elkedvetlenítette a könyörgés, mely megillette. Hogy a meghatottságát
elleplezze, tettetett haragos szóval támadta meg:
– Menjen el. Hát azt hiszi; hogy én a maga rongyos ura után kapkodok?
Süsse meg. Semmi közöm hozzá. Hát elkergetem, jó, ha hozzám fog szólni…
Az asszony ismét megragadta a leány kezét s félig kaczagva, félig sírva
mondta:
– S nem is lesz köze hozzá? Ugy-e? Ne beszéljen ilyen érdesen hozzám. Én
már tudom, hogy a maga szive jó. Az Isten megáldja érette…
Az úton egy zajos társaság törtetett fel a hegyen. A parasztasszony
kiugrott a kert ajtaján, betette, letörülte a könyeit és csendesen,
boldogan ballagott be a városba.
*
Mégis másnap – vasárnap volt – a cselédszerzőhöz indult. A
nyughatatlansága, a czifra kisasszony igérete daczára, nem akart
elmulni. A mellében szüntelen rebegést érzett s valami szerencsétlenség
előérzete zavarta. Itt kell maradnia a városban, hogy szemmel tartsa
őket.
Az éjjel egy falujabelije cselédleánynál húzódott meg s be se hunyta a
szemét. Nagyon összetörődött és jó reggel mindjárt kiindult az útjára.
Még alig járt valaki az utczán. A tejesleányok siettek a kandéraikkal s
vízvezető csapja mellett sokadozott egy csorda cselédnép vihánczolva. Az
a leány, a kinél hált Zsuzsa, kikisérte egy darabon. Az utcza szegeletén
így szólt hozzá:
– Szedd össze magadat, Zsuzsa, mert ott látom a gombolyagban Gábort, az
unokabátyádat, a ki annyit forgolódott körülötted leánykorodban. Ő itt
szolgál a szomszédomban. A hogy te férjhez mentél Pálhoz, mindjárt
bejött a városba szolgálni. «Nem tudom nézni őket odahaza», ezt mondta
búsan. S nézd… nézd a tűzrevaló! Hát nem vett észre már tégedet.
Egy csontos, nagyorrú, himlőhelyes, erős legény nagy lépéssel igyekezett
feléjük s hangosan messziről kiáltotta:
– Hol jársz itt, Zsuzska, a hol a madár se jár?
– Hát… szolgálni jöttem.
– Szolgálni? Elfogyott a boldogságod otthon, hogy a városra szorultál?
– Miért? Az uram is itt szolgál.
– De nem veled, Zsuzska. Meg vagy hitványkodva, lelkem. A rózsákat
leperzselte az orczádról a nagy boldogság.
A cselédleány közbeszólott:
– Rosszul aludt Zsuzsi az éjszaka. Csak tegnap jött be gyalog a városba.
– Rosszul alszik ő azóta, hogy Sebes Pál bekötötte a fejét. Rosszul
beszélek, Zsuzska? Az Isten hozott különben, lelkem. Helyet keressz? Hát
nem az uraddal egy helyre mégysz?
Az asszony arczát az indulat kigyujtotta:
– Ne bajlódj velem, Gábor. Örvendj, hogy nincs bajod velem, ha úgy
lehitványkodtam.
– Én bizony búsulok érte most is, lelkem. Mert azért, hogy elpártoltál
tőlem Sebes Pálért, csak a legszebb kicsi fehérnépnek maradtál nekem
ezen a világon.
– Ne legyek másnak már…
– De az nem vagy másnak, csak nekem egyes-egyedül, látom. Az urad mással
járja a bolondját, egy strimflis, papucsos leánynyal. Nem ismered még?
Az a szeretője. Aztán van-e helyed már itt, Zsuzska?
Az asszony szó nélkül elfordult a legénytől és megfogta a cselédleány
kezét.
