elnézett. Látszott, hogy nem akart haszontalan szót szaporítani. Néhány
bibliát és összegyűrt nyomtatványt szedett ki a zsákból és kirakosgatta
a padra.
Egyet a kezembe vettem. Verses, nagybetűs füzet volt felül. Az istenes
Jób erre a mozdulatra mindjárt érdeklődni kezdett irántam. Elékotorászta
a pápaszemét, föltette s egy csíkos fedelü fűzetet vett a kezébe.
– Lélekhez szóló szép versek, – mondta, reszkedő hangon olvasva:
«Csodáktévő nagy Isten
Bűnbocsátó kedvedben
Végy minket szerelmedben
Lakatolás köziben».
– Veszek a könyveiből, – mondtam.
Megnyálazta az ujját, lapozgatott s kedvetszerző rábeszélő hangon
reczitált belőle. Az üzletember ébredt föl benne s mindjárt beszédes
lett.
– Aztán veszik-e a könyveit?
– Itt, uram, nem. A Háromszék megromlott. Az kételkedik mindenekben;
mókázik a lelkiüdvösségével is. Minél zsírosabb föld, annál szárazabb
lélek. (Lemondóan legyintett.) Nem féli ez azt a «kopár legelőt», a
melyre vettetik a menybéli mezőn. A biblia se kell neki, a lelkitáplálék
se, csak kirakom, uram (rendezgette a bibliát), berakom. Meg se
tekintik. Mit csináljak?
Valami régi öregbetűs papirosokat (mintha felettébb jóízű falatot
kinálgatna) meggörbített nyakkal, mosolyogva mutogatott.
– Az Udvarhelyszék… óh… ott még odahaza van az Úr… Kivánja-e, uram
(lehelt rám bizalmas kedveskedéssel), hogy bőrtáblájú szentkönyvet
szedjek elő a zsák fenekéről. Igen gyönyörű… de itt nem szoktam
kipakkolni… Nem érdemes… Ott Udvarhelyszéken, ott jószándékkal nem ok
nélkül terjeszti elé az igaz igét az ember. Ott kirakom a lelkemet is;
ott kipakkolom a legszebb könyvet a legszebb helyre… Ott megnézik,
megcsókolják és… megveszik, uram. Az Úr kegyére érdemes nép. Onnan
(dicsekedő, hangosabb szóval folytatta), onnan három embert vittünk el
az elmult esztendőben a püspök elé, Hódmezővásárhelyre, hogy
megkeresztelje őket. Az olyan nép aztán, uram…
– Embert?
– Még egy asszonyt is, uram, (a hangja bizonytalanabb lett), még
_szinte_ egy asszonyt is.
– Szinte? Hogy lehet az?
– Bús történet az, uram… az ördög elegyedett a dologba… A Jób otromba
nagy teste mintha összezsugorodott volna a szörnyű fekete úr
emlegetésére; meggörbült és elhallgatott.
Körülnézett; levette a pápaszemét, lassan belehelyezte a tokjába,
becsomagolta egy koczkás kendőbe; összegyűjtötte a fölöslegesen kirakott
bibliákat, berakta a zsákba, nehezen, bizonytalanabb hangon mondta:
– Szinte… megkereszteltük. Egy menyecske volt az, uram, Etédről.
Ismerős-e arrafelé, uram? Szép, lenszínű hajú, kékszemű árva fehérnép
volt; kőháza, birtoka, kertje, marhája és olyan szép az ábrázata, mint
egy kép… a ki megindult az igaz útra. Sóhajtozva, sírva bűnein; rálépett
a mennybevezető ösvényre; levetette haszontalan czifraságait, eldobta
világi vagyonát – s akkor beleelegyedett az ördög a dologba.
– Az ördög?
Némi gyanakodással nézett rám: ha nem figurálok-e? mélyen lélegzett,
megsimogatta a hosszú szakállát s meggyőződéssel mondta:
– Valósággal… egy ifjú legény képében.
– S elvitte?
