eltöltötte. Mintha a gégéjét a görcs szorította volna. Valósággal alig
látott s attól félt, hogy kiabálni fog. Tehetetlennek érezte magát,
mintha összetörték volna.
Tapogatózva kapta meg a kilincsét s az ágyára vetette magát. Később
sírt. Aztán éktelen düh lepte el. A megaláztatás, a szégyen érzete
került a fekete keserűség fölé.
Ő vele… ő vele… Gáspárovicscsal bántak így, Gáspárovicscsal, ki a szivét
ajánlta föl? Mi történt vele? Gáspárovicscsal, a ki száz halállal
szivesen halt volna meg érte?
Nem… ő nem mehet soha a napvilág elé. Mindenki meglátná a szégyent
rajta, a melyet rámértek, mint egy ocsmány sebet, a mely soha sem
gyógyul meg.
Hánytorgott és vonaglott, fenteregve a derekalján, a mely mindjárt forró
lett. Mit tegyen? Soha emberszem elé nem léphet, nem, soha. Fejét üsse-e
vajjon a falba? hogy szétlocscsanjon az agya?
Erre a gondolatra kissé megremegett. Vér, vízzel elegyes agy folyna a
padimentumon akkor. A cseléd bejönne. Kezét összecsapná és nagyot
sikoltana. Nem… ez igen fertelmes lesz.
– Nem.
A pisztoly? Ágyán meleg vére lefolyna, le… le a derekaljon csepeg…
kopp-kopp, aztán csorogni kezd és a kis veres csermely megindul az ajtó
felé, a merre lejt a deszka.
Nem… erre felült. Kissé megfázott és megtörülte a homlokát. Ott van a
víz… ott suhog le a Maros. A víz úgy felpuffasztja a testet. Mily csúf.
A homlokát megtörülte és felállott.
Kiverte a fejéből a fertelmes képeket. A feneketlen keserűség maradt
csak a szivében… Akkor egy benső sugalom szólalt meg benne:
– Nem eszem, mondta félhangon.
Nem, egy falatot se eszik Gáspárovics, míg csak vázzá összeaszik.
Mindenki eljön és búval néz reá… Eljön a nénje és így szól: «Egyél». A
szemén köny lesz bezzeg ekkor és málna befőttet hoz magával. Nem! Ha a
lelkét váltaná meg a kárhozattól, nem, Gáspárovics nem fog enni, nem fog
inni… ő halni akar… És eljön Ágnes: a zsebkendőjét a szemére fogja
szorítani és a szegletbe ül. Nézi, nézi Gáspárovicsot, keservesen
sóhajtozni fog, kezeit tördelve.
Gáspárovics pedig aszik, aszik, mint egy szilvaszem a tüzes kemenczében…
s akkor végre, mint egy nesztelen levegőcske, puh! kilebben a lelke a
száján.
Igy lesz. Gáspárovics így költözik el az örökkévalóságba, siratva
mindenektől.
Keményen megállott. Igy lesz… és toppintott.
Azalatt besötétedett egészen. Az elhatározására egyszerre mintha sokkal
éhesebb lett volna, sokkal éhesebb, mint a hogy volt valaha.
Bezárkózott. Az egész valóját áthatotta az elhatározása. Ha egy pakli
czukor édességet hajítana be valaki az ablakon, ki… kihajítaná azonnal.
Ha egy hosszú rúd piros kolbász ereszkedne le a padlóról egy kerek
lyukon… nem… kidobná a kutyáknak. Az elhatározása megingathatatlan volt.
Járt le s fel a sötétben. A fiókjában egy fél zsemlye volt. Eszébe
jutott. Kivette s földhöz csapta dühvel. A szemével kisérte, hogy
kikerülje, ha arra tévedne.
Az a darab zsemlye kissé megzavarta. Álom nélkül forgolódott. A
zsemlyedarab mind nőtt, nőtt vizíójában s oly nagy lett, hogy betöltötte
a sötét szegeletet. A nyál meggyűlt a szájában. Behunyta a szemeit s a
körmét bevágta az ágyékába, hogy erősítse magát.
Azonban valamikor éjjel így gondolkozott:
– Az elhatározásom megváltozhatatlan. Azonban miért kezdjem meg ma?
miért ne holnap? Egy éjjel hamarább, egy éjjel később dobjon el magától
egy utált életet egy fér-fi-ú: nem mindegy-e ez?
