mellé állottam; nem parancsolok magának, ne parancsoljon nekem se. Ki
adott el magának? A törvény? Én nem ismerem. A pap? Nem ismerem. Az
Istene tán?
– Belédfojtom a káromkodásodat.
Mari kikelt magából s a Demmel szemének szökött a körmeivel. A hajdani
csendőr mellbelökte a megveszett némbert. Mari a pudlihoz tántorodott.
Egy szót se szólt, de ökölbe szorította a kezét s sírt.
Demmel becsapta a boltajtót s bezárta kulcscsal.
A szomszédok másnap így szóltak hozzá:
– Az esztergályos nem beszél rosszul. A szegény ember baját csak ő tudja
igazán. Mi éhen döglünk; a zsidó féderes kocsin jár, négy tál ételt
eszik. Hát igazság ez? Azt meghallgathatta volna szomszéd is.
– Nem tudjátok, mit beszéltek. Mikor majd nekibőszít titeket a
puskagolyó elé, ne féljetek! ő az utolsó lesz.
– Örökké úgy se élünk, szomszéd!
A mi csendes, dolgos utczánkban ekkor sok beszélnivalójuk akadt. A
csizmadia szomszéd, a ki egész nap s még este is üveggolyó mellett verte
a talpat addig, minduntalan átment a kőmíves szomszédhoz egy pár
bizalmas szóra, s a fazekas szomszéd azon sáros kézzel odabujt a
beszélgetőkhöz s mindjárt egy pár asszony került melléjük. És az afféle
beszélnivalókból, a mit idegeneknek (mint Demmelnek) hallania nem kell,
ki nem fogytak. Mari, csak azért is, mindig köztük volt s Hofman alig
űlt a műhelyében, hogy segítsenek a szegényeken.
Sok kedvetlenség s elégedetlenség támadt ekkor az utczákban, mióta
észrevették a szegénységüket. Régebben a munka után esténkint a házaik
elé a padokra ültek ki. Dudoltak a fiatalok; a gyermekek helytelenkedtek
a porban; s a tegnapi nap történetét s a holnapi reményét beszélték meg
az öregek. Már keserűséggel beszéltek a szüntelen verejtékezésről, míg a
tolvajok ellopják munkájuk gyümölcsét. Nem érdemes dolgozni, törekedni
ok nélkül. És oly időket élünk, hogy bátran, szabadon nem is nyöghet a
nyomorú ember, mert most innen-onnan gaz spion ügyelhet a beszédükre.
Ezért összegyűltek egyik-másiknál s estére világot se gyujtottak és egy
titkos intéssel elhívták Marit a boltból s Hofmant a fuvolájával.
– Hová czékálsz? – kérdezte mogorván Demmel a feleségétől.
Mari megrántotta a vállait daczosan s elment. Ellenségül tekintették
egymást (Demmel bizonyosan az urakkal tart!) s ha délben, este az asztal
mellett magukra maradtak, elfordultak egymástól s egy szót se beszéltek.
A szomszédok is elkerülték a boltot s hogy keserítsék Demmelt, titokban,
kerülő utakon kerítették össze Marit Hofmannal valamelyikükhöz. Ezek
aztán tudják is a szegény ember baját!
Hofmannak mindig volt jó tanácsa: mint kell visszacsalni a vagyonába
belefuló gazdagtól az elherdált kincset; a ravaszság az egyetlen
orvosság; nem dolgozni nekik, meglopni ott, a hol lehet… megkárosítani
minden lépésnél, a míg egyforma szegények leszünk mind. Mari csak
kaczagta az efféle beszédet. Neki semmi se kell! Semmi, a mi csak van.
Se törvény, se templom, se kaszárnya, se haza, se vagyon. Szakgass, tépj
most el mindent. Ezt ő mind az apjától tanulta, a ki mindenféle
könyveket olvasott. Lerontani mindent, hogy a romokból új támadjon. Mert
lánczon tartja lelkedet a pap; ne merj szeretni se; lánczon tart a haza,
mely odakötöz egy darab földhöz, akár kapsz rajta kenyeret, akár nem, ha
éhen pusztulsz is el rajta; ne merj szólani, ne merj jajgatni, ne merj
reményleni, míg óngolyóbis csak van a katona puskájában. Leigázva,
lenyomva dögölj meg – ez a parancsolat s ti leteszitek a nyakatokat a
tipró sarok alá.
