illatát belélegzette s igazán nem is tudott valamiért imádkozni azon a
napon…
Egész nap ama virággal a kezében, gondolkozóan járkálva, szórakozottan
tett-vett és késő estig, a szeme előtt tartva a hamar megfonnyadt
szirmokat, kötött harisnyát egy magányos szegeletben, de oly telhetetlen
dühvel, mintha az egész mezitláb járó világ éppen a Justin munkájára
várna. Másnap a templomba menvén, a padon viszont egy szál oleanderágat
találtak.
Keresztet vetettek, félrehúzódtak s úgy téve, mintha elmerülnének az
imádságba, (az eszük erre-arra kalandozva), egyszer önkéntelen egymásra
néztek. – Annamária így szólt:
– Hiszen te sírsz, Justin…?
– Én sírnék, néni? – rebegte Justin és aztán dideregve, (hüvös is volt
az idő a templomban), alig hallhatóan súgta: «_Reá_, az uramra
gondoltam» – és arczán leperegtek a könyűk…
Reá, az urára gondol… az istenházában; ama tekergő, rongyos komédiásra?
– Annamária keserűket nyelt erre… Istenkáromlást követve el a leánya… ez
elfordult tőle… Elfordult, de észrevett mégis a homályos szegeletben egy
kopott, rongyos, sovány fiút a szentelttartó mellett, erre hevesen kézen
fogta Justint és magával czipelte haza…
Az utczán ezt kérdezte: «Láttál tán valamit?» de Justin mit sem felelt,
hanem oly rendetlenül baktatott a sáros úton a nénje mellett, mintha
álmában járna. «Megfázol – mondta Annamária néni – gombold be a
reklidet, hiszen reszketsz»… és karonfogva őt, vezette, minthogy az apró
pocsolyákat, mintha szándékosan kereste volna fel a leánya; s otthon
dióhajas pálinkát itatott vele.
Későn, délfelé, fel se nézve ülőhelyéből, így szólt Justin:
– A menyasszonyi köntösömre (te varrtad, lelkem néni!) emlékezel? te
tűzted fel ide a mellemre az oleanderágomat…
– Sohase szerettem a kesernyés szagát, – vetette oda ridegen a néni.
– Akkor nem mondtad, lelkem! Igen, de ő hozta volt…
– Ki tudja, honnan lopta? – mondta rosszlelkűen a néni és nagyokat
csapott egy zörgős faággal a falra, hogy kizaklassa a tapadó legyeket.
Az ebéd alatt alig ettek valamit. Egy szót se szóltak; de Justin
nyugtalanul kitekintett az ablakon, mintha keresne, várna valamit. Erre
Annamária a morzsákat összegyűjtve az abroszról és gyúrva bogos ujjai
között, így szól:
– Adtál-e hálát annak, a kitől minden jó jön, hogy a mai darab
kenyerünket is kirendelte az ő szent kegyelme, érdemünk felett? Senkire
se szorulunk, látod! csak ő reá… az ő oltalmában élünk; rossz emberek
szándéka ellen ő védelmez minket… Gondolsz-e hálával rá (az egyszerű,
szürke vén leány egészen fellengezve beszélt), mint halmoz el jóval
minket: – meleg házzal, ruhával, kenyérrel… és békességgel…
Justin – tán nem is hallgatva a nénire – közbeszólott:
– Láttad-e _őtet_ a szenteltviz-medencze mellett, az uramat? Félek,
nagybeteg… Vajjon honnan került haza?
– Észrevetted-e őt?
– Az arcza beesett… a szeme, mintha megnőtt volna…
– A ruhája rongyos… Mi, látod! jól megélünk… meleg, tiszta szobában…
– Tán beteg volt… és senkije sincsen szegénynek…
– Emlékezzél, mily durva, istentelen volt… kikaczagta a szegénységünket,
foltos ruháinkat, imádságunkat… Egyszer mégis el akart vinni tőlem, hogy
vele menj a bizonytalanságba, nyomorúságba s reám kiáltott, mikor
elleneztem és tégedet a karodnál fogva elrántott. Azt hittem, megver…
«Miből akarja a lányomat eltartani?» – kérdeztem. – Emlékezzél, mennyit
sírtunk… És másnap itt hagyott minket a szégyenben…
Fölemelkedett az asztaltól s átölelte a Justin fejét.