Nem; és fölkelt. Szégyelt volna gyertyát gyújtani, de fölkelt s a
sötétben négykézláb végigmászott a szegletig, a hol a zsemlye kajánul
vigyorgott szegény Gáspárovicsra.
Másnap reggel bús arczczal kezdett kínos koplalására.
Akkor egy éles hang kiáltott be a konyhából:
– Mit váratod magadat (a nénje beszélt), mint egy méltsás úr? Elaludtad
a reggelt ismét, lajhár. Azt várod, hogy még egyszer mondjam?
Erre Gáspárovics vontatva kilépett. Egy csésze kávé gőzölgött az
asztalon.
– No, riadt rá a nénje.
Az öngyilkosságát egy nappal ismét kénytelen elhalasztani. Egy nappal
csak…
Napközben fekete papirral bevont skatulyákat csirizelt, halálfejeket
vágva ki fehér papirosból reá.
Este egy kis barátjával találkozott az utczán. Neki adta. A kis vitéz
így szólt:
– Nem kell ily csúf skatulya. Edd meg.
Gáspárovics vastagon így szólt:
– Barátom, így veted meg az ajándékomat? Akarod, hogy holnapra egy
fehéret készítsek, barátom! rózsákkal a tetején. Barátom. Az élet sem
egyforma, hát a skatulyák!
Elítélve.
Mikor Klemi háromhónapos üdülése után visszatért a tűzhelyéhez, kedvesen
átölelte az urát s megcsókolgatta. – Roszkedvűen váltak meg egymástól,
mikor elment. Az ura szófukar, a feleségénél jóval idősebb, a
gazdaságban keményen elfoglalt ember volt; s a házat – a gyerekes testű
s lelkű asszony – tömlöcznek találta. Egynéhány hónapos kis leányát
elvesztve, a házuk felett teljesen elsötétedett az ég s sok
kedvetlenkedés után hazament anyjához, azt mondva, hogy megtámadott
egészsége helyreállításáért megy.
A viszontlátáskor Balási a felesége ölelése elől kissé visszahúzódott. –
Miért ölel ilyen melegen? – kérdezte magától. – Mit jelent ez a mohó
öröm? – S eltartotta magától a szép kicsi asszonyt, apróra
végigvizsgálva. A szemét bágyadtnak találta, leányos testét kissé
meghúzódottnak. Puha, piros ajkát, ragyogó fehér fogainak mennyei
sövényét kivánatosabbnak találta, mint valaha, de valami ösztönszerű,
névtelen gyanú okán nem csókolta vissza. «Miért ily kedves?» Zajos
kedveskedése idegenkedést keltett benne.
A felesége anyját nem szerette. Heje-huja vérű, lármás, mulatós
asszonynak ismerte s távol tartotta magát tőle. «A leánya vajjon tisztán
jött-e vissza tőle?»
Kézen vezette be. Klemi gyönyörűnek talált mindent a szobában: a
bársonyosan játszó napsugarat, a bútorok álmos fényét, a virágos
kaktuszokat. Balási erőltetettnek képzelte a dicséreteket s csodálkozva
ügyelte. Az asszony, mintha az ura szemének kérdését megértette volna,
elpalástolhatatlan zavarában még zajosabb lett.
– Jobban érzi magát idehaza? – kérdezte Balási, de mintha gúny volna a
hangjában.
Az asszony kissé fellengősen felelt, bárha az ajaka remegett. Egészen
gyerekes módon hintázta magát zavartan a szűk diványon s az urát maga
mellé csalta. Balási bizalmatlanul kiegyenesedett az ölelés elől s kissé
mereven mondta:
– Ha unatkozott az anyjánál, miért váratott magára oly sokáig?
– Hosszúnak találta az időt? Kedves érte. Búsult utánam?
– Tán a régi barátai tartóztatták ott?
Igen elevenen tiltakozott:
– Nem találkoztam ott senkivel.
– Senkivel?… Az unokatestvérével se? a régi széptevőjével? Bakóval?…
– Ne–e–m találkoztam vele… Magára vágyakoztam.
Balási lesütötte a fejét: «Hazudik», gondolta. A gyanúja mind erősödött.