– Gonosz csel volt az, uram. A fehérnép egyedül való volt. Az Isten,
mért, miért nem? megsujtotta. A makfalvi vásárból ment haza az urával
szekéren, – mert elfelejtettem mondani, hogy egy derék, szegény, jódolgu
legénynyel esküdött vala össze, nem is sokkal azelőtt… s olyan szépen
éltek, hogy még az ég is kaczagott rájuk, – hát, a mint mentek hazafelé
a makfalvi vásárból, tán egy kissé boros is lehetett az ember, a
szolokmai fertelmes oldalon feldőltek, fel, az Úr sujtoló keze így érte
utól őket; miért? azt az ő véghetetlen bölcsesége tudja…
Feldőltek… s a míg a férfiú legurult a meredek oldalon a patakágyig,
rongy lett az ő ép teste az asszony szeme előtt. Az asszony nézte…
nézte, míg az ura gurult kőről-kőre s azt hiszem, akkor hibázott meg egy
kissé az esze. Eltemették az urát és az asszony attól fogva csak sírt,
sírt. Nem kellett annak se az étel, uram! se az ital csak a bú, csak
átkozódás, csak tépte, kinozta magát s akkor vitt az Úr engemet arra
felé. «Nézd, Kalári… térj magadba, – mondom neki, – emeld föl a szemedet
az Úrhoz, kinél vagyon a kegyelem és a békesség…»
Rendeltetve voltam (az égre nézett mély meggyőződéssel), hogy mellette
maradjak, olvastam neki a szentírás igéit, ezer példázásait,
történeteit… tanítván méltóságos, istendícsérő versekre, orvosságot
szerezve így bánatos szivére. Egy este ott maradtam s a másik napon, a
harmadikon is és a negyediken nemkülönben. Igen megszerettem, mert
áldott jó lélek volt. Ekkor mások is gyűltek be: az ismerősök, a
szomszédok s azon túl valók is és a mint énekeltük a szépséges régi
nótákat: «Óh nyitsd meg Uram, nyitsd meg, Irgalmad ajtaját…» Kalári
szipogott, sóhajtozott, de megadta magát s ő is fujta velünk alázatos
szívvel.
A kiről elvégeztetett, hogy visszatérjen az Úr örömébe, azután ne
dörömböljön az Ég kapuján, ne vívja az Úr határozatát erőtelen emberi
száj… úgy-e bár, uram? Csendesen megnyugodott, bárha csak szótlan
fonnyadó lett, mert nem tudta egyenesen fölemelni a szemét az égre,
hanem mind azt a kőről-kőre hulló testet látta a szolokmai oldalon…
A nyáron mégis egyszer így szólított meg: «Nem tudok itt ülni többet
idehaza, Jób bácsi! mindenfelé őt látom, a mint ahajt ül a
csűröskertben, a kézvonó padján; vagy a mezőn vasvillával a kezében,
akármerre fordítom a szememet, őtet látom a házban, a széken, a kanapé
szegeletén… és a mint esteledik, hallom a hívó szavát: kiáltja a
nevemet… elmegyek innen, magával, a hová parancsolja…» Igy mondta, uram:
«Eladom, – mondta, – mindenemet Etéden, más életet kezdek, más emberek
között, nehogy elveszítsem az eszemet…».
«Eladom a házamat, – azt mondja, – hogy ne kongjam benne egyedül; el a
földemet, hogy ne járogassam egyedül; eladok az utolsó szuszékig
mindent, hogy ne emlékezzem rá. Jó a nagy Isten kegyelme. Elmegyek
magával, Jób bácsi, oda, a hová hív, elmegyek a maga új testvérei közé,
odahajtom bús fejemet a püspök keze alá, hogy kereszteljen meg újból, ha
visszaadja a lelkem nyugodalmát…»
És aztán elvesztegette, elprédálta, uram, mindenét. Azt mondtam:
«Kicsalják a szemedet, Kalári, ezek a lelketlenek, kik csak a maguk
hasznát nézik». De ő azt mondta: «Mit bánom én? Csak a lelkem nyugalmát
nézem… Azt keresem».
És az lett, uram, hogy mikor összeszedtünk mindeneket és elbarangoltunk
Brassóig s ráülni készültünk a vasútra, hogy elvigyen minket
Hódmező-Vásárhelyig, a keresztelő püspök elé: hát a mint fölrakodunk,
hallom a Kalári sikoltását, mintha igen megijedt volna. Egy sugár legény
nézett ki a vaskocsi ablakából, egy fekete bajuszú, villogó szemű ifjú
ember forma: az ördög; ő volt maga, uram.
