A Sió mentében mindinkább megegyenesül a dunántúli vidék és
mérföldnyiről meglátszik az ember, sőt néha még a kuvasz is, midőn
megkeríti a nyájt, mintha maga körül megingatná a légkört, s nagyobbá
rajzolódnék a futamodás által, mint a szikra, melyet a gyerek
megcsóválván, egész tűzkarikát képez a szem előtt.
A mint a Siónak mezőkomáromi kanyarodásán alul utólszor emelkedik a
föld, mintegy kezdete van annak a nagy rónaságnak, melynek vége a
baranyai hegyek alá buvik és az a nagy térség a fürgedi pusztán kezdődik
oly kövéren, hogy néhanapján a buzakalászt majdnem úgy kell
megtámasztani, mint a szilvafát.
A pusztaszélről belát az utas a nagy síkságra, melyből valami egyenesen
fölnyuló ütődik szemébe, mint valamely elhagyott kútágas, melyről a
gémet levették, nem messze tőle pedig néhány jármos ökör kérődzik,
elhasalván a mezőn.
Négyfogatú könnyű kocsi eredt meg a síkon, s a két bennülő közül az
egyik, Bowring úr, rég mondogatja, hogy lát egy elhagyott kútágast; de a
herczeg váltig mondja, hogy az lehetetlen, hisz az egész pusztát ismeri,
s azon egyetlen egy elhagyott kutat nem tud, s végre arra a gondolatra
jő, hogy az ember.
– Lehetetlen! – mondja az angol, – nem képzelek mást, mint angolt, ki
annyi ideig mozdulatlanul megálljon egy helyen.
– Sajnálom, mondja a herczeg, hogy egyik kisbéresem megbirkózik az
érdemes angol nemzettel; mert az csakugyan ember.
– Hisz van az a tárgy harmadfél rőf! – felesel az angol – hol fognánk
ekkora embert?
– És az mégis ember!
– De hol van a keze, s minő messze esik a váll a fej magasságától! –
mondom, hogy az valamely leásott fa.
– Hogy keze nem látszik, annak egyedül oka az a sípujjú ing, mely
leeresztve térdig ér; s így a távolban összefut az alakkal, fején pedig
másfél araszt hosszúságú süveg van, – ezért esik a váll oly messze a
fejtől.
– Áhá!… már látom, hogy csalódik a herczeg, hisz most látok egy kis
vékony ágat kinyulni legfölül, rajt lóg egy kis levél, s így mégis nekem
van igazam, hogy elhagyott fa.
– Téved ön, – az a kis ág a pipaszár, a levél a pipa, mely a süveg mellé
van dugva.
– Már nincs más mód, mint oda hajtatnunk, – véli az angol, s a kocsis az
ugaron keresztül rövid időn beérte az alakot, mely még tíz lépésnyiről
is mozdulatlan, s az angol háromszor-négyszer is újabb tagadásba akart
kapni, midőn a kocsizörejre csakugyan megfordul egy pölyhös képű legény,
leemelvén fejéről a süveget, melyen egymásba foly e három betű: H. B.
L., – a tulajdonos herczegnek neve, – s a kisbéres szemközt állva várta
be a kocsit, jobb kezét hosszú botjára nyugasztalván, a mint előbb oly
sokáig egy helyben bámult a mozgó délibábra.
– Hogy hívnak? – kezdé a herczeg.
– Kajári Pistának, – felel a béres.
– Enyingen van apád?
– Igenis, kegyelmes uram.
– Mióta vagy itt?
– Már vagy három esztendeje eszem a herczeg kenyerét.
– Van-e valami bajod?
– Azt tartom, nem látszik meg rajtam, kegyelmes uram.
– Kijár a béred?
– Mindig helyembe hozza a számtartó úr, még utána sem kell mennem.
– Nem keveselled?
– El tudom költeni, kegyelmes uram; hanem azért a koldusnak is kerül még
belőle.
– No, hát isten velünk!
– Hasonlóképen kivánom, mondja a béres.
– Még egyet! – szól a herczeg némi mosolylyal, – talán néked is két
neved van?
– Nem tagadom, kegyelmes uram, engem itt a pusztán Holvagy Pistának
neveznek.
A herczeg mosolyogva fogadta el a végköszöntést, s a kocsist utasítá,
hogy a bérestanyáig menjen, mert a mint észrevettük, kiváncsivá lőn
megtudni magyarázatát az új névnek.
A mint elfordulának, az angol ekkép szólítja meg a herczeget:
– Én nem igen tudom a német nyelvet, midőn már némileg kedvet kaptam
volna, jó társaságom volt, beutazni egész Németországot, hanem az én
német nyelvtudományom végképen megbukott, mert megzavart a beszédmód, a
dialektusok különbsége, mely egyes tájakon s országokban létezik. Így én
a jónapot «Gut Morgen»-nak tanultam, s Berlinben «Jut Morjen»-t
hallottam, odább «Gaud Morj»-jal köszöntöttek, valamivel tovább pedig
éppen «Kujd Moring» lett belőle. Megtanultam a magyar nyelvet könyvből,
hanem most már kérem a herczeget, vigyen el engem olyan helyre, hol nem
úgy beszélnek, mint a hogy én könyvből tanultam.