«Miért hazudik?…» Merően megnézte (mint a vadászkutya, mely a szomszéd
bokorban tudja a fürjet) s az asszony érezte, hogy figyeli őt. Feszes
hallgatás után az ura ülébe csötörködött s átölelte a kedvetlen férfi
nyakát. Balási felállott.
– Mit gondol? Az én koromban nevetséges ez az édelgés!
Felragyogó szeme, melylyel átölelte a szépséges kicsi asszony testét,
meghazudtolta a szavát, de mégis kisietett a szobából, mintha valami
sürgős gazdasági dolog hívta volna ki. Az asszony végigkisérte a
szemével, a mint az ura nagy lépéssel ment át az udvaron az istálló felé
tartva, aztán hosszasan felsóhajtott s gondolkozva bontogatta ki
útiruháját. Az arczáról letünt a derű.
Csak alkonyatkor tért vissza. A ló, melyen járt, egészen habos volt.
– Messze járt?
– Érdeklődni kezd a dolgaim után?
Este ki nem fogyott az asszony a kedveskedésből. A rövid válaszok
szárazságát nem látszott észrevenni. Régi érzékenykedését,
sértékenységét mintha elvesztette volna. _Akart_ kedves lenni s ez a
szándékossága szembeötlő. Egy kis kartonköntöst vett fel s fehér
nyakánál kitürte a szövetet. A mint a falu alant elsötétedett,
fel-felnyujtózkodott s félig összehúzott szempillái alól kéjes
bágyadtsággal, mosolyogva nézte Balásit. Egy-egy szem epret
kettéharapva, a másik felét az ura ajaka közé erőltette s az ebédlőben
készítgette magát a lepihenésre. A mellén kikapcsolta a gombokat s
babrált a résen kitünő finom hímzés szélével.
Balási hátradőlt a medvebőrrel betakart diványon, a szemeit behunyta s
egy-egy morgásszerű hang tolult a szájára, röviden, akadozva felelt az
asszony fecsegésére: «Mért kötöd be a szememet ügyetlen? – gondolta. –
Mit nem szabad látnom?»
Szép nyáreleji éjszaka volt s valami madár nyughatatlankodott az ablak
alatt való bokron, halkan pityegve. A hold sovány sarlója s a rebegő
csillagok elenyészni készültek a vak sötétben.
– Már késő az éjszaka, én uram… és mezítelen karjával átölelte.
A nagy ember összerázkódott, mintha megütötték volna. Erős fogással
felkapta a feleségét, mint a pelyhet, azután lecsúsztatta, hogy testének
minden ízét érezze; felzaklatva, heves lépéssel vitte el a hálószoba
ajtajáig – s ott megrántotta a csengetyű zsinórját.
A belépő szobaleányhoz töredezetten így szólt:
– Asszonya fáradt… Legyen segítségére.
A leány meghajolt és előre lépett be.
Klemi bágyadtan rebegte:
– Elhagy?
*
Mert mindinkább megizmosodott a Balási gyanúja. Valami bűnét takarja el
Klemi a kedvességével. Házasságának a mézesheteiben se volt ily odaadó,
csábító. «Mily oktalan»… Zajosan becsukta az ajtaját és vetkezetlenül
heveredett le. «Mily oktalan. Oly ügyetlenül leplez el valamit, hogy
többet kell képzelnem, mint a mennyi tán van. Mert valami van. Mi az?»
Leánykori kalandjai elevenednek meg az eszében. Az udvarlója az
unokatestvére volt. Mily bizalmasak voltak… mindenki tudta… Fiatal, léha
ficzkó volt, négy csengős lóval járt s czigánynyal muzsikáltatta magát
az utczákon végig s mikor eltünt a csengős ló, a mulatós fiú a
szemhatárról, akkor tette a bús leány kis kezét az anyja a Balási
kezébe. Oh! a kis Klemi kedve most virágzott csak ki. Akkor: fátyolt
vont szép szemére a soha fel nem száradó köny… Most megtanult
mosolyogni… Titka van… Mi az? A széptevő gavallér ismét előkerült s
valami kis hivatalt nyomorít a városban… s Balási mind a két kezével
rácsapott a diványra, hánykolódva.
A Klemi kedvessége jelent valamit, engedékenysége jelent valamit. Hogy
hazatért hívás nélkül, megalázkodva, hízelegve: jelent valamit…
Mintha látná, mint sürgölődött a léha gazficzkó a felesége mellett; a
régi parázs mint lobogott lángra ismét s mint omlottak egymás karjába s
ajkuk mint forrt össze.