«Mi lel, Kalári?» kérdeztem. «Hát nem látja-e kend? – kérdezte de
könyezve, de kaczagva; – hogy az uram tért vissza». «Miket beszélsz?»
kérdeztem. «Hiszen kend nem ismerte az én lelkem uramat; íme, nézze,
amott ül a vaskocsiban a padon s kinéz a kocsi ablakán… Tulajdon az uram
szeme, az ő beszédes szája, az ő széles válla, még a bajusza is… az
uram, az édes uram…»
Fölhágok a kocsiba, de meg voltam zavarodva. «Ki vagy?» kérdeztem.
«Munkába induló asztaloslegény vagyok», feleli. Nem hiszem, gondoltam
magamban, de egy szót se szólok. De akkor jön Kalári a nyomomban és
fölül a kocsi ablaka mellé, vágyakozó, csalogató szemmel tekintve a
kisértő felé s az orczája kigyult, mint a láng.
De a legény is behálózza a szemefényével a Kalári orczáját; és én
imádságot szerettem volna elmondani, mert tudtam, hogy a sátán kerülget
minket. De nem bírtam szólani. «Egy úton megyünk?» kérdezte Kalári.
«Menjünk akár a világ végeig együtt», felelte a legény, de olyan
gyönyörű volt is a Kalári a napsütésben, mintha nem is e világból való
volna; és olyanok voltak, mintha örökké ismerték volna egymást.
«Én most előbbször megyek ki az országomból», mondta a legény. «És én se
jártam soha a gőzösön», felelte Kalári. «Ez gyönyörű», mondta a legény a
mezőt látva és ezt mondta Kalári is. «Már látom, hogy szerencsés
leszek», így szólott a legény. «Az Isten rendelte, hogy éppen most
induljak meg», mondta Kalári és mosolygott. «Az Isten… a nagy Isten»,
mondtam én is halkan, mert azt reményeltem, hogy egyszerre eltünik erre
a kisértet. De nem tünt el, sőt egészen Kalári mellé ült, hogy jobban
lássanak ki a búzavirágos vetésre.
Akkor csöngettek kint a vasutasok és egy leányka virágot kinált a
megállóhelyen s a legény csak kiszökik, hogy virágot vegyen. Arra Kalári
mellé húzódtam, hogy megtudja, miféle veszedelemben van: «Tudod-e ki ez?
– kérdeztem. – Ez az ördög maga, ő a kisértet, ki az örökkévaló lángra
csábít tégedet, szerencsétlen; hát nem látod-e?» «Az uram ez, – rebegte,
– tulajdon az édes uram…» és láttam, hogy reszketett. «Az urad képét
vette föl, hogy elkárhoztasson tégedet, hát nem tudod-e? Már nem
emlékszel-e az igazi uradra, a mint gurult le kőről-kőre. S ott
eltemetted. Tudod, hogy meghidegedett a teste, érezted a halálszagját s
mégis azt hiszed, hogy feljött a föld alól, a hova letetted a magad
kezeddel… Szerencsétlen… az ördög ez. Jaj a testednek, jaj a lelkednek…»
A legény visszatért és egy szót se szólt, mert Kalári félve a szegletbe
húzódott, reszketett és a szeméből patakzott a köny. Így mentünk végig,
hegyek lábánál, a hűvös völgyekben s mind hallgattunk. A legény merően
nézte a menyecskét, de nem merte a praktikáit kezdeni. Mert hangosan
imádkoztam egyedül és egy dicsérő éneket énekeltem: «Szólj velem az
Urhoz», kértem Kalárit. De oly üres szemmel nézett rám, mintha nem
látott volna, csak hallgatott, hallgatott.
Egyszer valahol a legény egy szál virágot Kalári felé nyujtott: «Nézze,
be szép…» mondta, mire Kalári összerázkódott. «Az ő szava, fordult
Kalári felém, ez az uram hangja…» mondta nekem. De a legény elejébe
tette a virágot és Kalári elvette: «Szép», mondta, de mintha álmot
álmodott volna. A legény hozzáfordult: «Tán beteg?» kérdezte
résztvevően. «Az», felelte remegve Kalári, «az, igazán… beteg vagyok…»
«Ne féljen semmitől, szorítsa meg a kezemet», felelte a legény és a
kezét feléje nyujtotta. «Nem… nem», rebegte Kalári és ismét kigyult
megsápadt orczája, «mert félek is»; de oly mohó, boldog tekintettel
méregette a fejétől a lábáig a legényt, mintha félt volna, hogy mindjárt
eltünik előle. Arra a legény közelebb ült hozzá és halkan beszélt hozzá,
valamit a mezőről beszélve, az édesanyjáról és a mesterségéről, de oly
halkan, hogy alig hallottam valamit. A Kalári orczája ismét kilángolt és
láttam, oh láttam, hogy bárha egész testében reszketett, még se tudta
levenni a tekintetét róla és úgy elmerült nézésébe, hogy mikor a gőzös
nagyot füttyentett egyszer, egészen fölugrott ijedtségében és élesen
sikoltott.
