakmélyedésbe, s a rovásra a
második vonást lenyeste egy éles késsel, mely a kemény nyomásnak
szivesen engedelmeskedett.
Vége lőn a vacsorának, a fiatalok hátrább maradtak, míg az öregek együtt
mentek elől, s minthogy a fiatalok még az étteremben maradának, Baltay
azt mondja két vendégének:
– Na, barátom, ha földialmával élünk, finom selymes gyapjúból készült
posztóban járunk, nem dohányzunk, bort nem iszunk, attól félek,
nemsokára olyan könnyű legényekké válunk mindannyian, hogy egy jókora
forgószél fölkap bennünket és Ázsiában tesz le.
Nemsokára elhuzódtak a nyugvóhelyre, a fiatal gróf olvasáshoz fogott, az
ifjú Baltay lefekvés előtt megtudván még bátyjától, hogy a házasságba
miképen egyezett, elgondolá, hogy ha ez a házasság az öreg akarata
ellenére is megtörténnék, akkor a pört irgalom nélkül megkezdi, mi az
elkeseredésnek minden átkát szétereszti, s a közös barátságnak vége.
Hosszú gondolkodás után elhatározá magát valamire; majd megmondjuk
legközelebb, hogy mire; addig előbb nézzük meg az öreg Baltayt, kit még
most sem tud az álom végképen lefogni; – vajjon mi tartja őt ébren?
Nagyokat kettyentett egy falióra, melynek zörgésére minden más ember
ijedten ugranék ki az ágyból, csak Baltay nem, minthogy ezt a lármát rég
megszokta s az ősi maradványt bántatlanul hagyá a falon, emlékeül annak,
hogy már néhány évtizede ketyegett a Baltay-családnak.
Baltayt egy mély fájdalom tartá ébren, minthogy az ifjú grófot az ő
mértéke szerint nagyon könnyűnek találta, s az öreg nem annyira a lehető
atyafiságból, mint egyéni meggyőződésből a grófot a legszigorúbb
mértékre vette, s mentségére nagyon keveset talált.
A hatalmas úr anyagi kényelmének forrásain végig tekintvén, nagyon
élénken kezdé tapasztalni, hogy végtére is ha egy sorban állunk, a házas
zsellér is csak annyi helyet foglal el, mint akármely tízezer holdas, és
hogy a nemzet összegét végtére is az emberszám pótolja ki.
– Hát egygyel megint kevesebben leszünk? – mondja fájdalommal, s annál
gyötrelmesebben, minthogy a gróf hirhedt ember volt, s a jó Baltay nehéz
szívvel gondolt azon körülményre, hogy a láncz nem is végén, hanem
derekán szakadozik, és ezt a hézagot nehéz összekötni.
Baltayt nem hagyá nyugodni a tünődés, és ablakából az épület egyik
szárnyára látván, éppen oda, hol az ifjú gróf szállásolt, éjfél után
majdnem két óráig gyertyavilágot látott.
E körülmény szinte különösnek tetszék, de mielőtt okát gyaníthatná, a
fáradság erőt vett a tünődő emberen és szemeire nehezült az álom.
Néhány napig meglakták házát a vendégek, a nappali órák derülten
folyának, de éjszakánkint a háziurat rendesen ébren tartá a világosság,
mely az ifjú gróf szállásáról hozzá verődött, s utóbb nem állhatá, hanem
megrántá a csöngetyűhúzót, s nemsokára belépett András a szörnyű
csengetésre.
– Olcsóbbért is bejövök ám! – mondja a fölrezzentett hajdú, megsokalván
a csengetyűrángatást.
– András! – szól a nagyságos úr, egészen saját gondolattárgyával
vesződvén – nézze meg kend a grófot, bizonyosan égve feledte a gyertyát,
bizony még felpörköli magát.
– Hát én nem látom úgy-e? – mondja a hajdú.
– No, ha látta kend, hát miért nem figyelmeztette, hogy égve marad a
gyertya, maga pedig elalszik.
– Ha aludnék! – mondja András – de nem alszik ám.
– Mi ördögöt csinál hát? – csodálkozék a nagyságos úr – talán csak nem
akar gyertyánál zabot hegyezni?