Ah! kiköpött Balási, minthogy azt a szájat ő is megcsókolta.
Egészen átizzadva, minden ízében reszketve hevert. Már sugarak ragyogták
be a bolthajtásos nagy szobát s alant a gazdasági udvarban neszeltek a
cselédek, mikor a hálószoba ajtaját kinyitni hallotta. Mindjárt rá a
Balási legénykori szobájának kilincsét nyomta meg valami bátortalan kéz.
Az asszony nézett be vonakodva. Éjjeli köntösét csak egy kis szoknya
fogta át, lábának rózsaszínje mosolygott ki alóla; gömbölyű karját
magasra fentartva, kezével ernyőt képezve a napsugár ellen. Félve
megállott, csak féltestével nyulva be a szobába, tétován nézve körül.
– Már késő az idő? – rebegte. – Hány az óra, Elek?
Balási rekedten, durván kiáltott rá:
– Szerencsétlen…
Tehát éppen Balásira van szüksége Kleminek, hogy elrejthesse valami
szégyenét. Egyszerre eltöltötte az eszét ez a meggyőződése. Az asszony
mégis sietve besurrant a szobába, féltestével az ajtóhoz dőlve:
– Rosszul aludt, uram? Istenem, le se feküdt. Beteg?
– Menjen… menjen… mondta mély hangon s tenyerét szembe fordította vele.
Aztán lassan fölemelkedett, keményen megsúrolta a homlokát és mint a ki
egyszerre elhatározta magát valamire, csendesen folytatta: «Nem vagyok
jól. Igy megfázik» s könnyen átölelte a remegő asszonykát, (a kezét
égette az asszony meleg teste), lassan átvezette a nagy ebédlőn a
hálószobáig. Az asszonyt beeresztette, aztán kalapot vett s kiment. Az
udvaron mindjárt rendelkező hangja hallatszott.
A mint a csűrkerten túl a mezőre ért, lassan, halkan, meggondolva
mondta:
– Megcsaltál… _Elitéllek_, mert szégyent hoztál reám. _Az idő felelni
fog_ a kérdésemre… Várjunk…
És ettől fogva – erős meggyőződéssel eltelten – ép oly figyelmes és
szeretetreméltó lett, mint a felesége hozzá. A heves, kemény úr:
méltóságos, figyelmes udvarló lett.
A felesége kedvéhez igazodott, kedvességeit alássan vette; megköszönve
ma egy szál virággal, új ékszerrel holnap. A mulatságairól figyelmesen
gondoskodott. Csábította a vígságra. Maga megfiatalodott az
igyekezésben. El nem fáradt a gavallériában egész nap. Lovat idomított
alája, mellette járván, tartva a nyeregben a kezét s kezet csókolt neki,
ha egy-egy kis dallal szórakoztatta este a zongora mellett. Ilyenkor
karbafogva vitte a hálószoba ajtajáig.
– Ma igen kedves napot szerzett nekem, édesem. Köszönöm. Fogadjon az
álmába.
Az asszony mosolyogva hajolt meg és a mint belépett, remegve, csüggedten
roskadt le az ágya szélére és éjfélig gondban ügyelt az ura szobájából
jövő neszre. A kemény ember el nem fáradva, éjfélig egyforma lépéssel
mérte a szobáját.
Másnap aztán remegve kezdte ismét a játékát az asszony – az életeért.
Leánykorában így, homlokára simítva a haját, szerette az ura; oleander
virágát odatűzi, a hova rég, egyszer tűzte volt az ura és hosszasan
elügyeli a tükörben: illik-e? A ruháit újból és újból ékesíti, mindennap
másképen, hogy eltalálja: mint kivánatos igazában… Fedetlen nyakára azt
az aranykeresztet tűzi; s karpereczeit az urával kapcsoltatja tökéletes
formájú karjára, melyeket ő adott egyszer… És aggódva, félve, csábító,
gyönyöröket igérő tekintettel, félig nyitott ajakkal, tétován lépett ki
az ura elé.
Balási komolyan, szinte bánatosan lát meg egyszerre mindent.
– Nem találsz már csinosnak?
– Ah! mindig újból igézel meg.
