legény az. _Onnan_ vala ő, a honnan valók a faágak. A havasról való. Rá
van írva a formájára. Nehéz, otromba, czammogó járású, szőrös ficzkó –
van benne valami a medvéből – nagy állkapcsa, lobogó, mélyen benn fekvő
szemei vannak. Megy, nézi, nézi meredten a fenyőágakat és egy friss
havasi leánykát ügyel, ki a szántalp mellett áll, kozsókkal a derekán,
rojtos, csíkos keszkenyőbe bebonyálva. A baka reámered s eltéveszti erre
a lépését… Eltéveszti a lépését.
– Te marha, – morog rá a szomszédja – mit teszel?…
– Mi–i?
Ő semmi hibát nem követ el… Ő tán csak álmában lépdel… a lelke azonban
odahaza van… a kis, deszkavágó fűrészmalomban, ama parányi katlanban a
rohanó havasi patak mellett, melynek gerendából összerótt csatornájában
omlik ki a kék víz a jégcsapokkal kicsipkézett kerékre. A házikóban egy
öklömnyi ablaküvegen bizonyosan a város felé néz egy sugár, szépséges,
sápadt leányka, (a szántalp mellett álló leányhoz hasonlít), az ő
szerelmes bakájára gondolva…
A bombardon recseg, dübörög… topp, topp… egyformán lépdelnek keményen a
bakák s a sor szélén járó kemény oláh legény lehajlik a sorból s
beleharap a fenyőágba, mely a havasi szántalp felett zöldül…
Beleharap a fenyőágba… és rágja, őrli fehér fogaival a keserű ágat s
nyeli boldogan… oh, bizonyosan azt se tudja, mit tesz?
– Barom, – morogja a társa, – abrakolsz?
V. Az anya kicsiben.
A dugáson ereszkedünk le egy tutaj hátán. A havasi patak köves, üres
ágya megtelik a dugásból lezúgó vízzel (a kövér, piros keserűlapuk a
marton mohón lebzselik) és morgó zajjal az egész szűk völgy. A madarak
mind leszállnak a fenyves sűrűjéből a víz suhogására s csippenve, őrült
kedvvel szántják a vízpárás levegőt. Megébred a búsan magábazárkózott,
mély havas. A tutaj inog, mintha rángatnák; alig értjük egymás szavát.
A kanyargó patakágyban úgy száguld az előrezúduló víz, mint egy
megveszett állat. A kormányzórúdnál álló oláhnak a szeme majd kiugrik,
hogy elég gyorsan forgassa a tutaj orrát. Mégis valahol egy sziklakar
keresztbe taszítja a gerendákat és míg a víz dühödten tovább száguld,
átcsapva a tutaj tetején, alatta, a tutaj recsegve megáll.
A havas – a mint a víz megszökik alólunk – csöndesedik fokozatosan.
Egy-egy káromkodás, aztán csüggedt szóbeszéd s mi kikászolódunk a bokáig
érő jéghideg vizen a partra. A mint nekivágok az ösvénynek, – hogy
valami emberlakta fészket keressek, a honnan alkalmatosságot kapjak a
továbbhaladásra – belezavarodom a havasba.
Sehol senki. Egy hang sincs, hacsak rám nem visít egy-egy havasi
tarka-barka madár, vagy a fahajat kopácsoló harkály. Messze az oldalból
vékony füst szállong fel a fák koronája felé. Arrafelé törtetek. Ott
vagy szuszéknak való deszkát szárítanak, vagy szenet égetnek. Úgy! Egy
fekete kunyhó (mint egy szőrös sümölcs valami banya képén) kuporog egy
tisztás szélén.
– Hé, ki van ott? – kiáltom; ki se felel. Egy összerótt szolgafán lógó
üst alatt lángol a tűz. – Senki sincs itt?