– Barátom! – mondja a herczeg, – hát nem hallotta ön, midőn ezzel a
béressel beszéltem?
– Tudom, mit mond a herczeg, hisz ez nem csoda, a herczegnek minden
falujában és minden pusztáján van iskola, tehát a gyermek korán
megszokja a jobb nyelvet.
– És mégis úgy van, barátom, nálunk a legutolsó csikósbojtár is azt a
nyelvet beszéli, mit a legelső tudós: nekünk nincsen kétféle nyelvünk,
hogy egyikét az úr, másikát a paraszt beszélné, – ez a nyelv oly
atyafiságos birtok, melyen valamennyi magyar egyformán osztozott meg.
– Szép, szép! – mondja az angol, értem ezt a kis cselt, a herczeg
parasztgatyába bujtatott egy pár iródiákot, kik a különcz angolt minden
lépten-nyomon beszéddel tartsák. Kocsis! – szólítja meg az angol a
kocsist; – forduljon vissza ahhoz a béres úrhoz, ki engem kétszer akar
elbolondítani egy nap, – először megáll, mint egy pálmafa, s aztán pedig
az én kedvemért kisbérest produkál zsiros ingben és hosszú süvegben s
ráadásul oly okosan beszél, mint a lordmayor Londonban.
A kocsi visszafordult s az angol izmos ökleit mutatván a herczegnek,
mondja:
– Majd kezet szorítok a herczeg iródiákjával; majd meglátjuk, nem
fakad-e ríva egy kemény angolos kézfogástól?
– A mint ön akarja! nevet a herczeg egész a kisbéresig, ki némileg
megdöbbent, midőn látta, hogy egyenesen hozzá tartanak, s némileg
megbánta, hogy második nevét megmondta, mintha tán az urak annak
jelentését kitalálták volna.
A kocsi megállt, a kisbéres lesüvegelte magát.
– Fiam! – mondja a herczeg – ez az úr kezet akar veled szorítani, azért
úgy vigyázz, hogy meg ne ríkasson; tehát megfogod te is, a hogy az isten
tudnod adta.
Bowring úr leszállt és jól megnézte a fiatal embert, kinek keleti
vonásai csak úgy lehettek iródiáké, mint bármely nagyságos úré; azért a
meggyőződésért a kéz után nyult, mely a sípujjú ingnek bő száján nem
birt akkorra kiférni, mikor az angol már megfogta, összegyűjtvén minden
erőt a marokban.
– Na, fiam, – mondja a herczeg, csak bátran, semmit se félj.
– Nem félek én, kegyelmes uram, – mondá a béres, – hanem tessék
megmondani ennek az úrnak, ha nem tud magyarul, hogy fogja meg a
kezemet.
– Fogom már! – mondja Bowring magyarul, – csak fogd meg te is.
– Nem tudom, hogy tiszteljem az urat, – véli a béres, – hanem jobb lesz
majd visszajövet, addig megmondja a nemzetes ispán úr, hogy miért hívnak
engem Holvagy Pistának? mondá a béres, némileg visszatürvén ingujját,
melyen az izmok perczegve feszülének ki és eléggé meggyőzték idáig is az
angolt, hogy ilyen kezű iródiák sem a szárazföldön, sem az angol
szigeten nincsen.
Visszahelyezkedék Bowring a kocsiba.
– Nos, mit mond az én iródiákomhoz?
– Ez a ficzkó megfojt egy bikát, véli Bowring, – én, ki egy pár
öklözőnek kezéből kiszorítottam a vért, mint egy hitvány czitromból a
levet, s im, ez a béres a legerősebb szorításnál azt kérdi: fogom-e már
a kezét?
– Tehát hiszi már ön, hogy ezt nem mondva állítottam ide?
– Vigyen el engem az ördög, ha ezt a dolgot értem, ha csak nem vallja a
herczeg, hogy e pusztán embereket vet, hogy az országot tiszta fajjal
ültesse be.
– Szavamat adom, hogy nem; egyébiránt erről ön ezerszer meggyőződhetik.
– Herczeg! – mondja az angol, szemközt fordulván a herczegnek, – hát ha
minden magyar ember ily tisztán beszél és józan eszű, mint e béres, –
mit akarnak rajta czivilizálni?
– Hagyjuk a feleletet, ez egy olyan fogalom, midőn a csillagászok azt
állították, hogy a nap forog és a föld áll; ezt aztán mindenki hitte, és
a legelsőt, ki ezt tagadta, sőt az ellenkezőt állította, holta után nem
hagyták eltemetni.
– Szégyen, gyalázat!
– Na, na; vigyázzon, ne hirdessen új tant, hagyja meg a nagyvilágot
boldog hitében, hogy itt vad nép lakik, különben a próféták sorsára jut;
jobb lesz, tegyen úgy, mint egy jó barátom, ki egy egészen új vallást
csinált, meg is irta hozzá a bibliát, és mindenütt keres hozzá egy
Krisztust, ki az új vallásért meg hagyja magát feszíteni, mert magának
nincsen hozzá kedve.
– Ösmer egy embert, ki könyveket tudna írni?
– Igen!