– Vigyázz, vigyázz, – mondottam – és akkor csattogni kezdtek a gőzös
kerekei s hirtelen egyszerre a világosságot kizárta a kocsiból a föld
alatt járó út s elsötétedett félelmesen körülöttünk minden. A gőzös
bement a fekete alagútba.
A legény egészen Kalári mellé húzódott. Én láttam, én láttam, a
félhomályban még, hogy megfogta a Kalári kezét… s tudom, hogy
megszorította a derekát is… és akkor berohant a gőzös az alagútba
egészen… És akkor rettenetesen kétségbeesve sikoltotta Kalári: «Az
ördög, az ördög (azt hittem szétvagdossa a sikoltása a fejemet, mint egy
éles kard), az ördög visz, visz a gyehenára… Ne hagyjanak, jaj, jaj, ne
hagyjanak».
Mind jobban belemerültünk a nehéz, rettenetes sötétségbe… a sikoltás
megcsendesedett egy pillanatig, újból kezdődött… óh mily borzasztó
perczek voltak azok… a panaszszó, jaj, nyilalott át a sötéten… óh és
mikor világosság öntötte el ismét a kocsit, Kalári össze volt rogyva,
pihegett egy szegeletben és esze nélkül nézett szét maga körűl.
Az emberek jöttek segítségre… fölrázták, de Kalári csak kaczagott,
kaczagott, kaczagott, mondván: «Az uram, az uram», kaczagott… megfogta a
fejét és sírva leborult a padra…
Így volt…
Ez az egész…
Aztán sem lehetett megkeresztelni Kalárit, mert sohase józanodott ki
egészen az esze.
Őszi éjszaka.
Az ősz nálunk Szovátán belemarkolt az erdőbe s a tölgyfák lombja
foltonként megveresedett, mintha vért eresztett volna rajta. Az útszéli
vadvirágok színtelenek lettek és a bokrok piros bogyós ágai ledőltek a
száradó gyepre. Az oldal megsárgult; a közeledő halál gondolata mintha
megijesztette volna a bikkeket, gyűrött s sápadt lett, mint a vén ember
arcza. Oly nagy lett az egész kép és csendes.
A hegyháton felül, a havas fenyves elein, halvány szürke köd ül s miatta
a rajza belevesz az égboltba. Az ormon leszálló erek, patakok símábbak,
csendesebbek lettek; elbujnak a selymékes sások közé, loppal csorranva a
fekete mederbe… halkan loholva tovább. Egyetlen szörnyű nagy száj ez a
rengeteg erdővel szegett kép, mely utolsókat lélekzik.
Az erdő nem néma nyáron, a míg él és nő. Valami titkos roppanások; a
levelek szerelmes sóhajtása; a bokrok mélyében nyughatatlan
mozgolódások; egy madár csippenése itt; odább egy magját szétvető
virágfej; egy sikló, mely a keserű lapuk szárai alatt átcsúszik; egy
rigó, mely a familiájával a holnapi napról töprengve beszél; egy hab,
mely zajjal versenyezve az előtte menőt megelőzni igyekszik; – óh az
erdőnek ezer a hangja!
De őszszel megcsendesedik egyszerre az erdőnk. Az eldőlő perjék, a
lekonyúló virágszárak; a leomló lombok; a messze elnyúló békanyálak; a
szállongó szárnyas magvak: a kifejezhetetlen mélaság, mely elterül
hegyoldalon, patakmedren, oly lágygyá, szelíddé és bússá tesz mindent,
oly csendes, lemondó lesz a tájék, hogy megértjük a bucsúzását. Úgy
elereszti magát ez az erdő, úgy megtrottyan.
