– És azt akarod, hogy én szeresselek tégedet, óh, te ostoba! Borbély?…
Hogy te borbély légy?
Aztán ismét felkaczag kegyetlenül s vihogva, fuldokolva, majd elkomorul
mindjárt és szigorúan rival Jóskára:
– Menj ki innen; bolond – mondta.
Jóska félve nézett rá.
– Menj ki, borbély… Ki nem állhatlak.
A kis fiú szemébe köny szökkent.
– Menj ki; ha nem mégysz ki, kiáltok az apám után…
– Igazán kimenjek?
– Bolond… Te borbély…
A kalapját is benhagyta Jóska, míg vonakodva kiment, azt várva, hogy tán
az ajtótól visszahivják, hanem az udvaron megiramodott, mint egy
valóságos bolond.
Mintha kést forgattak volna meg elkínzott kis szivében. Az anyja is oda
van… Mari is… Senkije sincs. Nem tudta, mit tesz. Keservesen nyögött. A
szín ajtaja előtt a földre vetette magát s a kőhöz verte a fejét.
Fuldoklott, mert szégyenében nem bírt sírni. Aztán felugrott és
zsebkendőjét a torkára hurkolta. Szorosan ráhurkolta, gyorsan a szín
küszöbére állva, a kendő göbjét a kilincsre akasztotta. Aztán leugrott.
Egy perczig csüngött.
… – Oh nézd, nézd a gaz kölyköt, mennyi bajt okoz nekem… így kiabált a
kocsis, de a többit már nem hallotta Jóska.
Mikor a kocsis ölbe kapta, úgy rángatódzott, mint egy veszett s
hentergett a földön. Gyűlölettel nézett a körülötte állókra s egyáltalán
nem bánta, a mikor megértette, a mint valaki így szólt:
– Haza kell küldeni holnap hajnalban a gaz kölykit, hogy kösse fel magát
az apjánál az ebadta! Csak lesz vagy egy száraz ág odahaza, a mi
megbírja.
Jóska behunyta a szemét. Nagyon bágyadt volt.
Játék.
Derült júniusvégi délután, a mint kutyával, puskával ballagok fel a
vízmosáson, egy kis parasztleány ér utól.
Mezitlábos, nagyon felpakkolt utas volt; karján lógatva a csizmáját;
átalvető a hátán; széles szalmakalap a keszkenője felett; csinos, kissé
szeplősarczú; fényesszemű; elég erőstestű, de leányosan lágy, hajlékony,
jóízű fehérnép. Gyorsan elcsapva mellettem, megállítottam:
– Hova, leányom, ily sietve? Tán szolgálni indulsz?
– Dehogy, – vetette oda – haza megyek.
– Elfulsz, ha így sietsz a hegynek fel.
– Hát aztán? (A vállát könnyen megrántotta.) Jó dolga van annak, a ki
sétálhat.
– De úgy futsz, mintha kergetnének.
Mosolyogva az incselkedő hangra, meglassítja a lépését és félszemet
vetve reám, így szól:
– Szököm is.
Szép búzavirág-szeme, ragyogó fogai, könnyen ringó, üde, tiszta fiatal
teste szinte kihív arra, hogy folytassam a szót.
– Szöksz? Haza?
– Haza az édes apámhoz; – hazulról, az uramtól.
– Mit tesz az? Otthagytad az uradat? Előle szöksz?
Megállott s halkabban mondta:
– Meg… vert.
– Meg-e? Az hiba. Rászolgáltál tán?
– Én?
Megindult és könnyen legyintett.
– Bolond, hogy kezét tette rám. Hát mivel szolgáltam volna rá?
– Vagy tán megunt?
Gyorsan visszafordult s hegyesen vetette oda:
– Hogy engemet megunt volna? Hiszen csak a tavaszon hüteltünk meg. Tán
megcsúfultam volna azóta? Nem. Tiszta bolond volt. Aztán most lássa ő.