– Adjon nekem alkalmat a herczeg, hogy beszélhessek vele.
– Okvetetlenül találkozunk egygyel.
A könnyű fogat beért a birtok közepébe, hol egy négyszögben képződék ki
a lakház, a magtár és istállók, középen a gazdasági szekerek és ekék
foglalák el a kijelölt tért, s a hosszú lakház szárnyán a tiszti lak
volt, előtte pedig a kiváncsi pusztaiak állták el a helyet, hogy a
herczeget láthassák.
A sok közül néhány menyecskefő tünik szembe, még pedig oly szép, hogy
mitsem csodálkoznánk, ha Bowring úr előbbi hitéhez visszatérne, s addig
kínzaná a herczeget, míg kivallaná, hogy minden falujából összehordatá a
legszebb nőket, hogy alkalmas kiállítással lepje meg Bowring urat, mint
egykor Katalin czárnőt a festett falvakkal; de mielőtt Bowring úr
kétségét kifejezhetné, a herczeg végig vezeté a soron, hogy lássa külön
is a csinos nőket, aztán a tiszti lakban mondja Bowringnak.
– Látott ön valaha ennyi szép nőt ily kevés ember között?
– Mára én el vagyok bűvölve, azért magyarázatot sem kérek.
– Na, ispán úr! – mondja a herczeg a tisztnek, – én kimegyek a juhokat
megnézni, maga addig tartson magyarázatot Bowring úrnak.
A herczeg elment, az ispán tiszteletteljesen várta a kérdést, mire
felelnie kelljen.
– Ispán úr! – kérdi Bowring, – hol szedi össze e gyönyörű népet?
– Nagyságos uram! – kezdi az ispán, – e pusztán kívülem, a tanítón,
hajdukon és kovácson kívül csak béresek laknak, – e puszta hétezer hold
egy darabban, tehát a roboterő nem elég, hanem béresekkel magunk
míveltetjük. Minthogy pedig a kévehányás, zsákemelés nem könnyű munka;
kegyelmes herczegünk jó bért rendelt, miért aztán annyi ember vágyik
ide, hogy a javából is eleget válogathatunk, azaz, hogy meg is
válogathatjuk; – s minthogy férfiainknál a jó arcz nem hiányos, és
majdnem azt mondhatjuk, hogy az erő a szépséggel itt páros, – béreseink
mind erősek, és majdnem valamennyi szép is.
– Ezt már értem, ispán uram, – jegyzi meg az angol, – hanem már az
asszonyokat csak nem ispán úr válogatja a béresek mellé? mondja tovább
az ispánnéra nézvén, ki a kedélyes tréfát mosolygással viszonozta.
– Nagyságos uram, az ilyen dolgokba nem avatkozunk; hanem, hogy
asszonyaink igen szépek, az még természetesebb, mint a másik.
– Szinte vágyom az okot tudni.
– Minthogy a béresnek hetenkint csak egy szabad napja van, s akkor is
csak engedelem mellett hagyhatja el a pusztát, – a nőtelen legény röstel
a pusztából messzire gyalogolni olyan után, ki szegénysége mellett rút
is; hanem mivel rajtuk sincs mi kivetni való, – nagyságos uram, biz’
ezek csak a szépét válogatják, s ilyenképen népesedünk meg isten jó
voltából, – s ha végig nézünk a menyecskesoron, nem azt nézzük, melyik
csunyább, hanem melyik szebb?
– Bizony most mindjárt beállok kisbéresnek.
– Legalább lenne párja a mi Pistánknak! nevetett az ispán.
– Jó, hogy mondja, ispán uram, – egy kisbérest találtunk az út mellett,
miért hívják azt Holvagy Pistának?
– Éppen arról beszéltem, – szól az ispán, – s ha tetszik, megmondom, hol
kapja ő ezt a nevet. Fenyíték alatt él itt uram ez a nép, mely minden
nap növeli erejét, de önkéntelenül érzi, hogy ez erő bármennyit
szaporodjék, kévét hányni és zsákot emelni fog egyedül. Minden
lépten-nyomon vagy a munka, vagy a hajdú áll utána, egymásközt
czivakodni nem mer; hanem esztendőn egyszer-kétszer elkéredzik
valamelyik szomszédba vagy búcsúra, vagy vásárra, hogy kedvére
kiverekedje magát.
(Bowring úr egybefont karral és mohó élvezettel hallá a beszédet.)
Ez a verekedés nem valami véletlen dolog; rákészül, mint az ünnepre
magára s esztendeig vezeti a vágy azon napra, hol az ütlegekben lesz
annyi bőség, hogy az egyik fél jóval többet kapjon, mint a másik, és ezt
a fölösleget ugyan egy álló esztendeig megemlegethesse.
(Bowring úr öklei önkéntelenül összehúzódnak; hiába, az oroszlán
körmeivel születik, és jól esik, ha hirét hallja az eleven húsnak.)
