darabos vén kőnek. Szinte dühös mohósággal kapaszkodott fel a sziklán az
oromra a bikkek elnyúlt, görbe gyökerein, a virág után.
– Megvérezi magát értem, István!
A parasztfiú leugrott merészen az oromról s a virágot az úrimenyecske
ölébe tette.
A lovakat megindította, szorosan a szekér mellett gyalogolva. Az asszony
lesütött, rebegő szemhéja alól lopva rá-ránézett s így szólt: «bágyaszt
a melegség» és kigombolta s kitürte finom csipkésruháját a nyakánál. A
harangvirág szára eltünt a telt fehér mell domborodásai között.
Félelmes, fenséges nagy némaság ült a havason. A mélységben az Aranyász
pataka suhogott, de annak a nesze nem hallszik ide a meredek, bikkel
benőtt oldal derekáig, a hol a szekérút szalad. A sziklák pedig csak
azon felül meredeznek az égre, egy-egy görcsös fenyőfával kicsipkézve…
Felette mindjárt az Isten.
– Ez-e a «veres bércz», István, a mit megmutatni igérkezett?
A legény érthetetlen mély hangon babogott valamit.
– Valamitől tán megszédült, István? Nem a meleg miatt? – kérdezte,
mintha ingerkedett volna.
A lovacskák tapogatták finom patáikkal az ingó köveket s belekapaszkodva
vonták föl az otromba szekeret. A gyertyánfa erezetes levelei közül
valami kis, apró, ártatlan madarak néztek le barátságosan a szekérre, de
nem is féltek egy cseppet se, minthogy a havasi madarak nem ismerősök az
emberekkel. A szekér féloldalosan dőlve emelkedett. Az asszony gyengén
fölsikoltott:
– Félek – csippent fel, de mosolyogva – lefordulunk a mélységbe, a
halálba, István. Megsiratna-e? Fogja meg a kezemet, mert maga erős és
nem fél, úgy-e?
Kezét a szekér lajtorjára fektette, de hirtelen egyebet gondolva,
lehúzta finom selyemkeztyűjét és majdnem a parasztlegény piros, barna
arczát érintette: de hirtelen visszavonta a kezét és szétnézett.
– Nem követi valaki a szekerünket, ott az élen? – kérdezte s fölmutatott
az oromra. Mintha árnyékot látnék, el-elsuhanva a fenyők között…
A legény csak fölpillantott s a finom női kezet nézte.
– Valamiért rebegek, István, nem tudom miért? Szokott-e ott járni
valaki?
Az út egy-egy fordulójánál jó messze lehet látni a havas rengetegei
közé. A finom fehér kéz puha ujjai szórakozottan babráltak a kék
harangvirággal.
– Már hetek óta ott alant lakunk a fürdőn – mondta – én nem győztem
hallgatni magát, István! Az énekét hallgattam este, kinn valahol az
ablakunk alatt és hallgattam a szavát, ha valamerre mentünk: a
tündérkirálynőről, ki a Sebes vizében mosdott meg minden hajnalban és a
kolozsvári templomba a reggeli misére elsuhant mégis a levegőégen; – és
a szakadékok szegényeiről, kik sorvasztó vágygyal ássák az aranyat – és
tudom én miről? – S maholnap, hogy elmegyek innen, az utolsó napokat
arra szánom, hogy kóborlom magával a havast, megnézve a maga hegyeit –
és itt vagyok a maga szekerén és maga egy szót se felel, még ha kérdezem
is… Mi lelte?…
– Nem tudom… nem tudok, – mondta a parasztlegény. Az arcza ki volt
gyúlva és rebegett az ajaka, mintha fázott volna.
A lovacskák óvatosan kapaszkodnak a csupasz kő-úton egy füstös,
bikkfa-lapoczkákból összerótt kalyiba felé.
– Mi az? lakik ott valaki? – kérdezte az asszony.
– Senki se lakik ott – erőszakolta magát a beszédre – a faragó emberek
kalyibája az, de senki se lakik ott ilyenkor. Csak mi vagyunk ketten a
havason… Ez a forrás itt van az aljban, a hol megállani szokás a
lovakkal.
– Megállunk itt?