– Nem bizony, hanem mikor megérkezett, hozott magával egy sereg
könyvet!…
– Látta kend?
– Hogyne láttam volna?… egyenkint szedegettem elő neki, sorba néztem
valamennyit, de biz én egy szót sem ösmertem belőle, – nem t’om miféle
betüvel volt írva, – talán nem is az elejéről kell olvasni, hanem
visszájáról.
– Mi a mennykőnek az a sok könyv?
– Én is azt kérdeztem tőle, nagyságos uram, aztán azt felelte, hogy
holtig tanul a jó pap!
– Nohát mért nem lett barát?… – pattant föl az öreg…
– Fele kenyere annak az a könyv, nagyságos uram, – tegnap bementem
hozzá, – mert magam is azt véltem, hogy baja miatt gyertyázik talán, de
akkor is a könyvet bújta – még mondtam is neki, hogy addig nézi a
gyertyánál a sok apró betüt, hogy utóbb nappal sem látja meg; hanem arra
meg azt mondta: a ki nem tanul, annak végtére az esze is begyöpösödik.
– András!… – mondá az úr, fölegyenesedni akarván az ágyban, hogy a szót
jobban értse, – talán úgy álmodta kend ezt?
– Álmodtam?… – mondja nehezteléssel a hajdu – no, ha álmodtam, hát nem
szólok egy szót sem, hanem menjen be hozzá a nagyságos úr maga; hanem
jól megszorítsa a nadrágszíjat, mert ha valamelyik könyvből kikérdezi, –
én nem felelek ám a nagyságos úr helyett! – végzi be a hajdú a szót,
egész nehezteléssel tévén be maga után az ajtót.
Reggel a két öregebb vendég eltávozott korán, vendégűl híván a két
ifjabbat is, hogy együtt aztán a tamási nagy vadaskert meghajtásán részt
vegyenek, de a fiatalok valamivel későbben mentek el, s az öregebb
Baltay lenn állt a kocsinál, hogy a lovakat szemlélje, s ezúttal a
fölrakodásnak is szemtanúja lőn.
– Hát ebben mi van? – kérdé a grófot egy faládára mutatva.
– Könyvek, urambátyám!
– Mi a patvar, öcsém, hát nem silabizáltattak veled eleget az iskolában,
hogy még maradt mostanra is valami leczkézni való?
– Oh, urambátyám, – véli a gróf – sokat meg lehetne még arról írni, a
mit mi magyarok nem tudunk.
– Bizony még megérem, öcsém, hogy elcserélnéd apád kardját egy láda
könyvért?
– Ha máskép meg nem vehetném, még azt az árt sem sajnálnám érte.
– Isten úgy segéljen, jól beszélsz öcsém, még tán ráfogod, hogy valami
könyvcsináló különb ember, mint más.
– Valamivel, édes urambátyám! – mondja a gróf, fölvevén utiköntösét,
hogy a kocsiba üljön.
– Nojsz, Árpád könyvvel dobálta meg ellenségeinket, s úgy olvasta ki
innét őket, – aztán mi is majd könyvből védelmezzük meg!
– Aligha nem! – legalább én azon meggyőződésben vagyok, – jegyzi meg a
gróf.
– S a ki ezt nem hiszi, tán azt ellenségednek tartod?
– Olyan ellenségnek, urambátyám, kit okvetlenül le fognak győzni!
– Na, öcsém, én ekképen csak ellenség maradok! – mondja az öreg
elhalaványodva nézvén a kocsi elindulását és a szavakat úgy ejtvén, hogy
az illető megértse.
*
A két ember elvált, mindkettő elmondá még mintegy befejezésül ezt a kis
magánbeszédet:
– Még ez az ember olvasni fog! – mondja a gróf.
– Ez az ember nem magyar ember! – dörmögé az öreg elég hallhatólag, úgy,
hogy András előhúzta a rovást, hogy a harmadik vonást fölrója, mit az
öreg úr is észrevett; midőn a hajdú készen lőn a harmadik vonással, azt
mondja:
– Hallja kend, megtellett a rovás!