– Na! – szól vontatva valaki. Éretlen gyermekhang ez. Közelebb megyek s
a mint egy bokornál kifordulok a tisztásra, szemrehányó, bosszús
leánykahang rivall rám:
– Ügyeljen!… hát ügyeljen; mire lép?
Odanézek a lábam alá. Egy rongycsomó hever a földön, egy halom havasi
letépett virág tetején.
– Mi ez?
– Hát egy gyermek van a földön. Nem látja? Hiszen letapossa!
– Egy gyermek?
Keresem, hol van.
– Ott ni! – mondja az elkeseredett képű leányka, a mint a kunyhó mellől
kilép és ama rongycsomóra mutat.
Érdeklődve nézek oda, a hova mutat:
– Nincs gyermek – mondom.
– Oh, Jézusom, Jézusom… hát nem látja?
Jobban megnézem. Egy szokmány rongyai hevernek összegömbölyítve ott. A
csupja át van kötve faháncscsal, úgy, mintha egy baba feje volna. Még
piros bogyóból két szeme is van, nyilván szurokkal odaragasztva; és
szája is van, valami fahajból odacsirizelve. Karja is van; a szokmány
karjából, mohával kitöltve. Tehát jobban megnézem.
– Ez gyermek, te leányka?
– Hát nem látja?
– Aztán te csináltad, leányka?
– Én hát, egyedül, – dünnyögi – csak nem is apó.
– Az apó nem is tudna ilyet csinálni?
– Hogy tudna? Ő nagyon öreg ember már.
– S te csak vele élsz?
– Csak? Hát nem elég az apó?
Aztán fecsegő lesz: «Maga ki? Maga mért jön? Ide senki se jön,
(közeledik hozzám) bárha mi örökre itt lakunk».
– Örökké? Hát akkor ki tanított meg tégedet leányka, ilyen szép
gyermeket csinálni?
– Szép, úgy-e? Ki tanítana meg? Senki. Hát kell is azt tanulni? Azt
hogyne csinálna az ember. Akkor kit ölelhetne meg az ember?
– Igaz. Azért csináltad, hogy megölelhess valakit?
– Hát hogyne! Még azt se tudja?
S azzal felemeli a ruhacsomót. A karjaira fekteti gyöngéden, aztán a
kebléhez szorítja mosolyogva, boldogan.
Hogyne: Az anya ébred meg ebben a leánykában. A mély havasban nő; embert
se lát; anya nélkül, testvér, pajtás nélkül él; ez a leányka kitalálja
ismét a babát. Vágyik a gyermekre… valamire, a mit ölelhessen…
VI. Levele érkezett a kisasszonynak.
Őszül az idő. Fenyeget a felhő mindenfelől. A tejfehér köd felhúzódik a
sötét erdős hegyek derekáig. Míg az ormok fehérednek már a hótól (a
fenyők úgy merednek fel, mint egy roppant fűrész fogai), alant, a rohanó
havasi víz partján az égerbokrok még zöldek, a megpuffadt,
összegömbörödött, megszáradt veres cserebokrok között. A sziklás úton,
mely a szomszéd faluba visz, egy úrileány lépked tünődve. Áthalad a mi
falunkon (az asszonyok mind szelíden köszöntik) egészen a postáig.
A postamester kiszól az ablakon át: «Nincsen levele, kedves kisasszony».
«Igen köszönöm, – feleli a kisasszony, lehajtja a fejét megadóan –
köszönöm» és megfordulva, ismét visszaballag a falun; az úton, mely a
kősziklák között a mély víz partján vezet.
A falu útján a kisasszonyra tapadó szemek is mind ezt kérdezik: «S
nincsen-e még levele, kedves?» A kuvaszok kiállanak az útjából, leülnek
az út szélére; a szekerek kitérnek előtte, hogy ne zavarják, mintha azt
mondanák: «Baj, hogy nincsen még levele!» A víz, a mint az egyik hullám
leloccsan a másikra, mintha sóhajtana; a sár, melyből kiemelkedik az
apró láb, mintha feljajdulna: «Oh, miért is nincsen még levele
szegénynek!»