Mulóban lévén, félelmesebb is lesz. A lehullott levelek pusszogását a
lábunk alatt; az összeálló sár nyiszogását jobban meghalljuk, mint
nyáron a béka-brekegést. Egyszerre észreveszszük a kép nagyságát és
észreveszszük, hogy milyen csekélyek vagyunk benne.
A nagy sóstó oldalán a csupasz sóhegyek fehére bágyadtabb, mint nyáron
volt. Az alkonyat legelőbb a fehér hegy talpát takarja be gyászfekete
fátylával. Az orma felett pedig akkora helyt, mint az asztal lapja,
álmatag fény bukkan ki. A Szakadát ciheresein gyenge köd suhan át, a
Bekecs lábánál kezdve, kúszik fel a meredek oldalra. Az égerek a patakok
partján beledőlnek lágyan ebbe a drága puha takaróba. Esteledvén, a
bágygyadt fény a sóhegy felett elevenedik. A hold ágya ez melyből kikel.
Pompásan, méltóságteljesen jön mindez s akkor postástrombita harsan fel
a túlsó oldalon. Valami gyermek fúj belé, a kukoriczást őrizve a
vaddisznótól! Ah! mily idegen és csúf e mohó recsegős hang ebben a nagy
némaságban.
A hold nemsokára kiemeli fehér homlokát. Minden árnyba borul, de az első
sugár két vékony puskaszuronyra a tűz a bokrok között a hegytetőn.
Két vékony aczélpenge, puskahegyén s a rengeteg lombjából úgy
kiágaskodik, hogy lehetetlenség nem látni.
A két éles, vékony aczél megigéz. A szemünket vonzza. Akármilyen sugár
és csekély e penge ebben a nagy hallgató rengetegben – ezt kell, hogy
lássuk. A sóstó nagy tükre; az oldalak fehér sziklái; a messze feltűnő
ragyogó csillag; mind elvesznek a két éles, hegyes aczél mellett, mely
ott felmered mozdulatlanul.
Valahol az aljban a leveli béka gurgurizál. Összerezzenünk. Lovak
dubognak a köves úton, melyeket gyerekek hajszolnak ki éjjeli legelőre.
Bánt a zaja. Az éles szuronyél ragyogása a holdvilágban kellemetlenné
teszi a csendességet.
A sósziklák tűhegyes fehérkövein kopog a kecske gömbölyű palája. S a
tarka hetyke barom figyelve néz a hegyélre, hol egy asszony siránkozva
szól két egyenesen álló férfihez, a két zsandárhoz, kik a szuronyt
tartják fel magasra:
– Ne higyjen rosszat felőlünk, csendőr úr! A mi történt, tiszta
szerencsétlenség, tessék elhinni, csupán tiszta szerencsétlenség.
A fekete-tó felől a kukoriczák szárai zörögnek, a mint egy szürkés, apró
havasi tehén törtet át rajta, az emberi szó felé igyekezve.
– Tiszta szerencsétlenség, csendőr úr! akármit mondanak is. Akár őrzi
azt a szegény halott fiút ott, csendőr úr! a bokor mellett, abból már
ember nem lesz soha, s mi haszna lesz valakinek abból, ha miatta a
tömlöczben rothad az uram? Nem ütötte ő agyon azt a szegény fiút, higyje
el, csendőr úr! A fa rádőlt magától, csendőr úr, a fiúra… magamagától…
Ne hallgasson az ellenségeinkre.
A két katona pedig áll mereven, mintha abból a hideg sóhegyből vágták
volna ki őket; a puskájuk a vállán, a szuronyát beragyogva a hold
világa. Egy pirosbogyós kecskerágó bokor választja el őket _valamitől_,
a mit az alkonyatban nem lehet jól látni. A fű az ott heverő tárgy körül
letaposott és barna… de hát ilyenkor este minden sőtét… Egy kis fekete
mozdulatlan holmi hever ott a fűben: s a tetején egy szálfa keresztben.
Az asszonyi szó szüntelenül pereg egyhangúan, mint az őszi eső, vagy
mint a könnyező szem.
– Hogy az uram fektette volna azt a szálfát a Gyuri mellére, mikor már
agyonütötte volna? Az nem igaz… Hogy mondhatnak ilyeneket, csendőr úr!
Ráesett Gyurira, tessék elhinni! Nem gyakorlott az uram az ilyen
gonosztevésben. Meg se járta volna az esze… Akkor tette volna rá, mikor
már halott volt volna? Dehogy! Meg se merte volna nézni… ha ő tette
volna.