A férfiak lehajtották a fejüket s morogtak sötéten. Hofman
felmagasztalódva, átölelte a kigyúlt asszonyt s ölébe kapta és
megcsókolta. Mind fel voltak lelkesedve; az asszonyok sírtak.
Marinak az arczára piros rózsák gyúltak ki, hevesen visszaölelte
Hofmant, a ki megérti őtet. A fehérnépek mosolyogva néztek rájuk az
öregek, a kik nem értették még meg eléggé az új időket, elfordították a
fejüket tisztességérzésből.
Ilyen estéken az asszonyok hazakisérték Demmelhez Marit, meggyőzni őt,
hogy asszonytársaival volt.
– Szégyenlem a hazugságot, mondta az úton Mari – mert én nem titkolom
el, hogy utálom őt. Szeretném megmondani neki. De ha már vele éltem
eddig, tűrnöm kell egy darabig még. Eljön az ideje, hogy otthagyjam…
Egy napon az esztergályos rongyos, alázatos, sovány felesége este, míg
Mari rótta az utczát, besurrant Demmelhez.
– Szerencsétlenek lettünk – mondta rebegve – s elveszünk, ha nem segít
rajtunk. Ne haragudjék reám, mert én csak alázatosan tudok kérni. Mert
mi meghalunk a szégyentől s a nyomoruságtól. Már nem bírjuk tovább.
S megfogta a Demmel kezét s megcsókolta, hogy lássa az alázatosságát.
– Eddig még reánk gondolt az uram, kenyeret keresett nekünk. De már alig
látjuk, s a szerszámait a por lepi meg, mióta ez a szép asszony itt van,
a kit maga hozott. A gyermekeit szerette eddig az uram, de már nem ismer
senkit a világon, csak az asszonyságot, a szomszéd úr feleségét. Oh,
segitsen rajtunk, az Isten nevében.
Demmel félelmesen meredt rá, megragadta a hitvány asszony vállát:
– Bolondokat hazudik.
– Már nem fáj semmi, csak az uram. Ha megöl, mit ér vele? Mi úgy is
elveszünk, mert az uram nem tud rólunk. Nappal azt az asszonyt lesi s a
mint bealkonyodik, utána megy. Valahol összekerülnek; mikor hazajön,
felrúg engemet, ha hozzá szólok. Én nem félek már semmitől. Én tudom,
hogy az asszonyság szebb, mint én, de nekem gyermekem van. Már mit
csináljunk? Oh ne engedje meg a feleségének, hogy elvegye az uramat!
Akkor mi elveszünk, ha nem segít rajtunk…
Demmel befödte a fejét a tenyerével, aztán lustán megtaszította a
hitvány asszonyt s rámordult:
– Menjen el… menjen el… el.
A mint kitolta, a boltajtót bezárta mindjárt, hogy ne hallják, a mint
fölordított. A parasztvér fölzúdult benne. Az ökle görcsösen
összehúzódott, hogy az egész karja reszketett bele. Megfojtja egy hang
nélkül a rossz fajtát. A halántéka lüktetett. Meg se hallgatja, mert a
féktelen nyelvét félte. Ah! mennyi sokat viaskodott Demmel, míg
felvergődött s öreg fejjel ért a révbe… Házikót szerzett. Maga tatarozta
ki s mert egész életében a tolvajokkal dulakodott, jól megerősítette a
házát vasrácsokkal, ajtait, ablakait. Mily boldog volt, hogy egy talpnyi
földet szerzett, a mi az övé! Nyugalmas, boldog öregség néz reá. Fel is
ékítette házát egy szépséges feleséggel, a kiben gyönyörűsége lesz; a
ki, ha nem szerelemből, de hálából lesz jó iránta, mert nyomorúságból
váltotta meg. Egyik térdén hintálja majd a feleségét, a másikon a
gyermekét, s így öregségére boldog érzéssel dől be majd egyszer a
semmiségbe. Ime, rosszul lépett. Az asszony az átka lett… Megfojtja!
Otromba teste rángatódzott. Nem tudott járni s leroskadt egy padra.
Akkor ez ötlött az agyába: hátha nem is igaz mindez? A bolond,
féltékeny, hitvány fehérnép álmodozik tán. Alkudozik magával Demmel,
minthogy az életéről volt szó. Hátha nem igaz?
A mint a felesége hazatért, egy jószívű kisérője ránézett Demmelre s azt
kérdezte: «Beteg tán, szomszéd?»
