A Siónak másik oldalán van egy becsületes komposszesszorátus, azaz hogy
van több is, hanem az egyikben élt ebben az időben nagyságos Baltayné
asszonyság leányostól, ki anyjának özvegy napjaiban egyedüli boldogsága
lőn, ha tudniillik maradt még annyi idő, hogy véle néhány szót
válthatott; mert a nagyságos asszony korán özvegyen maradván, úgy
beleszokott a gazdaság vitelébe, hogy hétköznap még a csizmát is
fölhúzta, és a Sió melletti kaszásait még a csádéban is fölkereste, ha
valamikép azt gyanítá, hogy az árnyékban hüselnek.
– Ettél-e már, fiam? kérdi a meglepett napszámost.
– Igen is, ettem, nagyságos asszonyom! feleli a meglepett ember.
– Jó volt az étel?
– Hála istennek, biz az jó volt.
– Hány gombóczot ettél meg, édes fiam?
– Azt tartom ötnél kevesebb nem volt, a mi egyre jutott.
– Egészségedre váljék, édes fiam! – szól a nagyságos asszony, – hanem ha
a vendégség tetszésedre volt, hát jó lesz megfogni a kaszát, mert máskor
imádkozva sem eresztlek földemre.
Nagyot vörösödött a napszámos, és szégyenkedve nyult a kaszavágás után,
egy fogás helyett kettőt is vágván, hogy a nagyságos asszony egyebet ne
mondjon.
Hazament a nagyságos asszony, megnézte a ház környékét, mely mindenütt
oly tiszta volt, mintha husvétnapra söpörték volna össze, nem lévén
senkinek megengedve, hogy ott engedelem nélkül való dolgot cselekedjék,
kivévén egy bakszarvast, mely néha órahosszat összenyargalászta a majort
és a kastélyudvart, megállván közben az erkély előtt, honnét nyalánk
alamizsna hullott alá a torkos állatnak, – csakhogy úgy elszemtelenkedte
magát néha, hogy addig meg nem izlelt semmit, míg a fiatal úrhölgy le
nem jött, s át nem ölelé sudar nyakát, s így nem kinálá saját tenyeréből
a büszke állatot.
Minden nap tiszta piros szalagot kötött a szarvas nyakára, honnét
lepirosodván, messziről megláttatá, hogy a kegyencz nem valami kóbor
erdei vad, hanem emberek között élő, elkényeztetett állat, mely a
kényelmet, s az emberek látását annyira megszoká, hogy valaki elől
megfutamodni nem igen szokott; pedig szivesen kiugrott a kapun s néhány
óráig is elkószált a határban, hol őt már minden ember ismeré.
Midőn az úrnő lejött, órákig elkisérte őt a nagy angol kertben, – néha
meg-meglódult, és átnyargalá a körüleső tért, vagy aztán megjuhászkodva,
mint valami kezes bárány, járdalt az ifju hölgy után.
Mielőtt az ifju hölgygyel találkoznánk, maradjunk a nagyságos
asszonynál, ki ma minden egyéb dolgot láttatlanban hagyott, hogy a várt
vendéget fogadja, ki ugyan éppen egy kőfalköznyi távolságra lakott, de
mégis oly távol estek egymástól, mintha előbb a világot kellene
megkerülni s akkor is egyszer legalább eltévesztenék az utat.
A Baltay-családnak volt egy öröksége, mely fiúról-fiúra szállt, – egy
elátkozott pör, mely minden Baltaynak életéből kész tíz esztendőt pörölt
ki, – hanem ennyi haszontalanul elvásott esztendő nem volt elég arra,
hogy valamelyik Baltay megérte volna végét.
E pör okvetetlenül a kisebbik ágnak tönkrejutásával végződött volna,
hanem midőn a végsőre kerülne a dolog, egy vagy más közbejött érdek
megállította a feleket, kik aztán tíz esztendeig ismét megnyugodtak, míg
tudniillik ismét megbolondult valamelyik, vagy lócserénél, vagy
kölyökkutyán, s kitört a háború újra s addig czitáltatták egymást, hogy
a megyei esküdt két lovat tartott csupán a megidézésekre, megintésekre,
míg ismét valahol összebékéltek valamely jófajta csikón.