Széllel, ha ébred a reggel; hóval, ha elegyesen csorog a felhő:
mindennap az urileány a szomszéd faluból jön a postahivatalig és megy
vissza, tünődve… tünődve.
Azon a nyáron került a kisasszony a szomszéd, eldugott havasi falucskába
tanítónénak, valami messze való városból. Szelíd és szomorú; a gyermekek
nagyon bátrak vele. Valahonnan vár valamit, ugyan vár; mi mind
nyughatatlankodunk azért: hogy miért nem érkezik már meg az, a mire ő
várakozik? Mi lehet az? Ki se kérdezősködik tőle felőle, de azzal a
Semmivel fekszünk és kelünk. A szénacsinálók a havasi kaszálókon, este,
a tűz világa mellett arról beszélnek; a templom pitvarában
istentisztelet végén azon tünődnek; a guzsalylyal le és fel utczázó
vénasszonyok, pergetve az orsót, arról zuvatolnak: «Még meddig vár a
szegény, arra a levélre?»
S csak nem jön… nem jön.
A mezőre leszáll a téli takaró; vékony kukoriczaszárak merednek ki az
egyforma hó alól: a víz martjain nyalja a csillogó jégrámát a suhanó kék
ár; a bocskorok alatt csikorog, rikoltozik a ropogó hó – a tanító
kisasszony mindennap bejön, hogy kérdező szemmel ránézzen a
postamesterre. «Nincsen; semmije sincs még, kedves kisasszony» – feleli
a postamester.
Oh Istenem! Mily gonosz lélek kell, hogy legyen az, a ki így
várakoztatja őtet! Levelek pedig jönnek feles számmal a postahivatalra.
Szerelmes leányok hoznak ki onnan szaporázva valami írástudó vénhez,
hogy kedves izenetet betűzzön ki belőle; – nyomorú szegények, kik
segítséget várnak a betűktől – és annyian kapnak írt, vigasztalódást a
levelekből, csak a szegény tanítókisasszony megy ki onnan árván
lehajtott fejjel. «Féljen – bátorkodik egy öreg asszony hozzá közeledve
– a rossz emberek szándékától, útonálló vad fogától, a mint azon
félelmes útakon egyedül jár…» «Vad fogától, rossz emberek szándékától
miért féljek?» – kérdi vissza szelíden, búsan, mintha azt mondaná: «Más
szerencsétlenségtől félek én». Mindenki érti. Ah, nincsen levele
szegénynek.
Pogány, csikorgó tél hatalmasodik el a szűk völgyön. A Bucsinból
leszálló farkasok kórust üvöltenek az éhségtől, a falut gyűrűző
berekben; a verebek felfúvódva dideregnek a szalmafedelek eresze alatt,
s kicsípi magát puha fehér köntösében – mint egy koporsóba fektetett
menyasszonyt a halál – minden fa, minden bokor… Egy nap: honnan? mi
úton? senki se tudja – az a hír suhan át az elcsendesedett falun, hogy a
kisasszony levelet kapott.
A jégvirágos ablakocskákon a meleg szájak akkora lyukat olvasztanak fel
legalább, hogy lássák a kisasszonyt, kezében ama papirkával; a
sövénykerítéseken át arrafelé fordulnak a vigyázó legények: «Levele van
szegénynek».
Egyszerre elevenebb lesz a falu. Mintha egy súlyos tehertől
megszabadulna, fellélekzik: «Levele van neki!» Egy szót se szólnak, de
egy kéz, ha megszorítja a másikat: mindenki tudja, miért; valahol ha
elcsattan egy csók: mindenki érti, miért: «Levele érkezett a
kisasszonynak». A kiragyogó szemek végigkisérik, valamíg csak kiér a
faluból a kisasszony, hogy a mély, kanyargó víz mellett elhaladó sziklás
úton hazatérjen.
