magunkban. Te versekre tanítsz, énekelsz s mindennap a sóhegyekig
felmegyünk az országúton s egyszer csak meglátjuk a Sándor János bá’
szekerét, a melyen az apa jön. Jó?…
Bátor kis lelke ereje csak idáig tartott, mert miután így felbátorította
az ő piczikéjét, betúrta fejecskéjét a párnába és keservesen sírni
kezdett. A vén dada megérintette a gyermek vállát.
– Nem szégyelli magát sírni, egy ekkora nagy fiú, a kinek az apja épen
bányász.
– De én nem sírok, tudod, Klári!… az nem is igaz… Én csak gondolkozom,
úgy-e, piczikém, te is tudod.
S titokban letörölte kicsordult könyét, szepegve visszafordult és valami
várjátékot kezdett meg a táblán, a miben a piczikéje kedvét lelhesse. És
hogy felvidítsa, szándékosan hibásan lépett, de mindjárt megértette,
hogy kedveskedésével rossz időt választott és eltolta a táblát.
Azon este igen nehezen telt az idő. A gyermek önkéntelenül tartózkodott
a kérdezősködéstől, az anya erőszakosan kereste az okot, hogy beszéljen.
Mikor azonban a vén dada megigazította az ágyat az éjjeli nyugalomra, a
fiucska odahúzta a Klári ránczos fejét s rebegve ezt súgta:
– Hát meggyógyúlt apa? Ő beteg volt, tudod.
Az aszott, öreg fej gyengén igenelve bólintott a kérdésre, minthogy az
édesanya rájuk nézett. Arra Jánoska a fal felé fordult s egészen a
paplan alá bujt. Azonban az apjával foglalkozott, mert a mint a nehéz
ködből kibontakozott a hosszú, hideg reggel, ezt kérdezte:
– A felülvizsgálatra ment el apa, piczikém?
– Igen, kedvesem.
– Pedig itt felejtette a kofferét. Én már az este láttam a szegeletben,
hogy itt felejtette.
Azon nap azonban többé nem tudakolta az apját.
Délfelé felkelt s kezét a nadrágzsebébe dugva, katonásan, peczkesen
lépett s félhangon mondta: «egy-kettő, egy-kettő», a hogy az apja
kommandirozni szokta tréfásan. Csak innen látszott, hogy az apjával
foglalkozott.
– Már írtál apának? – kérdezte este. – Irtál, piczikém, rólam is? Ő
mikor fog írni neked?
Minthogy valami titkot érzett, a mit előle rejtegetnek (s mindazt jól
lehetett olvasni kutató, okos szemeiből), az anya másnap azt a szép
virágos köntöst vette fel a fekete helyett, melyet a kis ember felettébb
csecsésnek talált és a félhomályban énekelni kezdett az anya a gitár
mellett, hogy szórakoztassa a kis fiát. Valami ócska nóta volt az, a
miben egy bárányról volt szó, mely a hímes mezőn bégetve keresi az
anyját… furulyaszó leng az illatos levegőn…
És arra elfuladt az anyja hangja, a kis fiú pedig hangosan felsírt. De a
mint szorosan átölelték egymást, mindjárt abbahagyták a sirást s a kis
ember szilárdnak készült hangon kérdezte:
– És meg is találta az anyját a bárányka, piczikém?
– Hogyne, kedvesem… hogyne!
Aztán elfáradtak mind a ketten és a fiúcska rosszul aludt az egész
éjjel. Azért másnap reggel mindjárt levél is érkezett az apától, a
melyet ujjongva fogadott a kis ember.
– Rólam is ír, piczikém? – kérdezte mohón. Úgy vártam, hogy írjon már,
csak nem akartam mondani neked.
Ó, hiszen abban a levélben csak Jánoskáról volt szó. Hogy igen jó fiú
legyen Jánoska és nagyon szeresse az anyját és aztán karácsonyra minden
jó dolgokat fog küldeni azon messzi helyről, a hol ő van.
Azt a levelet aztán sokszor is kellett elolvasni. A fiúcska untalan
nyüzsgölődött, mert hol az egyik, hol a másik szót elfelejtette az
ismétlésnél olvasni az anya: «Ó, bár csak én tudnám elolvasni, mert te
igazán nem tudsz jól olvasni, piczikém». És élesen kiabált a vén Klári
után, hogy ő olvassa jobban. De ő se tudta jobban s azért ismét és ismét
az anya kellett, hogy elolvassa, de könyezve.