Ezen tusakodások közt azonban a pör annyira megérett, hogy jelen
nemzedékünknek már kevés tenni valója volt, az ifjabb ág keményen lőn
ostromolva s megérzé, hogy lába alatt inog a föld, ha az öregebb ágnak
most már egészen végső ivadéka haszontalannak nem vélné a munkát.
Tíz év óta hallgat az öregebb Baltay, – az ifjabb ágon levő egyetlen
öcscsének meghalálozása keményen szivéhez ütődött, s a prókátorok
bármennyire nyaggatták, nem akart a pörbe elegyedni.
Végre nagyot gondolt, saját testvérének fia egyedüli örököse lévén
roppant vagyonának az öregebb ágon, tíz évi hallgatás alatt, addig-addig
nézett a szomszéd udvarra, melynek minden tyúkját megismerte, hogy
Baltay nagyságos úr ekképen gondolkodott:
– Nekem öcsém van, a sógorasszonyomnak lánya, ez a mennydörgő mennykő
nagy pör egyszerre végét éri, ha ezt a két fiatal cselédet egymás mellé
állítom! mondja magában, s kikiált a hajdúnak, hogy a nagyságos
asszonyságot tiszteli, ha terhére nem lesz, ebéd után három órakor
tiszteletét teszi.
Megjött az izenet, hogy a nagyságos asszony mindenkor igen szivesen
látja, s a mondott időben elvárja a nagyságos urat.
– Az aranyos mentémet! – mondja a nagyságos úr.
– Tessék parancsolni! – kérdé a hajdu a szokatlan dolgot.
– Az aranyos mentémet!
– Kiporoltam igenis! – mondja a hajdú – útját akarván állni a különös
készülődésnek.
– Hát még harmadszor is mondjam, hogy adja kend ide az aranyos
mentémet?!
– Nincs ám ma vasárnap! – okoskodik a goromba hajdú.
– Hát kend, nagy fülű – riad föl az úr – hova megyek én most?
– Nagyságos Baltayné asszonysághoz; – csakhogy úgy is tudom, hogy a
nagyságos asszony kineveti a nagyságos urat, mikor egyszer aranyos
ruhában megy oda, máskor pedig annyi papirost szegeztet a kapujára,
mintha sárkányon akarná fölereszteni.
– Nem érti kend a dolgot, – véli a nagyságos úr, – adja ide mentémet.
A hajdú nagy későn előadogatott mindent, s urát addig rángatta, míg a
mente ráfért, hanem midőn ezt is elvégezte, azt mondja:
– Ne mondja a nagyságos úr, hogy ezt is meg nem tettem, hanem már most
fölmondom a szolgálatot.
– Elment a kend esze?
– Még nem ment el, – véli a hajdú, kulimászos bajuszát megegyengetve, –
hanem attól félek, hogy elmegy!
– András! kend vagy sokat ivott ma, vagy keveset. Mi lelte kendet?
– Csöndességben akarok élni vénségemre, – mondja a hajdú – s minthogy a
nagyságos úr a szomszédba megy, azt tartom, hogy onnét pör nélkül nem
jön haza, – akkor aztán András fusson kend ide, – András fusson kend
oda! zsörtölődik a hajdú, s magát végig nézvén, mondja: már pedig uram,
ötven esztendeje szolgál engem ez a két láb, aztán ha nagyon
megszalasztom őket, attól félek, előbb kifutnak velem a világból, mint
akarnám.
– Na, legyen kendnek esze! – nem veszekedni megyek, hanem, ha lehet,
megcsinálom az örök békességet, – egy házasságot gondoltam ki!
– Mit gondolt ki a nagyságos úr?
– Egy házasságot! – mondja bizalmasan amaz – még pedig oly boldogsággal,
mintha esküvőre menne.
– No hát akkor ne is menjünk odább, nagyságos uram, hanem itt a kréta:
egy esztendőre ötven forint meg a ruha, – ezt éppen a mai napon
megszolgáltam, az új még rajtam sem volt, hát nem vásott, – a pénzből
adott nagyságod a simontornyai vásárkor öt forintot, a komáromi bucsúban
tizet, – a kiliti bucsún huszat, ez annyi, mint harminczöt, – tegnap
tizet, ez éppen negyvenöt forint – marad még öt forint, ha adja, jó, ha
nem, hát abban sem halok meg, hát jó egészséget kivánok!… legyen boldog
a nagyságos úr!… – mondja a hajdú elnehezülten – … ha a nagyságos úr
ilyen nagyot akar botlani, hát jó, én leveszem róla a kezemet… de én meg
nem maradok olyan házban, hol az asszony is olyanképen akar úr lenni,
mint a férfi, vagy még tán több is; ezt én nem szoktam meg, de nem is
szokom!