– Nem! Az uram nem ilyen fajta ember. Az uram jó ember, csendőr úr! s mi
jól éltünk, csendőr úr, habár bolond, indulatos ember is az uram. De
engemet úgy tartott, mint a galamb a fiókáját. Aztán már nem mai
gyerekek vagyunk, csendőr úr! Az uram már deres (de ki áll azonban vele
egy sorba munkában, mulatságban) s én is régecske mondtam el az esküt az
oltár előtt. Hát miért bolondulnának meg most, mi időtöltött emberek?
No, mondja! Ez tiszta szerencsétlenség! A szálfa magától dőlt a fiúra.
Az pusztította el Gyurit.
Valami enyhe szellő suhant át a Cserepeskő felől s arra mind
megmozdultak a lombok. A hold fellépett a boltra. A szélének a rajza oly
éles volt, mintha ezüstös papirból ollóval vágták volna ki. Benézett a
bikkek tetején s azzal tovább suhant. Benézvén a Gyuri elváltozott,
vértől fekete arczára ott a bokor mellett, azért szaladt oly gyorsan
odább bizonyosan.
Az asszony (erős, szép, húsos fehérnép, hólyagos szemekkel, duzzadt,
piros ajakkal, az ünnepi ruhájában) behunyta a szemeit, a mint a rebegő
holdvilág mellett meglátta a legényke hideg testét… tapogatózva
megkapaszkodott egy ifju fa derekába, – bárha sima helyen állott – és
elhallgatott. Mily rettenetes csendesség volt. A csendőrök meg se
mozdultak.
– Járt utánam Gyuri, nem tagadom csendőr úr, jó! A mi igaz, nem tagadom
el. De nem az uram ütötte agyon. A szálfa esett rá. Mi itt lakunk fenn
az élen, s Gyuri errefelé járt nappal, éjjel… nem tagadom. Mert itt fenn
van a Gyuriék törökbúzásuk s azért járt fel éjjel, hogy ne mocskolják
meg a vaddisznók. Így esett rá a szálfa. Egy-két szót is szóltunk
egymáshoz, nem tagadom… de semmi rossz nem történt közöttünk, csendőr
úr… Hiszen gyerekember volt az, csendőr úr! Úgy nézhetném, mintha a fiam
lett volna, mert gyermekkorától fogva ismerem. Egyszerre, igaz! nagyon
megbátorodott, mintha vaskapocs szorította volna meg az ember derekát a
tánczban, – de azért embert nem ölünk, csendőr úr!
A futó szellő még valami rút szagot is emelt ki a bokor mellől… Mintha
ketté vágta volna az asszony hangját ez a szag. Megdöbbenve hallgatott
el, a kötényét a szeme elé emelte és lerohant a gödörbe. A tehén
megijedt a lármától és nagy törtetéssel visszarohant a kukoriczásba.
Az égboltot egymásután hímezte ki csillagokkal az éj. A medve-tóba
facsatornán vezetett édesvíz hangosan csorgott s fodrok szaladtak végig
a tükrön, a holdvilágtól beragyogva. Mély és rettenetes a csendesség!
– Nem tudok elmenni innen, csendőr úr! látja, (csak úgy a gödörből
beszélt fel az asszony), elindulok haza, de visszatérek… Nem tudok
elmenni innen, pedig az a szag, mely onnan a bokor mellől jön, elveszi
az eszemet… Csendőr úr! Vigyék el már onnan Gyurit. Mit kivánnak tőlünk?