Demmel nemet intett s kinézett az udvarra, hogy ne kelljen beszélnie.
Másnap így szólt:
– Elmegyek a bonyhádi vásárra portékával, s csak két nap mulva térek
vissza.
A csendőr ébredt meg benne. Meg akart győződni, ha bűnös-e az asszony?
Meg fogja lesni őt.
Hogy elhatározta magát, nyugodtabbnak látszott, pedig fel-felgyúlt a
szeme, ha az asszony fehér nyakát látta meg. Ah, ha megszorítaná dologra
szokott erős ujjaival, míg kiszederjesedik a piros, duzzadt ajaka
szorítása alatt. Nem! Előbb látnia kell. Tőrbe csalja s jaj neki s jaj
mindenkinek, ha bűnösnek találja!
Már délután felpakolta a szekeret s mielőtt fellépett a felhérczre,
mogorván így búcsúzott el Maritól:
– Vigyázz a házra… és a… és a becsületedre.
Mari elfordult.
*
Csak éjjel akart visszatérni, de alkonyatkor már otthon volt… A szekerét
a város végén hagyta s kerülő úton a berekbe ment, a hová a mi utczánk
kertjei kirúgnak. Demmel a megkoppadt égerbokrok mellett húzódott végig
a kertjéig s átszökött a korláton.
Legelőbb a fuvola hangját hallotta meg. Tehát az asszonynál volt a gaz.
Reszketett és lehúzódott egy liczeumbokor mellé; beléharapott az ág
száraz leveleibe s sírt.
Az udvaron farakás lángolt. Körülötte egy csomó szomszéd ült a kis
padokon. Az asszonyok a láng körűl forgolódtak s az egyik vasrostát
forgatott a tűz felett. Kukoriczát pattogtattak. Az esztergályos fujta a
Marseillaiset. Úgy látszott, már kissé belefáradtak a beszélgetésbe,
Mari mellette ült.
Az éj sietve szállt le s az emberek kisértetszerűleg suhantak el a tűz
libegő világa mellett. Hang alig ért Demmelig egyéb, mint a fuvola, az
is, mint a tűszúrás, fúródott a fülébe.
Nem sokkal azután kihúzódtak a szomszédok az udvarból és a fuvola is
elhallgatott. Egyszerre mély csönd borult az egész udvarra s az utczára.
A Demmel szobájában gyönge világ gyúlt ki.
Elébb felhúzódott Demmel a színek mellett. Szeretett volna benézni az
ablakon. A fal mellé húzódott és lefeküdt az ablak alá. Nyitva volt,
csak a csipkefüggöny libegett az esti szellőben.
– Nem, nem igaz! Nem szeretlek, – így szólt az asszony az
esztergályoshoz, – nem tudom, mi a szerelem. Éhes vagy te a testemre és
én tűrhetlek, ez az; a többi hazugság. De azért neked adom magamat.
A hang félig enyelgő, félig ingerlő volt. A férfihang így szólt: «Nagyon
szeretlek!» félig lihegve. A Hofman hangja volt.
– Hazugság, nem szeretsz… Vágysz reám, de nem érzel semmit irántam
egyebet. Fiatal vagy és én is az vagyok és áhítsz arra, a mit még nem
birtál… Tán megútálsz és én meg foglak útálni egyszer. Most kivánjuk
egymást.
Demmel vonaglott a földön. Mély keserves nyögés hagyta el a száját. Az
ablakot bezárta egy kéz és Demmel azon helyben maradt, mintha elkábult
volna egy erős ütéstől.
A mint fetrengett, a keze a revolveréhez ért. Négykézláb húzódott odább.
Akkor a világ kialudt a szobában. Mit tegyen? Fölverje az ocsmány
vétkezőket. Egyik tán megmenekedik a körmeiből. Pedig neki mind a kettő
kell. Tán ordítani fognak és visszatérnek a szomszédból és megkötözik
Demmelt és lánczra verik; még édelegnek a gazok és kaczagnak majd a
kínján.
A lábával beleütődött a szénrakásba, a melyet az udvaron hagytak. A szén
megelevenedett, a mint megrúgta s a fejében is kegyetlen gondolat
világosodott meg. Mikor megcsendesednek majd… rájuk gyujtja a házat.