Mindezt oly hamarjában elmondá a hajdú, hogy Baltay úr nem birta
megállítani, hanem midőn aztán a hajdú lelke elnehezedett, akkor mondta:
– No András, legyen kendnek esze, – hisz nem én akarok megházasodni,
hanem az öcsém!
– Hát mért nem szólt a nagyságos úr elébb? – véli a hajdú, a krétát
letörölvén az asztalról.
– Lehet is kend miatt szóhoz jutni! – lármázik a nagyságos úr. – Illik
is itt hagyni az embert, mikor már harmincz esztendeig van kend a
háznál.
– Jól van hát no! – csitítgatá a hajdú – hanem ha nekem még egyszer
előkéri a nagyságos úr a proczeszszust, akkor aztán meg nem marasztanak
ám a háznál.
Nem adott feleletet a nagyságos úr, hanem midőn a hajdú addig
húzta-vonta rajt a ruhát, hogy már nem volt mit igazítani, akkor mondá:
– Na most már elmehet!
Baltay úr erőteljes ember lévén, a nádpálczát csak kézbevalónak vitte, s
büszke tartással ment végig az egyik udvarból a másikba, hol minden
ember megsüvegelé már messziről, s a kit megilletett, megpróbálta
megcsókolni a kezét.
Fölment a tágas lépcsőzeten, hol mindenféle bolondul faragott állat
bámészkodott a lépcsőzet mellett s Baltay úr lassan lépegetett, mintha a
rég nem látott alakok számon kérnék tőle ezt a látogatást; azonban
sokkal derültebb hangulatban volt, mintsem, hogy szemrehányásokra
gondolni akarna, tehát fölment, megczirogatá az állatokat, hogy ily rég
nem látogatta meg őket, aztán pedig az előszobába nyitott.
A nagyságos asszony cselédje ajtót nyitott, s a nagyságos úr
megvakarintá csizmája hegyével a padozatot, fejét nagy tisztelettel
meghajtá, s a házi asszonyhoz közeledett, ki sötét selyembe öltözötten
néhány lépésre eléje jött.
– Hol is hagytuk el a szót? – kérdi Baltay kedélyesen akarván elütni a
tíz esztendei haragot.
– Már nem emlékszem rá. – Mondja a házi asszony bizalmas arczczal.
– No hát ha elfelejtettük, sohase jusson eszünkbe.
– Adja isten! – kivánja az úrnő, mintha nem egészen hinné, hogy
elfelejtett mindent.
– Kezet rá, hugomasszony, – ha aztán kezet adott, megmondom, miért jövék
ide?
– Itt a kezem, kedves urambátyám!… – mondja az asszony, oda nyujtván
kezét, – nem olyan puha most, mint akkor, midőn istenben boldogult uram,
Baltay Sándornak az oltár előtt nyújtám; mert azóta én vagyok ennél a
háznál utolsó cseléd; mert a többi tudja, meddig szegődött, – nekem
pedig addig van maradásom, míg a prókátorok ki nem pörölnek.
– Ne is hozzuk elő hugomasszony; mert aztán mégis eszünkbe jut, a mi tíz
esztendő előtt utolsó szó volt, – pedig az is tiszta kár, hogy eddig
össze nem békéltünk.
– Hát mi jót hozott urambátyám, az én özvegyi hajlékomba?
– Áldást, békességet, – mondja amaz – látja hugomasszony, hogy parádéban
jöttem.
– De prókátort nem hozott, urambátyám? – kérdi a nő – különben azt
hinném, hogy én leszek a vendég, s nem urambátyám.
– Prókátort nem hoztam, hugomasszony, hanem ha kell, hát a papért
mindjárt elküldök.
– Nem értem, – mit mond urambátyám!
– Nem várakoztatom kedves hugomat; mert még azon gondolatra jöhetne,
hogy vénségemre jött meg a bolondom, hanem ha tetszik, vágjuk ketté a
pört egy házassággal.
– Ezt sem értem! – mondja a nő.