– Nagyon megkínoztalak, úgy-e, piczikém? de úgy vágytam, hogy apa írjon
nekem, igazán.
Ez okon mindennap reggel tehát a postalegény levelet hozott az apától. A
kis fiú az ablakból leste, a mint a havas úton ballagott a házuk felé a
postalegény: «Oh mily lomha ember», mondta s tapsolva, sikoltozva küldte
a piczikéjét, hogy elejébe menjen és elvegye a levelet tőle. Ő mindjárt
választ is iratott az anyjával s megüzent mindent, hogy mi történik itt;
mi hiányzik, mit hozzon karácsonyra és szapora levélváltásba elegyedett
a képzelhetetlen messze útjában bujdosó szegény emberrel, ki a János
édesapja volt.
Derültebb és nyugodtabb lévén a levelek jöttével, azt kérdezte:
– Miért nem tánczolsz velem, úgy mint régebben, piczikém?
– Mert beteg voltál, kedves.
– Igen, de már nem vagyok az… az apa sem beteg már?
S akkor végig tánczolták a szobát mind a ketten, de akkor a vén dada
gunnyasztott búsan a szegeletben. «De te is. Klári, te is tánczolj
velünk», – lihegte.
Az idő hidegebbre válván, visszaköltöztek az utczai szobába s látta,
mint ereszkednek le a Bucsinról szekeresek fenyőfákkal megrakva.
– Tán karácsonyra hozzák? – kérdezte Jánoska. – Az angyal jön tán,
piczikém, s azért hozzák a fenyőfákat az erdőből?
A hegyek ormai fehérek lettek s jégvirágokkal szőtte be az ablaküvegeket
a tél.
– Vajjon apa tudja-e, hogy mi készül nálunk, piczikém? Az angyal
bizonyosan tudja. – És egy alkonyatkor valósággal látta az angyalt, (egy
fényes sugár), a mint átsuhant a ködös levegőn, elvillanva, eltűnve a
fatornyú templom mellett. A fiú sápadt arcza kipirosodott egészen s
megilletődve, rebegő ajakkal beszélte el piczikéjének. Az angyal után
súgott aztán, hogy beszéljen az apjával ott, a hol van, s mondja el
neki, hogy mit küldjön a fiának. De titokban mondta, hogy senki más ne
tudja, még piczikéje se. Ha el fogja küldeni apa, a mit Jánoska kiván,
akkor tudni fogja, hogy csakugyan megérti őt.
S ideges türelmetlenséggel várta a karácsony napját. Ah! üzenetet akkor
vesz az édesapjától, ki oly nagyon elment, hogy nem is köszönt az édes
fiának, a mikor elment.
A karácsony előtt való nap délelőttjén az anya otthagyta az őrködő
helyet, a melyet soha egy perczig el nem hagyott addig, hogy
csecsebecséket vásároljon halott ura nevében a kis fia karácsonyfájára.
A vén dada roskadó lépéssel topogott a gyeplőszár végén, lovat játszva a
kis fiúval, míg sírva ékítette az édesanya a másik szobában a gyökérből
kivágott fenyőfát a fagyos föld alatt romló édesura nevében beteg kis
fia örömére.
Aznap délután se térhetett vissza az anya a gyermek szobájába. Egy
szegény mázsatiszt temetésére harangoztak, kit éppen ezen a napon
kisértek ki a temetőkertbe, hát fekete köntösét ismét felvette az
özvegyasszony, s az ő drága halottját siratva, kikisérte az ura
bányásztársát.
A harangok kongva ringtak a ködös levegőn s messziről a fa tóka
csattogása hallatszott a bányatelepről. Onnan hozták a halottat a
bányászok komor pompájával. Az izmos karok könnyen emelték a költöző
szegény ember örökös házát; oldalt mellette kis bányász-mécsesek
csillámpoltak s előtte mély búgással omlottak a rézhangszerek torkából a
gyászos nóták. És katonai rendben, csendesen lépkedtek a buggyos újjú
bekecses munkások oly egyformán, hogy lépésük szabályos dübörgése
messzire elhallszott.
A kis fiú szorongva nézett ki az ablakon, a mint a fekete tömeg elvonult
az ablakuk előtt, felkígyózva az oldalon, kőkeresztekkel kihímezett
temetőre. A zúgás megijesztette. Majdnem sírt, maga se tudta, miért,
félve rebegett.
