Én már csak édesapám emlékezetével érek el ezen időig, midőn a dunántúli
mezőföldön néhány száz ház csak egymásnak oldalt, szemközt és hátat
fordítva egészíté ki azt a falut, melyet most Enying mezővárosának ismer
az utazó, megbámulván azt a gyönyörű gazdaságot, mely körülövezi; s a jó
módnak olyan fészkévé lőn, mintha az isten-áldásnak itt volna meg édes
szülőfölde, s innét terülne el azon síkon, mely egész a Dunáig s a
baranyai hegyekig nyújtózkodik.
De minthogy a számvetés is az egyszeregynél kezdődik, menjünk valamivel
hátrább, keressük meg a legelső nyomot, mely ezt a sok rendetlen viskót
rendbeállította, és ha már meghúzódtunk árnyékában a terjedt ágú fának,
háladatosságképen áldjuk meg emlékét annak, ki az ágat vékony korában
érettünk dugta le.
1794-dik esztendőben egész Enyingen nem volt két jobbágyház, mely úgy
egymás mellé fért volna, hogy az egyik kijebb, vagy a másik belebb ne
kivánkoznék, s a ki tán rendbe akarná valamennyit állítani, legokosabbat
tenne, ha elővenné tűzszerszámát, a taplóba ütne, ezt egy marok szalmába
dugná, s addig csóválná, míg lángot nem kapna, aztán úgy szélmentében
dugná a szélső ház nád-eresze alá, hogy pörköljön le mindent, s mikor
fenékig égne a sövényház, hozná elő a zsineget, s úgy mérné ki a helyet
minden háznak; vagy várjon húsz, harmincz esztendőt, mialatt tán
megjönne az esze annak is, a kinek eddig nem volt.
Nézzétek, éppen az utczán megy egy úrféle magyarnadrágos ember, kurta
mentében, mely oly keményen be van gombolva, mintha éjszakára sem vetnék
le, – aztán fején asztrakán kalpag van, hóna alatt pedig vízirányosan
fekszik egy aranygombos nádpálcza, kék selyem és aranynyal vegyes
baklójú zsinórzat lógván le, megintegetvén minden lépését az öreg úrnak,
ki minden lépést oly keményen megtesz, mintha külön megvigyázná, hogy el
ne feledjen egyet.
Utána tisztes távolságra egy másik úr megyen, ruhájának szabása hasonló
volt, hanem a posztó és prémezet sokat engedett az árából az előbbinek,
botja sem volt olyan drága, mert az arany itt ezüstből volt, s míg egyik
kezében a botnak elég dolga volt a falusi kutyákat ellegyezni, addig a
másik kéz hosszú papiros-csomót szorongatott össze, füle mögött pedig
egy hegyesre faragott rajzón foglalt helyet, mintha minden lépten-nyomon
rákerülne a sor.
Megállt az első úr egy dült tetejű parasztház előtt, melyet a gazda most
akart egyenesebbre rakni, parasztszokásként toldván is egyet a házon; a
mint a raj belől annyira megszaporodott, hogy már a házfalat majdnem
kifelé tolta; de nagyon meglátszott, hogy a szomszédházat még vagy húsz
esztendeig nem éri el, minthogy az két öllel most is közelebb van az
utczához, mint emez.
– Mit dolgozunk édes fiam, Kajári Pál? – kezdi az első úr, kihúzván hóna
alól a nádpálczát, mit csak akkor szokott tenni, ha mutogatni akart
vele.
– Kegyelmes herczeg! – felel a paraszt, levett kalappal állván herczeg
Batthyányi Lajos előtt. – Ezt a házat akarnám megnyújtani, hogy
megférhessünk benne, – mert bizony kilencz cseléddel áldott meg az
isten.
– Még többel is megáldhat édes fiam, Kajári Pál, – mondja a herczeg,
azért két öllel most egyúttal kiebb vihetnéd ezt a házat, s így aztán a
szomszédéval egy sorban állhatna.
– Jó volna biz az, kegyelmes uram!
– No lásd édes fiam, Kajári Pál! – mondja a herczeg a nádpálczát
kinyujtóztatván, részint, hogy vagy három egészséges, de maszatos képű
parasztgyereket a kézcsókolástól eltereljen; részint pedig, hogy a
háznak helyét kirajzolja egész az utczaszélig, – ime, mondja nagyot
lépvén, – egy-kettő, egy-kettő, azaz kétszer kettő: – tehát négy
lépésből leszen két öl, a kis szobából nagy szoba, a görbe utcza pedig
egyenesebb.
– Biz az nincs különben, kegyelmes uram, – véli a paraszt is; – hanem ha
én két ölet odább megyek a házzal, az erszényemnek könnyen elérem a
hosszát; mert most is már a fenekén vájkálok.
– Aztán olyan sok kellene hozzá?
– Kellene bizony vagy négy szál hosszú fenyő, tizenöt szál leszegezni
való vékony fa, egy pár száz kéve nád, aztán még a szeget sem adják
ingyen, meg a padlásra való deszkát.