– Az nem igaz, tudod, Gábor, – mondta rá se nézve. – Itthagylak, mert
hazug vagy.
A legény elejébe került.
– Ne haragudjál rám, Zsuzska, ha megbántottalak. Tán hazudtam? Hiszen
majd meglátod, hogy én ámítlak-e vagy más. De ha keserítlek is, Zsuzska,
szeretetből teszem. És azt ne felejtsd el, hogy még a véremet se
sajnálnám érted most is. Én nem hazudok. Rosszul szóltam? Ne utálj meg
érette, Zsuzska.
Az asszonyka unva legyintett: «Nem, – felelte – nem bántottál, Gábor, de
dologba megyek. Hagyj békén az utamra».
A legény a két kezét nyujtotta: «Ha nem haragszol, – mondta – gyere
velem délután, Zsuzska. Legalább megjárod a várost velem. Hol leszel
délután? Mi?»
– Nem tudom – felelte és sietve menekedett el.
Majd megfúladt. Tehát mindenki tudja, hogy Pál elfordult tőle? A
keserűség ismét elborította. A czifra leány hazudott. A sírás fojtogatta
s az ökle összeszorult bosszúvágyában. Mintha csak rátaposott volna
valaki s szeretné megharapni a lábat, mely eltiporja őtet. De kiét?
Mindenki erősebb mint ő. Az ura elkergetheti őtet; a czifra, hazug
kisasszony se mutatósabb, mint ő. Csak a sírás… a sírás marad meg neki
egyedül. Mindenki tud az ő gyalázatáról.
Czéltalanul barangolt. A cselédszerzőt elfelejtette. Valamit tennie kell
azonban, de mindjárt; mert meghal, ha nem tehet valamit. Szembe tudna
nézni az eleven fergeteggel is gyilkos keserűségében. A fekete
ürességből az unokabátyja csontos, nagy, erős teste válik ki a szeme
elé. Vele bosszúlhatná meg magát. De kin? Az ő édes urán? És melegség
áradt át rajta. Dehogy… Az életét is odaadná azért, hogy megmentse Pált,
ha veszedelem fenyegetné.
Az unokabátyja. Valamikor Pál felindulva látta, ha Zsuzska körül
forgolódott: «Nem akarom, – kiáltotta Pál, mikor a katonaságtól
hazakerült, – hogy valaki nézzen reád s a Gábor fejét széthasítom, ha
meglátom, hogy hozzád szól; mert én tégedet egyedül magamnak akarlak
megtartani». Ez akkor volt, mikor megesküdtek egy egész életre. Féltette
Gábortól s ez őt akkor oly boldoggá tette.
Hátha ismét feltámadna Paliban ez az érzés, ha látná, hogy Gábor el
akarja venni őt tőle. Hátha erre Pál otthagyná a várost
féltékenységében.
Óh ez a reménység egyszerre kizöldűlt és kivirágzott benne. Mosolygott.
A megelevenedett városban taszigálták a járdán Zsuzskát. Nem is érezte
elmélyedésében. Ha ő szépen kicsinosítaná magát s Gáborral kézenfogva
járulna Pál elejébe: vajjon nem lobbanna-e fel az urában a régi
kivánság? Óh, ha megverné Zsuzskát… Mily boldogság lenne. Ha megverné…
Egészen kipirult ebben a boldog reménységben. Azt jelentené, hogy még
szereti őtet az ura…
Nem tudta, mit tegyen? Hirtelen megfordult, hogy ismét megkeresse
Gábort. Szinte futva érkezett oda.
Az utcza szegelete már üres volt. A cselédek hazaszéledtek. Mit tegyen?
végigment az utczasoron s benézett minden udvarra Gábor után. Nem
találta meg. Nem volt szerencséje. Azonban megbátorodott ebben a
hitében. Csintalanul nézgelődött szerteszét.