– Mégis van valami közöttünk. Mondd meg: mi az? Elválva élsz mégis
tőlem. Az ajtómig kisérsz s bezárod a tiédet. Miért, ha nem lettem már
csúf? ha meg nem untál?
E leplezetlen csalogatásra aztán egyszerre kitisztul a Balási szeme,
ragyogó, józan és ügyelő lesz s Klemi tudja, hogy aznapra ismét
elvesztette a játékot.
Ilyenkor köny gyül a szemébe, elfordul, tehetetlen düh forr a szivében s
elbújik valahová sírni a kert mélyében, remegve vizsgálva testét, nem
_erősödik-e_ még? Kétségbeesve, félve a futó időtől, mely bűne titkát
könyörület nélkül világgá kiáltja. Néha elcsüggedve a gyötrődéstől, a
mint messziről az urát jönni látja, a kétségbeesés merészségével elejébe
ront, hogy elmondjon neki mindent s meggyónjon mindent. És ha megöli,
hát jó… legalább egyszerre vége lesz mindennek… és futván, a mint már
majd eléri az urát, a remény egy gyenge sugara hatol be félelmének
éjszakájába – s akkor mosolyt erőszakol az arczára és az ura mellére
dől.
… «Az enyém vagy (mondta a csábító ficzkó az anyja házában), én értelek
meg csak és engemet értesz meg. Vágyakozom utánad – és te vágyakozol
utánam. Ne félj szeretni, az Isten oltotta belénk e vágyakozást.»
S mikor a kábulásból felocsúdott és sírt, az anyja nevetve mondta:
– Hiszen már nem vagy leányka; – asszony vagy. A te vad zsarnokod, urad,
nem ért meg tégedet s elzár, mint egy rabot. Fiatal vagy, élvezd az
örömet, ne félj… már asszony vagy.
És az anyja, ki útálja Balásit, suttogva oktatgatta: mit kell tennie, ha
visszatér az urához…
– – És jaj! a tanács gaz és rossz volt… és el fogja a játékot veszíteni
Klemi. Félelemmel és csodálattal nézi az urát. Ez az egész ember, ez az
erős, nagy férfiú az apró kis cselfogásokon felül van. Érzi az erejét
Klemi – s elpirul és sír. A kaczérkodás fegyverei nem fogják őt. Ma még
nem veszett el Klemi, holnap elvész bizonyosan. A mint meglátja a Klemi
bűnét, jaj, tán szétzúzza vagy megveti. A lábához ha borulna sírva,
bűnbánattal, – ki tarthatja ki az ő kemény, lenéző tekintetét? És bárha
remeg tőle, szertelen megnőtt a szemében.
Mindennap kevesebb bátorsággal s reménységgel indult útra, az ura
meghódítására. Mind megadóbb lesz, a mint veszti a diadalra való
reményt. Szelídebb, alázatosabb lesz s Balási látja, a mint reggelenkint
a felesége a kis falusi templomba fut. Megölelgeti az úton ődöngő apró
gyermekeket s a vén, rongyos asszonyok között az oltárlépcsőig hajtja
meg a homlokát. A falusi recsegő orgona kiált s a gyermekek a padok
szélén nyujtják a nótákat. Klemi mit se hall belőle, hanem megragadja a
felfeszített Ur lábát, könyörögve nézve a meghajtott fejre.
– Oh, nagyságos asszony… mit tesz? – kérdezik a vénasszonyok s
támogatják Klemit és vezetik ki az ajtón… Nem jó megfeledkezni magáról,
kedves…
A falu első fordulójánál az ura várja a feleségét. Nyájasan szólítja meg
és a karját nyújtja:
– Véletlenül találom itt – mondja csendesen. – Régebben nem szokott
errefelé járni. (Klemi azt hiszi, hogy átlát a testén erős szeme.) Aztán
csendesen, szinte szomorúan folytatja: – Boldog a hitével… Kibékült az
Istenével?
– Ő megbocsájt, ha megbánjuk a vétkeinket.
– Ő megteheti, mert Isten, de mit csináljunk mi, szegény emberek? – S
hirtelen könnyebb hangba csap át: – Mily nagy szavakkal dobálózunk e
derült, szép napon, kedvesem! mintha szavalnánk… Simuljon inkább hozzám.