Mire is már neki a kínnal szerzett házikó? mire már az élet is? Hadd
perzselje fel őket; és míg ordítva, kétségbeesve, véresre vergődnek a
vasrácsok mellett, Demmel a tűz világa mellett nézni fogja őket és
éledni és ujjongani fog rettenetes gyönyörűségében.
Erre a gondolatra, régi mesterségében szerzett ügyességével s
ravaszságával, kihúzódott a bolt ajtaja elé. A kését bedugta a zár
kulcslyukába, hogy ki ne nyithassa valaki. Aztán a kukoriczapattogtatta
vasrosta drótszálait felszakgatta. A vér felserkedt a kezéből, de tépte,
hogy a dróttal jól, sokszorosan meghurkolja a kilincset.
Akkor a szenet felszedte az udvarról és tüzet élesztett a kis ház mind a
négy szegletén. Igen lassan éledett meg; fujta, mint egy őrült, minden
oldalán. Ah! Demmel lihegett szörnyű örömében, mintha elfáradt volna. S
mikor mind a négy oldalon felcsapott a láng, a zsindelybe kapaszkodva,
az oromig felfutva, Demmel az ablakhoz ment, bezúzta az üveget az
öklével s orditott:
– Nem fáztok-e?
*
Az utcza egyszerre megébredt… Az emberek alig szunnyadtak még el. A
világosságra megnépesedett az utcza mindjárt. A harangok csak későn
kondultak meg, a fedél már lángolt, mikor a tűzoltók nagy zajjal
robogtak elő.
Nagy sípolás, kiabálás támadt össze-vissza. Az asszonyok sikoltozva
száguldoztak az utczán, kiáltva «tűz, tűz!» Mindenki a portékáját
mentette, a gyermekek jajgattak és az ólakban bőgtek az állatok
rémületökben.
A tűzoltók beverték a kaput. Valaki ezt kiáltotta: «A lakószoba ajtaja
be van hurkolva dróttal. Valaki sikolt benn.»
Valaki a kútból akart meríteni a tűzi fecskendőbe. A veder megakadt.
Ijedten mondta:
– A kútban van valami.
Erre a zenebona egy perczig megállott. Az a gyönge szó áthatott az egész
tömegen.
– Valaki a kútban van.
Ezt mindenki meghallotta és egyszerre huszan hajoltak be a kút karfáján.
Az ajtó szakgatása is abbamaradt egy perczig. A tűz dühösen lángolt a
fedelen. A szomszédok hordták ki a bútoraikat: a maguk bajával törődtek.
A mély vizből rettentő erőlködéssel czipelték ki Demmelt.
Még rángatódzott a teste, a mint a földre fektették. Csak akkor vethette
be magát a kútba, mikor zaj támadt a háza körül.
Akkor beverték a szoba ajtaját a tűzoltók.
Néhány bátor ember rontott be. A pitvar tele volt keserű füsttel s
omlott le a mennyezet.
Marit egy szegletből rántották ki. Az esztergályos vadul rontott ki az
ajtón s végigvágódott a küszöbön túl.
A tömeg utat nyitott Marinak. Az asszonyok iszonyattal húzódtak el a
támolygó asszony mellől.
A Demmel teste a kút mellett, a mozdulatlan hideg test, szétvetett
karjaival, mintha lefogta volna a hangok erejét s a bűnös asszony iránt
való irgalmat. Rémülten csak Demmelt vették körül és csendesen beszéltek
egy-egy szót, oly tompán, hogy a víz freccsenése hallatszott, a mint a
falhoz verődött. A tüzes gerendák is lesimultak hangtalanul.
Mari magára maradt egy üres hely közepén.
A tűzoltó így szólt:
– Valaki segítsen e nyomorult asszonyon s vegye magához az éjszakára…
Senki se mozdult. Az asszonyok elszéledtek körülötte.
Jajgatva vették körül Demmelt s sírtak.
Mari, mint egy kivert kutya, megindult magában az éjszakába.
Egy kis fiú története.
Jóskát boltosinasnak állította be az apja a városba. A kis fiú nagyon
búsult ezen, mert ő jól tanult a falusi iskolában s azon ábrándozott,
hogy egyszer vagy czukrász, vagy pap lesz. De az apjától (ez durva,
mérges ember volt) nagyon félt s nem ellenkezett, mikor a szekér elé
járt, melyen beindították. Az édesanyja sírván, titokban így szólt hozzá
a szekér mellett: «Én imádkozom érted; te se felejtsd el, hogy kívüled
senkim sincsen a világon. Jól viseld magadat és keress, hogy öregségemre
nálad meghúzódhassam…» A lovacska ekkor nagyot ugrott, mert a Jóska
durva apja reásózott. «Az ördög vigye el, a mennyi nyavalygó vén asszony
van a világon» kiáltott s azzal így vitték ki Jóskát a szülői házból, a
hol boldog vala.