– Nézd csak. Haza mégysz. (Megállott.) Az apád odahaza a kapu előtt
meglát s igy kiált reád: «Te, Kati»… Igy hívnak?
– Nem… Jusztin a nevem.
– Tehát: «Jusztin, mit tekeregsz itt? Hol az urad? Itt a helyed?» És ő
keme is meg talál czibálni. Mit mondsz akkor az apádnak?
Egy rigó fütyölt valahol a szeretőjének a cserefák közt, unszoló,
csalogató hangon, mely élesen csengett a csendben. Jusztin messzire
elnézett gondolkozva s így szólt:
– Nincs időm az ácsorgásra. Én sietek, mert elsötétedem, ha nem
igyekszem. Itt marad maga?
Gyönyörű idő volt. A vízmosás bokrai megszínesedtek. A kövér sötétzöld
lomb felett, az ágak hegyén, égő piros színben sütkéreztek a friss
levelek. Vadrózsa elnyílt szirmai szállongtak le a finom gyepre. A
borsvirág édes illata lengett a meleg szellőn s a lóhere meggyszín
bojtja ittasan hajolt le a jószagú demukára. A harangvirágok bólintanak
hosszasan, a mint a siető menyecske fersingje szelet ver rájuk. Utána
kiáltok, hogy megállítsam:
– Nem talált valami hamisságon az urad, Jusztin? Nem néztél-e félre? Az
urad tán azért bántott…
Megállott s csengve riad rám:
– Miket beszél? Hogy mer affélét beszélni? Miféle hamisságon talált
volna? Az nem igaz, tudja.
Azalatt beérem csendesen az ösvényen.
– Ne haragudj leányom… ok nélkül; ha tiszta a szived.
– Az aztán tiszta, tudja… De a mennyi férfi, az mind lelketlen. Rosszat
szeret mondani az árva fehérnépről. Igen, de magának már több esze
lehetne, mert őszül a haja. Az én szivem tiszta… tudja… S ő ma reggel
mégis azt mondja nekem: «A tegnap a tánczban ugyan megropogtatta a
derekadat Sándor Pista; jól esett neked?…» «Jól esett» – azt mondom
trucczból vissza, pedig nem is volt igaz. Arra kiment a házból és úgy
becsapta az ajtót, hogy a gerendáról leesett a biblia. S látom, mint
sétál a bolond az udvaron. Én se mentem ki… csak nem vagyok bolond.
… De aztán későn bejön, hogy ismét belém kössön… Reám se néz, de azt
mondja: «Adtál-e vizet a tehénnek?» «Adjon – azt mondom – a kié.» Arra
elém szökik. «Igy beszél velem itt valaki?» azt kiáltja. «Igy én, a ki
így beszél velem.» «Úgy-e?» azt mondja és szidta a Krisztust ok nélkül,
mert ő káplár volt, tudja… a 62-eseknél. De itt nincsenek sárzsik…
tudja…
A Jusztin ajaka ellágyult s a hangja rebegni kezdett. A kutyám leült a
hangváltozásra, felnézett a menyecskére s megtaszította első lábával.
– Menj el – kiáltott a kutyára Jusztin – most nincs kedvem… Arra nem
szólt hozzám az uram délig, hanem dúl-ful, mint egy farkas. Akkor bejön,
felkönyököl a terített asztalra s azt mondja: «Mikor dőlsz ismét a
Sándor Pistára?» Én mit szóljak? hanem mérgesen elfordultam s felkelek
az asztal mellől. Erre ő rácsap az asztalra s a nagy poharat el is
törte, a mit az én édesanyám vett a vásárhelyi vásáron egy ezüst
forintért. «Szégyelje magát» – mondom – s arra odaszökött hozzám és meg…
megütött en… ge… met… Oh, milyen utálatos, milyen gyalázatos. Soha…
soha, sohase szóljon hozzám. Aztán, most itt vagyok, lássa. Hát nem
gyalázatos ő? – mondja? Sírt. Illett neki a sírás. A könnyet kitörülte
az öklével. A melle úgy hullámzott, mint a tömött búzamező, ha a szél
bolygatja.