– … Azóta a sebeink begyógyultak. Ne gondolj te többet reá… Mit adhat ő
neked? A szégyent, a nyomorúságot… Egyszer az útfélen ott hagyna
tégedet, hogy meghalj ijedtedben, mig ő festett kóristánékkal kikaczagna
tégedet… És én is elvesznék itt egyedül, öregségemben,
elhagyatottságomban… Nem sajnálnál itt hagyni engemet?… Mert (és
keményen nézett rá), mert ide nem jön be hozzám többet… Nem, nem… még az
örökkévalóság árán se, nem… nem, de soha… a szemeim elé soha se lépjen…
azt tudd meg…
Justin oly merően rákapcsolta a szemét a szelid nénire, kétséggel és
félelemmel, hogy csak a szeme fehérsége látszott, aztán átölelte
Annamáriát és a fejét a néni vállára hajtotta. Remegett, de nem sírt…
A míg a néni a konyhára kihúzódott, hogy mosogasson és félbeszakítsa a
kínos beszélgetést – Justin kinyitotta a bimbózó violákkal megrakott
ablakot és szavakat váltott valakivel, a ki ott állingált valakire várva
és mire Annamária néni visszatért, (a rövid őszi délután gyorsan
lehaladó nap ragyogó sugarai terültek el a sáros utczára), Justint az
almáriom nyitott ajtaja előtt találta, a mint a meleg, őszi felöltő
gombjával babrált gondolkozva.
– Mit akarsz ott?
– Elmegyek, néni – rebegte lehajolt fejjel.
– Elmégysz?… hova? – hangosan, ijedten és indulatosan kiáltotta…
– Elmegyek, néni… Elhívott _ő_… az uram.
– Itt hagynál engemet?
– Itt volt az ablak alatt az uram, míg te künn voltál.
– Elmennél?… tőlem? a nyomorúságba?
– Azt mondta az uram: «jer édes, a karomba…»
És átölelte az Annamária fejét, zokogva csókolgatva a szemét, homlokát,
pomádés ősz haját, bogos kezét s így szólt:
– Elmegyek vele… oh lelkem! Mondta-e neked valaha valaki ezt: «jer a
karomba, édes?»
És föltette a kalapját is…
Annamária leroskadt egy székre. A keménység elmult az arczáról, a szeme
könynyel telt meg…
Pergett egyik sóscsepp a másik után és Annamária eltakarta az arczát a
kezével.
Mit siratott vajjon?…
Elmenő leányát?… vagy magát, kit ily gyöngéd szóval sohase illetett
férfiajak?…
Apró képek.
I. Csifó frájter és a lova.
Anton Csifó frájtert szabadságolták a betegsége okán. Hitvány, köhögős,
keszeg ficzkó volt. A szüleit nem ismerte s sokat vetődött a falujában
kegyelemkenyeren, míg katonasorba nőtt. Minthogy lángoló szemmel ügyelte
a testét tapogató doktort s untalanul unszolta, hogy: «ne tessék
vizitálni a bordáimat, mert az jó itt is, ott is», a német «tauglich»-ot
mondott rá, bárha szűkmellűnek találta. Mint mondom, nem volt neki
senkije odahaza.
Jó, tüzes huszár lett Csifóból; merész, rendes, engedelmes. A lovát
(Lármásnak hívták) roppantul szerette; a szerei (a bőrátvetői, csákója,
bundája, szíjai, sapkája) az ágya fölött a polczon tökéletes rendben
állottak éjjel-nappal; puskája, kardja ragyogtak; a pajtásai – mint jó
székely fiúk – igazszivű, füttyös, jóbeszédű ficzkók valának, a tiszt
urak nagyon megkedvelték, úgy hogy Anton Csifó oly boldog, elégedett
volt ebben az ő új familiájában, a nagy kaszárnyában, mint egy kis
isten. Mégis Csifó a tavaszra úgy lehitványkodott, mint egy leperzselt
mező száraz kánikula után.
Köhögött, fuladozott, de akármint kimélgették a tiszt urak, (ha valami
zákányos őszi szél zörgette tán a lombokat, ki-kihagyták a
gyakorlatból), a német doktor egyszer, mintha csak esetleg jutott volna
az eszébe, kedélyesen megtaszította Csifót s így szólt hozzá: «Te
huszár, menjél te haza és szedjed össze magadat, mert nem jól kinézel.»
