Minthogy igaz történet, hát csak elmondom.
Urunknak 1793-dik esztendejében, Bécsben az úri utczai 58-dik számú
házból kiindult egy alak egymaga, s mire visszajött, hozott magával vagy
háromszáz embert, felét aprót, felét öreget, kik el nem tudták képzelni,
micsoda állat lehet az, kinek nem elég meleg a hosszú szőrű bunda, hanem
még egy báránybőrt is akaszt a nyakába, honnét a bőr körmöstül lóg le, s
lépésközben a fagyott bundát nótára veri ki; ha kezét kinyujtja, előbb
fél rőf vászon lóg ki, s aztán következik a keze; fején valami
másfélaraszos jószág van, mellette egy hosszúszárú kis pipa, orra alatt
pedig olyan bajusz, hogy a mint a dermesztő hideg fagya rájegesedett,
mint valami vastag jégcsap állt ki két oldalra.
Utczáról utczára jártában mindég fölfelé tekintgetett, és nem igen vette
észre az utána bolondult népet, csak akkor nézett körül, midőn a másik
utczából hasonló csoporttal jött egy másik ember, kinek nyaka körül
olyan vastagon lőn egymásra csavarva egy meleg gyapjúkendő, hogy csak a
szeme látszott ki; alól tengeri kutyabőrből készült felöltőt viselt,
lábán pedig olyan vastag talpú csizma volt, mintha felfogadta volna,
hogy egész Európát gyalog utazza be, s addig le nem veti, míg haza nem
ér; tehát jó előre gondoskodott, hogy megtalpaltatni ne kelljen az úton.
A mint a két csapat az Úri-utcza felé ért, ugyanabba be is csavarodott;
mert jobbról a nagy bajuszú, balról pedig a vastag talpú ember ment
befelé, még pedig elég lassan, mint a kit sietős dolog nem kerget.
A nagy bajuszú mindig csak a háztetők felé bámult, míg a másik
megelégedett annyi nézegetéssel, hogy szemközt ne szaladjon vele valaki,
s ekkép egykedvűen ballagott odább, esze ágában sem levén hátranézni,
hogy vagy saját bámulóitól ijedjen meg, vagy annak nevessen, hogy a nagy
bajuszút szintén csak annyian kisérik.
A tömegből hátrább két fiatal ember tűnik szembe; egészen egymás mellett
mennek, s egyik azt mondja magyarul:
– Lásd, barátom, ez a néhány száz ember tökéletesen medvének hiszi ezt a
subás atyafit, kit a sors idetévesztett!
– Legalább nincs maga, barátom – vigasztalja a másik – nem látod, hogy
azt az angolt a másik oldalon csak úgy medvének nézik, mint ezt, pedig
ha nem csalódom Bowring úr, az angol követségnek egyik jelentékenyebb
tagja, s ha bolondjában rendelkezhetnék róla valamely állatmutató, éppen
úgy a kalitkába zárná, mint azt a jó atyafit, ki most a háztetőre tekint
föl, s utána vagy háromszáz; csak az a bajuk, hogy nem tudják tőle
megkérdezni, mit néz?
– Bizonyosan az otthoni tornyot méri a házak tetejéhez.
– Nem lehetetlen.
– Vagy elgondolja, milyen nagy úr lehet az, ki ott fenn az ötödik
emeleten lakik.
– Azt már nehezen hiszi, barátom; mert van annyi esze, hogy otthon a
magtárba is csak a zabot hordják a legfelsőbb osztályba, mert
legkönnyebb vele felsétálni; valamint azt is tudja, hogy előbb akad a
faluban a templomba gyertyagyujtogató dékány, mint harangozó, ha a
harangok után a toronyba kell mászni.
A nagy bajuszú még mindig kinéz a házak közől, az angol pedig lomhán
húzta maga után a vastag csizmatalpakat, melyeknek lépésről-lépésre több
bámulója akadt; csak a két magyar látszott kivételnek a sok ember közől,
mintha lelküket egyéb gondolat szállta volna meg, mint a sok bolonddal
azt keresni, hogy náluknál van-e még jóval bolondabb is?
– Mit gondolsz, barátom – véli az előbbeniek közől az egyik – ha mi
hangosabban beszélünk magyarul, nem állítjuk meg ezt a bámész népet?