Jóska hitvány fiú lévén, a városi boltos kis beteg leánykája
szolgálatára rendelték ki. E leánykát Marinak hivták s azt beszélték,
hogy egyszer játékközben megütötte a térdét s azóta, (már esztendők óta)
aszott, aszott a betegágyban, mert nem tudott többet a lábára állani. A
betegségben megvénült jó kis leány kegyébe vette az új inast s Jóska
boldogan vonzódott a patrónájához.
E háznál mindenkinek teméntelen dolga volt napestig s nagy izzadtsággal
a gazda és nagy ordibálással az asszony, keresték a kenyerüket, de így
volt is aztán kenyerük, a mennyi csak kellett és drága köntöseik, arany,
ezüst, marháik feles számban. Sok dolguk lévén, így szívesen vették,
hogy Jóska jól összefért a kis leánykájukkal.
Mari mindjárt tegezte is Jóskát s anyáskodni kezdett vele, holott
majdnem egykorúak valának. Az édes tésztákat, a miket a betegnek
küldtek, ha senkise látta, megfelezte vele s jól elbeszélgettek
mindenféle dologról a hűvös, orvosságos szagú szobában; sőt észrevevén
egyszer Mari, hogy a kis fiú egy falat tésztát a zsebébe csúsztatott,
rászólt:
– Kinek dugod el?
– Az anyámra gondolok… felelte.
Attól fogva tehát, mind a ketten, most egy czukrot, egy-egy szál
virágot, máskor egy lehúzóképet, egy színesebb rongyot félretettek egy
iskatulyába, mely a Mari lábánál a paplan alatt állott a Jóska anyja
részére. «Nagyon szeret az anyád téged?»
Jóska sóhajtott s lehajtotta a fejét. «Én fogom eltartani őt.»
– Én is szeretem az anyádat – mondta Mari és ennyiben maradtak.
Azután egy holdvilágos éjjel, tudom, pénteki nap volt, (már akkor télre
fordult volt az idő), Jóska minden ok nélkül fölriadt az álmából s habár
nyitott szemmel, de még mindig aludva, az inasok szobájából kisuhant s a
havas ereszfedélre felmászott a létrán s lekuporodva ott, keservesen,
hangosan kezdett bőgni, a kutyák nagy bosszúságára. A kocsis fölriadván,
fölrázta Jóskát az álmából s bevitte a didergő gyermeket, hogy az első
segéd úr fenyítse meg a haszontalan kölyköt.
A beteg leányka reggel vigasztalta az ő hű pajtását, minthogy bántották
a csendháborításért, Jóska azonban makacsúl állította, hogy ő mi hibát
se követett el, hogy ő az ágyában csendesen aludt s dühvel szidta az
első segéd urat; nehány nap mulva azonban egy sárostalpú falusi paraszt
keresvén Jóskát, így szólt:
– Ne búsuljon, fiam s ne ijedjen meg, lelkem, mert az anyja bizony
meghalt, lelkem, odahaza, pénteken éjjel – azt izenteti az édesapja.
A gyermek felsikoltott, de a paraszt mindjárt megmagyarázta, hogy ilyen
pogány hideg időben csak nem is vitethette Jóskát az apja haza – a sok
költségről nem is beszélvén – az anyja mellé minthogy ő nem is
segíthetett volna rajta… Jóska kapta a kalapját, megiramodott, hogy
mindjárt haza fusson, falvak, folyók, hegyek ellenében… de a paraszt
elfogta a makacs gyereket, hiszen a szegény asszonyt már napok óta
elföldelték… azon péntek éjjelén hunyván le a szemeit, a mikor Jóskát a
névtelen félelem verte fel álmából, csukló zokogásával zavarván fel
állatot s embert.