A levél még a kezében van. Mintha félne kibontani; vagy mintha csak az
emberszemek előtt nem akarná kinyitni az édes, várt levelet. De
gyorsabban igyekszik előre… A ropogós tél sietteti tán csak.
Átlép a határkővel kijegyzett falu végén. Puha, nagy hópihék
szállingóznak; az ég elszürkűl s varjúk kárognak valahol…
… S másnap várják a kisasszonyt és mindennap várják. Nem jön. Hiányzik a
falunak. «Nem tudtok róla?» kérdezik. «Miért? Megkapta a levelét»
felelik.
Megkapta…
… Egy czigány hozta be a sziklás útról a levelet. A sziklás vízmartba
kapaszkodó galagonyabokor tövisein akadt fel. Finom a formája, piros a
pecsétje, mint egy vércsepp. Belül csak egy-két sor van bele írva:
«Ne várjon hiába. Nem megyek… A mi volt, elmult; álom volt. Ma esküszöm
azzal, a kit szeretek…»
A kisasszony aztán jött hozzánk. A víz felénk hozta, mert mi szerettük
őt. A molnár fogta ki.
VII. A tudatlan madár.
Nyár derekán, a Mező-havas tetején, a fenyőkéreggel fedett sátorban,
hajnalban ébreszt fel a napsugár.
Az égtől földig vetett levegő-ágyon rózsaszinű meleg por piheg, mely
messze, a hegyhát fenyőlombdunyhája csupján lilába játszik s zöldesbe
olvad. Az éji gyász elbúvik a tömött, nehéz erdő sűrű aljába a felkelő
világosság elől. A hajnalra rebeg minden, kéjes kinyujtózkodása közben
ébredezve. A bábakalácsok üvegszerű, pattogó rózsaszín szirmai élednek;
a légyölő-galóczák vérpiros pofája vigyorog a szárnyaló legyekre; a
zsályák balzsamos lehelete leng a mozgó levegőn; a mályvák, az idétlen,
borzas gyalogfenyők szurkos illata terül el a rettenetes nagy havason.
Éles szél borzolja fel a nyavalyás perjét, tánczoltatja a kokojza
bogyóit, az eprek pehelyszerű virágszirmait. A lomha nagy test: a havas,
mozgolódik, lélekzik; fénylik a harmattól, suhog a széltől.
Felkelek s végigbotorkázom a harmattól csúszós köveken. Az a rejtelmes
erő, mely felébresztette körülöttem az életet, engemet is megmozdulni
kényszerít.
Egy nyílegyenes fenyőfasor szegi el az utamat. A sor szélén egy dús,
össze-visszanőtt ifjú fenyő sátorából két fényes csepp ragyog reám.
Közelebb megyek: «Mi villog ott?» – Nézem.
Mintha két kicsiszolt gyémánt fénylene ki. Még közelebb megyek. Egy
parányi madárfejből ragyog ki két szem. Egy hitvány madáré. A dolmánya
zöldeskékes, a szárnya szürke, fehérrel csipkézve a szélén.
– Pi-pi… a parányi czinke reám ügyel egy cseppet s a földre is ügyel egy
cseppet. Tán ott a fészke. – Pi-pi… elevenen, kedvesen bókol, himbál,
hajlong: jó reggelt mondva mindennek.
Egyszerre igen derültnek látom az egész hideg havast, sziklákat, mohos
fákat és még közelebb megyek a beszédes madárhoz.
A czinke felém fordítja egészen apró fehérfoltos pofáját és valamit
vigan – tudom is én mit – locsog.
De engemet is csak úgy néz, mint a többi tárgyakat körülötte és nem
merem fogadni a köszöntését, mint a többi egyet-másnak.
Mégis bólintok feléje. Meg se rebben a czinke. Tovább egyre bátrabban,
bizalmasan mondja: «pi-pi…» és visít vigan.