Tán nem aludt jól, mert igen bágyadt? Pedig a színe kitünő, kedvesem. Jó
néven veszi-e, ha bókolok a színének? A falusi levegő jót tesz magának,
kedvesem. Egészen kitelt…
Klemi erősen megkapaszkodik az ura karjába hogy el ne essék. «Látszik-e
már rajtam?» nyilallik át a fején a félelmes kérdés. Mintha az ítéletét
olvasta volna fel a birája.
Úgy érzi, mintha nemcsak a torkát szorítaná a szó, de mintha a ruháját
is szorosabbnak érezné s oly fáradt lesz, hogy majd elesik. A szemét
behunyja s lezárt szemhéján át is érzi az ura szigorú nézését. Nyögés
szakadt fel a melléből és akkor a kert korlátján át valaki átszól:
«Leütöttem.»
Klemi rémülten kérdi: «Mit? mit?»
– Semmit, kedves. Egy méhfarkas garázdálkodik a méhesben. Lesik hajnal
óta – a rablót… Egy nagy darázs az, kedvesem, semmi más. Egy karcsu
dereku zsivány, ki maga nem tart háztüzet, hanem lesi a csendes, dolgos
méheket, kik gyermeket ápolnak és nevelnek – és elfogja őket az útban, a
mint hazatérnek. És elveszi a mézüket…
– Egy méhfarkas…
– A sorsa érte el… nem üthettem én agyon.
Klemi ijedten kérdezte. Azt se tudta mit mond:
– És megölte volna őt?
– Irgalmatlanul. Az álnokot… zsiványt. Mit is kérdez, kedves?
Azon este Klemi szórakozott és nyomott volt. A harczot feladta. A szót
Balási vitte és a régi családi képekről mesélt, kik rámáikból az
ebédlőasztal mellett ülőkre derülten a falakról néztek le. Szép,
zsinóros derékvállas, gyöngyökkel átfont hajú barna hölgyek azok: bárány
az egyiknek a lábánál, a másiknak karja kávéscsészés asztalkán pihen.
– A nagyanyám tiszta szép szemét nem láthatja, kedvesem, mert a képe a
homályos szegletben áll; – de én látom. Mind féltünk a szemétől, a mikor
kicsik voltunk, ha hibáztunk valamit. Már mankóra szorult, de ő átlátott
rajtunk, mint az üvegen s ha szigorúan nézett reánk, úgy sírtunk, mintha
megfenyített volna. Ily tiszta és igaz volt. A homályos szegletből ő
reánk néz, Klemi. Nincsen-e bűne?
Az asztal mellől Klemi csendesen, eszméletlenül lesimult a földre.
Balási mozdulatlanul, komoran nézte, lustán. Az arcza elborult,
eltakarva egy kegyetlen vonást, mely a szája körül képződött.
Aztán fölemelte az elalélt asszonyt, az ölében bevitte az ágyára és
csengetett a szolgáló után…
Reggel lóhátra ült és csak későre tért haza.
A cseléd levéllel várta.
… «Ha eszébe jutna, hogy kerestessen, édes Uram, oh hagyja el. Sohase
fog látni, jobb, ha híremet se hallja. Legyen kegyelmes az emlékemhez,
mint a hogy az Isten meg fogja bocsájtani a bűnömet, mert megbántam, a
szivemből… Ha tudná, mint szeretem magát… A sors ért el… jobb, hogy nem
a te kezed ért el… A sorsom ért el… oh jobb, mint hogy a te tiszta és
becsületes szemed elé kerüljek. A nagyanyádtól örökölted a szemedet,
melytől féltél gyermekkorodban, ha hibáztál… Édes uram»…
Balási lehajtotta a fejét s nehéz, forró könyek peregtek alá az arczára.
Aztán az ökle összeszorult; puskát vetett a vállára és kemény lépéssel
kiment a kapun, a város felé vezető útra térvén.
Jer édes, a karomba…
Csendes nyugalomban éltek: Annamária néni és Justin.
Annamária néni vén leány, egy jólelkű, mindennel megelégedő, ártatlan
lélek; Justin pedig az urától elválva élő, gyámoltalan, még ifjú
fehérnép volt.