– A mi embereink nem öklelődznek össze jámbor falusiakkal, nem
emlékszem, hogy valaha olyant bántottak volna, kit egyedül a véletlen
hozott útba kapúsarkon vagy ajtónyiláson, megválasztják az ellent, mint
vőlegény a menyasszonyt, hanem egész esztendőnek folytán izengetik, hogy
ezt vagy amazt megverik, – sőt intik, hogy oda ne jőjjön, hová ők
mennek; de ha mégis eljő, megverik csupa erőpróbálásból, melynek nem
annyira harag a vége, mint a becsületes számvetése két kereskedőnek egy
évi adás-vevésről, melyből egyforma szám ritkán jön ki, hanem a
fölösleget elviszi valaki, s egyéb mondanivalója nincsen, mint az, hogy
ő kapott többet.
(Bowring úr ezt mindinkább nagyobb élvezettel hallgatja, s elképzel egy
becsületes boxot, hol a szabályok megvannak, s ha aztán az egyik szemét
kiütik, az a kérdés: szabályosan volt-e kiütve?)
– Becsületesen van! hagyá helybe Bowring úr, hanem hadd halljuk, kit
szokás megverni?
– Nagyságos uram, – folytatá az ispán, – a mint Enyingről Mezőkomáromon
át idejön az utas, Hidvéget éri, hol nem jobbágyok laknak, hanem
szabadosok, kik háborús időben katonasorba állnak föl kegyelmes
herczegünk zsoldján; békében pedig az egész környéknek megszokott rémei;
mert a hidvégi ember, ha lehet, meg nem marad egy kocsmában mással;
azért vagy ő dob ki mást, vagy magát dobatja ki.
(Bowring alig győzi hallgatni, véghetetlenül érdekli, hogy most mindjárt
megvernek valakit.)
– Annyira vitték ők már ezt a dolgot, hogy nem köt ki velök senki, tehát
kénytelenek odább menni, hogy hírüket, nevüket föntarthassák, – s ezen
czélra néhány év óta legalkalmasabbak nekik a fürgedi béresek. Most még
azt kell megmondanom, hogy az egész hidvégi népet, valamint a fürgedi
béreseket is egyedül egy képviseli, – ha ez a kettő azt izeni egymásnak,
hogy itt vagy ott megveri, annyit tesz, hogy az egész hidvégi falu és
minden fürgedi béres, a ki csak nőtelen, ott leszen.
– Talán el is unta már nagyságos uram, inkább elhagyom.
– Meg ne álljon, az istenért, inkább nem eszem, vagy még éjszakára is
itt maradok.
– Ha addig van, hát elmondom a többit is. Malom nem lévén a pusztán, a
mezőkomáromi malomban szoktunk őröltetni, s e czélból majdnem minden
héten megyen föl egy béres-szekér őrleni valóval, s egy béressel tíz
asszony is megyen a malomba. Midőn a hidvégi hidnál átmennének, a hid
alatt okvetetlenül ácsorog öt-hat hidvégi szabados, köztök pedig
legtöbbször valami csúfnéven Meddig Józsi nevezetű ember.
– Ezt már ösmerem! szól bele az angol.
– Megállj! szólítja meg Meddig Józsi a bérest, s aztán a szekéren
üldögélő asszonyok közül egyiket megkérdi:
– Van-e még Fürgeden eleven ember?
– Hogy ne volna – felel valamelyik élesnyelvű béresasszony, – a ki
haldoklik is, megeszik tíz gombóczot, – azért őrletjük ezt a tenger sok
buzát.
– Hát egy kis pecsenye kerül-e melléje? kérdi gúnynyal a hidvégi.
– Pár számra vágják nálunk az ökröt, – de van is ám erő, – három kévét
kap föl egy villára a mi emberünk, pedig két kéve tesz annyit, mint egy
hidvégi ember, – nyelvel az asszony – fél ember pedig a ráadás.
– Ki mondja azt? kérdi foghegyen a hidvégi.
– Mind azt mondja – lőn a válasz, – hanem Holvagy Pista még a
negyedikkel is megszerzi.
Ennyi aztán már untig elég, a hidvégi halfogó már nem állhatja; hanem
azt mondja:
– No hát, néném asszony, megmondja annak a Holvagy Pistának, hogy ott
leszek az ozorai szent istváni búcsún; hanem be ne jöjjön, vagy
megmondja az ispánnak jó előre, hogy a hatökrös szekér a kocsma előtt
álljon, hogy legyen min haza vitetni magát.
– Megmondjuk, öcsém uram, ne búsuljon, majd az izenetet meg a másik
fordulóval hozzuk meg.
Ezzel elválnak, az asszonyok megőrletnek, hazamennek, az izenetet
elmondják, s midőn megint a malomba mennek, már megvan az izenet.
– No, mit izent Fürgedről Holvagy Pista? kérdi a hidvégi.
– Csak azt izente, mondja a multkori asszony, hogy köszöni kelmednek jó
akaratját, – hasonlóképen minden jó kivánsággal van, azért izeni is,
hogy a hidvégi felcsert, meg a vizes lepedőt elvigyék az ozorai búcsúra,
– arról aztán ne búsuljanak, hogy hiába vigyék, mert majd mindenikbe
raknak egy embert a fürgediek. Ezt izente Holvagy Pista. Minden jót!
– Így megyen az izengetés álló esztendeig összevissza, néha aztán
útközben meg is szaporítják; no de nem veszi senki számba, a hány szó,
annyi ütleg bizonyosan kerül; ki páros, ki páratlan, csak ember legyen,
ki ezt kiállhatja.