– Nem mondom, hogy úgy nem járunk – felel a másik – de ez hagyján; hanem
ha ma-holnap otthon is megcsudálnak, akkor barátom egy ilyen bundás
atyafit csakugyan szólítsunk meg, hogy vezessen vissza bennünket
Ázsiába, talán ott még találunk néhány jámbor juhpásztorra, ki ezt az
árva nyelvet hírmondónak nem felejtette el.
Ekkor értek a Jasper-féle könyvkereskedéshez, mely abban az időben már
nagy hírben volt, s egyik emberünk oldalt bepillantva, mondja:
– Pajtás! mikor lesz annyi magyar könyv, hogy egy bolt megtelnék vele?
– Még azt megérhetjük.
– Ne beszélj hangosan – inti őt a másik – attól félek, hogy bolondjában
magyar is van körülöttünk, bizony megröstelném, ha ennyi ember közt az
is elnevetné magát.
– De miért ne lehetne?
– Miért? – viszont kérdi amaz – hát ilyen szenvedélyes könyvolvasó, mint
te, ki még az álmoskönyvet is megveszed, ha magyarul van, mondd meg,
hány eredeti magyar könyvvel birsz már?
– Bizony, barátom… van nekem már… körülbelül… vagy… huszonöt!
– Könnyen elvihetjük vissza Ázsiába, édes barátom, s hogy embert ne
kelljen fogadnunk, felét majd elviszem én, felét vidd el te; s a mennyi
a huszonötön felül imádságos könyv, azt majd öreg anyáink hónuk alatt
elviszik.
– Hát a mi szaporodik évről-évre?
– Hohó, barátom, részes aratót meg nyomtató embert találsz, de az írót
nem teremted elő konvencziós cselédből! Apropos… barátom, láttál-e már
valaha olyan embert, a ki könyvet ír?
– Láttam, barátom, egyet, Kazinczy Ferenczet láttam ezelőtt három
esztendővel.
– Ejnye! – bámul a másik – te! aztán olyan ember az az író, mint mi?
– Tökéletesen!… nem is gondolnád, hogy az az; megesküdnél, hogy tollat
sem tud faragni.
– Lehetetlen! – mondja az első – de hát a járása, kelése?… úgy-e
megsüvegelik az emberek?
– Azt sem vettem észre, pedig utána mentem vagy négy utczán keresztül.
– A képét láttad-e?
– Hogy ne láttam volna?… ilyen embert már akkor is megnéztem volna, ha
pénzembe került volna, s minthogy az utczán láttam, úgy intéztem, hogy
oldalt is, szemközt is lássam.
– No hát, úgy-e, hogy láttál rajta valamit?
– Csak olyan volt az, édes barátom, mint akárki más; egyszerű, mint
bármely közönséges ember az utczán.
– Nem jól nézted meg őt,… lehetetlen, hogy ábrázatán ne volna valami
más, vagy szeme, vagy valami.
– No hidd meg, hogy semmi föltünőt sem láttam, hanem mikor mellette
elmentem, az igaz, hogy én is kalaplevéve köszöntöttem.
– S elfogadta?
– A legnyájasabban; – mondja rá a kérdett.
– No lásd!… aztán te mégis azt mondod, hogy csak olyan, mint más
közönséges ember! Nem olyan az, lehetetlen, hogy olyan legyen, mint mi;
tudom én, hogy nem lehet az olyan bomlott, mint sok ember;… hej, csak én
láthatnék egyet,… hej, ha beszélgethetnék vele,… képzelem, milyen okosan
beszél, én felelni sem mernék.
A fiatalok élénken e képbe merültek, s míg egymásra figyeltek, együtt
mentek a csoporttal, melynek még mindig megfoghatatlan lőn, hogy a
nagybajuszú még mindig fölfelé nézeget, pedig a bolti kirakványok több
látnivalóval kinálkoztak; tehát lehetetlen, hogy az valamit ne látna a
háztetőkön, vagy tán éppen még az égen, pedig világos nappal van.
– Te pajtás! – szólal meg az előbbeniek közől a kiváncsibb – olvastál
már sokat?
