MAGYAR IRÓK
ARANY KÖNYVTÁRA.
XXV. KÖTET.
PETELEI ISTVÁN.
AZ ÉLET.
BUDAPEST, 1908.
GRILL KÁROLY KÖNYVKIADÓVÁLLALATA
IV. Veres Pálné-utcza 16.
PETELEI ISTVÁN
*
AZ ÉLET
TÖRTÉNETEK, KÉPEK
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.
A nagyapó.
Emlékezik-e kegyed a nagyapja házára?
Tornáczos úgy-e? s a grádics felett tölgyfaoszlopos pipázóhely van,
melynek oldalait hajnalkával futtatta be a néni? A szegletben áll,
úgy-e, a nagy hárs-karosszék, melynek a környéke ronda, minthogy ott
szívja a bácsi napestig a fehér krajczáros pipáját (persze ezt a
szortyogó szerszámot nem szabad bevinni a tiszta szobába).
Szakasztott ilyen a Márton bácsié.
Oda járt audiencziára, a tornáczra mindenki, a kinek dolga volt a
bácsival, mert ő nehéz, kövér ember volt, a ki nagy ok nélkül senki
kedvéért se sétifikál. – Itt leste meg a bácsi a barátistákat, a kik
tizenegy órakor értek hazafelé az abc-és könyvükkel. Ekkor a bácsi
beinti a gyermekeket az utczáról, némi gyümölcsöt ad nekik s így szól:
«Mondjátok ki háromszor sebesen e szót: Nabukodonozor s akkor a tietek
lesz ez a Máriás». De ezt nem tudták kimondani elég gyorsan s a Máriás
visszakerült a lajbizsebbe. S a bácsi jól mulatott. – Jöttek aztán a
mészárosok a székből. Megállította őket ily szóval: «Quomodo valet
amice?» Azok pedig nem tudtak diákul s elévődött velük egy pohár pálinka
mellett. – Ott helyben végezte a délelőtti falatozását is. Egy pohár
gugyi, egy falat ösztövéres, paprikás szalonna s tán egy ujjnyi
káskával… A néni unszolta: «Nézze, Márton, még ezt a falat száraz
bélpecsenyét, vagy ezt a finom szelet zsabonyiczát, nézze meg, a mit
magának egy gyergyói örménytől vettem, ha nem fél, hogy az ebédjét
elrontaná».
Mikor délben be kellett mennie az ebédlőbe, akkor megmozdult az egész
ház. A vén szolga már erőtelen («de a gyomra, ne félj! igen jó, pedig
drága időket élünk»), hanem segíthetnek a szolgaleánykák (két szürke
csipogó verébfiók), a néni pedig hátul úgy kiterjeszti a karjait, mintha
ő is segítene. Arra mind nagyon szuszognak és megkönnyebbülve sóhajtanak
föl, ha a hüvös, tiszta szobába leülhet az asztal mellé Márton bácsi.
No! keress ott egy szem port, vagy pókhálót akármelyik szegeletben, vagy
akár csak legyet! Zöld szőrfirhang lóg a széles, törpe ablakokon és
lépbe mártott nyirágvesszők az ablakpárkányon, a mikre a legyek
ráragadnak. Efféléket mindenütt: a veres kasztenen, a tükör felett,
mindenfelé kaphatsz. A legyek biztosan rováson tartották e szobát.
A nagy cserfaasztal szegletén jól elfértek a bácsi a nénivel, de a tálak
alig a tetején. Ebben egy kis turó, fenyőfa-kéregben; odább egy tál
újmódi koránérő fekete szőlő; egy kis mézzel főtt retek, üvegfedél
alatt, mandulával a jó szájíz végett; és hónapos retkek, a miket a
fogások között rág az ember, hogy ne unja el magát. A kövér, forró leves
párolog a tányérban. A néni alig mer hozzá nyulni. «De Márton! az
Istenért, mind lesüti a szájpadlását.» A bácsi hunyorog, de egy szót se
szól, csak kanalazza mohón. Aztán jön a főtt hús, «olyan kövér, mint a
tapasz», erős tormával. Gyorsan gyúrja a bácsi, ravaszul nézve a nénit,
a mint könyezik a haragos növénytől. «De mi búra gondol, Czicza? Tán a
fiatalságát siratja?» És jóízűen köhécsel hozzá. Az ételt csak úgy
trappban nyeli le s a néni alig ehetik a nagy sietségtől, hogy ne
várakoztassa a bácsit. A sültből nagyokat fal a bácsi. «De nézze a
lájbiját, Márton, melyre rácsepeg a zsír». «Ne sajnálja tőle, Czicza!
szegénytől».