Csak egy, napkeletre néző ablakos szobácskát és egy parányi konyhát
nevezhettek magukénak, de az egészen elég volt nekik, minthogy nem is
vágyakoztak egyébre. Ott úgy eltöltötték a napjaikat, hogy észre se
vették, hogy éltek. Napestig takarítottak, stoppoltak, foltoztak újból
és újból kezdve, minthogy azt sohase is lehet bevégezni, mindenük már
régi holmi lévén.
A háztartás az Annamária nénié volt. Ő valami csekély tőkét forgatott
(zabbal, koczkás moldonnal, sóshallal, kaviárral mivel spekulált) s
abból éltek. Nekik igen kevés kellett, (még a morzsákkal is spóroltak),
hiábavaló hiúskodásokra, világi mulatságokra soha se gondolva.
Annamária néni tán sohase volt fiatal s Justin elfelejtette mellette a
fiatalságát.
Egész életében se tett Annamária néni mást, mint hogy szolgált és
szeretett. Előbb az apja keze alatt verejtékezett, mert az öreg úr
bosszús, elégedetlen ember volt s idegen arczot nem szenvedhetett maga
körül; – aztán az öcscsének szolgált, ki rendetlen életet élt (komédiás
volt) s időtöltött korában kompanizált össze egy penészes, tisztátlan
nőcskével, ki azonban a kis Justinnel ajándékozta meg őket. Öcscsét
pedig az ital a sírba vivén: Annamária az özvegyet szolgálta s aztán az
édes kis babát kényeztette mindaddig, míg férjhez nem adta. Érthető
tehát, hogy Annamáriának sohase volt érkezése arra, hogy magára
gondoljon, de talán kedve se volt reá. Ő bizonyosan úgy született, ama
szelid szemekkel; csontos, barna arczczal; vértelen, keskeny ajakkal;
kemény pomádéval símára leragasztott, közbül elválasztott szürke hajjal;
munkától bogos ujjakkal; ama kávészinű, minden divatot megtagadó
feszesen álló ruhával; – és ily külső díszek nélkül szükölködvén, más se
vette észre s ő se tudhatta, hogy neki valami neme volna és ah!
bizonyára vágyó szemmel soha se méregette végig őt vágyó férfiszem s ama
dolgos kezet férfiujj nem érintette szerelmes indulattal…
Justin, mint mondtam, mellette nőtt fel akarat nélkül, istenfélésben,
engedelmességben hozzátámaszkodva Annamária nénihez, valamint egy gyenge
növény, melyet a szél ereje ellen egy gyámolító karóhoz kötöttek.
Felnőtt, óva a széltől, esőtől, égető napfénytől, dermesztő hidegtől,
minden nehéz munkától; megtöltve ábrándos mesékkel, a miket a
színdarabokból tanult a néni és belecsepegtetett a leányába. Justin ily
törékeny testtel, érzékeny lélekkel felnővén, jött egyszer egy borotvált
arczú, ifjú, kóborló komédiás (az Annamária öcscse is ily mesterségben
élt, halt) s az ő első epedő tekintetétől, virágos szavától
megzavarodott Justin és hamarosan odadobta magát neki, megesküdvén vele.
A komédiás, míg csak tartott az ételneműkből a spajzban, itókából a
pinczében, sóhajtozott Justin mellett, de nemsokára: tán nyughatatlan
vérétől is űzetve – egy nap, bucsú nélkül, minden érthető ok nélkül,
otthagyta az imádságos hölgyeket, úgy eltünve a nagy világban, hogy
hírét is alig-alig hallották.
E katasztrófa után Justin hozzátámaszkodott ismét az öreg nénihez s két
csigabigára hasonlóan, bebújtak ismét a házukba, csak Isten hírével
élve; kissé unalmasan, de mindig dolgozva; szükségek hijával, de örömek
nélkül is; imádkozva, álmodozva – e két nő egy őszi reggel így járt:
Ugyanis a hét órás reggeli misére a barátok templomába menve, az ő
rendes kis padjukban (a Mária-oltár kis fülkéjében) egy virágos
oleanderágat találtak. Látván a virágot, zavartan összenéztek és
körültekintettek:
– Valaki itt felejtette – súgta Annamária.
– Valaki ide tette tán… – rebegte Justin és elpirult.
– Éretted tette volna ide valaki? – kérdezte szigorúbban a néni, a mire
Justin leborult a térdeplőre és fejét mélyen meghajtva, valami névtelen
vágytól megborzongva, mondá:
– Miért ne én érettem… édes néni?