– A hugomasszony kis Etelkája, meg az én öcsém, ha összekerülnének,
minden prókátort kitörülnének a pörből, aztán vége lenne a hosszú
komédiának.
– Kedves urambátyám! megkérdezte öcscsét?
– De majd az orrára kötöm a lánczhordtának, – pattant fel az öreg –
tudok én annyit hegedülni, hogy az úrfit az én nótámra tánczoltathassam
meg.
– Akkor nem az elejéről kezdtük a dolgot, urambátyám, s ha a gyermekek
nem szeretik egymást, az lesz ám még a czifra pör, mikor a prókátorok
helyett is a férj és feleség czivakodik az egész élet folytán.
– Majd összetörődnek! – véli Baltay.
– Hát urambátyám mért nem próbálkozott meg egy asszonynyal?
– Sok én rajtam az igazítani való, kedves húgomasszony – aztán olyan
vagyok én, mint a vas, nagyon rá kell ütni, hogy más formája legyen.
– Lám, lám! – urambátyám is csak Baltay – a szűk csizmáját mással akarja
elviseltetni, aztán nem is kérdi, hogy a másik elviselheti-e?
– De hátha szereti a leányt?
– De hátha nem szereti, urambátyám – erre is meg kell ám felelni, –
utóbb pedig még az a legfőbb kérdés, hogy egymást szeretik-e?
– Jaj, de sokat kérdez, hugomasszony! – mondja Baltay, a mentéjéből egy
gombot kiszabadítván, mert érzé, hogy rég nem beszélt olyan emberrel, ki
nem konvenczióért engedelmeskedik.
– Ennyit, kedves urambátyám, egy zsák búza mellett is elkérdeznék, hát
még egy házasságnál!
– Jól van, de ha szeretik egymást?
– Egymásé lesznek!… – mondja a nő – hanem ha nem szeretik egymást?
– Jaj, még nem is tudjuk az egyiket, aztán már is a másikat kérdi
húgomasszony.
– Én vagyok az anyja leányomnak, s ha én is a földhöz verem a
boldogságát, akkor kitől várjon jobbat?
– Csak már engedne el valamit, édes lelkem hugomasszony, hogy hamarább
megalkudhassunk, – én az öcsémnek parancsolok, hugomasszony meg a
lányának, aztán…
– Kedves bátyám! ha a Baltayak egymás boldogtalanságáért annyi
esztendeig pörölgetnek, – legalább a boldogságukért hagyjanak egy kis
időt, s ha nem szereti a fiú…
– De majd helyre…
– Pszt… édes bátyám… – mondja az asszony, elfogván közepét a szónak… –
ezt vigyázva kell tennünk; mert nagyon egyenes földön lakunk, a hír
könnyen megfutná a harmadik határt is: pedig ha már az isten ezt a
leányt adta, nem igen akarnám másnak a nyakába kötözni, ha tán háztól
kérve is elkelhet.
– Félek, hogy hugomasszony többet is tud, mint én, – mondja Baltay –
vagy hogy már későn jövök; de azért itt a kezem, becsületemre mondom,
szent a béke egy föltétel alatt.
– Mondott szóból ért az ember, kedves urambátyám.
– Ha már az öcsémé nem lehetne Etelka, igérje meg, édes hugomasszony,
hogy csak olyan embernek adja, kiről tudja, hogy talpig magyar ember!
– De ezt már bátran megigérem, – mondá kezét nyujtva az asszony.
– No akkor a lakodalom napján eljövök a kalácssütésre, s azt a pört
kalács alá rakhatja, kedves hugomasszony.
– Én szavamnak állok!
– Meg én is – mondja ünnepélyesen Baltay – hanem ebből nem engedek ám
el, hugomasszony, mert még a haló földemben is megfordulnék, ha igaz
szerzeményünket olyan ember turkálná majd, ki a magyar hitből
kikeresztelkedett.
– Amen! – hagyá helyben az asszonyság, lekisérvén Baltayt az utolsó
lépcsőig, hol a fölmelegült ember hallatlan dologra vetemedett, s egy
asszonynak, tudniillik a háziasszonynak kezét megcsókolta.
Ha ezt akkor megtudták volna a jóbarátok, szenes vizet itattak volna
vele, mint olyannal, kit a boszorkányok bűvöltek meg, s igézet alatt
áll.