– Egy órája jövünk már. A málnáshely fenn van – és felmutatott. Aztán
nyujtotta a karját, hogy lesegítse az asszonyt a szekérről. Azonban
csalódottan elfordult, mert az asszony könnyen leszökött magára a
szekérről. A legény lelépett a hegy derekára, letakarta a meggyülemlett
régi vizes faleveleket a földön, kivájta alóla a havasi forrást, aztán
kifogta a lovakat, a kenderkötőfékeket megerősítve a nyakukon, hogy
válogassák a vékony fűszálakat.
– A málnás fenn van, – ismételte s a zörgős zöld lapuk között utat
taposott, hogy az asszony követhesse. Az asszony parányi sárgagombos
czipőit nézte, lobogó szemmel.
Az asszony rá se nézve szólt: – Fáradt vagyok, István. Tán itt maradok
az úton…
– Nem, nem. Az árnyék ott fenn van a fenyő aljában.
– Vajjon járja-e az, hogy én itt magával buvóhelyet keressek, István s
itt hagyjam a bátorságos utat?
– Az út? Nincs út. Ki jár itt? Senki. – És merészebben unszolta a
vonakodó mosolygó asszonyt. Magasabban állva, a hófehér nyakra meredt
mentében és remegett.
Az egész erdő bágyadt volt a nap meleg lehelletére. A falevelek mintha
aludtak volna: s a szerelemre vágyó virágkelyhek lehajoltak. Fény
rezgett a meredek oldal lombjai között s a gyík úgy osont odább meleg
kőpárnájáról, hogy előbb apró kerek szemeivel megnézte a háborítókat.
– Milyen üde a fű, – mondta elevenen az asszony s lehevert egy fenyő
főldrehajló ága alá, koszorút fonva karjaiból a feje fölé s mély
lélegzetet vett. – Mily boldog vagyok. Sohase éreztem magamat ilyen
kicsinynek. Mintha csak egy hangya volnék, a kit észre se vesz a világ.
Mily rettenetes szép! Nem fél velem itt egyedül lenni, István?
A legény megnagyobbodott szemmel nézte és hallhatóan lélegzett.
– Nem is látszik ide a falu, se a világból semmi se látszik sehol. Csak
a borzasztó szép természet, a titoktartó hegyek, mélységek, egy ember
sincs sehol… Óh, igen boldog vagyok. Harapni, harapni, tépni szeretnék
valamit.
És kiragyogó fehér fogaival beleharapott a fenyő lehulló ágába s játszva
kapkodott a hintázó ágak után, – összecsapva a kezeit, kitörő kedvében
sikoltozva, s henteregve a zöld gyepen, féktelenül s megrúgott egy
heverő követ, mely dübörögve indult meg lefelé a meredeknek.
A legény letérdepelt a fűre és bátortalanul hozzáért az asszonyhoz… Nem
is tudta: mit tesz. Az asszony eltaszította s rácsapott a kezére. A
szeme kivillant: «Mit akar? – kiáltotta – szemtelen. Hogy mer érinteni?»
Majdnem sikoltott, de a következő pillanatban kaczagva nézett rá: «Málna
az ott igazán, fenn? Imádom a málnát. Szedjen nekem hamar egy hamvas
levelen, István s tegye ide az ölembe…» Hízelegve nézett rá s összetette
a kezét, mint egy gyermek.
A következő perczben azonban felugrott és előre szaladt, mert valami zaj
riasztotta meg, körülnézett. A legény ostobán állott egy málnalevéllel a
tenyerén.
A lovak kapálóztak a forrás mellett alant. Előbb felrúgott mind a két
állat dühösen.
Az asszony zavartan kiáltott a legényre: «Hát jöjjön, jöjjön… nézze, a
lovakat nézze… megbolondultak.»
A lovak fölemelkedtek a hátulsó lábaikra, vadon rázták a fejüket,
felhorkantak – aztán nagy zajjal, robogva iramodtak vissza az útra,
lecsapva az erdő sűrűjébe őrülten, kapálózva.
A legény, mintha valami kábulásból ébredt volna meg, az állatok után
orditott és káromkodott. Aztán a kalapját a földhöz csapta és
nekiiramodott a messzejáró lovak után.
Az egész oly váratlanul és hirtelen történt, mint a villámütés. Az
asszony ijedten nézett utánuk. Azonban mindjárt a háta mellől egy
ismeretlen hang így szólt:
– Lesheti asszonyság… A lovaknak a fülébe égő taplót én dugtam és azokat
ma nem látja meg. A gazdáját se… Lesheti…
Egy erős, kigyúlt arczú, magas parasztleány bujt ki a fenyőfa lombjai
alól.