«Én? én? dehogy, instálom, – dadogta Csifó s elborult a szeme, – itt
hagyjam én? a kaszárnyát? én?»… Azonban itt nincsen szó, se jobbra, se
balra… kimondatván a szó, Anton Csifó frájter hazament, hogy szedje
össze magát, mint az parancsoltatott.
Hazament a szovátai sóhegyek felé. A kankalinok már le voltak akkor
virágozva; a selymékes Szakadát-ban az aranysárga mocsárvirággal
behimezte már a mezőt a nyár eleje… a tavalyi cserfaleveleket már
letaszította a ragadós, fényes új lomb… fecskék tojtak a sósziklák
ernyője alatt; a lágy, andalító tavaszi levegőt a búzát érlelő meleg
váltotta fel a madárdalos völgyekben… Anton Csifó elkeseredve, mi
szépet, mi kedvest észre nem vett, – idegenül, fáradtan ődöngött s igen
sínylette a kaszárnyát.
Nem barátkozott, nem beszélgetett a parasztokkal; nem, Csifó a város
felé vezető országút mellett való berekben lógott egész nap; egy-egy
cserfa tövére lekuporodva, nagy tüzeket rakott s nézett arra felé, a hol
a kaszárnya fekszik… álmodozott és igyekezett, hogy összeszedje magát, a
mint az parancsoltatott.
… Ott benn a kaszárnyából már mennek ki a gyakorlatra a huszárok, a
trombitaszó szárnyal a mezőn a Maros mellett… a nap játszik a ragyogó
szerszámokon, lovak szőrén… egyformán dobognak a patkós lábak, aztán
hajrá! hegyek ellenében, a föld is reszket örömében, a mint a huszárok
száguldanak át a testén… a menték lebegnek… oh, Anton Csifó kitátott
szájjal lélekzett, aztán köhögött és igen fázott, daczára a lobogó nagy
tűznek, mely a lába előtt égett.
Aztán hazamennek… «Lármást» valaki megcsutakolja (ki? vajjon ki?); a
csajkákban hozzák már a párolgó lét; a fiúk lehevernek a fehér
pokróczokra; pucczolják az egyet-másokat, míg valamelyik kaczagva
beszéli el, mint fogták el a mezőn az őgyelgő vén huszárt nagy
derendocziával… oh, mindez oly rendes, kedvderítő dolog…
A tűz Csifó előtt hamvába fullad lassankint; a zsarátnok halk neszszel
omlik szét… csak nézi, nézi s nyögve sóhajt fel és hallja, a mint
alkonyatban éneklik a kaszárnyában a szerelmes nótákat az ágyak tetején
heverő fiúk: a kedvesnek édes csókjáról; vagy anyjuk meleg öleléséről,
kakastejjel gyúrt kalácsáról…
Anton Csifónak senkije sincsen, se anyja, se szeretője… Neki minden
gyönyörűsége ott a kaszárnyában bimbózott, virágzott ki… A faluban,
idehaza, kutyába se veszik; ezek a házas gazdák, kik a kegyelemkenyeren
felnőtt fiút ismerik… a leányok félvállról néznek rá – ha százszor is
huszár! – mert egy pászmát ki nem tud kapálni velük a törökbúzás
oldalon; s a fiúk, ezek az izmos, tömzsi, kemény, veszekedő székely
legények lenézik, oh!… egy cseppet se szedheti össze magát Csifó
idehaza, hanem idegenképen csatangol mezőn, oldalokon; és a meleg
ájerben úszó szűk völgyekben didereg, visszasírva a hangos kaszárnyára,
a párás, langyos istállóra; vágyik a trombitaszóra; a pajtásokra;
virzsinia szivarokra, promenádokra és romlik mind jobban-jobban, már
csak árnyéka annak a Csifónak, a kit parancsszóra haza küldtek, hogy
szedje össze magát.
És a mint így a zabföldek már sárgulva hajladoznak a szellő libegésén; a
kukoricza szakálla barnulva fityeg a cső száján; a völgyön, a mint
szállong a fenyves szurkos illata… egyszer egy délután hosszú sorban
kígyózik fel egy nagy csapat a remetei úton, az emelkedőn. Zörgő
szekerek jönnek elől, utánuk fényes huszártiszti csapat és mellettük és
utánuk ficzánkoló huszárlegények, rendetlen csomóban.