– Megvert… de soha én többet a lábamat a házába nem teszem. Nem. Még ha
térden kérlelne is. Ugy utálom, tudja, mint a bűnt. Igy bánni egy
szegény árva asszonynyal, hát van-e lelke az olyannak?
– Hát árva vagy, Jusztin?
– Én, – megállott s mindjárt kiragyogott a szeme, mosolygott és ártatlan
kaczérkodással megtaszította a vállamat – én? nem vagyok én árva, de
azt, tudja, úgy szokták mondani. Hanem maga, látom, nem tudja: mily
gyalázatos dolgot tett az uram…
És mintha restelkedett volna az elbúsúlásán, bizalmaskodva megfogta a
puskaszíjamat és sürgetni kezdett:
– Menjünk, menjünk… siessünk odább… Nem akarom, hogy utólérjen _valaki_
az útban. A szégyen megölne, ha nem érnék előbb haza, mielőtt valaki…
utolérhetne az útban…
És a bennelakó logika szerint, ledobta a csizmáját, átalvetőjét,
keszkenyőjét és leült hirtelen egy nagy vándorkőre a vízmosásban.
– Nagyon elfáradtam – mondta magyarázólag… Estére úgy is haza érkezem.
Maga csak idevaló valahonnan? úgy-e? aztán maga elmarad tőlem s én
tovább megyek az utamon.
Mintha e kegyes elbocsájtásban egy adag hamiskás meghívás volna.
– Félj az alkonyattól, Jusztin.
Mosolyogva nézett rám:
– Tőlem nem fél senki sem, tudja…
A hangyák lótottak-futottak a lábánál; a kutyám melléje telepedett.
– Menjetek a dolgotokra, – mondta duzzogva, fölvetette a fejét és
felugrott.
– Mintha ismerős szekérzörgést hallanék, – csippent fel és kutatva
nézett ki a bokrok közül, a völgyre ügyelve. A kacskaringós út alján
csakugyan egy kis parasztszekér gurult felfelé.
Elnyujtva, hosszasan felsóhajtott, felpirult egészen a homlokáig.
Hirtelen megigazitotta a keszkenyőjét, föltette a tetejébe a kalapját,
megsimította a haját, felkapta az átalvetőjét s felrántotta a csizmáját…
– Az uram… – rebegte. – Ni… hogy űzi a lovakat. Nézze… Úgy-e, bolond?…
Az uram szekere. Futhatsz, bolond… Én meghúzódom a tetőn a sűrűben…
Aztán, ő hadd menjen tovább s fussa a bolondját…
Reám nézett, mintha e perczben vett volna észre s így szólt:
– Maga menjen el. Az uram bolond ember, még ki tudja, mit gondolna: ha
meglátná magát…
S míg ő előre sietett, a kezével visszaintett reám. A szekeret sebes
iramban hozták a lovacskák felfelé és mire Jusztin az élén sötétlő
cseréig felért, az alkalmatosság is a hegytetőn volt.
Jusztin megvonult egy öreg cserfa dereka mellett és kikukucskált a fehér
útra. A lovak zihálva állottak meg; a gyeplő a hátukon hevert.
A nagy csendben – a levegő reszketett a nagy melegben – egy gyenge
koppanás hallatszott. A szekéren ülő ifjú férfi fölemelte a fejét. Egy
tavalyi makkszem pattant vissza a sáros kerékről. A férfi a sűrűség felé
fordult. Egy makk ismét egyenesen az arczát érte.
Mogorván mondta: «ki az?» de arra mindjárt elfordult és a könyökére
támasztva a fejét, a tulsó oldalra facsarodott. Akkor egy egész marok
makk csapódott a fejéhez. A kalapja meglebbent. A ficzkó meg se mozdult.