– Én vagyok, Jusztin… pedig úgy néz reám asszonyság, mintha sohase
látott volna… én Jusztin vagyok, a Domokos István szeretője. Én vagyok,
egyedül, én várok arra már rég, hogy egyszer ketten legyünk
szemtől-szemben. Csak én vagyok, Jusztin.
Az asszony visszalépett remegve: – Mit akar tőlem? – kérdezte.
– Mit akarok? Semmit… Látni akarom szemtől-szemben azt a híres
asszonyságot, a ki elveszi a szeretőmet s jó parasztos úton kimódoltam,
hogy egyedül kapjam magát. De hát ne remegjen úgy. A szeretőmmel nem
félt egyedül lenni, hát miért fél tőlem? Hiszen maga az erősebb, mert
őtet elvette tőlem.
Az asszony átfogta a fenyőfa derekát. Az arcza vonaglott ijedtében: –
Mit akar? – rebegte.
– A _kezem_ erősebb. Én kaszáltam versenyt a szeretőmmel a Szakadátban…
de a maga szeme erősebb. Mégis most lehánthatom azt a szép fehér bőrét
az arczáról, hogy örökké jel maradjon rajta és kivájhatom a rossz
szemét, hogy ne rontson meg többet senkit, de nem azért jöttem csak. Ott
az élen futva kisértem a szekeret, a merre jöttek, majd kiszakadt a
lelkem… lássa, rongygyá tépte a gunyámat a tövis s felvérezte a kő a
lábamat. De nem fáj! Itt kapom egyszer, végre, szemtől-szemben… azt a
híres úriasszonyt, a ki elvette a szeretőmet…
A leány melle emelkedett, tán a fáradtságtól, tán az indulattól. A
hangja mély, durva, szakgatott volt. A levegőt a fogai között szívta s a
karmait bevágta a tenyerébe.
– Szemtől-szemben… csak ketten… a hol egyformák vagyunk, az Úristen
színe előtt. Nem… én nagyobb vagyok, mint maga és fiatalabb. Maga nem is
fiatal már… Maga nem is szép. Mivel rontotta meg Istvánt? Ezzel a
tejarczával? Hiszen a szeme kicsi is… Nem is közénk való. Mit akar itt?
Mi kell itt magának?
Élesen kiáltott. A visszhang visszaadta egy-egy szótagját. A szeme
égett, mint egy furiáé. Előre lépett indulatosan s megragadta dühvel az
uriasszony virágos köntösét s megrázta durván: «Csuf vagy, undok vagy…
az ördög vagy» kiáltotta.
Azonban mégis megállott.
Megállott… a keze lehullott s az indulatban kimerülve, bizonytalanul
pislogott; félig elfordult s egy csukló, tagolatlan hang szakadt ki a
torkából. A dühe csak eddig tartott. Az idegei ellankadtak s egyszerre a
szeméből kibuggyant a köny.
A rettenetes némaságban, az indulatban kimerültek lábai alatt perczegő
halott falevelek nesze hallatszott. Az úriasszony lehajtotta fejét s a
parasztleány ifjú testét megrázta a feltörő zokogás.
– Nem igaz – fuldokolta, – nem igaz, hogy csúf volna… Maga szép és
minden gyönyörű, a mit visel… A mi kezünket feltöri a munka, az
orczánkat lesüti a nap… Magának mindene finom, puha s jószagú a levegő,
a merre jár… Mit is akarunk mi? De maga miért jött ide? Mit keres itt?
– Mi igen jól voltunk itt, a míg maga nem jött… Ő megelégedett velem s
én megvártam őtet, a míg a katonaságnál volt. Csak azt vártam, hogy
kiszabaduljon s akkor… a ház is az enyém… a lovak is az enyéim s a
földek is az enyéimek… Neki sincs senkije, csak az anyja s nekem senkim
sincsen, csak ő. Együtt dolgoztuk volna földünket. A pap is tudott már
róla s az István öreg anyja is odaköltöztette az ágybelijét hozzám. És
akkor maga idejön, hogy meggyógyuljon a sósvizen – és aztán vége lett
egyszerre mindennek.