Egészen mellé lépek. Tovább csippen a sűrűben, félelem nélkül.
– – Ah! Egyszerre eszembe jut: ez egy tudatlan madár; mely azért nem fél
tőlem, mert itt született a Mező-havas-tetején, itt is nőtt fel és _nem
ismeri az embert_. Ezért bízik bennem.
VIII. Az irgalmas ember.
Két ifjú liba élt egy virágos udvaron, egy gunár és egy tojó. Szép,
fehér, fodros, libegő tollakkal ékes szerelmes pár voltak s minthogy
mindenük megvolt, a mi csak kellett nekik, nagyon jókedvűek voltak.
Örökké egymást bujták; együtt sétálgattak; fürdögéltek; s ha
szembeállva, elkezdtek halkan tereferélni bizalmasan, öröm volt őket
nézni.
Egy nap a könnyűvérű fráter, a gunár (a tavasz borzolta a vérét tán fel)
átbujt valahol valahova, a hova más libahangok csalogatták, hihetőleg
könnyű kalandra. Meghallgatta s meghallván a becstelen: – elfelejtette
családi köteles hűségét, szép párját; békés, jó életét; pázsitját,
vizét, magját s megszökött; ürt és mély bánatot hagyva maga után.
A tojó járván, kelvén magára, bokrok mélyén, árnyékos színek sarkán,
árkokban, kutatva kedves párját – megbizonyosodván árvaságán: kiállt az
udvar közepére és hegyesen, élesen elkiáltotta magát, mondván: «Jőjj,
jőjj! szerelmes társam! hé!» Odább tipeg ekkor és minden világtájék felé
fájdalmasan rikolt: «Hé, hé, párom! jőjj…» Előre szalad és
visszaszárnyal mind hevesebben, rikolt a hűtelen után: «Jaj, jőjj, hé!»
Nem eszik, nem iszik, nézdegél; lebegteti a szárnyait, sürög-forog,
rikolt, sikoltozik; ah, még egy nyugodalmas percze sincs, jajgat,
sikoltozik és kesereg.
A bús tojó asszonya pedig, – egy ifjú, érzékeny szivű menyecske, –
hallván a sirámot, így szól: «A szegény liba! A hűtelen párja megcsalta
őtet. Nem lehet élni e zajban, melyet az udvaron a nyomorult csap. A
lelketlen gunár megrepeszti a szegény tojó szivét. Oh, csak tenne így
velem az én férjem, majd adnék én neki». És később meg így szól: «Jőjj…
úgy sajnálom az árvát, jőjj, szakácsné! úgy megesett a szivem a búján.
Jőjj, vesd végét a boldogtalan bújának!»
A szakácsné pedig jött és másnap megették az árvát, uborkasalátával és
makarónival…
A Végzet ezt látva, az ismét következő napon talált csak rá a hűtelen
gunárra a harmadik szomszédban és a gunár, a Végzettől űzetve,
váratlanul visszabuvik valahonnan valahogy ismét a virágos udvarra s a
mint megérkezik, körülnéz szaporán az ismerős tájékon. Megjárván pedig,
a bokrok mélyét, árnyékos színek sarkait, eszébe jut keservesen
itthagyott szép párja és kiállván az udvar közepére, hegyesen, élesen,
parancsolóan így kiált: «Szép társam, jőjj, jőjj!» Tipeg, kiált, előre
szalad, visszaszárnyal, mind hegyesebben üvölt, sikolt, nem eszik, nem
iszik, nézgelődik, ah! egy nyugodalmas perczet nem hagy se magának, se
az udvarnak, (az önvád furiái furkálván a keblét), az ifjú menyecske, a
gunár gazdasszonya, az érzékeny szívű hölgy, így szól a szakácsnéhoz:
«Oh jőjj, mesd el a nyakát e boldogtalannak. Láthatod, mily nagyon
szenved a boldogtalan, nem hallhatom a nyögéseit!»