Hangos szóval hívta a vén dadát. Nem volt sehol. Tán a temetés zaja
csalta ki. Élesen kiáltotta a nevét. Senki. Az ajtót reszketve nyitotta.
Sírni kezdett. Idegesen a másik ajtóig szaladt. A karácsonyfa
gyertyával, aranyos papirossal felpiperézve a szoba közepén állott.
Rémülten csapta be az ajtót. Az ütődés csattanásától úgy megrémült, hogy
majd elesett. Hajadonfővel kifutott a folyosóra.
– Ó! Istenem!
A ház földszintjén a csizmadia-műhely nyitott ajtajában egy kis fiú
babrált egy olajos papirosú csillaggal, melylyel az este kántálni fog
menni.
– Gábor, Gábor – sikoltott rémületesen a kis csizmadiainasra.
– No!
– Én igen félek.
– Hát élsz még, János?
– Jőjj fel mindjárt.
– Ne–e–m. Dolgom van.
– Inkább hozd fel, Gábor, a csillagodat is.
– Mit adsz?
– A mit akarsz.
– Négy töltött bányászgomb? Jó. Megadod mindjárt?
A mint együtt mentek be a szobába, így szólt:
– Milyen jó meleg van itt. Aztán mégis sírsz?
– Én igen félek. Itt senki sincs.
– Hát aztán! Megijesztett valaki!
Aztán az ablakhoz lépett.
– Én itt sohase voltam, milyen gyönyörű innen. Adod meg a gombjaimat?
Nézd, a mázsatiszt temetése már a hegyre ért.
Jánoska meghúzódott az ajtó mellett.
– Nem akarod megnézni innen az ablakból a temetést? A mécsesek mind az
oldalútra tértek, látod! a _ti sírotok_ mellé.
– A _mi_ sírunk mellé? Nekünk nincs sírunk.
– Nincs? Beszélj nekem. A mázsatiszt sírját az apádé mellé ásták,
láthatod innen, az a legszebb hely…
– Az apám sírja? Mit mondsz? Az apám nincs is ott.
– Nincs? Szamár. Hiszen ő meghalt. Hogy mondhatsz nekem ilyet?
– Az apám?
– Az apád! Hiszen azért nem eresztett el most a mester a temetésre, mert
az apád temetésére megszöktem volt. Talán bolond vagy? Hiszen én csak
tudom.
S erővel odakényszerítette Jánoskát az ablakhoz, hogy megmutassa neki a
helyet a temetőben.
A kopár oldalon nyüzsgött a sok ember. Az új sír mellől oszladoztak már.
Jánoska rémülten meresztette a szemeit a temetőkertre. Oly fehér volt,
mint a hideg hó kinn.
– Az apám? az apám? – rebegte.
Akkor siető lépéssel futott fel a lépcsőn az anyja.
A gyermekek összebujtak, az ablaktól félrehúzódva.
Jánoska felsikoltott élesen, a mint meglátta az anyját.
Egészen elváltozott s rekedt, nyers hangon szólt:
– Hallod, ez mit mond? Hol van az apám? Mondd meg neki. Az apám…
Az anya lehajtotta a fejét és hangosan felsírt.
Az engedelmes, szelíd fiú magánkívül, durván megrántotta az anyja
köntösét s fuldokolva kérdezte:
– Hát miért hazudtál, jaj nekem!
Mayer, a zsidó suszter.
Az utczám megbotránykozott azon a hangon, a mint Mayer, a suszter,
Baranyai Katiczával mert beszélni.
– Papot ide ne hozzon többet, kisasszony! Ide be ne, gyóntató papot
hozzám, mert leütöm a derekát… Az Adolfot nem kell előre készíteni a
halálra. Azt szépen előkészítette a maga Istene… Hagyjanak nekem békét.
Hősködött a figura kis ember, hadonázva a fiakkeres előtt.
– Az Adolf nem is tud arról, hogy neki vége van. Ő a tavaszra kadétnak
készül… Oh, oh, micsoda garnizonban fog szolgálni ő a tavaszon. Nem
viszi be hozzá kisasszony a papot, hogy elkeserítse őtet.
A kisasszony kiszállott a sáros útra; a papot beszorította a kocsiba a
megháborodott zsidó.
Mily időket élünk!