– Még ő hozta ki a maga portékáit a városból az én lovaimmal. Egy kevés
pénz mindig elfér a szegény embernél… de azóta egy jó szavát se
hallottuk… Mert ő minket durvának talál, mióta magát meglátta… Mondott
valamit maga neki? Mondja meg… Mondja meg az üdvösségére, mit adott be
neki? Elmegy hazulról és hazajár egy jó szó nélkül… Éjjel elbogarzik
valamerre s ha azt kérdezem: «Hova mégysz?» utálattal néz reám. Nem
fogja a dolog, se az étel, se az ital… Az István anyja azt mondta: «Itt
asszony lesz a dologban… ügyeljük meg…» Maga volt az… maga…
Indulatosan a homlokára húzta a fejkendőjét s állán bogra ránczigálta.
– Az úriasszony… maga volt az… a ki unta magát nálunk s mulatságot
keresett a szeretőmben… Ellopta az úriasszony, elcsalta egy kisség… Ha
István felkelt, a maga lakásának a nagy kertjében bujt el a füzek
között, hogy meglássa magát, mikor felkelt; az ösvényen messziről magát
kisérte, messziről, ha a vízre ment, és éjjel… ah, hallottam – magához
beszélt, mikor énekelt az eger-bokros berekben…
Előremerengve panaszolta el a kis martiromságát s nekikeseredve
folytatta:
– És láttuk, hogy maga észreveszi a parasztlegényt unalmában… Néha
szólott neki. Miért nem hagyott neki békét? Tán megszerette őtet? Hát
mondja meg s akkor nincs mit egyebet tennünk, mint hogy elmenjünk a maga
útjából… Néha kinyitotta a tábláját éjjel, a míg ő énekelt… s
kikönyökölt. Mit akar vele? Hiszen magának van odahaza magához valója… s
ez csak egy szegény parasztfiú, a ki éppen jó nekem, én meghalok, lássa,
ha elveszi tőlem…
S szenvedélyesen szembe fordult vele.
– Óh, hagyja békén őtet… az Isten megjutalmazza érte.
A sírás ismét elfogta; az ajaka ellágyúlt és az arczáról patakzott a
köny.
– Hagyjon békét neki… én már nem tudok segíteni, ha maga nem segít
rajtam. Oh, menjen el már innen… menjen el már hamar… Azért futottam a
szekere után, hogy széttépjem ezt a szép orczáját s már sírok, lássa, és
rimánkodom… Én igen szerencsétlen vagyok s ő is szerencsétlen lesz,
mikor maga eldobja őtet… mert el fogja hajítani őtet, minthogy ő csak
egy szegény parasztfiú… Egy kis mulatságért miért öljön meg minket;
pedig én sohase bántottam magát…
A kezét alázatosan, lágyan végig vonta az úriasszony virágos ruháján s
hizelegve nézett, könnyein át a szemébe.
– Egy kis mulatságért miért szenvedjen annyi ember… na, úgy-e, na? Aztán
jó lenne ismét minden, ha maga akarná… s öregségünkre is áldani fogjuk
magát…
S szenvedélyes örömmel felkiáltott egyszerre:
– Hiszen maga is sír… Látom a szemét… óh ne forduljon el, én látom,
látom a könyét… Hiszen maga nem gonosz… én ismerem már a szivét, de ne
féljen sírni… senki se látja a világon, csak az Isten.
És kaczagva, sírva, átölelte a szép úriasszony térdeit.
– Én elvezetem magát szépen haza az ösvényen… semmi baja sem lesz, ne
féljen… Aztán elfelejtjük mind a ketten ezt a napot… óh nem… Ezt az
egyet nem felejtjük el, hogy maga sírt… sírt és megment minket…
Valami havasi füttyös madarak diadalmasan sikoltottak a bikkek ágain; s
az áldott békés nap fényesen beragyogta az élet, a hol összeölelkezve
két asszony állott, egymásra nézve, mosolyogva.
Az utolsó levél.
«Napok óta bolyongok, Ilona! és nem fogok visszatérni hozzád.
Csak olyan drága vagy a szivemnek, mint akkor, mikor a kezedet a kezembe
tette a pap az oltár előtt – és elmegyek mégis valahová és elkeveredem
valamerre, hogy sohase lássalak titeket. De hogy se gonosznak, se
bolondnak ne láss… mielőtt elfutok a boldogságom elől – szólanom kell
hozzád. Irok. A keserűség elborít. Vajjon megértesz-e?