A lovak megindultak magukra. A ficzkó hirtelen megkapta a gyeplőt: –
«Ho, no, hova a farkasokba mentek?» – morgott a lovakra.
Még a falevelek is mozdulatlanul ügyelni látszottak. Egy hang se volt.
Nagykésőn egy mély szó hallatszott: «Van-e tán ott valaki?» Senki se
mozdult.
A ficzkó lustán lemászott a szekérről. A sűrűségtől elfordulva, a lovak
mellé állott és simogatta megizzadt szőrüket.
A csendben egyszer egy szalmakalap sirült át a levegőn, mint egy nagy
madár. A Jusztin virágos kalapja volt. A férfi megfordult:
– Te vagy ott, Jusztin – mondta komoran.
Választ nem kapva, a ficzkó néhány lépéssel a sűrűség felé fordult.
Messziről hallom a szót.
– Miért jött ide?
– Te vagy ott?
– Nem én vagyok. Hívta ide valaki magát?
Akkor a kutyám, az idegen szóra, ugatva iramodott meg a lábam mellől.
– Csiba nye, – hallom, – hát nem is egyedül vagy ott, Jusztin? Vadász
valaki reád? Ismét fogtál valakit magadnak?
Éles szó cseng fel:
– Ismét! – kiáltja Jusztin, – ismét?… Utánam jösz, bolond és már
mocskolsz?
A férfi erre áttört a bokrok sűrűjén és kutatva nézett köröl. A kutyám
morogva vonult a lábam mellé.
– Valaki van veled… te, – kiáltja érdesen.
– Oh te! mily utálatos ember vagy! mily szégyen nélkül való vagy!… Igy
beszélsz te hozzám? – S a következő perczben – látom – a mint
felemelkedik a cserefa dereka mellől a menyecske, nekiugrik az urának s
csatt, csatt… pattog a tenyere az arczán…
– Ismét? – lihegte – … ismét… Hát így bántasz engemet? Nézd meg. Egy
öreg vadász bácsi… a ki az útban talált reám, az kisér s te így beszélsz
velem? Oh te buksi – buksi… Ezért kaptad a pofont.
De ott a szemem előtt a férfi derékon kapja a feleségét; lefogja mind a
két kezét s végigcsókolja kaczagva a kipirult arczot s magasra emelve a
könnyű édes terhet, nagy lépéssel kiviszi az útra és mint egy pelyhet,
feldobja az ülésbe.
Aztán mindjárt utána szökött ő is, átszorítva tartja a menyecske derekát
– bizonyosan azért, hogy el ne fusson – megfordítja a szekeret és rácsap
a lovacskákra.
Aztán rohant lefelé a szekér… Az aljban már szépen ültek egymás mellett.
A vén vadász bácsi… Füttyentek kedvetlenül a kutyának s fáradtan
ballagok visszafelé… Ah! mint eltelik az idő.
Egy asszony története.
Egy nap a pompás városi kert ajtaján ifjú paraszt fehérnép lépett be.
Virágos keszkenyőt viselt, egy átspárgált csomagot tartott a kezében,
csizmát lógatott a karján és bátortalanul belépvén, megállott az ajtó
mellett végigügyelve a kert árnyas utait.
Valahonnan a bokrok mellől egy dolgos, ifjú parasztférfiúnak kezében a
kapa megáll az ajtónyikorgásra s a fehérnéphez fordul:
– Hát te hol jársz itt, Zsuzsa?
– Idejöttem.
– Miért, te?
A férfinép a hang irányába tartván, belép a gyepre. A férfi érdesen
rászól:
– Nem látod, hol van az út? Nincs szemed?
– Hozzád jöttem, Pál… a városba. Nagyon meguntam odahaza az
egyedülvalóságot.
– De magára hagytad a házunkat?
A fehérnép letette a fűre a csomagját és melléje letelepedett. A férfi
lassan végigméregette. Szegényes látnivaló volt. A keszkenyő lecsúszott
lenszerű, gyenge, felborzolt hajáról; csíkos, háziszőttes fersingje
gyűrött és poros volt s mezítelen lába felcserepesedett az út
doroncsaitól.