– Mit akar velünk még a kisasszony? Volt egy feleségem, egy jó asszony,
egy szép asszony. A Jehova elfordult tőle, mert maga kikereszteltette
őtet… Akkor idejött a gyóntató pap… Elment Máli… Volt egy szép kis
leánykám… kikereszteltette őtet… Elment… Menjen el a papjával. Jaj,
menjen el a papjával, jaj! Most jön az Adolf, a kit maga
kikereszteltetett. Elveszi őtet a maga Istene. Jaj, jaj nekünk.
A kiváncsi szomszédok a kocsi felé szállingóztak. A keserű hang
átszárnyalt a ködös levegőn.
A Katicza familiájának a tisztelete hagyományos volt az utczámban. A
«Baranyai major» idefarkallott és az öreg itt lógott (dőlingéző járású,
száraz, kedvetlen úr volt s gémnek csúfolták) közöttünk, leereszkedő,
nyájas beszédével ölve az embereket, a mi csak azóta nem kellett
senkinek, mióta a Baranyaiak vagyonilag leromlottak. «Szép napos időnk
van», szólította meg így az első járókelőt (mintha most is hallanám).
«Szép napos időnk van», magyarázta a másodiknak s végig az utczán
mindenkinek elmondja a köztudomású tényt, hogy az emberek az utcza végén
be is riglizik a kaput, nehogy bekiáltsa, hogy «szép napos időnk van»…
«Részeg tán?» kérdezik. «Nem – felelték – még a szoptató anyja tejétől
csipett be (valami bolond báróné volt) s ki se józanodik holtig…»
A «gém»… Azért csúfolták így, mert hajdan erős nemzetségéből utolsónak
maradt: hosszúlábúnak, soványnak, magában élőnek, mint ama, a mocsár
szélén mélázó madár…
A leánya megható szeretettel gyámolította. Titokban varrt – azt beszélik
– a boltosoknak, hogy szükséget ne lásson a gém… Sétáltatta napfényes
délutánonkint az utczám végén zöldülő berekben; tatarozta kívül-belül;
szüntelen fecsegve, ha észrevett valakit az utczán. Máskor bizony már ő
is fáradtan vonszolgatta magát; a szegény Katicza ajaka hamar
megkeskenyedett; az orra konturja éles lett; az arczbőre időelőtt
elfakult s elevenfényű szemei körül finom barázdákat szántott – tán a
gond? vagy valami szenvedelem? Ki tudja azt. Ők ide költöztek, a régi
nagy «major» szegeletén megmaradt házacskába s a bezárt ajtón nem tudja
kinézni az ember, megvan-e nekik mindenük az életre, a mi kell… Csak a
papok jártak ki s be untalanul…
Az unokaöcscse – egy sovány, szigorú tekintetű káplán – került a
plébániára, a ki mindennapos volt nálunk. A nevét sokszor hallottuk a
«Baranyai-major» lombos végéből, a mint gyermekkorukban, hintázás közt,
kiáltotta Katicza a fiucskára: «Ne harapj, Ágoston», a miért is köznéven
mopszlinak neveztük a szép, szőke göndörhajú urficskát. Mire visszatért
Ágoston, már elhullatta valahol göndör haját, harapós kedvét… Hosszú,
testhez szoruló reverendájában oly kimért, gyászos volt, mint egy
temetésrendező. Ha magára jött, valami imát mormolt s igazán valami
hüvösséget terjesztett maga körül, hogy kedvünk jött a kabátunkat
begombolni láttára.
Hárman mentek, a vén méltsást vezetve a templomba, akár porban, akár
fagyban azon egy rozoga kocsiban, három aszalt szem szilvára hasonlítva
egy fazék fenekén, melyről lefogyott a lé. Úgy megszoktuk, hogy ki se
tekintettünk a kocsizörgésre…
Másfelé nem jártak, a mi annál feltünőbb volt, mert az öreg Baranyait
nem valami istenes életet szerető embernek ismertük. Sőt uras
könnyelműséggel, borral, lóval, szeretővel verte el ősi vagyona
maradékát s keresztet ha vetett egy s más kincsére, mikor elprédálta, –
de magára nem igen vetett. A leánya mit akart vele a templomával? Nem
lehetett megérteni. «Az Istenhez fordítja vissza» – mondták…
Csak akkor világosodtunk ki, mikor az öreg úr, sok fuldokló köhögés
végén, egy nyirkos télen, a sovány gém elkezdett vastagodni lábában,
karjában; a doktor kocsisa – várakozva a gazdájára – kiváncsi
asszonyokat hírekkel traktálva, búsan bólingatott, mondván: «végünk van,
lelkem… végünk van…» egy nap, hogy kinyitották az ablaktáblákat, nem
félve már a hideg ájertől… s a vén Baranyai visszatért övéihez, fuldokló
sírás közben ily beszédet hallottunk az ablak alatt:
– Hát soha, sohase látom már többet az édes, édes apámat? Hát még a
másvilágban se nézhetek az ő szerető szép szemébe? Óh, mily
szerencsétlenség… szerencsétlenség…
– Hol a hited, Katicza? – az Ágoston pap hangja volt ez. – Az égben
viszontlátod…
– Oda jut-e ő? – hallottuk, de feleletet sokáig ki se felelt erre a
kérdésre.