És oly nagyon megesett a szive rajta, hogy a jövő héten megették a
gunárt is uborkasalátával és makarónival…
Eddegélvén pedig a libát, az urával, így szóltak: «Ez igen sok libahús
egymásután». És ennyi volt a gyászbeszéd a tragédia felett…
IX. A kigyó a paradicsomban.
Egy nagyon szép köntösös, czifra fehérnép állingál a zúgó vásárban,
szemmeltartva egy paraszt párocskát, mely a falujából benézett a
városba, csodát látni. A parasztlegény kézen vezette az ő serdülő,
sugár, kékszemű párját és untalanul boldogan össze-vissza néznek. Egy
sátorból virágos pántlikákat lobogtat feléjük egy vén nyigoczás. «Szép
holmi» mondja a legényke. «Gyönyörű – sóhajtja vissza a leányka – és még
csipkék is vannak.» A legény átkarolja a leányka derekát – örömében ez
odasimul – és összemosolyognak. «Nagyon drága portékák ezek nekünk»
súgja a leányka. «Menjünk, – feleli a legény – mert megkivánod».
A sátrak végében kihimzett fodros főkötők mosolyognak rájuk egy
asztalról: «Illenék a fejedre – mondja a legény – a főkötő!» «Úgy? –
feleli a leányka – hogy illenék leány fejére a főkötő?» «De hát te nem
is akarsz menyecske lenni?» kérdezi vidáman a legényke és megtaszítja a
leányt. «Hát mondjam?» csippen vissza ártatlan hamiskodással a lány és
visszataszítja a legényt.
Ezen is kaczagva, a nagyon szép köntösös czifra fehérnép közeledik az
évődő párocskához és látszik, szinte szívja be a locsogásukat, mint akár
a virágillatos levegőt.
A párocska őgyelegvén odább, elérkeznek valami falusi asztalos
portékájához s ott mindjárt letelepednek, szorosan egymás mellé, egy
tulipános láda tetejére. «Mennyi minden fér el egy ilyen ládában, –
mondja a leányka és megsimogatja gyöngéden a gyöngyszinű láda tetejét –
ilyen lesz nekem, úgy-e?» «Hát annak a kanapénak a fiókjában még!» mutat
a legény egy festett falóczára. «Oh, te buksi – kaczag a leányka – annak
a fiókjában csak ágynemű áll.» A legény megcsípi a leánykát és kaczagó
szemmel perzsel rá: «S hát az ágyneműben mi van?» A leányka ártatlanul
felel: «Abban semmi sincsen, az csak áll, dísznek, buksi.»
A legényke arcza nekimelegedik a beszélgetésbe és mindjárt egy ringó
bölcsőre mutat, mely a fadiván mellett áll. A vállával meglöki a
leánykát s megfogja a kezét forró kezével. «Hát az ott, lelkem – kérdezi
és rámutat a bölcsőre – mi lesz abban?»
A leányka, megértve valamit, kipirul egészen a hajáig, feláll a ládáról
és megsértődve, kedvetlenül így szól: «Csúfakat beszélsz, ez nem szép» s
kirántja a kezét a legényéből.
«Én semmit se szóltam» – mondja restelkedve a legényke és át akarja
ölelni a leánykát. «Nem szeretem, a ki orczátlan» – feleli a leányka s
kisiklik az ölelés elől. A legényke zavarodottan áll meg.
A beszélgetés megszakad közöttük. A nagyon szép köntösös, czifra
fehérnép mindezt irigykedéssel nézi félszemmel. A vásáros nép tolong
körülöttük, gyerekek sipolnak; koldusok harmonikát nyomorgatnak;
boltosok rikoltoznak; kocsisok káromkodnak; czigányok ordítva alkudoznak
– a czifra fehérnép, mintha nem látna mást, nem hallana egyebet, mint
amaz ártatlan párocska szelíd évődését. A maga ártatlan leánykorának rég
bezárt ajtaja pattant fel tán s oda lát be. Irigyen ügyeli őket;
kesernyés tekintettel.