*
Boldogságos isten, – mind a kettő a legjobb hazafi, hanem rajtuk van még
idáig is a nagy átok: az egyik a másikat nem érti.
A két fiatal ember nagyon is megérté az öreg úr szavait s az ifjú Baltay
még inkább több okot lelt föltett szándékának kivitelére, s alig várta,
hogy a herczegnél legyenek, hogy lelkéről leoldja a terhet, mely okává
válhatnék egy család szerencsétlenségének s azért, midőn az enyingi
kastély kapuja alatt leszálltak, az ülésből egy nagy iratcsomagot emelt
ki s hóna alá fogván, sebesen szaladt föl a lépcsőzeten, hogy gondjaitól
minél hamarabb megszabadulhasson.
Bowring úr a herczegnek az ozorai búcsút beszélte el, s becsületére
fogadta, hogy az angol öklözgetés egy pennyvel sem ér többet, mert a
dühös boxoló, ha lökésben van, még akkor is kiüti ellenfele szemét, ha a
konstabler botja közibök nyújtózkodik; de a béres a puszta szóra
elereszti ellenfelét, épen midőn agyon kellene ütni, s mint valami békés
sörházi vendég, csöndes jó éjszakát kiván, s elmegyen aludni. Ha ő ezt
saját szemeivel nem látja, hanem könyvből olvassa, képes elmenni a
könyvíróhoz a földgolyó ellenkező oldalára gyalog, hogy az illetőnek azt
mondja: Az úr ezt álmodta, – s még álmában is hazudott, vakarja ki a
könyvből, – ha nincs pénze az úrnak, megveszek minden példányt; javítva
újra kinyomatom, s a hazudságért készen a bocsánat.
A herczeg csöndes gyönyörrel élvezé az angolnak elbeszélését, azután
pedig tudtára adá, hogy a magyarországi leghíresebb szarvasvadászatra
indulnak a tamási erdőbe, hol háromszáz vadász lesz jelen.
– És leszen huszonöt szarvas, – mondja nevetve az angol.
– Egy csapatban igen is, leszen annyi, – de leszen olyan is, melyben
hatvan darabot számlálhat meg az ember, ha nem röstel vesződni vele.
– Láttam a törzsnyájat, a juhok ritka szépek, – mondja az angol, minden
összefüggés nélkül a beszéd folyamára.
– Bowring barátom, ön a juhokról beszél.
– Igen, a juhokról, azt hittem, hogy a herczeg a juhokra gondolt, hogy
hatvanával beszél.
– Én a tamási szarvasokat gondolám! – igazítja helyre a herczeg.
– De hatvan egy csapatban?
– No hát hetven! – mondja a herczeg, – s ha ön szereti a tréfát, még a
vadászat előtti napon egy kis mulatságot szerzek önnek, ha nem röstel
szénás szekéren egy magyar mérföldet utazni keresztül a vadaskert egyik
részén és szerencséje leszen önnek, ha a szarvasok ki nem eszik alóla a
szénát.
– Herczeg, – mondja az angol – minket a világ különczöknek tart, de ha
már az angol maga nem sajnálja a pénzt saját bolondjaiért, kár volna
egyetlenegy állatszelidítőt tartani azért, hogy minket ilyen
mutatványokkal lepjen meg.
– Egy fillért sem költ erre az én szomszédom, herczeg Eszterházy, ha ön
nem hiszi, meggyőződhetik s ha kivánja az utazást megtenni, a fogat
rendelkezésére áll és a fürgedi ispán egy négyökrös szénásszekeret is
rendel az ön élvezetére.
– Megyek! – mondja az angol, hóna alá csapván egy bolond alakú
fejtakarót, melyben utazott, sétált, úszott, vánkos helyett ráfeküdt, s
a melyben ezerszer kiröhögték, mivel csak ő nem törődött, hanem
gyönyörködött abban, hogy az emberiség minő szánandó, midőn egy vékony
embert azért röhög, mert vékony s egy harmadfél mázsásat azért, mert
vastag.
A herczeg nem késett a rendelkezést megtenni, s Bowring úr kalandjára
nagy örömmel nyitott ki az oldalajtón, míg a másikon az ifjú Baltay
lépett be.