Anton Csifó ránézett a látományra. Reszketett s törülgette a szemét,
hogy megtudja: ébren van-e? A patkók kattogása már hallszik a köves
úton… tehát felszökött esze nélkül Csifó és rohant a berken át, az
országút felé.
Oh… tán megbotlott, tán elfulladt a futásban, megtámaszkodott egy öreg
eperfához s így szólt: «Még megbolondulok… hiszen az a tarka kancza ott
tán a Magyaros… a deres, túl: a Nőhang… mellette a Lator, a Mendel, a
Kényes… tán csak nem az én századom az, oh, teremtő Jézus atyám, a ki
ott jön?»
Ismét összeszedte magát s idejében az országútig érkezett: «Hova mentek,
fiúk? hova?» – rebegte és fölemelte mind a két karját.
A katonák ránéztek, de csak mentek tovább, mert nem ismerték meg… Csifó
rekedten kiáltotta: «Hova, hova mentek?» – Berontott a lovak közé… Egy
privatdiner poroszkált leghátul két vezetéklóval s odadobott néhány
szót.
Valami gyakorlatot készítenek elő a tiszt urak… s az első stáczió ott a
faluban lesz, míg a lovak kipihennek… «Hé… hé!» – kiáltotta Csifó s
lobogtatta a karjait a feje fölött. Oh Istenem! Hátul, egészen hátul egy
fekete ló ballag lesütött fejjel… Mintha egy hegyes tűvel szúrták volna
meg Csifót. Üvölteni kezdett: «Oh a Lármás… a Lármás, az én lovam, az én
édes lovam»…
A katonák megállottak.
– Te vagy az, Csifó? – kérdezte az egyik.
– Te, Csifó? mit keressz itt. Élsz-e még?
Ebből mit se hallott. A fekete ló visszanézett az ismerős hangra és
halkan felröhögött:
– Én… én, lelkem, én vagyok! – kiáltotta – édes lovam, én vagyok
egyedül. – S ilyfajta szamárságokat rebegve, megtelt mind a két szeme és
odaugrott és átölelte a ló nagy fejét.
A huszár mindjárt leszállt a Lármásról, a többiek körülvették a
mezitlábos paraszt fiút. Még a tiszt urak is megállottak, de senki egy
szót sem szólt.
– Te, lelkem – rebegte és czirógatta a barmot, veregette, ölelgette és
Lármás odanyomta a kobakját a fuladozó ember melléhez. A köny csak
buggyant a Csifó szeméből és végigcsorgott lesoványodott arczán.
Aztán így szólt: «Felülhetek, úgy-e? Felülhetek rá még egyszer?
Utoljára.»
– A ló nincs megcsutakolva – mondta félhangon egy kevély tekintetű
hadnagy, de azért ő se szólott többet, mert oly mélységes vágy sugárzott
ki a Csifó szeméből, oly félénk, alázatos, egyszerre rimánkodó és
követelő lélek ült ki az arczán, hogy annak nem lehet ellentmondani.
– Miket beszélsz? Mért utoljára? – kérdezte durva hangon egy huszár és
tizen is szöktek oda, hogy felsegítsék Csifót a lóra. De Csifó egy
ugrásra a Lármás hátára szállt föl.
Lármás pedig halkan nyerített fel s kényesen megszegte a nyakát, a mint
Csifót megérezte a nyeregben és úgy lépegetett, mintha tojáson járna.
Mindenki odanézett.
Száz lépést előre tett vele és százat vissza. Tátott szájjal lélekzett
Csifó és kigyúlt az orczája. Arra valami az eszébe jutott, egyet
csettintett, megszorította a ló vékonyát, nagyot kiáltott, megragadta a
kantárszíjat – s azzal hajrá! nekivágtatott a dombos oldalnak.
Hogy rohant a Lármás! Mint a szélvész. A kavicsok röpültek a lába alól.
– Mit csinál az a bolond? – kérdezte mosolyogva a tiszt.
– Fogjátok el, – mondta egy második tiszt, de harag nélkül.
Mindenkinek jó kedve szottyant.
Négyen is utána iramodtak.
Mily futás volt az! Lármás szállt, mint a madár. Aligha érintette is a
gyepet.