– Mikor van ez a búcsú? kérdi Bowring.
– Éppen holnap lesz, nagyságos uram, felel az ispán az ajtó felé nézvén,
minthogy a herczeg már visszajött, s bejövet azt mondja az ispánnak:
– Holnap szent István-nap, ispán úr, el ne mulaszsza bemenni Ozorára,
hogy a búcsún valami rendetlenség ne történjék.
– Ott leszek, kegyelmes uram.
– Még én is! mondja Bowring.
– Nem unja el ön magát ilyen falusi ünnepélyen?
– Gondoskodtam élvezetről – mondja a kérdett – el nem maradnék ezért a
pusztáért.
A herczeg nem kételkedék, hogy az angol valami szokatlant akar látni,
tehát nem akadékoskodék, hanem kivánsága szerint a pusztán hagyá.
Egész estig beszélteté magának a különböző kalandokat, későn este tért
csak nyugalomra, s mint a gyermek, egész örömmel ébred föl a másik
napra, mely Hidvégen és Fürgeden ezen szóval üdvözölteték:
Ma van az ozorai búcsú!
Reggel korán fölkelt az angol, s még ekkor látta, mily ünnepi szín van a
pusztán, midőn a kisbéresek fehér patyolatingben és gatyában, feszesen
testhez szoruló, apró gombos mellényben járták át a nagy udvart,
miközben egy sárgavörös tarkájú kendő a mellény gombján megerősítve s
oldalt a zsebbe tűzve lobogott a lépések után.
A nagyszájú ing fehér felhőként lebbent meg, s a nagy tisztaság
szokatlan méltóságot kölcsönzött a választott magas alaknak, mely után
az öreg asszony is elgondolkodott egyet, hát még a fiatalabb!
A sok készülődés után a nőtelen legények vagy huszan összegyülekeztek,
mit a hajdú már bejelentett az ispánnak, ki a legénységet ezzel a szóval
ereszté el:
– Legények! a szent misén minden ember jelen legyen, s meg ne próbálja
valamelyik, hogy izgágát csináljon; mert akkor én is ott leszek ám.
– Nem lesz panasz! mondja egy a többiért, s a nyalka csapat megoszlék,
hogy ki-ki akkor menjen, mikor kedve tartja.
Készen álltak a megnyergelt paripák, Bowring úr az ispánnal lóháton ment
be, hogy így tetszésük szerint követhesse a pusztaiakat, kik különvált
csoportokban tarkázták meg a nagy országutat, mely a pusztán keresztül a
faluba vezetett.
Egy férfi ment elől, utána egy asszony, míg utánuk jóval hátrább egy
legény s egy leány, hanem olyanképen, hogy az útnak egyik szélén a
legény, másik szélén pedig a leány ment oly következetesen, mintha
kimérték volna nekik az utat.
– Az elsők – mondja az ispán Bowring úrnak – házaspár, a férj elől
megyen, utána pedig a nő, férjének dolmányát vetvén vállára, s a széles
országúton nem lép férje mellé, hanem szüntelenül utána megyen, s a mit
a férj elől beszél, ő azt a második sorból hallgatja, s onnét felel
vissza. Ez itt megmásíthatlan szokás – folytatja az ispán, – míg jóval
hátrább egy nőtelen legényt látunk az út szélén, s vele átellenben egy
leányt, nem mintha gyűlölnék egymást, sőt tán éppen az ellenkező az
igaz; de jaj volna a lány becsületének, ki a nagy országutat közbe nem
ejtené, mint hogy a nagy pusztán oly messziről meglátszik az ember, s
ezen szokás által védettebb az erény, mintha az anya szeme
nyomról-nyomra kisérné a leányt. Szent szokás ez uram, s egy
megsikamlott erkölcsöt példának okáért nem tudnék elmondani évtizedek
óta, s éppen ezért nem aggódik az apa, hogy lányát magától elereszsze;
mert mint a nyitott könyvnek legelső betűje, oly tisztán kilátszik az
ember a távol rónaságból.
Az angol nyugodtan hallgatta a beszédet, s egyet körülnézett a nagy
pusztán, hol még akkora magasság sem látszik, melyre egy emléket tehetne
le e tiszta gondolatnak, ha csakugyan elvetődnék erre még olyan, ki itt
vad szokást keres, holott oly tiszta az erkölcs, hogy a nagy világ
czivilizálója nem méltó rá, hogy mezetlen lábbal és födetlen fővel
lépjen e térre, hol még a kereskedés tanyát nem vert, de az erkölcsöt
sem tette portékává senki.
A síkságból mintegy visszafelé mentek és néhány ritka szálfa között
leereszkedék az eddig nem látott erdőnek mélyébe, melyből egy erős
kanyarúlat nagy mélyedéseken át Ozorára vezette a két búcsúi vendéget,
kik a vendégszerető pap udvarán szálltak le a lóról. Összesereglett a
vidéki népség, megkondult a harmadik harangszó, s a hivők áhitattal
léptek át a szent küszöbön, tisztelni a legelső magyar királyt, kit a
vallás megszentelt, s a buzgó nép közelebb hiszi magát az éghez, mikor
édes magáét maga fölött látja.