A legényke odább sompolyog a leányka mellett, restelkedve. A pogácsás
sátor előtt megáll s egy szép, nagy szivet vesz a kezébe: «Nézd lelkem –
mondja engesztelődve – ezt megveszem neked, ha szereted?» A leányka
visszafordul s mindjárt mosolyog szépen. «Megveszed nekem? – kérdezi –
szép portéka, ott fog állani a kaszten tetején, ha lesz kasztenünk…»
«Jó, ne haragudjál reám.» «Én nem haragszom reád.» És mindjárt kezébe
veszi a pogácsát. «Vers is van rajta», mondja a leányka és betűzni kezdi
a szép szavakat. A bosszúsága megolvadván a gyönyörüségben, bizalmasan
átnyúl a legényke keze után, a szép szivet pedig boldogan a kebléhez
szorítja a másik kezével. Igy menve odább boldog egyetértésben a zúgó
vásárban, a nagyon szép köntösös czifra fehérnép éppen a boldog párocska
háta mögé kerül. A legényke ekkor észreveszi az idegen, szép, czifra
fehérnépet, szemét rajta felejti. Még a szája is egy kissé tátva marad,
úgy rámered. A czifra fehérnép pedig megáll előttük s ezt kérdi:
– Mit vettetek?
– Mi? – kérdi idegenül a leányka.
A czifra fehérnép – a csúf irígység, az ajakán mintha egy kelés fakadt
volna fel – nem tudva egyebet mondani a visszautasító szócskára,
vigyorogva, kicsinylőleg ennyit kérdez:
– Csak pogácsát vettetek? És mit csinálsz vele? Megeszed? Hova valók
vagytok? Falusiak?
A leányka kipirul ismét bosszúságában.
– Menjen el, – mondja indulatosan. – Mi köze velünk? Azt veszünk, a mi
tetszik nekünk.
A czifra fehérnép csúfondárosan felkaczag. «De po-gá-csát…» mondja s
szótagonkint hámlik le az ajakáról a lenéző, bosszantó kérdés. És azzal
tovább megy.
A legényke a szép fehérnép után néz.
A leányka restelli a pogácsát vinni. Oly nevetségesnek tartja a szép
pogácsát a kezében. A szó megakad a szájukon.
A mint elkedvetlenedve tovább mennek, egyszer elfordulva a párjától,
átnyujtja a pogácsát a legénykének:
– Vigye maga is – mondja.
– Vigye a kinek kell, – mondja vissza gyorsan, durván – én nem.
– Hát akkor mért vette?
A legényke felrántja a vállát s mogorván ballagnak odább.
Az édes anya.
Az őszön a legnagyobb úr, a Halál, a boldog kis házba belépett. Tán egy
derék, megbízható lélek hiányzott a légióiból s beintette Kádárt, a
bányatisztet. A felesége, kétségbeesve ellene szegült. Ők szerelemből
házasodtak; igen boldogan éltek s volt egy kis fiuk (egy hétesztendős,
szőke, fehér emberke, a szemük fénye), ki egy óráig se tudott volna
ellenni az apja nélkül. A nagy kaszás azonban úgy tett, mintha észre sem
venné az ellene mondókat, lecsoszogott előre az ismeretlenbe és Kádár
erőtlenül utána hanyatlott.
Azon a napon, mikor Kádár meghalt, az ő árva fiucskája, a kis Jánoska
így szólt dicsekedve az édes anyjának:
– Nézd, mily gyönyörű orvosságot kaptam, piczikém, a doktor bácsitól! –
és igen boldogan gurította az aranyos dobozát, hogy felvidítsa az
anyját, ki akkor nagyon bánatos vala.