A legények kiáltottak. A Csifó inge lobogott a szélben, az arcza égett.
Aztán az élen fogták el. Csak úgy lefordult a lóról Csifó. Igen
lihegett… azután vér bugygyant ki az ajakán. Köhögött, de mosolygott.
– Szép volt, – rebegte bágyadtan…
A ló a fiú felé hajolt, meleg párát fujt rá s kaparta a gyepet.
II. A tavasz.
Időtöltött úriember lóháton, gondolkozva megy át a nagy erdő fensíkján.
A ló baktat lehorgasztott orral, mintha a föld illatát iszogatná; a
lovasa, mintha gond ülne rajta, messzire elnéz, – láthatólag semmit se
lát – mintha a tavaszi langyos, puha levegő álmosítaná el.
Pedig nyughatatlan az erdő körülbé mindenfelé. A virágok illatát
csalogatja ki a szelid napfény; a füvek nődögélnek; a színtelen ifjú
falevelek rezegnek az élés boldogságában s taszigálóznak a szunnyadónak,
pihegőnek látszó nedves levegőn. Minden kászolódik, sürög, mosolyog
bizakodva. Egy kicsi eső volt azelőtt való napon. A marhahajtó úton
kicsillog a mélyedésekből egy kanálnyi rezgő víz; a cserebokrok piros
ághegyein mintha eleven vér serkedne ki.
A rengeteg nagy ürességen valami titkos nesz uralkodik. Egy nagy tátott
száj lélekzik és liheg. Apró perczegés itt; lágy sóhajtás túl; – a
szülés igyekezésében kiserkedő verejték gyöngyének a kipergése; a
születés gyönyörében kipattanó rügy megrázkódása; a szálló legyek
szárnyának a suhogása; a férgek kicsúszása a téli mély sötétbőli a
pillangók ágyára szőtt selymes takarónak a feszülése, elpattanása…
összefogva: mindez valami halk, sejtelmes, zűrzavaros, méla hangokból
nagy szimfónia szövődik össze. Az árok alján lezuhanó viz mély morgása
képezi pedig az orgona-pontot hozzá.
Az élet aztán ott van még az igazi: a mély útban. A kövér, lucskos
oldalán tobzódik az élet. A füvek meghajolnak; tátott szájjal lélekzik a
virágkelyhek a langyos levegőt; a bokrok nyers hajtásai, aléltan a
boldogságtól, ölelgetik össze a lábuknál remegve feligyekvő sötétzöld
burjánokat…
A mint baktat az időtöltött úriember, – mit se látva, hallva abból, a mi
él és zajong körülötte, – egyszerre felüti a fejét, mert valami
megzavarja a fensík isteni pompáját. A mellette elvonuló mély út
oldalából két emberi fej bukkan fel. Egy silimán hitvány leányka az
egyik. Sovány, csontos, fejletlen fej; nem is szép. Viseltes,
színehagyott keszkenyő takarja el a borzas hajat s köríti a színtelen,
csak egy pár égő szem fényétől besugárzott arczot. A másik fej egy nagy
brontes, szőrös, rusnya ficzkóé. Minden nagy e barmon: az arcza, az
ajaka, a fogai; a vállai olyanok, mint egy hegyhát.
A leányka így szól a baromhoz:
– Menj el te orczátlan, te szégyentelen… úgy utállak, de úgy utállak,
mint a bűnt…
Hatalmaskodva, élesen így kiált a leányka s hadonásznak a levegőn a
karjai. «Hozzám mersz nyulni? – kiált a legényre – mert kikaparom a két
rossz szemedet, te undok, irtózom tőled»… s úgy csapja innen is, túl is
a barom durva pofáját a kezével, hogy csattanásán van mit hallaniok a
virágoknak s lomboknak. Ám a ficzkó csak vigyorog ezen; minden foga
látszik örömében, nem is védekezik, mintha jól esnék neki a pofozás. A
leányka pedig fáradhatatlanul csapkodja a nagy melák legényt, a
tarkóját, a hátát. Puff, puff, még csattan.