A város végén való kis putrik soráig ért el tervelgésében. Ott megehült
s bement egy kis kocsmába. Egészen megfrissült. Nagyon bízott ebben a
tervben. Kicsinosította magát. A csomagjából kisimította összegyűrt
ruháját, fehér gallérját, kézelőjét: megigazította szép szőke haját s
boldog izgalomban megpirult. Meg volt elégedve magával.
Valahol harangoztak a templomban. A keze imádságra összekulcsolódott
önkéntelenül. Szaporán elsietett a templomba s a boldogtalan, szenvedő
asszonyok édes, örökös patronája oltára elé borult. Szinte nyögésben
szakadt fel a fohász a lelkéből a dicsőséges Szűz Máriához. Ő meg fogja
segíteni őtet.
A délelőtten a városon túl, egy görbe fűzfa tövében álmodozott. Nagyon
bizonyos volt a dolgában s a délutánra nyugodt volt az iránt, hogy
Gábort meg fogja találni. Meg is találta. Ezt egészen természetes
dolognak tartotta. Mosolyogva közeledett feléje:
– Tégedet kerestelek, Gábor, – mondta mosolyogva, – te kívántál s én jó
szívvel megyek veled, hogy járjam veled végig a várost ma délután. S
kezet nyujtott neki s hozzásimult.
A kezét a nagy, otromba ember kezében hagyta s kaczéran nézett rá.
– Nem igaz, – mondta a boldog, erős ember, – nem igaz, a mit a reggel
mondtam neked. Te nem hitványkodtál le, hanem megszépültél, Zsuzska!
Mintha valami jó dolog történt volna veled. Még sugárzik a képed. Gyere
no.
A piacztér tele volt a sétáló cselédnépekkel, taszigálózva, kaczagva
járkálva le és fel. Ez az ő szabadnapjuk. Némelyik megszólította Gábort:
– De szép szeretőt szereztél magadnak. Most csípted?
– Én neveltem magamnak, – mondta vigyorgó dicsekedéssel.
Zsuzska kissé tartózkodva távolodott el szégyenlősen Gábortól: «Én a
másé vagyok», súgta.
– Igen, de azt ezek nem tudják, – felelte Gábor s megszorította az
asszony karját.
Mindegy. Az a reménysége, hogy visszaszerzi az ura szeretetét, a
szemérmességet legyőzte s kaczér féltekintettel nézett a Gábor fénylő
szemébe. A piacztér szegeletén a hegyoldalnak felindult valaki.
– Ügyelj, Zsuzska, az urad ebben az udvarban lakik.
– Csak hagy lakjék. Mi közöm hozzá?
– Nincs közöd hozzá? Akkor vivát, – mondta diadalmasan és félkarjával
átkapta az asszonyka derekát.
Zsuzska egészen elsápadt, de nem viaskodott, hogy kiszabadítsa a
derekát. A szemét azon a kerten járatta, a hol az ura lakik. Vajjon nem
látnák-e meg őtet?… Messziről látta, hogy az a kis ajtó – a honnan
szégyennel menekedett – nyitva van. Szinte szédelegve botorkázott
felfelé.
A kertben, az ajtó mellett, két széken ott ül az ura és a czifra városi
leány, közel egymáshoz hajolva. Az ereje elhagyni készült. A szemét
lesütötte és hozzásímult Gáborhoz.
A czifra leány ujjal mutatott reájuk és valamit kérdezett Páltól. Arra
mind a ketten hangosan felkaczagtak. Oh, egyenesen a Zsuzsika szivébe
nyilalt ez a kaczagás. A lépését meglassította. Egy szót se szólottak
hozzá. Gábor lustán tovább vitte édes terhét a hegy ellenében.
– Azok jól értik egymást, – mondotta.
Az asszonyka torkán valami nyögésféle bugyborékolt fel, de nem tudott
felelni.