– Minden könyvemet végig olvastam, pedig van néhány száz – felelt reá;
de viszont kérdé – hát te?
– No, tudod barátom,… a mi azt illeti,… bizony én is kiolvastam már
vagy… hatot!
– Valóban megerőltetted magadat.
– Nojsz az igaz, hogy nem fájdult bele a derekam; de lásd, bátyám, az
öreg Baltay kemény ember, s ha otthon vagyok, meg nem szenvedi, hogy
munka nélkül lásson. Végig hajszol gazdaságain, számon kéri béreseit,
lovait sorba kell nyargalnom; s ha otthon maradhatok, pipára gyujtok…
Tudod, az öreg nagy magyar, nincs olyan pipagyüjtemény hat vármegyében,
mint az övé. Elmondja aztán ilyenkor, hogy a «Csákó» tinó hányadfű, a
«Ráró» csikó Viczay-ménesbeli vagy Eszterházy, s ezt nekem mint a
leczkét úgy adja föl, mert estig vagy más napig okvetetlen kikérdez,
mert azt mondja, fiatal embernek tanulni kell! Henyélni nem hágy, s ha
könyv mellett kapna, barátom, elátkozna, mint a kiben megtúrósodott a
vér; tudod, az öreg olyan keserű magyar, nem enged el egy nyomnyit a
régi jó erkölcsből s előtte kész pogány, kit fiatal korában napközben
nyujtózkodni lát; hanem egyik lóról a másikra, hogy meg ne alugyék a
vér, mert azt mondja: eleink nem hanyattfekve szerezték az országot. S
így, édes barátom, nekem könyvet olvasni való időm nem igen marad, meg
ha marad is, hát miért keserítsem a jó öreget? ki már az egész környéket
ujjain számítgatja, hogy ez is kipusztul a magyarságból, meg a másik is
vedlik a jó szokásokból; mert ki a «jó napot» szégyenli mondani, ki a
«fogadj istent», hanem «alázszolgáját» mond; pedig azt mondja az öreg:
szolgákká lenni mindig ráérünk, s a meddig urak maradhatunk, maradjunk
urak!
Az angol még mindig egykedvűen koppantja le azt a vastagtalpú csizmát,
de a bajuszos az 58-dik számú ház előtt megáll, s megfordultában
körülnézett, egyet nagyot dörmögvén, igen-igen megcsóválta a fejét s a
kapun bement, azaz, előbb az angol ment be, minthogy észrevette a bámész
népet, s nem akart tovább is látványos néppel járni, a bajuszos pedig a
herczeg Batthyányi-féle palota kapusával állt szóba, minthogy ez azt
mondá neki:
– Ferencz! ez a bámész nép kend után csődült ám.
– Nem lódultok? – riadt vissza a bajuszos magyar – majd haza kisérlek
benneteket! – mondja, fagytól megkérgesedett bundáját megrázván, mire a
legelől álló fattyúk rémülve bújtak a vénebbek mögé; s midőn valamivel,
azaz hogy jóval hátrább mentek, még egyszer körülnézett a házak teteje
fölé és nagy fejcsóválással ment be a palota belsejébe, hol éppen most
lépett a kapu alá herczeg Batthyányi Lajos, ki midőn Bowring urat
meglátá, csodálkozva kérdi:
[Illustration: Előbb az angol ment be.]
– Mi szerencse hordozza itt?
– Ide menekültem – mondja Bowring úr angolul – mert szerencsés valék
herczegséged jobbágyainak egyikével az utczán sétálni, hol úgy látszik,
engem is elég ember nézett meg tengerikutya-kabátomban, valamint őt is;
azon eredménynyel, hogy az én bámulóim száma mindinkább fogyott, a mint
az az eredeti ember (megvallom – mondja a vastag-csizmatalpas angol –
igen eredeti), eredetibb sokkal, mint én a vastag kutyabőr-kabátban;
pedig magam lőttem az egész kabátot, s még két jeges medvét (viselem
azokat is bundának), tehát, mondám, elvesztém bámulóimat: mert ez az
eredeti ficzkó nem látott egy utczán is valami meglátni valót, hanem
szüntelen a házak fölé nézett, s nézzen ki a herczeg, néhány száz ember
még mindig azt lesi, hogy végre ők is meglátják azt, a mit ez az eredeti
ember nézett.