– Nem képzeled, Pál, milyen nehéz egyedül élni odahaza.
– Hát nincsen dolgod?
– Dolgom? Van. De a törökbúza első kapálását elvégeztem magamra, (pedig
a sok eső mián szivályos volt a föld), a kertet is beültettem, de azt
nem képzeled el: milyen nehéz meglenni, ha nincs kihez szóljon az ember.
A férfi kelletlenül hozzákezdett a kapáláshoz ismét.
– De miért jöttél hát be?
– A törökbúzát kiadtam harmadába Minya bá’nak, neki nincsen is egyéb
dolga úgy is. A kertet meggyomlálja az ángyó, – hát aztán én mit
csináljak ott nálad nélkül, Pál? A míg izentél levélben egyszer-másszor,
– még jó. Mindennap elolvasgathattam s az ember azt hiszi ilyenkor, hogy
nincs is egyedül. De mióta nem is írtál, azt mondom: «Pálnak valami baja
van». Hát eljöttem. De látom, nincsen bajod, úgy-e?
Kissé félénken ügyelte a férfi mogorva tekintetét és a mint látta, hogy
hiában várja a választ, zavartan megigazítgatta a keszkenyőjét, a
réklijét, s erőltetett kedveskedéssel szólt:
– Nem is mondod, Pál egy szóval se, hogy örvendeznél nekem. Hát nem
vágytál reám? Hát mondd…
A férfi még szorgalmasabban vájta a gyepesedő utat a kapával és mély,
bosszús hangon mondta:
– Ki a mennykő gondolt volna arra, hogy te otthagyod a házunkat?
– Én annyit türtőztettem magamat, mert féltem tőled, de már nem lehetett
többet, Pál. Ne haragudj reám érette. Mondtam neked, hogy én nem élhetek
meg nélküled.
– Hát tán megszöktem tőled, mikor eljöttem?
– Nem. Tudtam. De tudtam akkor is, hogy elfonnyadok nélküled. Te mindig
azt mondtad: «el kell menni, el kell menni, hogy jobban megéljünk, mert
kevés a módunk». No látod, hát jobban lehet így megélni? Nem lehet
megélni. Én meghalok egyedül.
– Megszokod s annyi, Zsuzsa. Ne légy élhetetlen.
– Ne szidjál, Pál. Én eleget búsulok, hogy nem vagyok ügyesebb, de már
mit tegyek? Az lesz, hogy beállok itt szolgálni s legalább melletted
lehetek… na, mit szólsz?
A férfi konokul daraszolt odább egy szó nélkül. Az asszonyka
lehorgasztott fejjel kuporgatott a gyepen, csak loppal nézve az urára. A
napságos nap nyájasan simogatta gondterhes, félénk arczát.
– Engemet itt ne strázsálj, Zsuzsa. Én megélek magamban. Itt az udvarban
nem kell több cseléd. Hát mit akarsz?
– Azt még jobban szeretném, ha te jönnél haza velem, Pál. Szeretném, ha
te megelégednél velem; akkor kicsiből jól megélnénk ketten. Van
fedelünk, egy darab kenyerünk. Az Isten felettünk s még azonfelül a te
pénzeddel s az én pénzemmel vehetünk egy pár tejelő tehenet. Már akkor
ne is féljünk semmitől. No, mit mondsz?
– Hogy én elmenjek innen? Tán megbolondultál, Zsuzsa?
– Szépen eldolgoznánk egymás mellett. Egyszer vagy egy jó szót vetnél
nekem s én soha se fáradnék el abban, hogy tégedet szolgáljalak. Óh,
lelkem, lelkem, gyere haza. Ne haragudj reám, de én meghalok nálad
nélkül. Mit csináljak én, ha te nem vagy ott? Akárcsak, ha a pusztában
élnék. Nézzed…
A férfi haragosan félbeszakította:
– Bolond beszéd. Nem restelled?
