Utczai komédia, történethely: Bécsben a belváros.
_Személyek._
Egy vastagtalpú csizmás, ki angolt produkál.
Egy juhászbundás kamasz, ki gyermekijesztőnek megyen ki.
E két «gimpli» végig sétált az utczákon, az egyik senkit nem lát,
irtóztatóan kopog, – nyakán ágyterítővel jár, félig medve: szerencse,
hogy nem verekedik. E kamasz nem röstel az utczán csavarogni, s
látványul szolgálni a közönségnek, mintha valami nagy érdem volna abban,
hogy egy bolondot százan nézzenek. Az ilyen csavargót be kell zárni s
dolgot adni neki. Ilyen erős medvét kár meg nem tanítani, hogy a komédia
menageriába való.
(Ez én vagyok! mondja az angol; – ha tetszik, mindjárt felöltöm a
tengeri kutyabőr-kabátot, s kész a bizonyítvány.)
A másik egy elszabadult vad a pusztáról; végig bámul minden utczát, s
megállít maga körül néhány száz embert, minthogy a háztetőket nézi, hol
mindenfélét, még tüzet is gyanítanak, és néhány utczán végig vezeti
őket, szüntelen háztetőket nézvén. – Mint később megtudtuk, a jámbor a
nagy házakat templomnak nézte, s feltünőnek találta, hogy mindeniknek
kéménye van: de egyiknek sincs tornya.
(Ez meg a herczeg csősze volt, ki a birkákért jött.)
– Na lássák uraim, – mondja Bowring, – ezt a dolgot nem kell komolyan
venni, engem szántszándékos bolondnak tartanak, ha
tengerikutya-kabátomat felöltöm; s azt a másik egyszerű embert
elszabadult vadnak. Uraim, kinek kurtafarkú kutyája van, ereszsze ki,
egy hét alatt nevezetes kutyája lesz, hírlapokban híresztelik, s én
megadok érte száz forintot.
A körülállók megelégedetten mentek szét, hanem a herczeg Festeticset még
egyszer félrehúzza.
– György! valamit okvetlenül kell tennünk, hogy ma-holnap az
állatseregletbe ne küldjön bennünket az európai közvélemény.
– Azt véled?
– Nemcsak vélem, hanem érzem! – mondja a herczeg.
– No, hát min kezdjük?
– Könnyű ott dolgot találni, hol hétszáz esztendeig nem történt semmi.
– De tért mégis kell választanunk.
– Én mindenekelőtt megmutatom, hogy a magyar földesúr jobbágyainak
szigorú, de mégis – édes apja!
– Jó; én pedig egy gazdasági intézetet állítok Keszthelyen.
– Mindenekelőtt pedig, édes Györgyöm, ezen kell kezdenem! – mondja a
herczeg a csengetyűt keményen megrázva, mire a komornyik ijedten rohant
be.
– Még ma este indulunk Körmendre, onnét pedig Enyingre megyünk.
– És vissza? – kérdi a komornyik, az úti fölszerelendőkre gondolva.
– Majd azt egy pár esztendő mulva mondom meg.
– S el akarod hagyni Bécset? – kérdi Festetics a herczeget.
– Még ma! hanem itt van! – mondja a komornyiknak egy hirtelen megírt
levélkét s egy ezres bankjegyet nyújtva, – vidd ezt el az ujságírónak, s
mondd meg neki, a hány magyar mágnást érdem szerint lepirít így, mint
engem érdemetlenül: mindannyiszor kap ennyit.
– Tréfa ez? – kérdi Festetics.
– A legkomolyabb való; mert lásd, barátom, engem is el tud kergetni, kit
nem szorít a csizma; hát még azt, kinek tyúkszeme van.
– Menjünk tehát! – mondja Festetics egész lelkesülten.
– Hohó! ne szaladjanak az urak, – kiált Bowring – én is önökkel megyek.
– El tudná ön magát szánni, hogy egy vad országba jőjjön?
– Ha önöket föl nem falta a farkas, az én tengerikutya-kabátom elől
mérföldnyire pusztul.
– Induljunk tehát! – mondja gróf Festetics – befejezésül pedig
hozzáteszi a herczeg:
– Mindenütt jó, de legjobb otthon.