A gyermekünk űz el mellőled, Ilona! a mi gyermekünk, a kit alig láttam
még. Szorongva gondolok csillámpoló kék szemeire, pelyhes koponyájára,
ránczos kezecskéjére. Igen boldogtalan vagyok s a mint rovom e sorokat,
hallom az altató dalocskát, a mit felette dudolsz – és sírok.
Igen érzékenyek az idegeim, vagy beteg vagyok. Tudom is én?
E lobogó gyertyaláng visszavilágít arra az estére, mikor mellőled
elhívtak az operáló asztal mellé – és félek magamtól.
Emlékszel-e?
… Valamit játsztak a színpadon. Nem tudom, mit. A szivem csordultig volt
veled, Ilona! Téged lélegzettem, téged láttalak, téged hallottalak,
benned éltem, gondolkoztam; irígyeltem a levegőt, mely reád sugárzik. A
páholynyitogató asszony a felvonás között bejött s így szólt hozzám:
«Doktor úr, sietve hívják… egy haldokló gyermek anyja vár idekinn».
Alig értettem még a szót, de te azt mondtad: «Miért nem megy?» Valamit
szerettem volna éppen akkor súgni neked… a mi azért akart kivirágozni az
ajakomon, mert a te biztató mosolyod melegitett rá… Ezért vonakodtam a
hívó szóra mindjárt elmenni s így szóltam: «Egy beteg gyermek anyja
keres? Miért nem vár? Honnan való?» «A kórházból való asszony, – így
felelt. – Oh, megfulad a gyermeke… azt mondja.» «Hát miért nem siet?»
Így szóltál te reám és én felugrottam a te szemrehányó tekintetedre s
kalap, kabát nélkül rohantam le a lépcsőn.
– Oh, megfúlad a leánykám, megfúlad mindjárt a leánykám! – nyöszörögte
egy keszkenyős asszony a színház előtt s megragadta a kezemet. Fussunk,
fussunk, mindjárt meghal. Az ápoló mondta, hogy a doktor urat itt a
színházban találom meg. Fussunk… meghal mindjárt…
Éles hideg szántott át a hajadon fejemen. «Várjon, – mondtam, – a
kalapomért futok fel s megyünk rögtön…»
De a mint visszarohantam hozzád, Ilona – a helyemen ült egy úr, a kit
utáltam. Tán csak akkor lépett be a páholyba, – de te rámosolyogtál és a
kezed az ő kezében pihent. Mintha gyilkos kés sikkadt volna be az
agyamba. «Bocsánat», hebegtem. A lélekzetem elakadt, valamit akartam
mondani és lekaptam a kalapot a fogasról és kirohantam. Tudom, hogy
elhomályosodott a folyosó előttem s alig bírtam lebotorkázni a lépcsőn.
A kétségbeesett anya megragadta a kezemet, és a mint hurczolt a végtelen
sikátorokon, támolyogtam, mintha fejbevágtak volna. A kórterem ajtaja
előtt már hallottam a sípoló, kínos, éles hangot, mely a fuladozó gyerek
torkából sikolt ki.
Mind el kell mondanom e részleteket, hogy megérts, Ilona! Félek, hogy
belezavarodom e dologba…
Csak benéztem az ajtón. Az ágyon hentereg a beteg gyermek. Az arcza
színe szederjes kék; a szeme bágyadt, beesett s a mint rápillantok,
látom (óh most is látom) behúzódó, emelkedő, vonagló mellét és hideg
verejtéktől gyöngyös homlokát. Oh! a másvilágból való harmat ez már… Nem
sír, és hangot se ad, csak sípol, sípol a torka és hánykolódik egy
vánkos tetején.
– Mindjárt – mondtam. Megfogtam a kezét. A fejem egyszerre kijózanodott.
A csipeszekért, a késért, a canul után fel kell futnom az emeletre, hogy
megnyissam a gyerek porczgyűrűit. «Ne féljen, – szóltam az anyához – ne
féljen… megmentem őtet… Várjanak, egy percz sincs veszteni való.»
Az ápoló künn csavargott valahol. «Fogja meg a gyermeket, – mondtam az
anyának – ne féljen.» És egy ugrással voltam fenn, hogy megkeressem az
eszközöket.