Nagy későre hallatszott az Ágoston mély hangja:
– Érdemeket szerezz arra, hogy láthassad őt ismét, a mivel megváltsad
őtet…
Érdemeket?… Nem értettük, de aztán jött a nagyszerű temetés; a sok
kocsi; a fáklyák; a püspök beszéde; a dalárda éneke; s elfeledtük
tudakozódni: mily érdemeket kell szerezni Katiczának, hogy ismét
láthassa az apját az égben?…
Mily beteges, görcsös, fuldokló kétségbeeséssel siratta az apját! Nem
természetes dolog volt ez. Többet volt az eszméletén kívül, mint
imétten.
S tavaszra, hogy – mindig úgy járva, mint egy álomlátó – ráesett Katicza
a kis zsidó házára s keserves sírással, pénzbeli segítséggel, hogy
szertelen kéréssel, rábeszéléssel arra kényszerítette Mayert, hogy
keresztelkedjék ki az egész háza népével – akkor kezdtük megérteni: mért
járatta az öreg urat a templomba s mit tesz az a szó, mikor a pap arra
tanította: «Szerezz érdemeket arra, hogy apádat ismét feltalálhasd az
igazak házában»… Az érdem az volt, hogy kereszteltessen ki egy tévelygő
familiát Katicza.
Valami igazságnak kellett lennie ebben a feltételben, mert csakugyan
dühösen rájárt a kis zsidóra. A Baranyai-major végében levő másik
(megmaradt) házikójába költöztette be ingyen. Egy szép megmaradt ékszert
adott Mayernek, hogy adja el és rendezze be a műhelyét az árával.
Szentkönyveket vitt nekik, imádkozott velük, énekelt velük, ruházta őket
s egy nap eljött Ágoston pap és szépen kikeresztelte őket.
No… olyan lett, mint mi… de a keresztvízzel, nem sok jót szerzett vele.
Az ember nem járhat annak a végére, hogy tulajdonképen: mi a jó.
Mayernek nem volt jó. A familiája elkezdett mindjárt nyavalyáskodni.
Előbb a felesége kezdett fonnyadozni (köhögős, hitvány fehérnép volt
azelőtt is, igaz) s azon esztendő végén kikisértük őt a mi temetőnkbe. A
zsidó nagyon elkomorodott. Az atyafiai megszakították vele az
összeköttetést s a mint a feleségét eltette a kis zsidó: tőlünk vonult
el ő, oly harapós, lesütött fejű kutyára hasonlítva, a milyennek a
veszettet rajzolják.
Azután a kis leánykája, az égő szemű, gyönyörű szőke gyerek kezdett
fonnyadozni, az anyja után. Köhögött, összeesett az orczácskája, óh!… a
kis zsidó mind szótalanabb, morgóbb lett a szelid szóra is, ha illettük,
úgy-úgy felpattant, hogy figura volt ránézni.
Ha a pap (szép leereszkedés volt tőle) benézett Mayerhez, a bolond ember
felcsapta a zsidódos sapkáját s vadul nekiment a bereknek, mint egy
kivert bika s ott ődöngött komoran, míg csak Ágoston ki nem húzódott a
nekikeseredett házból…
… No és hát – rosszul esik beszélnem róla – az lett, hogy a kis szőke
bogárkát is eltettük a zöld pázsit alá; kék szemére, csepp piros ajakára
földet hánytunk s bárha keresztvíz érte, szép, meleg fejére is… Óh,
csúf, csúf a halál.
