Az 58. számú ház termeiben egy kis társaság volt a herczegnél, s ő maga
egy nagyhomlokú, borzas hajú emberrel sétált.
– Na, György! – mondja a herczeg a másiknak, – vettem egy egész
törzsöknyájat Spanyolországban, harmadnapja megérkeztek, s csak annyit
pihennek, hogy jó barátim megláthassák, aztán megindíttatom a kocsikat
Enyingre, hol az én jobbágyaim nagyot néznek, mikor meglátják, hogy
kocsin hozzák a birkát juhászkutya nélkül és még azonkívül mindeniknek
egy pár fölöltő ruhája van.
– Én meg földialmát[1] szereztem, – mondja a másik, – körülbelül vagy
ezer darabot, – azt hallom, Amerikában gazdag táplálékot nyújt, s nálunk
is elterjed lassankint, – majd a ki legelőször termeszt, annak adok
annyi földet ingyen tíz esztendőre, a mennyit akar.
– Jól van, György, – én is azt teszem, – bár mind azt megtehetném, a mit
akarok; de már megettem ám több mint felét a megenni való kenyeremnek.
– Ne aggódjunk azon, – mondja a másik, – a ki elkezdi, annak is nehéz;
meg a ki bevégzi, annak sem könnyű, csakhogy tegyünk már valamit! –
mondja a nagy homlokú, karon fogván őt a herczeg, s bemutatván azoknak,
kik eddig nem ismerték: gróf Festetics Györgyöt.
Akkor még nem ismerték igen a nevet, melynek később meglőn az a sorsa, a
mi a kártyában az «à-tout»-nak, hogy valamennyi körül középen álljon, s
jóval felül becsültessék értékében, mint a többi.
A társaságban látjuk azt a két fiatal embert is, kikkel első
fejezetünkben találkozánk, az egyik az ifjú Baltay, kitől egy kis rövid
rajzot hallánk saját bátyjáról, ki abban az időben a leggazdagabb nemes
ember volt az országban, s kiben a magyar embernek minden jó és rossz
tulajdonsága együtt megvolt, s midőn a sok furcsa mindenféle
elhelyezkedék két mérő-serpenyőben, hogy egyik a másikat lenyomja, még
megmaradt a véghetetlen nagy hazaszeretet, s a gyengeségek ellenében a
jobb résznek mérlegét fenékig lehúzta.
Nem sokára lesz alkalmunk személyes találkozásra. Addig elégedjünk meg,
hogy fiatal öcscsével ismerkedünk meg, s elválhatatlan barátjával, gróf
Dunayval, kinek Baltay bácsival anyagi tekintetben a legellenkezőbb
tulajdonsága volt, azaz, hogy széles Magyarországon a legszegényebb gróf
volt.
A lelkes arczú fiatal gróf egy német hirlapot olvasott, mely úgy
látszék, néhány redőt húzott homlokára, utóbb a papirt a kandalló felé
vitte, hogy ott a tűzbe lökje.
– Sohase vesződjék fiatal barátom, – mondja Bowring, – úgy látszik önök
még nem szokták meg a kigúnyolásokat, mint mi angolok. Lássa ön, én
szenvedélyes vadász vagyok, s ezért egy angol képes ujság engem
lerajzolt, mint tökéletes jegesmedvét, midőn a jéghegyek közt mászkálok,
így bolondítva el a közel jövő állatot. Lássa ön, mi átkozott hidegvérű
emberek vagyunk, s kénytelenek vagyunk irtóztató bolondságokat
elkövetni, hogy valamely hazánkfiát megnevettessük, – mondá Bowring, és
még utána tevé: – Ezt nevetni kell.
– Mi az? – kérdé a herczeg, Festeticscsel a beszélgetők közelébe jutván.
– Olvassa herczeg! – mondja Bowring, egyik kézzel átnyújtván a lapot,
másikkal pedig a kandallóban piszkálván.
A herczeg olvasni kezdé, némileg hangosan, s az olvasmánynak értelme
következő:
– Ujdonság! ujdonság! ismét egy magyarországi találékonyság! Eszébe
jutott valami gazdag nábobnak kocsin sétáltatni birkákat, melyek föl
vannak öltöztetve, mint valamely kényes gyermek; s megérdemlik, hogy a
magyarországi jobbágyok megirigyeljék boldog sorsukat, s mi hajlandók
vagyunk azt mondani, inkább volnánk Magyarországban birkák, mint
jobbágy.
Az ifjú gróf fájdalommal nézé a herczeget, féltvén, hogy e goromba
czélzás kellemetlenül fogja érinteni; de mielőtt a herczeg véleményét
nyilvánítaná, megszólamlik Bowring úr:
– Ez ostobaság, hanem tessék ezt megnézni! – mondja, egy régi hírlapot
húzván ki, melyben fél évvel ezelőtti sétája az Úri-utczán volt megírva.