– Nem is titkolóznak a világ előtt, te magad is láthatod, hogy én nem
hazudok…
Az asszonyka visszafordult és közeledett a nyitott ajtóhoz. Gábor
húzakodott. Az asszonyka megállott az ajtó előtt és mintha csak álmában
tenné, így szólt mély sóvárgással a tekintetében:
– Látod… látod, Sebes Pál, megtaláltam Gábort, az unokabátyámat.
Pál felrántotta a vállát:
– Bánom is én, – felelte közönyösen.
A czifra leány csúfolkodva tette hozzá:
– Kapós fehérnép. Sokan szeretik…
Gábor elrántotta Zsuzsikát az ajtó elől.
«Bánom is én», – ezt mondta. Mintha fejbevágta volna. A derekát kihúzta
a Gábor karjából.
– Menj, – mondta kábulva.
Vége mindennek. Egy szót se szólt többet, hanem megfutamodott lefelé. Az
utcza szegeletén annak a városvégi kocsmának tartott, a hol a csomagját
hagyta s bárha szürkületbe hajlott már az idő, felragadta a bespárgált
holmit s nekivágott az országutnak, mely hazafelé visz.
*
Már nem kell ő Pálnak. Miért? Megcsúfult-e? Rosszabb lett? Mást miért
kiván inkább, mint őt, a kit kényeztetett, ölelgetett, csókolgatott
annyit?
A háza vaksötétben bujt el, mikorra hazaért. Valami szekeres-emberek
vették fel Zsuzsikát egy darabon: «Nagyon nehéz lehet a lelked»,
mondták, «nehogy valami kárt tégy az életedben s vele a mennyei
jussodban». Mert sötéten meredt maga elé Zsuzska és egy emberséges szót
se váltott a szekeresekkel.
A kapuján odahaza bebotorkált. Egy lélek se várta, csak a kuvasz,
vakkanva és nyalogatva a kezét.
Miért unta meg őtet Pál? A pitvar ajtajával bajlódva, félhangon beszélt
magának: «Nem vagyok elég finom neki. Itt minden szegényes és csúf. Ő
szebbre vágyik». Egyszerre ez ötlött az eszébe: «A ruhám a hibás, a
hitvány paraszti gunyám.»
Belépett. Hideg és penészes minden. A suhogó fersingek, a gombos czipők,
a tarka-barka harisnyák babonázták meg az urát. Sírva borúlt az ágyára s
a nehéz csendesség takargatta be. Oh, minden utálatos körülötte és
koldusos. A csizmája kopogós, a fersingje tapintata durva, a keszkenyője
szúrós és savanykás szagú.
A reggel a hideg padkára kuporogva találta. A szégyene égette. Minden
undok lett körülötte a szemében. A kotyogós, bányai veresre mázolt ajtó,
az öklömnyi ablakok, a rongyos bútorok. Ezek idegenítették el Pált. A
füves udvartól a sárral tapasztott padlásig: gyalázatos mind. A házat az
apjától jussolta, de ők ketten csinosgatták kedves reménységgel. Még
bölcsőt is szereztek. Az sem kellett. A torka kiszikkadt a vágyában. Ha
odaküldött volna a kegyelmes Isten egy parányi, pislogó babát, – ah,
akkor itt ringatná halk dudoló szóval Pál a bölcsőt…
Senkije, semmije immár.
Csak a karton-köntös csábította el… Babát nyujthatna még a kegyelem, de
a paraszti holmit, ezt – utálta meg Pál. Ha itt megváltozna minden
hirtelen, ha Zsuzsika olyan virágos kalapot viselne, keztyűs kezében egy
fényesnyelű napernyőt hordana és szemében, ha mosoly ragyogna, a
helyett, hogy köny buggyanjon ki rajta, – Pál holnap itt lenne
szégyenkezve a multért, szerelmes szóval a száján.