Az imaházból kihallik a buzgó ének, és szinte fölnéz az ember az égre,
hova fölfelé tör a buzgalom, s elgondolja a magyar ember: Igazságos az
isten, – s nagy áldást készíthet ez nekünk, hogy oly sokáig kell érte
könyörögnünk!
Mise után szétment a búcsú-nép, vendéglátó házakban ülvén meg az
ünnepet, – s egy-egy banda lepte meg az úri házat, egy-két órára
helyrerángatván a kedvét a búsuló magyarnak.
A tisztelendő úr asztalát sűrűn körülülte a vendégsereg, csak egy hely
maradt üresen legfelül, Bowring úré, ki a kocsmában ül egy nyári
kabátban, lovaglósapkában, s készebb elkoplalni három nap, mint hogy az
ozorai verekedést elszalaszsza.
A kocsmáros egy kis ajándékért a bormérőbe eresztette, hogy minden
alkalmatlanság nélkül élvezhesse a látványt, mire nem igen sokáig kelle
várakoznia; mert valamint a rémek órája, lassankint ez is elkövetkezett.
Délutáni egy óra felé felhőként tódult be egy fiatal csapat, élükön
Meddig Józsi lépett a kocsmába, s a legkényelmesb helyet kiválasztá
magának, hogy embereit, mint vezér a hadsereget, végig lássa,
egyszersmind elől legyen, s hogy a czigányhoz közel legyen, mert hiába,
ő a vezér, őt illeti meg a tisztesség, hogy ő mulassa magát a
czigánynyal.
A kocsma tágas volt, legalább elég tágas arra, hogy észre ne vegyen
senki egy alakot, mely az ellenkező zugban a padon végig feküdt be a
falnak, a nélkül, hogy akár a mulatók zaja, akár a zene megfordíthatná a
padon, hol már jó ideje lehet, de senki sem kivánkozott az általa
elfoglalt helyre, s magának, úgy látszik, kevés kedve van azt elhagyni.
Megindult a jó kedv. Egyéb nem hiányzék, csak az, hogy a búcsú Bowring
úr várakozásának megfeleljen, azaz: hogy a légyott el ne maradjon; de
nem is maradt el.
A nyitott ajtón meghajolva lép be egy hosszú süvegű béres, utána vagy
öt. Az első, kit nem szándékunk máskor szerepeltetni, nyers hangon kiván
jó napot a kocsmárosnak, s olyanformán néz körül, mintha senki sem volna
a kocsmában, pedig Meddig Józsi olyan lármát vert egymaga, hogy az ablak
is megnyilott bele; de a béres mégis azt mondja:
– Kocsmáros uram, adjon bort, legalább ne unja el magát az ember a
kocsmában, ha maga van.
– Debz’ van itt más is! – szól a kocsmáros, a kikészített meszelyt a
hidvégi vezér mellé helyezvén, – nem látja kend, hogy a hidvégiek is itt
vannak?
A béres előbb ivott a borból, pajtásait is megkinálta, s még azután
mondja:
– Nem is vettem őket észre!
Bowring úr nagyobb élvezettel nézte ezt az előjátékot, mint a szatmári
ember a komédiát, midőn a medvét várta, s a bormérő nyilásán
kidülleszkedve, mint egy elsőemeleti páholyból nézte a drámát, melyben
két hős küzdelme kezdődik.
– Öcsém, tán hályog van a szemeden, – gúnyolódik a hidvégi – itt van ám
a hidvégi felcser (ez czélzás), nem lenne jó, ha szemedet a tenyeredbe
adná?
– Már én majd csak így is hazatalálok az éjjel – mondja rá a béres
egykedvűen, leülvén az asztal mellé, jó közel, majdnem szomszédnak
Meddig Józsi mellé.
– Azt gondoltam, öcsém, hogy szekéren mentek haza, gúnyolódik amaz.
– Már ha tudtuk volna, hogy itt lesztek, tán csak eljött volna utánunk a
szekér.
– Pedig eljöttünk! mondja hegyesen a hidvégi szabados.
– Nojsz, mi sem maradtunk otthon! – felel a béres.
– De látlak.
– Én is! – lőn ismét a kurta válasz – midőn a kocsmáros megint bort tett
a vendégek elé, Bowring pedig azt kérdi a kocsmárostól, ki a bormérőbe
visszament:
– Úgy látom, hogy ez egyik sem mer a másikba kapni.
– Dehogy nem, uram, – dehogy nem, – lesz itt mindjárt olyan verekedés,
hogy darabokra szedik egymást: csakhogy, uram, ennek is megvan a maga
módja, még pedig az, hogy ezeknek idáig nem volt még igazi okuk a
verekedésre az izengetésen kívül, – tehát most csak ürügyet keresnek,
hogy egymásba kaphassanak, most idáig csak kötődnek; végzi be a
kocsmáros, lemenvén a pinczébe, s magára hagyván az angolt, ki megint a
párbeszédre figyelt.
– Hát azt mondod, hogy látsz? kérdi a szabados a bérest.
– Persze, hogy látlak!