Ez eset után vén kis ember lett Jóskából. Előbb teljesen elborult,
jajgatott, de mikor az első segéd úr bebizonyította neki, hogy ilyen
úriházban pisszenni se szabad egy tökéletlen kölyöknek – Jóska elfásult
s mint egy gép járt (csak homályos zugokban sírva), álmatagon végezte a
rábízott dolgokat, gyermeki hiábavaló vigasságokról s hiábavaló
sirdogálásról teljesen lemondva… Már ekkor Jóskát ki is vitték a boltba
a pudli mellé s ott oly komoly illedelemmel, száraz kereskedői
udvariassággal szolgált, hogy a gazdája nem győzte eléggé dicsérni. Este
azonban Jóska beteglábú kis pártfogója mellé kuporodott s mikor más nem
látta, jajdult fel az anyjáért. Ilyenkor így szólt a kis Marihoz:
– Milyen jó itt lenni melletted… rebegte, megfeketedett kis kezével a
fehér ágynemű szélét simogatva, – egyedül nálad jó lenni.
– Én is vártalak, Jóska – súgta a leányka – vártam az egész napon az
estét, hogy jőjj már.
Egy kis széket tétetett éppen a leányka párnája irányába, hogy oda üljön
a kis fiu és a fejük szinte összeért: «Reád gondoltam, Jóska…» így szólt
és egy fél körtét, egy narancsszeletet húzott elő a párnája alól, melyet
neki hagyott meg az ebédről. A kezük összeért, az óra pedig ketyegett s
oly komolyan ütött… Egy ily estén így szólt Mari:
– Ezután én leszek anyád az anyád helyett, Jóska… Mikor öreg leszek,
engemet fogsz eltartani… Jó?… Akkor nekem bot kellene, hogy járhassak,
de te ott leszel, reád támaszkodom. Akarod-e? Lesz kocsid, én azon fogok
járni a templomba, de te az ajtónál lesegítsz, mint a hogy a sekrestyés
leveszi a plebános urat a kocsijából. Akkor te, Jóska, mindenütt ott
leszel, a hová én megyek, mert én már akkor nálad nélkül semmit se
csinálok.
Milyen gyönyörű gondolat volt ez.
– De – rebegte a fiú – mit mondana az apám?
Mari hevesebben mondta:
– Az apád? Akkor te gazdag leszel és azt teszszük, a mit akarunk… Csak
te légy már gazdag, Jóska! Légy, kérlek, már hamar gazdag és akkor én
nem is leszek többet beteg, ha sietsz…
… De siessen… Azon este és aztán minden este arról beszéltek: mikor
Jóskának sok pénze lesz. Egy kis kertjük is lesz, a milyen a Jóska
anyjának volt, melyben mályvák és muskátlik virítanak… A kocsisuknak
sipkája lesz és a Mari beteg lábát olyan tigrisszőr formájú
bársonytakaró fogja fedni, a milyen a plebánosnak van… Csak siessen
Jóska…
Siessen, mert a mint az idő telt, a kis leányka teste mind hitványabb
lett a csipkés ágyban… A másik lába is beteg lett, éppen a térdénél,
bárha azt játékközben nem ütötte volt meg; a rózsás pir pedig lemaradt
az arczáról és oly fakósárga lett, a milyen az almalevél őszszel.
Siessen… Ez a gondolat nagyon elfoglalta Jóskát. Ők ketten… Mari és ő.
Éppen mint az anyja, Jóskának ismét van valakije, a kiért legyen. Az
apjától rettenetesen félt. Szólni se mert előtte, ránézni se mert. A
gazdájától is félt Jóska és a hirtelenkezű első segéd úrtól is. Mari a
csónak, mely a félelem tengerén fuldokló előtt megjelenik… Mari.
Az a mag, a mit vetett az eszébe Mari: kikelt s lombos fája elborította
Jóskát. A pénz… Az utczán robogó kocsikból válogatott, a milyen az övé
lesz… «Add a kezedet, Jóska», így szólt álmában Mari, a mint leszáll a
kocsiból s az emberek félreállanak. – Mosolygott… Muskátlit árulnak a
piaczon; Jóska elcsen egy pár levelet és rágja boldogan. A napok ekkor
jól teltek. Este annyi beszélnivalójuk volt a betegágy mellett s nappal
arra az időre gondolnak, mikor sok pénze lesz Jóskának. «Valamit
gondoltam», – mondta Mari, egy új kis szobára bukkanva az ő jövendőbeli
házukban. «Én mondjam el előbb», így vágott közbe Jóska, mert neki még
szebb gondolata volt. Már ekkor úgy beszéltek, mint két pajtás, habár
Mari a gazda édesleánya vala. Sőt sovány kezét a leányka a paplan
tetejére fektette szántszándékkal, hogy Jóska hozzá érhessen.