Az időtöltött úriember a lóháton morog megelégedetten: «ez aztán a derék
kis leányka, jól teszi, jól teszi, ha bírja» s bárha maga is mosolyog,
mégis elfordítja a fejét a jelenettől. Mert nem szeretjük valahogyan, ha
megalázottnak látjuk a magunk fajtáját. A barom, látszik, csak most
veszi észre, hogy egy idegen tekintet téved oda az ő kis történetéhez s
mindjárt (mit tesz a brutális barom?) egy fogással lefogja a leányka
hadonászó karjait; mind a kettőt, bizony egyszerre; s átkarolja a
leányka derekát úgy, hogy meg se tud mozdulni, akármennyire kapálózna.
Az időtöltött úriember erre megszorítja a lova vékonyát egy kissé s
gyenge poroszkálásra unszolja a csodálkozó lovacskát. Kopp, kopp… a
patkók kattognak odább. Mindenfelé hallszik a csattanás, de néhány
gyorsabb lépés után ismét viszont óvatosan, csendesen lépdegél a csendes
tavaszi délután az állatocska.
… Oh, mindjárt meg is áll teljesen, mert a gazdája megfogja a gyeplőt. A
mély útból (onnan a dombról már be lehet látni) fájdalmas nyöszörgés éri
utól a fülét. Mi történik? Ama barom, ott alant, magához kapcsolja a
leánykát s ropogtatja a derekát. Az úriembernek vissza kell fordulnia.
A leányka vergődik a ficzkó karjában; sikolt, fájdalmasan, ijedten
jajgat s vergődik, mint egy madár a macska szájában.
Az időtöltött úriember agyvelőjébe nyilalik ez a segélyt hívó, félig
síró hang s mindjárt megfordítja a lovát, rácsap s visszatér gondolkozás
nélkül, hogy megmentse a szegény gyereket a gazficzkó karmaiból.
Ott terem. A leányka térdre hullva, magából kikelve, szenvedve; – a
ficzkó lihegve, a brutális erő lobogva ki a szemén. – «Mi lesz, te
rabló?» – kiált rá nyersen.
A küzdelem abban a perczben megszűnik, a rabló karja leleng a leányka
derekáról s szégyenkezve egy lépéssel odább áll.
– Mit akarsz, te zsivány?… elereszted rögtön azt a szegény gyereket!
Egy perczig a csendben ismét hallszik a havasi patak dörömbölése a
mélyben. A következőben a leányka, mintha az álmából zavarták volna fel,
kerek szemmel rátekint a megmentőjére s így szól:
– Maga ki, bácsi? Magának mi a dolga itt? Magát ki hívta ide?
A hangja mind élesebb, biztosabb lesz.
– Mit elegyedik maga a más dolgába? No nézzék, a bolond vén embert, mi
mindenbe üti bele az orrát? Hát maga ki? Menjen innen, hallja!
A leányka felemelkedik. Lesimítja összegyűrt fersingjét, megköti
lecsúszott fejkendőjét az álla alatt s csipőjére akasztva mind a két
kezét, kihívóan vágja oda:
– Nézd, a vén tekergőjét! Látja, hol az országút? Arra menjen.
Az időtöltött úriember gyengén felrántja a vállát. «Igaza van», mondja
halkan, megrántja a kantárszíjat s trapp… trapp… futva iramodik meg a ló
az országúton, mely előtte kígyózik fel az erdőbe…
III. Az uram.
A falu végén a vándorköves, szakadékos mezőn tanyázó czigánysátorból egy
rongyos, mezitlábos, fekete czigányleány (a papsajtlegeléssel betelve)
az utolsó, graniczerrel fedett házikó kerítésére rákönyököl és benéz az
elhagyott udvarra. Ott egy viseltes, beteges formájú ifjú
paraszt-fehérnép a küszöbön ülve ránéz a czigányleányra s rászól:
– Mi kell?
– Hát… semmi.
– Hova valók vagytok? A sátorral vagy?
– Ühüm… Messziről, a gyergyai havasokból valók vagyunk.
– Te rongyos! – vontatva, nagysokára folytatja – leány vagy?
– Láthatod tán.
– Nem látom. Gyere be. Adok valamit.
Végigméri lustán s gyors elhatározással így szól:
– Szeretnéd, ha csíkos strimpflid volna? Szeretnéd, ha gombos topánkád
lenne? Gyere be…
A parasztasszony befordul a házba s kiczipel egy tarka kendőbe bekötött
batyut.