Már meghalt Gyuri! Mit akar még velünk a biróság, hogy nem engedi
eltemettetni? Vége van már annak egészen… Vigyék el innen, az élő Isten
irgalmára, azt a szegényt testet… hozzá nem nyúlnék a teremtett világ
minden kincséért, de ezzel a tíz körmömmel sírt kaparnék neki, csakhogy
eltegyék a föld szinéről… Ne tartsák itt, lelkem, hiszen nem érzik?… Nem
érzik a szagát, csendőr úr?…
Fölemelte mind a két karját a feje fölé; az égre meredt s néhány
ugrásban a gödörből felrohanva, merészen a csendőrök elé toppant s
hangosabban, kiáltva, dühösen folytatta:
– Az én bünös szemem!… az én bűnös szám. Oh, jaj nekem, jaj bűnös
testemnek. Ha megkivánok valakit, jaj nekem, jaj neki… Temessék már el
az élő Istenre. Vasárnap a tánczban megszorítottam a karját, éreztem,
hogy úgy reszket mint a nyárfa. «Elvesztél» – így szóltam magamhoz bűnös
örömmel… és elveszett… Lányok jártak utána, mert szép volt, erős volt,
de elfordult tőlük miattam. Egy hét óta üldögélt egy kövön a mi
házunkkal szemben… és éjszakán kóborolt az ablakom körűl, mint a rossz
lélek… «Mit nézel a falon, bolond» – kérdeztem. – «A falon keresztül is
látom, a mint levetkőzöl, Mári… a fehér testedet…» – így szólt. – Oh az
én bűnös lelkem, bűnös testem. Az élő Istenre, tegyék már a föld alá
szegényt… Csendőr úr…
Az éjszakában körülte a hegyekben lángok gyúltak fel. Pásztorgyerekek
élesztgették a dúvadak ellen a tüzeket s az isteni csendességet
felverték elnyujtott kiáltásaikkal, mindenféle ütőszerszámok lármájával…
Hej ho… ho… A medve azért csendesen czammog le az ösvényen s megáll,
messziről nézve a tánczoló tüzeket… A hold békességesen szárnyal a
bársonyos bolton. Madarak rebegő szívvel neszelnek bokrok mélyén s ez
uhu felemeli tollas fejét.
A békességet a sóőrök kutyái zavarják. A szemlész járja ott a
veszedelmes utat… Botjával kopogtatva az ösvényt a lába előtt. A
kuvaszok elejébe rontanak.
Egy tiszta, áthatolhatlan fekete köpönyeg hever hegyen, völgyön, mezőn
és szakadékon… Oly rengeteg mindez, nagy, oly békességes, mint a halál.
Valaki bele-belekiált az éjbe.
A folt.
A Simai Gerő pályája azért tört ketté, mert nagyon jó fiú volt.
A brassai Süsselmann boltjában inaskodott, a mikor Salgó volt ott a
premier. Salgó fain úriember volt, gyönyörű kisütött bajuszszal,
gyönyörű selyemnyakravalókkal, gyönyörű réczefarkszerű, felkunkorított
hajtincsekkel. Gerő pedig fiúcska volt, kevés beszédű, nehézkes, fekete
gyerek, a ki szörnyen tisztelte a gyönyörű első segédet.
Salgó szerette a finom holmikat s esténként a gazdájuk boltjából
hazahordatta az inassal, a mi édes, jó és drága csak kapható volt ott.
Néha kis lakomákat szerzett, a hol az udvari legényt ábrázolta Gerő,
asztalt terítvén, puncsot főzvén és szardiniákat, pezsgőket bontogatván
ki. Nagyon boldog volt, hogy kiszolgálhatott egy ily gyönyörű segéd urat
s remegett örömében, ha Salgó úr így szólt hozzá: «Gergely, meg vagyok
elégedve veled», mert kevés örömben volt része addig. – Anya nélkül nőtt
fel.
Elég az hozzá, egy rossz téli napon a másik inas irigységből beárulta
Gerőt Süsselmann úrnak s a főnök úr, ki gyakorlati ember volt, nem rakta
meg Gerőt, nem is csapta el Salgó urat, hanem hamar írt a gyerek
apjáért, hogy jöjjön, váltsa ki a fiát, mert lopott, sokat lopott, minek
okán sokat fizessen…
Az öreg Simai bácsi (nagy, kövér, becsületes, hasas, mogorva ember volt)
felháborodva – kivált a fizetésért, – odautazott, nem tudakozódott
sokat, de eltángálta Gerőt s nagy kiáltozások között kifizette a
felszámított kárt és hazavitte télviz idején a fiát – s addig üvöltötte
az ő nagy-nagy szégyenét úton-útfélen, hogy a guta végre megütötte.
A mint pedig Gerő sírdogált szipogva egy szegeletben az apja koporsója
mellett, a vénasszonyok aperte kimondták: «Te, ezt te csináltad, te
szégyentevő s a sírba te döntötted az édesapádat, a mit az Úr fel fog
jegyezni a nagy defterbe… te, apagyilkos…» Mert nálunk mindent aperte
kimondunk, ha nincs kárunk benne.