A szomszédjait ostobáknak és rongyosoknak találta. Mintha egy más, szebb
világból esett volna le ebbe a nyomorúságba. Apró kis történeteiket
unta, tanácsaikat lenézte. Éjjeleken át emésztette magát, forgolódva
hideg ágyán. Ha ő azt akarja, hogy ne úgy veszszen el, mint egy eldobott
rongy: tennie kell valamit. Változtatnia kell az életén. Újból kell
megformálnia az életét; olyanná kell tennie, a hogy Pál szereti.
Az ura… az ura. A vérének minden cseppje tele volt vele. Mindent, a mit
látott, hallott, hozzá kötötte. Érte szeret, érte utál. A miből
hiányzott Pál, feneketlenül üres az.
Egyszer vissza kell térítenie őtet. Úgy öltözködnie, a hogy ő szereti,
úgy kell viselkednie, a hogy ő kivánja.
Elhanyagolja a házi dolgait s sepertelen pitvarában szövögeti álmait.
Vágyában ezer terv születik meg az agyában és mindenikre kész, csakhogy
még egyszer magához visszacsalja őt. Ha e minden holmi árában, – a mit
édes reménységgel csínosgatott, építgetett – visszatéríthetné még
egyszer, óh, be szívesen eldobná.
Eldöntötte: eladja mindenét és annak az árában kicsinosítja magát úgy, a
hogy Pál szereti és úgy fog élni, a hogy Pál kivánja.
Előbb tervezgetett csendesen: miképen tudja értékesíteni mindenét, aztán
mint kaczérkodja vissza Pált? a karton-köntösöket már látja, a miket
felölt; fersingjét fel-felkapkodja, hogy megtanulja, mily mozdulattal
kell megrészegítenie Pált és tenyérnyi tükrén próbálgatja a mosolyt,
mely megigézi őt. Aztán beköltözik a városba, melléje. Ringva járja
végig tapaszos háza szobáját, a hogy a városi rossz leány hintáztatja
magát; s durva ingjét a mellénél kifűzi, hogy megsoványkodott vállának
az állását vizsgálgassa.
Aztán minden portán bekopogtat és ajánlgatja a házi egyet-másait.
Egészen betege annak, hogy nem sietnek eléggé a ravasz parasztok a
vásárra. A ki jön, az is leszólja, lekicsinyli, a mit ajánl nekik, hogy
majd ingyen kaphassa meg. Zsuzsika szinte félálomban jár-kel. Alkudozik,
ajánl, rimánkodik: «El akarsz kerülni tőlünk?» kérdezik tettetett
részvéttel. «Az uram kivánja így», felel s tán hiszi ő maga is.
A nyár melege már perzseli a sárguló búzát a mezőn. És még mind
sokadoznak a parasztok. Szinte sírva köti rájuk a házbelijeit, földjeit.
Ő csak egyet lát; Pált, odabenn a városban, a ki egy gonosz, fajtalan
fehérnéppel szeretkezik. A pusztulás, mely körölötte támad, mind
derűltebbé teszi s a kiürülő szobában mind szabadabban gyakorolja magát
a kaczér járásban, cziczázó futkosásban. Ha valaki látná, azt mondaná,
hogy az eszét vesztette el.
El… bizonyosan elvesztette, mert csaknem vidám, a mint egy ünnepnapon
felülhet a szekérre, sok pénzzel a zsebében, – otthagyva az áldott
fészket, melyben felnőtt, a hol boldog volt, – hogy elmehessen az ura
után. Ő tudja már a módját: mint fogja visszaédesgetni őt…
Egyenesen abba a kis, városvégi boltba megy, melyről annyit álmodozott.
Ott ékesítik ki Zsuzsikát. Mindent adjanak neki, a mit a városi leányok
viselnek. Tetőtől talpig öltözködik át egy homályos szegeletben.
Kiváncsi vásárlók odatekintgetnek tréfás szóval bosszantva. Zsuzsa
szigorúan utasítja vissza az incselkedőket: «Én tisztességes asszony
vagyok», mondja és elpirul, azért, hogy bizonykodnia kell ezt.