Annak az érzésnek a lehellete érintette a gyermekeket, a mely nagy
embereken erőt vesz, kit felemelve, kit kétségbeejtve. A paradicsomban
andalogtak, a nélkül, hogy tudtak volna róla. A paradicsomban… óh! a
tudás-fáján a kígyó megirigyelte az örömüket s egy rossz gondolatot
sugalt a Jóska gyermeki fejébe. S ezt kérdezte Maritól:
– Hogy kezdjek ahhoz, Mari! hogy gazdag legyek?
Hogyan? Ezen nagyon eltöprengtek az estéken. Mert a dolgot meg kell
kezdeni, de mint kezdjen hozzá Jóska? Mari nem tudott semmi bizonyos jó
tanácsot adni, pedig ő okos leányka. Éjjel hánykolódtak egy darabig, de
holnap majd fog találni Jóska.
A pénz… A hol éltek, az úr a pénz. Mindent ő ad. A pénz: díszt,
kényelmet, tisztességet ad… Rossz, kegyetlen azért a Jóska apja, mert
nincsen neki; azért vigadoznak és öltöznek szép ruhákba a Mari apjánál,
mert pénze vagyon…
A pudli fiókjában halomban hevernek az ezüst forintok. De az a másé…
Keserűséggel, bosszúsággal gondolt reá. Esténkint szótalanabbak lesznek
és Jóska ismét elveszti az étvágyát, mint a mikor az anyja meghalt és
megsápadt. Egy-egy perczig neki-nekibőszül… Majd keres ő pénzt…
Semmiség! Gyereki hányivetiséggel kicsinyli az érte járó fáradságot
most. Elcsügged és elkeseredik miatta azután mindjárt… Azonban
szüntelenül vele foglalkozik… A pénz… Azzal fekszik, azzal kel. A
kedvüket megmérgezte. Az ábrándjaikat széttördelte. Jóska tartaná el
Marit, mikor öreg lesz? Mivel? Csöndesebbek lettek és csupa
gyöngédségből a leányka nem szőtte selymes álmait hangosan és Jóska
komoran hallgatva, nem mer a leánykához érni, csakhogy Mari kedves
kedvében álmait ismét szövögesse.
A pénz? Az a sok holmi a boltban; a portéka, mely a polczokon szép
sorban áll, mind rengeteg pénzt ér, a stelázsi a seprőtől a lámpáig,
mind pénzt ér; hol szerezzen Jóska, hogy mindent vegyen s abból kocsit
tartson Marinak? Pénz… pénz… Senkinek sincsen. A ki vesz, annak a
hiányát panaszolja és a ki elad. Az adós és a hitelező utána jajgat. És
mind panaszol és szerencsétlen… Honnan vegyen Jóska? Oh… Betege lesz.
– Hanem ha megelégedne… én tudnék valamit, Mari… igazán. Lássa… mondta
egy este szorongva Jóska a kis fehér ágy mellett.
– Tudsz valamit, Jóska? Mit?
Ekkor már kissé fáradtak voltak a tervelgésben, a töprengésben is.
– Előbb valami rosszat gondoltam, Mari, mikor a boltban azt a sok pénzt
láttam s nekünk nincsen… lopni akartam s úgy kihevültem, hogy azt
hittem, mindjárt leesem… de aztán egyebet gondoltam, mert az anyám
jutott az eszembe, a ki lát engemet.
Felpirult a hajáig, aztán bizonytalanul folytatta:
– Hanem azt gondoltam, nem kell nekünk a pénz, Mari, ha maga nem bánja.
Akkor én nem lennék boltos. Ahhoz nagyon sok pénz kell, de nekem
nincsen. Azt hiszem, ezt az édesanyám súgta meg az álmomban az éjjel.
Mari fölemelkedett félkönyökre.
– Mi kell hozzá, ha maga megelégszik, Mari? Egy olló kell, Mari, és
valami kefék; ennyi az egész. Akkor én lennék borbély s ehhez semmi se
kell, se portéka, se stelázsi. Egy-két olló, egy kis pénzt gyűjtünk,
hogy vegyünk effélét és akkor…
Mari visszadőlt a párnára. Egy perczig hallgattak. Jóska is szégyelte
tovább mondani. Aztán a leányka hegyesen felkaczagott:
– Nyírni fogsz te, Jóska? Nyírni? Borbély leszel? Menj el…