Kint pedig, a folyosón, a doktor komor képpel ezt súgta a kétségbeesett
anyának:
– Ügyeljenek, nehogy a gyermek valahogy megtudja az apja halálát. A
gyermek igen eszes és érzékeny s a szívbajos fiúcskára végzetes lehetne,
ha megtudná, hogy az apját sohase fogja látni.
Ezért Jánoskát hátraköltöztették a kertre néző szobába s az anyja
mellette maradt, rendezgetve a fiú játékszereit egy homályos szegletben,
bárha csak úgy nyüzsgött a folyosó a sok járókelőtől.
– Valami ünnepre készülnek tán odakinn? – kérdezte Jánoska az anyjától.
S minthogy igen gyöngéd kis fiú volt, hozzátette: «El tudok én játszani
magam is piczikém, ha tán vendégeid volnának.» Bizonytalanabbul tette
azonban hozzá: «Hanem ha az apa jöhetne be tán hozzám, mert ma nem is
volt nálam», minthogy nem szeretné megbántani az anyját az által, hogy
inkább az apját áhítja.
– Nem, – rebegte az anya, – az apának vendége vagyon, és arra kicsordult
a köny mind a két szeméből.
– Egy bogár repült a szemembe, – magyarázta.
– Egy bogár, piczikém? Akkor nézz csak merőn felfelé, mert arra mindjárt
kimegy belőle a bogár…
A mama úgy is tett, felfelé nézett, mosolygott, de a bogár mégse ment ki
a szeméből.
A folyosó alkonyattal elcsitult, arra Jánoska mellé húzott egy asztalt
az édes anya, s egy díszes tornyot kezdett építeni kövekből, de úgy
reszketett a keze, hogy mindjárt le-ledőlt az építmény.
– Úgy megbántotta a bogár a szemedet, piczikém? mert mind a két szemed
pillája alól szivárog egy-egy csepp – s előre nyujtotta a fejecskéjét s
megcsókolta az anyját ott, a hol a bogár bántotta.
Az apa bizony másnap sem kereste fel a kicsi fiát, sőt tán amaz ünnepség
mián (úgy dübörögtek, zakatoltak, kalapáltak künn), csak az öreg dada
maradt mellette azon délutánra.
– Tán a király nevenapja van? – kérdezte a kis ember, – minthogy úgy
harangoznak a toronyban. Tán lőni is fognak? De attól én igen félek.
Ébren figyelt. Nehéz kocsi indult meg az utczán; énekszó egy-egy
töredéke lopódzott be a kis szobába és valami szokatlan, nyugtalan
mozgolódás zaja, a mit nem hall az ember a fülével, csak az érzékeivel.
Késő őszi, szürke, nedves idő volt s a harang mély kongása, mintha
libegni látszott volna a vastag levegőn.
– Ó, hogy vártalak, piczikém, – rebegte, a mint az anyja későn belépett.
– Én úgy félek valamitől; nézd csak, hogy reszket a kezem! De talán, ha
gyertyát gyújtanál, vagy ha tán játszanál velem, vagy ha énekelnél
nekem, vagy… vagy…
– Vagy?
– Ha (egész halkan súgta), ha az apa idejönne már hozzám.
– Az apád elment.
– Elment?… Valahová? Hová? Pedig meg se csókolt. De mindjárt jön?
– Nem.
– Tán csak reggel?
– Reggel sem.
– Estére, azt hiszed?
Mind követelőbben unszolta az anyját s arra elborult az arcza. De
megemberelte magát mindjárt, a mint az anyjára nézett; s az ajakát
összeszorította és nem sírt.
– Apád csak későbben jön vissza.
– Bizonyosan felülvizsgálatra ment. A tavaly is, tudod, magunkra
maradtunk volt, mi ketten, piczikém. Oda ment, úgy-e?
Merően kutatva nézett az anyjára.