Fel-felkél mégis, hogy a tükörben illegesse magát s félszeg mosolylyal
kérdi a gyérszakállú, vén boltost: «Szép vagyok-e bácsi?»…
A viseltes falusi holmit összeköti egy csomóba, a karjára veszi,
szétálló, kemény karton-köntösét magasra felfogja, hogy gombos czipőit
láttassa s kényes lépéssel kiindul az utczára. Virágos kalapja
minduntalan le készül esni a fejéről, magas sarkú czipőivel majd elesik.
A kis kocsma előtt elmegy, a hol egyszer már csinosítgatta magát és
benéz, hogy a csomagját ott helyezze el. A mint belép, a homályos,
borszagú szegeletből egy rekecses hang dől ki:
– Hát visszajöttél, galambom. Zsuzsikám?…
Gábor volt, az unokabátyja. Meg sem mozdul; a feje a tenyerébe volt
támasztva; ittas tekintettel, bután néz a czifra menyecskére.
– Tudtam, – mondja – hogy visszakerülsz ide… Innen indultál el, mikor
másodszor is csalfán elhagytál engemet. Azóta iszogatok, mert azóta
búsulok. Nagyon kedves vagy te nekem.
A mint felkel, alig áll meg a lábán s megtámaszkodik a mocskos falhoz. A
mint pedig közeledik Zsuzsika felé kiterjesztvén a karjait, keresztbe
esik egy keskeny, borban ázó asztalra. Indulatosan ráordít Zsuzsikára:
– Ne menj el, ne félj tőlem, a miért czifra lettél. Óh, be czifra
lettél. Tán eladtad a testedet, hogy így meggazdagodtál. Ne tarts tőlem.
Nem ölellek meg, mert látom, hogy kicsípted magadat… Tán az urad
kedvéért? Annak nem kellesz. Nekem pedig már nincs pénzem. Elittam.
Sokat búsultam utánad.
Feltápászkodik s az ajtó elé áll.
– Csúffá tettél, – recsegi, – szégyenbe hagytál. Azóta iszom. Miért
tetted? Óh, miért cselekedted velem ezt? A szivemet miért vetetted meg…
Az Isten hát azzal áldjon meg, a ki jobb, mint én s jobban szeret
tégedet… Lelkem…
Aztán hirtelen félreáll.
– Látom, – dadogja, – látom, félsz tőlem már. Egyszer ellőttem egy
szegény nyúl hátulsó lábait és az így nézett rám, mint te most. Menj. Én
még sohasem vétettem neked. Ezután se bántlak. De valakin számon veszem
az életem keserűségét. Egy szót se szólok. De valakin… egyszer, csak
kerüljön a kezembe… Menj, fuss, Zsuzsika… fuss előlem.
Zsuzsika rémülten simult ki a nyitott ajtón. Reszketett. Az ajaka
remegett s a szeme könynyel telt meg. Hirtelen megiramodott. Hátha utána
ront Gábor.
Az utcza egészen néptelen volt. A kapuk előtt egy-egy cseléd támasztotta
a falat és a mint Zsuzsika menekedett el előttük, kiváncsi szemmel
méregették végig s mosolyogva mutogattak rá. A boltok mind be voltak
zárva s a piacztérről gyenge zúgás hallatszott, a hol az élet pezsgett.
A mint azon ház elé jutott, a hol aludt egy éjjel: a cselédleány
Zsuzsika elé rontott.
– Hol jársz, te? De mi történt veled? Ki csúfított el így? Alig ismerek
reád. Hisz ez a ruha mind bő rajtad és furcsa. Hol jársz?
Elszabadítottak valahonnan? No, állj meg, hogy nézzelek meg. Uram Isten,
valaki megtréfált tégedet.
Tettetett félénkséggel megérintette.
