Hazafelé tartott a szarvas, de mielőtt az úrnő kiérne a kertnek utolsó
kanyarodásából, a nagyságos asszony lánya elé ment, a jó asszony oly
boldoggá kivánta tenni gyermekét, hogy a jó szándéktól nem tudta igazán,
mit kellene leginkább meghatároznia.
Az öreg úr látogatása nem maradt nyom nélkül, s a nőnek el kelle magát
határoznia a legkényesebb dologra, lánya szívét kikémlelni, pedig jól
tudta, hogy ő sem fogja megkérdezhetni, de a lány sem fogja megmondani;
de mégis meg kell tudni. A legközelebb eső lugas elég alkalmas hely lőn
arra, hogy az anya éppen odáig elfáradjon, s ott megnyugodjék, s a lány
kényelmesen helyet foglaljon az édes anya mellett.
Jaj, de nehéz olyan titkot megtudni, mit nem fognak megmondani.
Az anyának első gondja volt a szarvast elrezzenteni, mert a szemtelen
jószág néha a csipkés fejkötőt is meglegelte, pedig ez órának
komolyságához átkozottul rosszul állna, hogy fejkötőjét akkor rántsa
félre a szarvas, midőn a komoly arcznak kellene kipótolni a ki nem
mondható szót.
– Már csak leülök, édes leányom, – kezdi az anya – ki tudja, meddig
ülhetek még melletted?
Ennyi volt a kezdet, mi egyre is jó volt, meg másra is; mert hiába
tagadjuk, magyar szokás szerint a beszédet néha úgy szabják ki, hogy
arra is ráillik, kire nem akasztják.
– Megint búsulni akar, édes anyám? – kérdi szeretettel a lány.
– Rám férne, kedves lányom, – hanem ha valami megörvendeztetne, azt
tartom, most éppen ráérnék örülni.
– Olvassak valami történetet?
– Jaj, lányom, elég történet nekem ez az élet, (hogy már nekem is bele
kellett történnem,) sopánkodék az anya, csak már a te történetedet is
tudhatnám!
– Rövid történet az egész! – felel a lány: – édes anyám özvegy asszony,
én meg vagyok az özvegy aszony lánya: s aztán vége!
– Dehogy a vége, kedves gyermekem, az csak a kezdete, mint a
parasztmesének: Egyszer volt egy özvegy asszony, s annak volt egy lánya…
De hát a többi? kedves lányom, hol van még a szomszéd ember, meg a
szomszéd embernek a fia, s ez a négy ember kerekít egy keserves
históriát, kivált ha még az ötödik is belekeveredik valami ifjú legény
formában, – nojsz lesz aztán dolga a szegény özvegyasszonynak.
– Kettőnek csak nem adhatja egyszerre, tehát vagy az egyik, vagy a
másik.
– Igen, ha tudná az ember, melyiket volna jobb választani, – a szomszéd
ember igen gazdag, tehát a fia is gazdag lesz, – míg a másiknak az apja
oly szegényen halt meg, hogy a nevét is csak alig felejtették nála.
– No csak hogy legalább az megmaradt, s ha kiáltják, előkereshetik vele.
– Látom már, édes leányom, hogy azt a szegény fiút nagyon megszántad.
– Oh, édes anyám, a szánalmat a gazdag pénzért meg nem veszi; de nem is
boltban árulgatják, hanem a szivben tanyázik.
– Az a szív, az a szív! – fohászkodik az anya – a szerelmesek
minduntalan elvesztik, aztán mégis azt fájdítják, aztán lesz belőle
siralmas történet, megint egy özvegy asszony, meg annak a lánya… Bizony,
bizony, édes lányom, az is baj, ha kérnek benneteket, meg az is, ha nem
kérnek.
– Ne búsuljon, édes anyám, ha nem kérnek, itthon maradok anyámnál.
– Én nálam bizony ne maradj!… durrant föl az asszony – az én anyámnak
hat volt, mégis elfogytunk, párosával is vitték volna – azért, azt
hiszem, hogy melléd is csak kerül egy, ha dobra nem ütlek is.
– Majd valaki csak megsajnál!… ugy-e anyám?… mondja a lány bizalmasan
anyjára nézvén, mintha önkéntelenül mutatná azt a gyönyörű főt, mely az
egész környéket már összezavarta.
– Már hisz, édes leányom, polturás malacznak nem mindig kerül garasos
kötél; hanem azért tán nem bánja meg senki az özvegy asszony leányát.
– Valami szegény fiú csak erre botlik, ha nevén szólítják.
– Akár a szomszéd fia is még, galambom, mondja az anya, a gömbölyű képet
tenyerével megütögetve, s nem gyanítva, hogy a lány is észrevette, hogy
az öreg az aranyos mentében jött át az udvarra.
– Kedves anyám, egészen el akarná rontani a mesét – hisz azért van a
mese, hogy a szegénynek legalább a meséből jusson egy kis jó szerencse,
ha már máskép nem jut.
– Hát a szomszéd fia? az igen gazdag!
– Azt nem kérdezik a mese végén, édes anyám, hanem megelégszik mindenki,
ha a másik kettő boldog!
– Mese, mese, mess kenyeret!… mondja az anya, hanem édes leányom, én
anyád vagyok, és nemcsak meséből él az ember; hanem…
Itt egy nagyot lélekzett, mintha készen volna a gondolattal, csak ki
kellene mondani – midőn a szarvas messziről dobogva állt meg a lugas
árnyiban, fölkapva fejét s nyakszalagján egy zöld zsinórt láttatott,
mely a szalagra kötötten hintázá baklóit, jeléül, hogy ismerős kötötte
fel.
Az anya meglepetten állt meg, valamint a lány is, kit e meglepetés anyja
szívére kergetett.
– Úgy! – mondja az anya – a szarvas kimaradt a meséből – s e kis kötelék
a gazdag szomszéd fia!
– Nem, anyám!… szól a lány alig hallhatólag – ez a szegény fiú.
– Kinek csak a neve maradt? s tán még azt is megosztaná mással? mondja
az anya, látván a lány szörnyű pirulását.
Felelet helyett a lány anyjára nézett, mint az irgalmat kérő az égbe,
honnét az istenáldást némán imádkozva kéri.
Az anya teljes boldogsággal nézett gyermekére – mert hisz az anya szívét
is megcsiklandja, ha tudja, hogy a lányát mások is szeretik.
– Hiszed-e, hogy boldog leszel, lányom?
– Nem kétkedem anyám.
– Jó – idáig elvezettelek, édes leányom – ezentúl vezéreljen a jó isten
és kisérjen el az én anyai áldásom.
– S abból ne jusson nekem is? kérdi gróf Dunay, a lugasból előlépvén a
boldogokhoz.
– Fele mindig a tied legyen, édes fiam! – mondja az anya, a grófot is
magához ölelvén, adja isten, hogy az életben ne érezzétek meg, hogy ezt
az áldást özvegy kezek adták.
Így végződik el a mese, melynek az a czíme: Egyszer volt egy özvegy
asszony, annak volt egy lánya!