– Ülj le oda. Nem is bő a lábszáradra a strimpfli. Úgy… A topánkában
kotyog a lábad, de sarjúval kitöltheted. És ti nem szoktatok erre felénk
jönni? Mi? Felöltöztetnélek, ha tudnám, hogy elmentek innen és nem
látlak többet.
– Nekem adnád a czipőt? Dugva?
– Az enyém. Kisasszonyok viselnek a városon ilyen stráfos harisnyát.
Drága… Vedd el. Neked adom, te rongyos; kösd meg kóczczal a térdeden
felül. Van még egy köntösöm, a minek bő az ujja.
– Bő az ujja? Oh na! S nekem adod?
– Egy szót se szólj. Tedd be a kaput. Vedd fel. Állj az eperfa alá.
Siess. Hogy hivnak?
– Aniko…
– Aniko… Engemet: Sebesnének hívnak. Én asszony vagyok. Az uram a
városban van. Szolgálatban van az uram…
S erre kibuggyan (miért? miért nem?) a köny a szemén s betakarja az
orczáját mind a két kezével… Zokogásában a lapos melle zilál… De
lefojtja a sírását és szürkén folytatja:
– Vedd fel, Aniko. Nem is igen bő rajtad az a köntös. Kisasszonyok
viselnek efféle czafatot a városon. Szép-e? De még egy szalmakalapom is
van. Kisasszony-félék viselik azt is. Ne. De gombold be a köntösödet.
Neked adom, de úgy, hogy mindjárt elviszed innen s ne lássam meg többet.
Neked adom a kalapot is.
– Mi lelt?
– Mi a bajod vele? Várj, kihozom. Egy borjúnak az ára van ezekben a
rongyokban. Vidd el. A városon a rosszfajta kisasszonyok viselik az
ilyen holmikat. Az Isten verje meg őket.
A mint a virágos szalmakalapot kihozza, úgy megmarkolja, hogy összetörik
a markában.
– Nem baj… Úgy is kaczagás eféle piszkot viselni kiöltözött
parasztleánynak a városon… Ott (s messze hely felé int) e féle kalappal
csavarják el az ifjú paraszt embereknek a fejét a rossz fehérnépek…
És keserű dühvel rongygyá tépi a czifra kalapot; kitörli az öklével a
szemét és hevesen folytatja:
– Menj… menj. Nincs egyebem. Menj vele sietve. Ne is merj errefelé
nézni. Fuss. Jaj, nem bírom.
A czigányleány a mint kiódalog, a kapunál visszafordul:
– Aztán mit mondjak, – ravasz tekintettel vigyázva az asszonyra – mit
mondjak? ha kérdezik, hogy hol kaptam ezeket a szép holmikat? Nem
loptad?
– Nem… Én becsületes asszony vagyok… Asszony. Az uram a városon szolgál
már két esztendeje, de nem jöhet vissza… mert nem akar, vagy nem jöhet
haza. Viheted… Tedd be a kaput.
… S maga is belép a házikó ajtaján. Bezárja, neki dől és hangos
fuldoklás között sírja:
– S mondd meg, hogy mindent megvettem… úgy öltöztem fel… a milyeneket ő
szeret a városon – s még se… még se… engemet szeret… az uram…
IV. Honvágy.
Egy bakát temettek a városban. Valamiért nekibúsult erősen (mit
firtassam már, hogy miért?) a szivének fordította a puskáját egy baka és
azzal vége lett… Nagyon szép parádéval temették el. Egy kényes
szakaszvezető dirigálta a csapatot a koporsó előtt és a katonabanda fujt
keserves nótákat. A cselédlányok mind kiálltak a kapuba és a járókelők
megállottak a komédián, bárha pogány hideg idő járt.
Topp… topp… egyformán lépegettek a bakák s a posztóval betakart dob
rekedten dübörgött. Az oláh templomban a hegyoldalon, sírdogáltak a
harangocskák s a hosszúszakállú pópa dörzsölgette a kezeit, fázva
topogva. Az egész piacz elcsendesedett, míg áthaladt a temetés.
A kút előtt haladt már a menet. Ott a havasról jött szántalpas
szekeresek, kik fenyőágakat hoztak a havasból, hogy karácsonyfát
csináljanak belőlük a jó gyermekeknek, állanak. A katonák a havasi
szántalpokhoz oly közel marsiroznak, hogy majdnem surolják a faágakat –
s egy komisz baka, ime, a sor szélén igen elkomorul.