– Azért kérdem, – mondja amaz – hogyha hályog van a szemeden, inkább
közelebb jövök hozzád, – folytatja a szabados, közelebb csusztatván
könyökét az asztalon s minthogy a béres is már könyökre támaszkodék, a
két kéz olyan közel volt, hogy egyik a másik szemét könnyen kiüthetné.
– Talán megférnél egy helyben, öcsém? – kérdé a béres, könyökét jól
felfeszítvén, mert ládd, én odább nem megyek.
– Hátha odább mész? – véli a szabados.
– Nem hinném! – mondja a béres egy helyből, mire a másik már oly közel
csúszott, hogy könyöke megérinté a bérest.
– Hozzám ne értesd többször a könyöködet, mert aztán előkérheted a vizes
lepedőket! – mondja a béres, mire a hidvégit egyike saját pajtásainak
egy kissé meglöki s ekkép a béres könyökét eltaszítja az útból, mire
aztán vége a diplomácziai tárgyalásnak, és elsül az első ágyú, azaz, a
béres úgy löki mellbe Meddig Józsit, hogy az rögtön a falhoz csapódik,
ha éppen a másik hidvéginek feje közbe nem keverednék, mely aztán olyant
ütött a falon, hogy a fal is egészen megveresedett, – csakhogy a
természettudósok már akkor is haladtak annyira, hogy ez a csudatétel
csak annyiból tulajdonítható a hidvéginek, a mennyiből a vér nem a
falból, hanem az ő fejéből ázott ki.
Fölegyenesedett erre a hidvégi vezér, s mielőtt az ütleg következnék,
harsány hangon mondja:
– Na te, konvencziós cseléd, puhára verlek ma, azt elhiheted, azért
hagyok még egy «Miatyánk»-ra való időt, hogy szó nélkül ne menj a
másvilágra! Fenyegetődzék a hidvégi, egy nagy ólmos gyűrüt keresvén elő
mellénye zsebéből, mi abban az időben tiltott viselet volt, s míg azt
kis újjára húzta, mintegy időt hagyott amannak, mintha azt csakugyan
nagylelkűségből tenné; de a béres sem hagyta használat nélkül az időt,
sípujjú ingét fölszedte s karja körül gyűrte, az egyik ujj alól
egyszersmind egy kurta furkós botot szabadított ki, melylyel, kis körben
megcsóválva, elegendő kemény ütéseket osztogathat az ember.
– No hát; a ki herkópáterod van, – lármázott a szabados egész dühvel, –
hadd veszlek kézre benneteket, – mondja kitörve többedmagával; de
mielőtt a többi oldalt kerülhetne a béresnek, az hátulsó lábára veté
testének terhét, aztán az egyik oldalasnak feje felé czélozván, mire
amaz fejét védené karjával, addig a béres a kurta bottal olyant vágott a
lábszárra, hogy az oldalt levő a földre rogyott.
– Ez szabályos ütés volt! – kiált Bowring, kit észre nem vevének a nagy
lármában, hanem azért ő nem szűnt meg tudományos szempontból is
megrostálni a dolgot, az illetők pedig egymásután szolgáltatták az
anyagot, nagy erővel vagdalván egymást a földhöz, mintha az egésznek jó
részét fekve kellene elvégezni, nehogy oly hamar kifáradjanak.
– Csak a fejét, ott nem sántul meg – hallék a kiáltás.
– Ne sajnáld, nem apád! – mondja a másik, csakhogy a fölkapaszkodók
helyére megint új embert vernek földhöz, a kocsma ablakain pedig
meggyűlik a bámészok serege, az ajtón állók pedig csak annyit segélnek a
dolgon, hogy egyik vagy másik fejbe vert embert kiviszik a kúthoz, hol
addig mosogatják, míg újra bemehet, folytatni a munkát.
A béresek mise után megszéledtek a vásárban, s ez a négy-öt bármily
hosszan tartja a helyet, lassankint kifárad, csak az birja még őket
lábon tartani, hogy parasztszokás szerint az eddigi vezér elkiáltja:
[Illustration: A béres sem hagyta használat nélkül az időt.]
– Vesd nekem a hátadat! mire a többi hirtelen él az óvatossággal s új
erőt gyűjt a védelemnek e módjából, mely Bowring úr méltánylását
tökéletesen megnyeri, szabályosnak ösmervén az egész verekedést,
legkisebbet sem törődvén azzal, hogy fáj-e az ütleg, vagy nem?
Egy-egy béres rohan be a verekedés hallatára, de a többes szám még
mindig nevezetes előnyben van, s a kocsmáros félvén a rosszabb
következménytől, megsúgja Bowring úrnak, hogy bemegyen a paphoz, hogy a
fürgedi ispánnak a dolgot megjelentse.
Elment, visszajött a kocsmáros, de nem jött véle az ispán, és Bowring úr
is már szivesen hajlott a béresek mellett kelni részvétre.
– Nos, kocsmáros, – kérdi Bowring – benn volt az ispánnál?
– Igenis, megjelentém, hogy a béreseknek most mindjárt végük lesz.
– És mit felelt az ispán?
– Azt mondá, uram, hogy úgy kell nekik, miért hagyják magukat.