*
– Menjenek – hősködött a kis Mayer – nem adom a harmadikat, az Adolfot,
ne gyóntassák el őt, ha nem akarja, hogy botrányt csináljak.
Már meg volt a botrány; a szomszédság mind ott ácsorgott a kocsi körül;
csendesen szemelgetni kezdett az ég is. Katicza ijedt szemmel nézett rá
s rebegő hangon mondá:
– Az Isten magára néz, Mayer.
– Nem volt az _igazi_, tudja, nem volt az igazi. A kivel az apáink
éltek, ma megütött minket, holnap megsimogatott, mint egy igazi apa, de
megtartott minket. De a kit maga nekünk hozott, csak üt… üt… Köszönöm
alásan. Előbb a feleségemet, aztán az én kis fecskémet, az én kis szálló
madaramat… szép, szép, hogy egy ily gyermekkel kezd ki. Hát üssön
engemet, ha kell. Én itt vagyok, én… én. Ide csapjon, de gyávaság, hogy
most az Adolfba kezd, az Adolfba. Óh, már több nincsen, egy csepp fiam
sincs, csak egy kis leánykám van. Nehogy meglássa azt is. Óh, Ábrahám
istene…
A hátát megvetette a kapuhoz s az égre szegezte nekivadult szemeit. –
Katicza a suszter keze után nyúlt, hogy csendesítse. Mayer kikapta a
kezét és hadonázott.
– Ide be nem mennek. A maga háza ez? Jó… Kifizettem a házbérét, ah drága
árt adtam érte. A lelkem üdvösségét adtam érte… a feleségemet adtam
érte; a gyermekemet adtam érte. Mi kell még maguknak valami? Most
Adolfot akarják előkészíteni? Gyóntatni? Ezt? Jaj, fogjanak meg, hogy ne
verjek agyon valakit.
– Ugyan, szomszéd (egy tudós csizmadia, névleg Pataki, ki minden lében
kanálkodik, így szólt Mayerhez) mi ütött hozzád? Állj el onnan, a míg
jól megy a dolgod – s elrántotta Mayert az állóhelyéből s megnyitotta a
kaput.
– Tessék, nagysága, – mondta finom meghajlással, de a következő
pillanatban a földön volt a galáns csizmadia, mert Mayer belekapott a
polgár torkába s bizonyosan megharapta volna, ha el nem választják.
A finom pap hüvösen, mintha csak egyes-egyedül volna az egész utczában,
kire se tekintve, kilépett a kocsiból s kézenfogta Katiczát s belépett
az udvarra.
Megfogta a kezét, mert látszott, hogy a kisasszony alig-alig állott.
– Jaj a botránykoztatónak, – hallszott, a mint betették az ajtót. –
Szerencsétlen. Nem tudja, mit beszél… A földi veszteségekért jajongva
koczkáztatja az örökkévaló életet. Szerencsétlen, tudja-e, mit beszél?
Mayert kimerítette a szertelen nekihevülése s hozzádőlt a falhoz.
Ágoston színtelen hangon – az eső is kopogott csendesen – folytatta:
– El kell őt készíteni, szegény ember!… a gyermeket. Útravalóval el kell
őt látni a nagy útra, mely a hatalmas Istenhez vezeti őtet. Ettől akarja
megfosztani őtet? Hol a lelke, szerencsétlen, hol a lelke?
Mayer a kisasszonyhoz fordult és feléje hajlott, oly hangon, mintha a
föld alól beszélne ki:
– S maga, kisasszony is helyesnek tartja mindezt? Hiszen maga is
szenvedett, pedig csak az apját adta oda a gödörnek. Maga látja, a mi
itt történik? Most az Adolfot készítik elé. Hallja? Meghal. Azt akarja,
hogy a pap menjen be hozzá és rémítse el, óh, a szegény gyermeket… Hogy
sírjon és kétségbeessék. Pedig ő tele van a reménységgel. Hallja: ő a
tavaszon kadét akar lenni. Kadét a császár regimentjében. Akarja, hogy
bemenjen a pap hozzá? Én vagyok az apja, lássa. Az utolsó fiam, az
Adolf…
Aztán így szólt Ágostonhoz:
– Hát menjen, menjen. Óh, farkasok vagytok, vad farkasok vagytok; kő van
a szivetek helyén. A Jehova verjen meg titeket…
Úgy tetszett nekünk, hogy Mayer nem egyedül zokogott benn az udvaron. A
házikó ajtaja megnyílt s valaki betette maga után. A pap lépett be a
szobába a szent kehelylyel, az udvaron pedig lezuhant valami és arra
elcsendesedett minden egy kevés ideig. Csak az esőcsöppek hullottak
konokul… Emlékezem, hogy az eszterhajról tán valami pléhdarabra
cseppenhetett a víz, mert oly élesen pattant, mintha apró sikoltozásból
lánczot fonna valaki.