Az anya kétségbeesetten borult a gyermekre. Erőszakkal kellett felemelni
róla. Görcsösen belekapaszkodott, mintha azt hinné, hogy semmiféle halál
nem férhet az ő gyermekéhez, míg ő öleli őt…
Világos fejjel, biztos kézzel nyultam a gyerekhez. Egy percz az egész
operáczió. Bemetszettem. Ekkor így szóltam: «A canult adja ide…»
– Mit? – kérdezte az anya meredt, értelmetlen tekintettel s szorítja a
karomat: «Mit?» – kérdezte. – «Az Istenért – kiáltottam, – a kezemben
fulad meg a gyerek.» Kifeszítettem a vágást a csipeszszel. Tudtam…
tudtam, hogy megmentettem őt… «A canult, – kiáltottam, – siessen.» A
szederjes arczból kérdezve néz reám két fájdalmas gyermekszem…
– Nem tudom, mi kell, – dadogta az anya s mind a tíz körmét
belekapcsolta a karomba.
– Oh! A fejem szédülni kezdett. Mit tegyek? Ekkor így szóltam: «Tartsa e
fogócskát… tartsa, elmegyek… megkeresem a canult.»
Hol lehet? Tán fenn feledtem az asztalon. A fejem meg volt kínozva. Az
anya eszeveszetten kapaszkodott belém: «Hova megy? – sikoltotta. – Nem
eresztem… nem, nem… meghal, ha itthagyja.»
– Ereszszen, – riadtam rá, – nincs veszteni való időnk. S kiszakítottam
magamat a kezéből és rohanok fel… A canul az asztalon nincsen… a
szekrényben nincsen…
És ekkor a kapkodásban egy világos, puha kalapra téved a szemem. Ah,
minden ördög ellenem szegül. A kalapot kicseréltem a színházban… Azon
emberé ez a kalap, a kit gyűlölök s a kire te mosolyogtál, Ilona.
Elcseréltem a kalapot a zavarban. És ő ott maradt melletted… míg én
viaskodom a rettenetes halállal. Hozzád szól… füledbe suttog… érinti az
ujjadat… Minden vérem az agyamra szökkent. Vajjon nem kicsinált gazság-e
az, hogy éppen engemet hívnak ide? S míg én emésztődöm itt, – tégedet a
mézes szók nyálával burkol be úgy, mint a pók a hálóba kerített legyet.
Óh, gazság… gazság… Azt hiszem, felordítottam kínomban. Mit tegyek?
Odarohanjak-e, hogy megfojtsam a gazt? Nem tudtam gondolkozni. A
kórterem csontvázai rámvigyorogtak. Nem. Kijózanodtam. A gyermek halódik
ott lenn. Mentsük meg előbb.
Végre.
Ott állott a canul az asztal közepén egy üvegtálczán. Megdörzsöltem a
szememet, hogy lássak. Felragadtam és rohantam le.
Az anya az ágy mellett állott. Odaléptem. Akkor az anya megfordult, mint
egy őrült s reám rohant.
– Gazember! – ordította. – Megölted a gyermekemet… Te gaz, gaz… –
sikoltotta. – Az Isten verjen meg minden szenvedéssel. Gyilkos vagy,
gyilkos…
A gyermek mozdulatlanul pihent. A szeme felakadt. Mintha üvegből fújták
volna. Az ajaka félig nyitva. A nyakán finom vérerecske szivárog le. Míg
fenn tétováztam… megfuladt…
*
Ekkor hagytam ott a kórházat, Ilona, s menekedtem a falura. Nem tudtam
volna folytatni a mesterségemet. Leszek paraszt, szántok-vetek. A hogy
elfelejtett engemet a kegyelem, akképen elfelejtem a tanult
mesterségemet, melylyel öltem. Elbúvok az emberek elől, a bűnbevivő
szerelem elől…
De lehet-e felejteni?
Azt az üvegből fújt gyermekszemet; egy kétségbeesett anya sikoltozását –
el lehet-e felejteni? Éjjel és nappal környékeznek. A pacsirta énekében
is az anya sikoltozását hallom s a nyiló vadvirágban is ama szemet
látom. Minden erősebb szó összerázkódtat s minden sóhaj elérzékenyít. A
kandalló-tűz duruzsolása, a nap perzselésére perczegő búzamező… őket
juttatja az eszembe.
Tudtam, hogy össze fogok zavarodni.
Vizsgáltam magamat; rendetlen érverésemet, összezavarodó agyműködésemet.
Könnyen felejtek; mindenért felizgódom; és mindjárt sírni tudok, ha
félek, ha elbúsulok… Erőtelen leszek most és kifeszül minden idegem a
következő perczben, hogy meg tudnék fojtani egy bikát. Éreztem, hogy el
fogok veszni, el kell vesznem.