– No hát kérdezzük meg magától, – indítványozá a herczeg.
– Ah… az derék lesz,… hallom, a herczeg szintén tud magyarul.
– Éppen úgy, mint Bowring barátom angolul!
– No ez nálunk Angliában szokás – mondja Bowring – önöknél pedig amaz
nem szokás.
– Elég ostoba szokás! – dörmögé a herczeg magyarul, mire Bowring úr
kiváncsi lőn.
– Ön most magyarul beszél?
– Igen, kedves Bowring barátom, néha szoktam egymagam is magyarul
beszélni.
– Furcsa szokás, valóban furcsa!
– Na, tudja ön, ez gyöngeség; hanem már szokás, kivált mikor hazámfiai
jutnak eszembe. Persze, azok, a kik nem szoktak magyarul beszélni.
Azokat aztán magyarul szoktam dicsérni.
– Szépen hangzik az magyarul, midőn valakit dicsérnek?
– A hogy szavalja az ember, – mondá a herczeg némi komolysággal, – az én
szavalatom egy kissé mély bariton, a mi az ilyen dicséreteknek
dallamszerűségét igen szabálytalanná teszi.
– Kérem a herczeget, – mondja Bowring – beszéljen csak ezzel az eredeti
emberrel.
– Ferencz! – szólítja meg az illetőt a herczeg – megnézte kend a
belvárost?
– Feléből, harmadából, kegyelmes uram!
– (Ahá! szól az angol nagyon figyelve, s egy rajzónt, valamint papirost
keresve elő, – ez már magyar beszéd.)
– Látta kend ezeket a nagy házakat?
– Bizony fölegyenesedtek egy állóhelyből!
– Hát mit csudált kelmed a nagy házakon?
– (Mondja már? mondja már? – kérdi az angol.)
– Éppen most mondja,… jegyezze csak, – mondja a herczeg amahhoz fordulva
és várva a feleletet, midőn ismétlé a kérdést, hogy: mit nézett?
– Biz én csak bámultam, kegyelmes uram!
– De mit? – kérdi a herczeg újra, intve az angolnak, hogy írjon.
– Hogy miképen élhet meg ennyi ember a nélkül, hogy azt meglássa, mikor
az isten napja fölkél, meg mikor lenyugszik!
A herczeg elégedett szívvel nézi a kikérdezett embert, és megmagyarázá
az angolnak, hogy az egyszerű ember annyi utczán keresztül min
csudálkozott.
Az angol kéré a herczeget, írná föl neki a papirra tisztán a mondott
szavakat, mit az készséggel teljesített; aztán az angol utána ment
Ferencznek, kezet szorított vele, – elment, s daczára annak, hogy eddig
majdnem mindennapi vendége volt a herczegnek, fél esztendeig feléje sem
jött; de máshova se ment, hanem a szobát bújta egész nap, cselédei
senkit nem eresztének be hozzá, – s már majdnem híre futamodott, hogy
megbolondult; mert naponkint délelőtt, délután egy pörge-bajuszos ember
jő hozzá, s mikor az elmegy, Bowring úr tág torokkal beszél mindenfélét,
de egyik cselédje sem érti, mit beszél; s a cselédek már nehányszor rajt
akartak törni abban a gondolatban, hogy megőrült; de midőn az ajtó
kinyilik, Bowring úr ábrázatján a bolondulásnak semmi jele sem látszik,
– kivéve, hogy bajusza nőtt, sőt hat hónap mulva elhagyja a lakást és
egyenesen az úri-utczai 58-dik számú házig megy, hol a herczegnél
bejelenteti magát, mint egy magyarországi, s a herczeg nagyot néz, midőn
Bowring úr tiszta magyarsággal azt mondja:
– Ha a herczeg akarja, kész vagyok elmenni oda, hol az emberek még most
is napot imádnak, s nem tudják elgondolni, miképen élhet meg ennyi ember
a nagy házakban a nélkül, hogy meglássa, mikor az isten napja fölkel,
meg mikor lenyugszik.
Ez a csoda történt meg Bécsben 1793-ban. Elmondtam szóról-szóra, nem
vettem el belőle semmit, de nem is tettem hozzá.