A kapát egykedvűen csapkodta s előre haladt. Az asszony felvette a
csomagját, csizmáját s az ura után húzódott és lekuporodott egy másik
bokor tövébe. Nagyokat nyelt, hogy más tárgyba kaphasson.
– Nagyon szép helyt laksz, Pál. Jófajta ember a gazdád?
A férfi megrángatta a vállát s mit se felelt.
– Van egy csomó csirkém, Pál, odahaza s húsz pipém füvez a mezőn… A
tisztelendő úr beszólt a kapun a minap, s azt mondja: «csak nem váltál
el az uradtól?» «Mi – azt mondom, – mi a világért se, tisztelendő úr; mi
nagyon szeretjük egymást.» «Hát – azt mondja – akkor miért nem segíttek
egymásnak?…»
A kapun egy formás, ifjú cseléd-fehérnép lépett be ekkor s nem ment fel
a háznak, hanem egyenest Pál felé tartott. Egy kis bőrtáskát lógatott a
keztyűs kezén; virágos kalapja és csíkos kartonköntöse volt.
– Pali te, – csengett feléje – megrendeltem a szenet a zsidótól. –
Hozzák. Nyiss hamar kaput a szekeresnek. Szervusz lelkem. Hogy vagy?
Azonban megállott és az idegen asszonyra mutatva, csodálkozva kérdezte:
– Hát az ki ott a földön?
Pál elveresedett.
– Egy falusi asszony – felelte.
– Látom. De ismerősöd?
– Hogyne. Mindent rendeltél, Regina, a piaczon?
– Mindent (görbén nézte meg a falusi asszonyt). Gyere no. A szekeret már
hallom, nyiss kaput… hamar. Várj. Lehúzom a keztyűmet, mert földes a
kezed, nem érhetek hozzád. Egy-kettő.
Vidáman tánczolt előre. Átszállt a féltett gyepen s minthogy még kissé
harmatos volt a fű, felemelte a szoknyáját. Kivágott félczipőt viselt és
csíkos harisnyát. Pál utána ment.
Az asszony merőn kisérte a tekintetével őket, aztán mind lennebb
horgasztotta a fejét, egy csepp köny szivárgott le a szempilláján.
… Eltagadta őtet Pál, így szólván: «egy falusi asszony ez»… Ha nem
szégyelte volna őtet, így felelt volna az utálatos, czifra
kisasszonynak: «ez a feleségem»… Eltagadta. Körülnézett magán és
egyszerre mindent nagyon rongyosnak, hitványnak talált magán s
mezitlábát restelkedve, behúzta a fersingje alá.
Eltagadta őtet. Hát már megelégelte őtet? Hirtelen fellobbant és
felugrott. Hozzá fog szaladni s számonkérni tőle az eltagadtatását… Ott
haladnak fel a lépcsőn; Pál egy lépcsőfokkal alább. De az utolsó fokon
az utálatos személy visszafordul és kaczagva meglöki Pált… Cseléd az…
Utánuk fog szaladni. De mit mondjon nekik? Tán megsérti Pált s akkor a
felbőszülő ura ki fogja kergetni őtet a kertből… Nem… Csendesen
visszaereszkedett a fűre; de felhúzta a csizmáját.
Keserű lé gyűlt a szájába. Ez az utálatos személy kétségtelenül
elcsavarta a Pál fejét. Látja a tekintetükből. Kétségtelenül az ura
szeretője. Óh! A köny bővebben omlik le a szeméből. Hát ezért nem írt
Pál a feleségének?… Ezért nem akar hazamenni?…
Jó. Azok odafent elválnak egymástól. Pál tán a szekeresnek nyit ajtót…
vagy tán szerelmeskednek… A keze összeszorul. Ha közelérhetné azokat az
utálatos macskaszemeket. Egészen kimelegedett ebben a gondolatban.