Orvosságot kerestem.
Mint a hogy a fuladozó kapkod a mentődeszka után, szinte öntudatlanul,
elkezdtem görcsösen keresni a kiutat és – óh, ne utálj meg, Ilona – így
nyujtottam ki a kezemet ismét utánad…
Nem a szerelmes szív sóvárgása vitt vissza hozzád ismét, hanem a
rettenetes félés… az iszonyú sötét semmitől való ijedelem. Ez vitt
vissza hozzád.
De csak addig, Ilona, a míg megláttalak. Ekkor a régi érzés lobbant fel
ismét bennem, mint a hogy a hamuval betakart senyvedő üszök az első
érintésre.
Te reám mosolyogtál. A régi mosolylyal, – úgy láttam. Lehet, hogy
csalódások, lemondások árán ereszkedtél le hozzám: elfonnyadt, szegény,
szenvedő emberhez. Mi hozott vissza tégedet? Én kerestem-e a feleletet
erre?
És miért keressem? Hiszen boldogultam. Édes melegség járta át ismét a
szivemet; a vérem megpezsdült s úgy láttam, hogy benned minden bú,
félelem, kétség és fájdalom felolvad… Ilona! te vagy a bátorság, a
feledés, az élet.
Elvittelek magamhoz. Az én vén házamba, a hol az apáim megelégedetten,
boldogan éltek annyi időkön át.
Szorítottam a kezedet, ha a torkomat fojtogatta az alattomos ijedelem és
megbátorodtam; megérintettem a köntösöd libegő fodrát, ha szorongtam,
hogy sírni fogok – és megvigasztalódtam; és hadarva, hangosan fecsegtem,
ha azt éreztem, hogy lenyűgöz a csendesség.
És kiláboltam volna a betegségemből. Én tudom, hogy kigyógyultam volna.
De akkor jött ama gyerek.
Az enyém.
És a mint jött a világra, panaszos, síró hangjával, – óh – tudtam, hogy
végem van.
A bábaasszony behozta hozzám.
– Fiú – így szólt.
A gyermek ősszecsucsorította az ajakát, a szeme körül ránczok képződtek,
a gégéje megmozdult és felsírt.
Rettenetes.
Láttam ama gyermeket a kórházban, a ki megfulladt.
És elrohantam hazulról. Megőrülnék, ha hallanám a sírását tovább.
Az életösztön űzött el mellőled hazulról. Sírj érettem.
Sohase fogsz hallani rólam. Neveld a gyermekünket a kötelességtudásra.
Én abba vesztem el, hogy mikor kötelességem lett volna egy gyerek
életére ügyelni – tégedet szerettelek…»
A bibliás ember.
Egyszer egy nagyszakállú paraszt telepedett le a sétatéren nálunk a
padra. Nagy zsákot helyezett el maga mellé.
– Mit árul, bátya?
– Bibliát, uram.
– Azt-e? Papi ember maga?
– Én aztán nem, uram.
Valami kántoros, éneklő, ártatlan hangja volt, mely semmiképen se
harmonizált trabális nagy testével.
– Ösmerős a beszéde, bátya.
– Balognak hívnak, uram, Balog Jób a nevem, innen a víz mellől.
– A szekeres Balog… az út hajlásánál, a kereszt mellől. Tudom, bátya… De
akkor nem eresztette ki a szakállát, Jób bátya…
– Most más a kenyerem, uram. Egy baptista papnak a pakkját hordoztam…
bibliákkal jártunk, a ki elment… el… az igazak örömébe. Azóta járok
magam a szent könyvekkel s hirdetem az Ur igaz igéit…
A sétatér a koppadt kis poros fák alatt egészen üres volt. Emlékszem,
hetivásár előtt való napon voltunk, mert a boltosok sátrakat vertek a
piaczon. Csak a vízerecske csorgott az árokban, a sétatéren a kutyák
játszadoztak.
– Szegény kenyér, bátya.
– Gazdag kereset az üdvösségre, uram.
Kenetesen mondta, fölfelé facsarta apró szemeit, úgy, hogy csak a fehére
látszott. Leültem mellé.
– Azután, mégis csak a maga házában lakik, a kereszt mellett, Balog Jób?
– Én? Nem.
– Hanem?