– Alig merek hozzád nyúlni. Hová mégysz? Tán a bálba? Lelkem! Az a
gonosz ember, az urad, az megbolondított tégedet. Tán ő kivánta, hogy
így csúfitsd el magadat…
Zsuzsika megállott.
– Azt gondolod? – rebegte.
Vajjon tudja-e az a parasztleány, hogy mit mond? Mintha álmában meglökné
valaki őtet s most költögetné. Nehezen összeszedte magát és hogy
leplezze feltámadó félénkségét, gyorsan, nyersebben mondta:
– Táncz van ma? Éppen odakészülök. Hol van a táncz? Szervusz. Majd
odatalálok magamra is.
– Nem, nem eresztlek. Menjünk együtt.
*
Ez nem talált a Zsuzsika tervébe. Ő másnapra készült Pál elébe. De
erőtelen volt arra, hogy ellentmondjon a parasztleánynak. Nagyon bágyadt
is volt. Az úttól, az emésztő izgalomtól is, melyben élt. A lába alig
bírta.
A parasztleány szüntelenül kábította. Gáborról beszélt: a ki eláradott
azóta, hogy Zsuzsika elkerült a városból. Az uráról: a ki posztóruhába
öltözött már s mátyástollas kalapot visel. A szeretőjéről: a ki már el
se marad Páltól. Mindezt mintha csak álmában hallotta volna Zsuzsika.
– Hová megyünk? – kérdezte zavartan.
– Hová? Hiszen te készülsz a tánczba. Beléelegyedsz? Hiszen alig
támolyogsz csak… Egészen színtelen vagy s lesoványodtál. Nem ilyen
voltál, mikor még odahaza ismertelek.
Akkor hirtelen felkiáltott:
– Jaj, nézd, észrevett Gábor. A hátunk mögött jön. Jőjj, fussunk… mikor
ittas, rettenetes. Meneküljünk… – s kézenfogta Zsuzsikát és befordult
egy sikátorba, mely a vasárnapi tánczhoz vezetett.
A kapu nyitva volt ott. Benn a nagy színben dübörögtek a
parasztlegények, kiveresedett, izzadt leányaikat eszeveszetten forgatva.
Az emelvényen egy pár czigánylegény reszelte a hegedűt fáradtan és a
tánczoló szín előtt egy csomó katona és bámészkodó városi ember nézte a
mulatságot.
A Zsuzsika bátorsága mindinkább elszállott. Ha elmenekedhetne. Mintha
valami szerencsétlenség előérzete ijesztené meg…
A locsogó cselédleány megragadta a kapuban a Zsuzsika libegő köntöse
karját.
– Egy tapodtat se… Az ördög idehozta Pált, az uradat, látod. Ott… ott
benn van a gombolyagban. A szeretőjével, persze, a gyalázatossal. Te,
tudom, nem is akarod látni már őtet. Nem tánczolni jön Pál, mert ő már
szégyenel minket, hanem csudát látni hozza a fajtalan czafráját. Gyere,
menjünk innen.
Nem. Látni akarja Zsuzsika az urát. Hogy futhasson el a nélkül, hogy bár
egyszer a szemébe ne nézzen. Hiszen Zsuzsika is úgy van öltözve, mint az
ő szeretője. Mennyit ábrándozott ő ezen a perczen… Másképen tán, máshol,
könynyel a szemén, kérő szóval a száján, – de ha már itt van, hogy
futhasson el előle Zsuzsika?…
– Nem… nem… rebegte, de egy pár önkéntelen lépést tett mégis – mintha
megigézték volna – a gombolyag felé, a hol az ura állt.
A táncz vége felé járt. A legények izzadt homlokukat törülgetve,
törtettek a pálinkamérő asztalka felé. A nézőközönséget szétzavarták
kiméletlenül; s a kényesebb urasnépek elszéledtek. Akkor a Pál czifra
szeretője észrevette Zsuzsikát a kapu mellett. Egyenesen feléje ment.