Mily sok ideig marad oda Pál. Pedig tudja, hogy a felesége vár rá…
Dehogy… dehogy… és békéletlen türelmetlenségében tépegeti a szoknyája
szélét.
A kert kapuján minduntalan jönnek-mennek idegen emberek. Az asszonyka
elvonul a bokrok árnyékába, nehogy valaki észrevegye. Már halad a nap s
valahol harangoznak, mikorra Pál visszakerül a kertbe. A kapáját
megkeresi és egykedvűen hozzákezd félbehagyott munkájához.
– Te itt vagy még, Zsuzsi? – szólt a feleségére.
– Hát hol legyek? Nagyon elszoktál tőlem, Pál, el is felejtettél, hogy
itt vagyok. Azt szeretnéd, hogy ne legyek itt? Hát hol legyek? Hiszen
miattad jöttem be.
– Miattam akár hazamehetsz is. Itt nem szabad idegen embert tartani a
kertben.
– Igen, de én nem vagyok ott idegen, a hol te vagy. Én a feleséged
vagyok, bárha eltagadtál. Hallottam.
A férfi megáll komoran.
– Mi lel? Veszekedni akarsz? Azt akarod, hogy az első szavadra fussak a
szoknyád után?
– Az első szómra… de ha itt ülnék és szépen, sokáig kérnélek, lelkem…
jönnél?
– Nem. Nekem jó dolgom van itt. Mit akarsz?
Az asszony indulattal felugrott.
– Nem jönnél? Tudok én mindent… A szeretődet nem akarod itthagyni. Ez a
bajod neked?
A férfi megfenyegette.
– Ne merj lármázni itt.
– Azt hiszed, félek tőled? Nehogy azt hidd. Nem megyek el innen… tudd
meg. Szeretnél lerázni a nyakadról, hogy élj a szeretőddel? Ne félj. Az
nem úgy megy. Fenyegetsz? Gyere, verj meg, no, verj meg. Ha kimegyek is
innen… nem megyek haza, míg ki nem tudom, miféle legény vagy. Tudd meg,
nem megyek haza. S ennyi.
És felkapta a csomagját, megkötötte a keszkenyőjét s a mint kiment, úgy
becsapta az ajtót, hogy csattant.
*
Nem ment messze. A városnak ama részén, a hol az ura szolgált, nagy
kertek zöldültek, a hegy oldalában egy-egy kaczér villa körül. A korlát
mellett egy nagy kőrisfa árnyékába telepedett le, hogy szemmel tarthassa
azt a helyet, a hol az ura él. Nem tudta, mit akar… de ügyelni fogja az
urát.
Egy kissé kicsinosította magát s várt. Ama czifra személyre éhezett, a
ki az urát babonázta meg. Fel volt indulva ellene és kipirult abban a
vágyában, hogy a körme közé kapja. Az utczán járókelők belenéztek a
kigyúlt, kívánatos arczocskába s így szóltak:
– Kire vársz, babám?
A bosszús asszonyka hegyesen felelte: «Nem magára, úrfi.»
Lassankint, a várás közben, elernyedt az indulata s kissé
megcsendesedett. Nem tudott gondolkozni egyfolytában, de egyet tudott:
azt, hogy nem távozik onnan. Látnia kell az urát. Megkérlelni tán, vagy
megszidni… Mindjárt már védeni kezdte Pált… Hátha nem is a szeretője? És
hát otthagyhatja-e a szolgálatát mindjárt a felesége első szavára?
Az a perszóna bolonditja Pált. Az kétségtelen. Savószínű szemét mint
meresztette rá s vigyorgott az arczába. A fajtalan… Elkeseredett ellene
s gyűlölte. Mint vágyott megcsípni őt, számonkérni tőle az urát, így
viaskodva az indulatával, a mint rámeredt a kert ajtajára, egy
pillanatban látja, mint fordul meg az óvatosan a sarkában s figyelve,
mint dugja ki madárarczát a kisasszony, hogy dologtalan cselédképen
időtöltésül kilépjen állingálni az utczára.