A verekedés már végső végét, a legrútabbat érte meg, ekkor ordítja el
magát az egyik a béresek közől:
– Hol vagy Pista?
– Itt vagyok, – mondja a fal melletti padon nyújtózkodó alak, fölgyűrt
ingujjal rugván föl magát egyenesre, s egy kurta hidvégi legényt derékon
kapván, a csoporton át az ajtón kivetette, mondván:
– Félre az útból, kölyök, – mert majd lábadra lépnek, aztán ríva
fakadsz.
Pedig a fiú alig lesz már húsz esztendős, daczára, hogy nem birt tovább
kapaszkodni ki a csizmájából, mint öt láb.
Bowring úr megismerte most a tegnapi kis bérest, valamint egyszerre
megmagyarázá önmagának, hogy őt csak végső veszedelemben hívják elő, s
azért nevezék el: Holvagy Pistának, csak az a kérdés, hogyan végződik el
a dolog.
A hidvégiek megálltak egyet a czivakodásban, s addig maradt annyi
szünet, hogy a béres fönhangon mondhatá:
– No, Józsi… kiált a hidvégi vezérre, – már most én is itt vagyok, most
már nem te mondod meddig, hanem majd megmondom én! – szólt harsányan a
béres, megfogván két hidvégit egyszerre, s nagyot kiáltván egyik
pajtására: Tedd be az ajtót, hogy ki ne mehessenek, majd kiadogatom őket
az ablakon, van-e ott kinn vizes lepedő?
A czigányok rémültek el legjobban, de már nem mehettek ki, s a
boldogtalanok egy sarokban huzódtak össze, egyiránt féltvén a nemes
hegedűt, és azt, ki azon hegedülni szokott.
Megváltozott a harcznak egész alakja, most kezdődött még az igazi
kévehányás, mert már néhányat löktek ki az ablakon, míg bent elszánt
birkózás kezdődék, hogy ölbe lehessen kapni a legényt, és így az ablakra
kerülhessenek vele.
Meddig József, mielőtt a nagy gyűrűt halántékához mérné Pistának, ez
elkapta az esésben levő kezet, s egyet csavarván rajta, térdre zuhant a
dühös szabados, s tarkón ütvén őt a béres, elfeküdt a földön, de a béres
láb alá vette, hogy megérezze, ha föl akarna kelni, mig ő egyúttal
segíti az ablakon kirázni a többit.
A megvert szabados eszén volt még, s érezvén a megveretést, földön
fektében bicskáját szedte elő, hogy egyet kerítsen vele a béres
czombján.
Észrevette ezt a remegő czigányok közől a primás, minthogy közelében
hevert a szabados, kinél a muzsika ára a mai napra már úgy is elveszett,
hirtelen lehajolt, s a szabados kezébe kapaszkodott, s tág torokkal
bőgte a béresnek, hogy kapja el a lábát.
Bowring úr elrémült, – látta, hogy a szabály már megbukik, s hogy a
felbőszült embert a béres most már nem fogja kimélni, hirtelen kirohant
a bormérőből, és lélekszakadva rohant a paplakba, hol az ispán úr éppen
most fogta el a pap pagátját.
– Ispán úr, – ispán úr!… kiáltja Bowring – jöjjön hamar, a fürgedi
béresek most mindjárt agyonverik a hidvégieket.
– De az már nem lehetetlen! – mondja az ispán ijedten, azonkívül pedig
földhöz vágta a kártyát, s kalap nélkül rohant előre, utána pedig az
angol s a bormérőben sikerült beérnie, hol az ispán messziről kiáltja,
éppen midőn a béres ölbe kapta Meddig Józsit, hogy úgy vágja a falhoz,
hogy holnapig ott ragadjon.
– Nem volt még elég? mondja az ispán.
– De már elég volt! mondja Pista oly nyugalommal, mintha kévét hányt
volna, s a szabadost mint egy ölbeli gyereket eresztvén le a földre,
honnét még azután is alig birt a kegyetlen ölelés miatt egyenest
megállni.
Az ispán nem szólt többet, a béresek egész egyszerűen mondák:
– Csöndes jó éjszakát kivánunk mind közönségesen! S ezen szóval
eltávozának, csak Holvagy Pista mondá a czigánynak:
– Megküldöm az árát a muzsikának, – s talán az emberséget is meg tudom
még egyszer hálálni!
*
A béresek után Bowring is elment az ispánnal, kit ekkép szólított meg:
– Uram, furcsa nép ez a magyar!
– Higyje meg, nagyságos uram, szeret ez a magyar engedelmeskedni, ha
tudja, hogy olyan ember parancsol neki, aki tudja: mikor kell
parancsolni.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Mikor Bowring úr az ispánnal azon részére ment a falunak, hol a fürgedi
út a hidvégitől oldalt válik, látták a két csoportot eltávozni, – a
béresek szótlanul, a hidvégiek közől azonban hallatszék Meddig Józsinak
éles hangja:
– Lesz még ozorai búcsú!
– Itt leszek! kiáltja vissza Holvagy Pista, kinek nevét ime
megmagyaráztuk ma.
Mielőtt azonban az ozorai búcsúnak napja elkövetkeznék, beleszólt az idő
a történetbe, s embereinkkel máshol találkozunk.