A herczeg már előbb intett a számtartónak, ki a mondottakat mind
papirosra tette, a nélkül, hogy Kajári Pál azt észrevette volna.
– Mondd el csak fiam még egyszer! – biztatja Kajárit a herczeg, mire
amaz szóról-szóra elsorolá az előbbeni jegyzéket.
– Mind itt van? – kérdé a herczeg.
– Szóval itt van, kegyelmes uram, hanem az ára nincs itt – szabódék
Kajári; mert a herczeg képén olyan bizonyosfélét látott, mintha az
építés megparancsolva volna, pedig már másodszor is mondja, hogy nem
telik.
– Az árának is meg kell lenni, édes fiam, Kajári Pál.
Kajári Pál annyira megértette a szót, hogy még annyi mentséggel sem élt,
mennyivel az ember élni szokott, mikor még egyszer megkérdi egy
«tessék»-kel azt, mit nem szeret megtenni.
– Már kegyelmes uram, ha meg kell lenni, vagy ökröm, vagy lovam utána
rí.
– Egyik sem, Kajári Pál, – mondja a herczeg, még mindig a porban
huzkodván a nádpálczát, melylyel a falnak vastagságát és az ajtó helyét
rajzolá ki, hány fiad van?
– Egyik fiam a fürgedi pusztán béres, – volt rá a felelet – azonkívül
van még öt.
– Napszámos tehát nem kell, édes fiam, Kajári Pál, a többit pedig már
fölírta a számtartó, s mikor szükséged lesz rá, tőle megkaphatod.
– Hát az ára, kegyelmes uram?
– Az ára?! – lőn a viszontkérdés – az árát is megmondom, Kajári Pál –
mondja a herczeg, egészen elváltozván arczában, melyre valami
kérlelhetetlen katonai szigor helyezkedék – a mit mondtál, mindent
megkapsz; hanem ha elfelednéd megépíteni, vagy nem úgy építenéd, a hogy
én megparancsoltam: akkor – a számtartó írja föl Kajári Pál neve mellé
az ötven botot.
– Értem! – mondja Kajári Pál.
– Annál jobb, – úgy nem lesz az ötven botra szükség; hanem még egyet.
– Tessék parancsolni!
– Ha ezt, édes fiam, Kajári Pál, valakinek elbeszélnéd, s azt én
meghallom: azért is jár szintén ötven bot! Ezt is írja föl a számtartó
Kajári Pál neve mellé.
Mire Kajári Pál eszére tért volna az ámulásból, a herczeg már az utczán
volt és a nádpálczát a szeme előtt a szomszéd házhoz mérvén, utóbb
magában azt mondja: «Egyszer csak mégis egyenes lesz ez az utcza.»
Így ment végig a herczeg az utczán egész a tiszttartói lakig, hol a
panaszosok serege várta már a herczeget, ki az igazságot igaz rőffel
mérte.
– Hogy hívnak? – szólít meg egy város-hidvégi szabadost, ki szintén
panaszszal jött a herczeghez.
– Az igaz nevemet tetszik kérdezni, kegyelmes uram?
– Hány neved van hát, édes fiam? – kérdi a herczeg.
– Az apám után Varga volnék, hanem már engem csak úgy hívnak Hídvégen,
hogy Jámbor András.
– Hát neked hány neved van? – kérdi a herczeg a másikat.
– Azt tartom, nekem is kettő van, vajmi! – mondja egy kemény képű legény
– az apámról Sántának hívnak, de már csak úgy ismernek, hogy Meddig
Józsi.
A herczeg bement az irodába, hol a tisztek katonarendben állva várták, s
a hídvégi ispán előtt megállván, előbb megvizsgálá, hogy mentéje be
van-e rendesen gombolva, minthogy ő az ellenkezőt nem tűrte meg s midőn
mindent rendben talált, ekkép szólítja meg:
– Ispán uram! két hídvégi embert láttam ott kinn, mindkettőnek két neve
van.
– Ezek éppen olyanok, kegyelmes uram, – felel az ispán katonásan
meghangoztatva minden szót, – hanem azért van olyan is, kinek három neve
van, a negyediket pedig most kapja.
– Ezt nem értem!
– Kegyelmes herczeg, ez paraszt szokás, ki milyen ember a
magaviseletében, olyan nevet kap, aztán az rajtszárad néha még az
unokáján is.
– Hát ez a Jámbor András meg Meddig Józsi hol kapta nevét?
– Az első a légynek sem árt; hanem annál inkább csalja más, el is
nevezték érte Jámbor Andrásnak; míg a másiknak bevett szokása, hogy
addig verekedik, míg maga marad a csárdában s a földje határát is addig
tolja odább, meddig észre nem veszik; el is nevezték Meddig Józsinak.