Az asszonyka sietve felugrott s az ajtóhoz szökött.
– Én a Pál felesége vagyok, – mondta gyorsan.
A leány megijedt a támadástól s beugrott az ajtón. Az asszonyka a lábát
a nyilásba dugta s megragadta a menekedő leány karját.
– Ne fusson el, kisasszony, – mondta, – ne féljen. Én semmit se akarok.
De én a Pál felesége vagyok. Rosszul mondta Pál, hogy én egy idegen
asszony vagyok, mert én az ő felesége vagyok.
– Hagyjon békén engemet. Bánom is én, akárkinek a felesége…
– Jó, ha nem bánja. De hát akkor miért fél tőlem? Hiszen maga nagyobb
is, mint én. Én voltam az előbb odabenn a kertben.
– Jó, hát mit akar velem?
– Én beszélni akartam magával. Egész nap vártam magára. Látja! ott ültem
az utczán és magára vártam.
– Reám?
– Hát kire? Én láttam, a mint Pál szerelmesen magára nézett. Mondja:
maga is szereti őtet?
A leány kirántotta a ruháját az égőszemű asszony kezéből és nyersen
rákiáltott:
– Maga, azt hiszem, megbolondult.
– Tán megbolondultam, – felelte hevesen, de hirtelen összeszedte magát
és rebegőbe csapott át a hangja. – De ne menjen el azért, óh, ne menjen
el, kisasszony, az Isten megáldja érte. Én már nem akarom magát
megbántani, mert az úgyse ér semmit. Ha megbolondultam volna, az nem
volna csoda. Látja, Pál odahagyott engemet. Egyedül hagyott, pedig mi
jól éltünk odahaza. Aztán mikor bejöttem utána, – mert én meghalok nála
nélkül, – akkor már reám se nézett, de magával elment a kertből. Óh,
várjon… várjon. Nem is tudom: mit akarok mondani.
– Hát én csaltam el tán magától?
– Hiszen maga nem is szeretheti őtet. Maga gyönyörű és gyönyörű
köntösöket visel, de Pál csak egy parasztember. A míg ő katona volt, reá
vártam, mert ő nekem való, éppen. Nekem mindenem volt, de maga minden
ujjára tizet is kap olyat, úgy-e? Ő nem olyan finom fajta, tudja, de
nekem az egész világom…
A hangja el-elcsuklott s a mély keserűség, mely beszédén kiomlott,
megkötötte egy helyben a czifra leányt.
– Maga nagyon szép leány. Óh, ne kivánja el tőlem Pált, ne vegye el
tőlem. Mit is csinálna maga egy ilyen együgyű parasztemberrel, a milyen
ő? Úgy-e, na? Miért tegyen koldussá egy szegény asszonyt, a ki sohase
vétett magának. Mulatságul miért választaná éppen ezt az egyet, a ki nem
is magához való. Mulatságra annyit kap, a mennyit kiván, egy ilyen szép
leány. Tán csak ezt akartam mondani. Én nem is tudom. Ugy vártam magát,
hogy idejőjjön. Nagyon haragudtam magára, de már szeretem magát, mert
látom, meghallgat engemet. Én úgy fordulok magához, mint a jó Istenhez…
A leány keze után kapott, megragadta és megcsókolta.
– Ne vonja vissza a kezét tőlem, én tudom, hogy maga visszaadja Pált
nekem. Mert ő meg van kábulva egy kicsit. Látom. Nem is csodálom. Én
megfonnyadtam a Pál után való vágyakozásban. Úgy-e, már csúf lettem? De
ha maga akarja, ismét virágzom és ismét boldogan élhetünk. Maga azt
mondhatja Pálnak: «Menj el, te parasztember; nekem nem kellesz». Akkor
ő, tudom, visszatér hozzám és én sohase mulasztok el egy imádkozást se,
hogy magáért ne imádkozzak. Mert egyebem nincs a világon, a mivel
megfizethessem a jóságát.