– Hát te hol jársz, te czinege? – kiáltotta. – Gyere, Pali, nézz ide,
ide nézz. Ez mulatságos…
Megragadta a Pál kezét:
– Ilyet sohase láttál! Nézd ezt a maskarát. Óh, jaj, jaj, az ember
megpukkad a kaczagástól. Hát te mit csináltál magadból? Az mind a tied,
a mi rajtad van? Hol kaptad?
Mindenki odanézett. Nem tudták, mi történik, de gyülekeztek mindenfelől.
Pál megfogta a szeretője kezét:
– Gyere el innen, Regina. Mi bajod vele? Menjünk el, hagyd el a
szerencsétlent.
– De láttál-e ilyet? Még kalapja is van. Óh, nézd… mondta és csapkodta a
czombját jókedvében.
Zsuzsika mélyen lehorgasztotta a fejét. Halálosan sápadt lett s
haragosan felsírt. A paraszt cseléd átkarolta, mert látta, hogy elesik.
A kapunál valaki nyakonragadta Pált.
– Híres… Gyere, rég várlak. Számadásom van veled. A Zsuzsika sírásaiért…
Gábor volt. Megrázta a kiskabátos Pált.
– Adósod vagyok… az életemért, úrfi.
S fejbevágta.
A megtámadott ficzkóban feltámadott a parasztvirtus s egy fogásban szó
nélkül átkapcsolta a nagy ember derekát, mintha vaskapocsba szorította
volna és megrázta.
– Ragyás kutya, – lihegte. – Én is adósod vagyok. Az utamban vagy
örökké.
Az emberek gyűrűbe álltak egy pillanat alatt.
A részeg ember megrázta magát s két rettenetes kezével belémarkolt az
ellenfele torkába.
– Hó, – üvöltötte – bandita. Belém kapaszkodol? Itt az utolsó perczed.
A félkezével keményen tartotta a küzdő ember torkát, a másikkal
csapkodta a koponyáját, kiáltva:
– Ezt magamért… ezt a mást Zsuzsikáért, a többit gyalázatos, hazug
életedért.
A czifra leány az embergyűrűn kívül húzódott meg szepegve. A remegő
Zsuzsika éles sikoltással tört be a küzködőkig s megragadta Gábort:
– Ne bántsd… nem… nem… nem engedem. Gyilkos… Hát nem látják, hogy megöli
az uramat?
Pál kiugrott abban a pillanatban a Gábor kezéből. A feje vérzett. De
dühében veszettül ráugrott mindjárt Gáborra és homlokon vágta.
A nagy, brontes ember megszédült az ütéstől, de mint a gondolat, derékon
ragadta Pált, felüvöltött, megrázta s legyűrte és rátérdepelt a mellére,
elvakultan csapkodta a fejét, míg csak mozgott.
Akkor a legények felrángatták róla.
*
– Hol lakik ez a fehérnép? – kérdezték a Zsuzsika körül állók. – Hiszen
ez odavan. Mi a baja?
– Az ura hever a földön, – mondta a paraszt cseléd, – nem látjátok?
A mint felszedték a földről, a Pál vérétől elmocskolt czifra köntösével,
a két karja lelógott. A legény, a ki ölbekapta, vigyorogva szólott a
társaihoz: «Hű be czudar könnyű»…
A korcsmában, a hol lefektették Zsuzsikát egy rongyos pokróczra: a
cseléd, a mint ráhajolt, ijedten szólott a gazdához:
– Nem érzem a lélekzetét.
– Szent Isten, csak nem? – mondta komoran a vén ember.
– Az lenne az ő szerencséje, – rebegte meghatottan, – ha nem ébredne
meg.
A korcsma előtt mély, erős mellből zokog valaki.
Az ördög.
– Mit néz rajtam, István?
– Csak a mohokat nézem, a szikla oldalán.
– Harangvirág az ott az ormon?