– Tehát kiváncsi vagyok hallani a nagy titkot! – mondja a herczeg,
barátságosan nyújtva ki kezét az ifjú felé, minthogy az már néhány
nappal előbb egy közlemény elfogadására kéré meg a herczeget igen
bizalmasan.
– Herczegem! – mondja az ifjú – a körmendi levéltár befogadhatna-e úgy
harmincz font irományt azon föltétel alatt, hogy azt kívülem senki se
vehesse ki?
– Ugyanannyi mázsát, ha ön kivánja! – lőn rá a felelet.
– Egy nehezékkel sem többet ennél, – mondja a másik, – ennyi, azt
hiszem, kicsiny helyre elfér.
– Kivánja ön személyesen Körmendre vinni?
– Nem, ha a herczeg sziveskedik azt átvétetni itt helyben.
– Igen könnyen megtörténhetik – mondja a herczeg, – Csapó, a körmendi
levéltárnok itt van, ő azonnal átveheti.
– Nem kétlem, ő a herczeg megbízott embere.
– Egy megvesztegethetetlen ember, ki készebb egy ív papirost lenyelni,
ha máskép meg nem védhetné a titkot.
– Tökéletesen nyugodt vagyok! – mondja a fiatal ember, némileg
hátrafordulván, mert az ajtó megnyilt s azon át egy lelkes arczú úr
lépett be, minden bejelentés nélkül, mint olyan bizalmas ember, kinek e
kiváltsága rég meg volt.
– Épen jókor, – épen jókor, kedves Csapó úr – mondja a herczeg teljes
megbecsüléssel, az őszülni kezdő embert bemutatva, – ön ez iratcsomót
átveszi s a körmendi levéltárban mindaddig őrizni fogja, míg ez az úr
vissza nem kéri, vagy arra tőle meghatalmazást nem hoz valaki.
– Egyéb semmi? – kérdi Csapó.
– Annyi legfölebb – mondja a herczeg utasítólag – hogy egy külön fiókot
tartson neki a levéltár soros szekrény-osztályaiban.
– Igen természetesen, – magyarázá Csapó – a szentséges hely megleszen, s
kívül rajta leszen az útmutató czím a levéltári számmal! – végzi be a
szót, átvevén a nyalábot, melynek külső soraiból elég szembetünő
betükkel volt e néhány szó olvasható: _Baltay contra Baltay_.
– Jókora csomag, úgy-e? – kérdi az ifjú Baltay.
– Elég czivakodás elfér benne; minthogy látom, ez pör, – azt tartom, a
szekrény föliratául legalkalmasabb lesz: Baltay contra Baltay.
– Méltóztassék intézkedni saját belátása szerint.
Az öreg meghajtá magát, az irományokat hóna alá vette, eltávozott és
néhány nap mulva a körmendi levéltár egyik fiókját kibélelte a poczakos
pör s a szekrény külsején a czímbetük jó vastag és olvasható alakban
mutaták a helyet, hová a Baltay-családnak annyi évi czivakodása
szállásra behurczolkodott.
– Most már nyugodt vagyok! – mondja az ifjú magában – én megtettem
kötelességemet, s ha bátyámat valaki csakugyan pörre ingerelné, mielőtt
érdemetlen keserűséget okozhatna, addig ismét magába száll, míg ez
irományokat keresi, azaz, hogy meg nem találhatja; de ha nagylelküségét
megnyerhetem, visszaadom neki, hogy maga vesse tűzre.
Ezután kirándulának megnézni a juhnyájat, mely alapjává lőn a híres
enyingi juhászatnak, valamint megtekinték a legelső rendes falut
Magyarországban, Lajos-Komáromot, mely Enyingtől jó egy órányira
fekszik, a herczegtől vevén nevét, minthogy saját eszméje és útmutatása
után maga telepítette, hol már ezelőtt húsz évvel a leggazdagabb magyar
jobbágyok laktak és tanuságot tőnek azon nagy emberről, ki a magyar
földesurak becsületét fényesen megváltotta,[2] mit még életében hálásan
megösmerének a szomszéd jobbágyok is, mai napig megmaradván e mondat:
Inkább vagyok Enyingen tömlöczben, mint máshol jobbágy.