– Hát hallja meg a kisasszony… halljon meg engemet – kezdte ismét Mayer
– törülje ki a szemét, mert én egy nagy dolgot akarok mondani magának…
Én, tudja meg, itt hagyom magát. Hátat fordítok a maga istenének.
Elmegyek innen. Van egy kis leánykám, él, elmegyek a rabbihoz. Én nem
vagyok keresztény. Én Ben-berisz vagyok, az ég fia gyermeke, vagyok… Én
zsidó vagyok, én meg vagyok jegyezve. A tenger vize se mossa le rólam
ezt a jelet, nem a keresztvíz. Én megyek a leánykámmal vissza…
– Figyeljen reám! A kis leánykám el van jegyezve a szent tekercsek
előtt, az ősanyák nevében. Mi visszamegyünk a szent rabbihoz.
Visszaviszem a szent szekrény elé Ábrahám, Jákob, Izsák, Jehovának az
oltalma alá. Menekedem…
– Maga érdemeket akar szerezni az Istene előtt, hogy kikeresztelt
minket… hallottam, mind jól hallottam. Megvett minket. Elrontom a
gseftjét, hallja. Nem kell az Istene… Megkínozott engemet,
megszenvedtetett engemet. Nem kell az Istene. Elszököm tőle és a nagy
Jehova kegyelmébe futok. Ellopom a leánykámat a maga Istenétől és
letörlöm a keresztvízet róla. Oh, jaj, jaj… nekem, szegény fejemnek…
Azt hiszem, valamit rebegett Katicza, de mit? nem érthettük meg. A
fiakkeros is mérgesen pattintott az ostorával, a mint ott állott és
álmélkodva állottunk mind egy helyben, miközben áztatott minket az ég
könye. Senki se mozdult a helyéből. Úgy tetszett nekünk, mintha valami
gyermeksírás szűrődött volna ki a házikóból.
Később aztán az udvar fenekében beszélt ismét Mayer, a leánykájára
kiáltva:
– Menjünk innen, Rüfke. Vedd a keszkenyődet, te semmiség. A keszkenyődet
vedd elé. Menjünk. Pestises ez a hely. A keszkenyődet keresd meg.
Menekedünk. A rabbi elejébe megyünk, aztán az édesanyámhoz viszlek.
Menjünk. Hamar keresd meg a keszkenyődet. Ha benn van az Adolfnál, hagyd
ott. Oda csak én megyek még be, de most viszlek. Ez a hely rossz hely.
Átok van rajta.
És mindjárt kinyilt a kapu s szinte vonszolva hozta a hitvány, sovány
kis férget, kézenfogva. Aztán visszakiáltott a kisasszonyra:
– Visszajövök az Adolfhoz. Ügyeljen reá…
Beszélt, de azt hiszem, a levegőégnek beszélt csak. Mert Katicza ott
hevert egy hang nélkül az eszterhaj alatt, eszméletlenül. Az ajtót
erősen becsapta maga után…
Senki se mert belépni.
Később a házikó ajtaja nyílt ki s mozgás támadt az udvaron. A pap
gyertyát hozott ki s rávilágított a kisasszonyra. Egészen kábultan
hallottunk egy éles, vad kaczagást.
Mit jelent ez?
Katicza röhögött hiszterikus rohamában.
Aztán ezt hallottuk, édesgető hangon, tréfásan mondta valaki:
– Ne harapj, Ágoston… Ágoston…
Görög Trátyi és az apja.
Nehezen bírtak a betűk olvasásával. Belebujtak a piszkos levélbe; az
asszony betűzte:
… «Istentől minden jókat kivánok neked, fiam Trátyi! És tudatni
kivánlak, hogy az apád a tegnap meghalt, mivel egy harcsaszálka a
torkára ment. Minekutána hogy a mészárszék üresen se maradjon és a
temetésre is szükséges, hogy eljőjj, holnap délig várunk tégedet,
minthogy meleg idők járnak…»