– Be kell hívni őket! – parancsolja a herczeg, egyszersmind inte a
tiszteknek, foglalják el helyeiket a nagy asztalnál s midőn mindenki
helyén állt, a herczeg jobb kezével megérinté kalpagját s ezen jelre a
tisztek is, midőn aztán egy mozdulatra valamennyi az asztalra helyezé:
– Kezdődik a tiszti szék! – mondja a herczeg s az ünnepélyes csendet az
iroda szárnyas ajtajának megnyilása törte meg s az előbbeni két paraszt
belépett az irodába egészen a sorompóig, mely a termet mintegy ketté
választotta.
A két paraszt után egy sárga-mentés hajdú jött be, erősen kikefélve, s
keményen kikent bajuszszal úgy egy helyre állva, mintha napszámban ásták
volna le. Ez volt a hídvégi hajdú, kinek kötelessége volt minden
kérdéses alkalommal kéznél lenni, hogy egyes eseteknél
fölvilágosíthasson.
– Melyiknek mi a panasza? – kérdezé az elnöklő herczeg.
– A panaszos én volnék, – mondja Jámbor András, az urakra is, meg Meddig
Józsefre is nézvén, mintegy mutatni akarván, kivel gyült meg az ő baja,
s ki ellen kiván igazságot.
– Mi baj van, Jámbor András, hadd halljuk, miért jöttél?
– Megtisztelem átossággal a kegyelmes herczeget, nem egyébért jöttem,
csak azért, hogy nekem van egy darab rétem, meg Meddig Józsiéknak is van
egy, ugyan az apja birja, hanem az olyan magával jótehetetlen ember, hát
ez a Meddig Józsi a mindenes; aztán a rétjén egy töltést csinál, az
pedig a vizet úgy fölfogja, hogy az én rétemet mind elönti.
– Igaz-e ez, Meddig Józsi? – kérdi a herczeg a kérdéses személyt, ki
elég daczosan vállat vont, s ennyit adott feleletül a kérdésre.
Minthogy Meddig József hallgatott, a herczeg az ispántól kért
fölvilágosítást, mi a következőből állt:
– Kegyelmes uram, már előttem is megfordult ez a panasz, meg is mondtam
Meddig Józsefnek szép szóval, hogy nem jól cselekszik és kértem,
szabadítaná el a vizet, hogy embertársának kárt ne csináljon; de lám,
megint itt van a panasz, tehát nem használt a szép szó.
– Értem! – szól bele a herczeg, – hanem talán rosszul hallotta Meddig
József a szép szót; azért majd én érthetőbben megmondom: Meddig József!
… – szólítja a herczeg, – tudsz-e magyarul?
– Igenis tudok.
– Ösmersz-e engem, fiam Meddig József?
– Igenis, ösmerem kegyelmes uramat.
– Hát azt a sárga-mentés hajdút ösmered-e fiam, Meddig József?
– Igenis ösmerem, ez a hídvégi József hajdú.
– Hát kend, hídvégi József hajdú, ösmeri-e Meddig Józsefet?
– Igenis ösmerem! – mondja a hajdú, katonás állásából csak annyit
változtatván, hogy szemét oldalt mozdítá Meddig József felé, egyéb
mozdulatot még messzelátó csővel sem vett volna észre senki.
– Minthogy tehát mind ösmerjük egymást, Meddig József, édes fiam, azt
mondom, hogy engemet még jobban megismerj, hát még ma elvágod a töltést,
és szent a békesség; ha pedig el nem vágnád, holnap reggel korán
elmégysz Hídvégen ehhez a József hajdúhoz, – s ha még aludnék, költsd
fel, – ennél lesz számodra ötven pálczaütés, kérd el tőle, s ha
megkaptad, elmégysz a jegyzőhöz, és írást adsz magadról, hogy megkaptad.
József hajdú pedig nekem ezt az írást megküldi. Elmehettek.
Az egész dolog oly értelmesen lőn megmondva, hogy sem Meddig József, sem
pedig József hajdú nem mondhatta, hogy mi a parancsolat; hanem ment
ki-ki dolgára és csak annyi mondani valónk van, hogy másnap reggel
József hajdút az ötven botért senki sem keltette fel.
Midőn több ily panasz hasonló igazsággal végezteték el, Bowring úr
levette jobb lábát bal térdéről, hol már néhány órája tartogatta, s az
irodából kimenő herczeget karon fogta.
– Látja ön, – mondja a herczeg – ezek az emberek egy csöppet sem
kételkednek, hogy én csak az igazságot mondom ki; – hanem egyúttal
megértetem velük, hogy az igazság nem csak akkor igazság, mikor nekik
hasznos: hanem annak más is hasznát akarja venni.
– De mit mondanak az ötven botnak?
– Még nem igen volt rá eset, hogy valaki megkapta volna, – ez csak
olyan, mint a mennykőhárító, mely nem azért van a házon, mert okvetlenül
beüt, hanem hogy – beüthet.
– Nem rossz eljárás, ámbár szigorú! – véli Bowring.
– Barátom, – mondja a herczeg, – senki sem bánja, hogy fölülről jő a
villám; az igazság is onnét száll a földre!