Aztán jönnek minden egyéb jó falatok, a miknek nincsen vége. «Tán egy
morzsa kalácsot kóstolna meg Márton! a mit magam elegyítettem magának;
elfujhatja, mint a pehelyt. Vagy tán egy harapás irós-tésztát ízlelhetne
meg? szétszedheti, mint a papirost. Vagy tán egy falat kiszit nyalhatna?
a mi élénkíti a vérét.» A bácsi hamisan megfenyegeti: «Mit borsolja már
a véremet, Czicza?» A néni szégyenlősen elfordul, nehogy valami illetlen
beszéd következzék utána. – Az aranyszinű bort a gyűszűnyi poharakból
csak csinján szopogatja a bácsi, mert a guta künn leselget a kapu előtt.
«Vajjon, Czicza, férjhez menne maga ismét, ha özvegyen maradna?» «Oh, mi
bolondokat beszél, Márton! A halállal nem szabad tréfálni, Márton!
csapjon a szájára, az Isten bocsássa meg a bűnét.»
Aztán igen szuszogós lesz a bácsi s azon ülőhelyében el-elszundít.
Minden azon módon marad az asztalon és senki meg se mer mocczanni a
házban.
Az Isten igazán bocsássa meg! Mert a halál gondolatával nem szabad
tréfálni. A néni mindjárt sírva fakad, ha rágondol, mennyi kedvese
pusztult el körülötte. Csak ketten maradtak már. Annyi gyermekük volt,
hogy se szeri, se száma. Kereszteltek, temettek. Mi költség! Csak
győzzön eleget keresni az ember! A szép nagy fiát: a pelyhedző ajakú
Istvánt elcsalta Bardócz, a barát, a forradalomkor. Ott a Besén mentek
ki, nagy dobszóval, énekkel. Vajjon ki fogta be a szemeit?… A
feketeszemű Rózsika, a ki a néni ölébe ülve, lehelte ki beteg torkán a
lelkét… Az okos kis Miklós, a kinek a testén nem akart kiütni a himlő…
És oh! a menyecske leánya: Mari, a ki megszökött a forradalom után egy
kvietált német őrmesterrel. Oh! Néha sírva gondol a néni az egyetlen
unokájára, a leányának a fiúcskájára, de Márton előtt nem szabad
beszélni róla…
És oda lettek a szomszédok mind… A kikkel kereskedtek, a kikkel
czivódtak, szeretkeztek. A tutajos szomszéd,… a ki alkonyatkor
átdöczögött az utcza túlsó feléről s leült az ő házuk elé s akkorákat
hazudott, hogy majd leszédültek… A bivalykereskedő, a zsíroskabátú vén
rácz. Hol vannak mind? És hol a liszt-lopó molnár, a ki érzékeny, rebegő
vékony hangján énekelgette:
– Nem minden szép, a mi szép,
Az szép, a mit szeretünk…
és pengette hozzá a gitárját… A gyerekek pedig cziczáztak az utcza
közepén, keringőket játsztak, farkas-bárányt, kántálva, hogy belekábult
az ember… Hol vannak mind; a gyerekek kedve, az öregek élete? Istenem,
beh kihalt a világ! Oh, nem kell az elmulásról beszélni. Nem jó! Ne
kisértse a bácsi az Istent.
A bácsi pedig nagyokat bólongatott jobbra-balra a karosszéken és horkant
egyet-egyet. A néni ijedten szökik fel, hogy megfogja a fejét. «Megüti
magát, Márton.»
– Dehogy, Czicza, hiszen nem aludtam. Nem, mert mindent tudok, csak
behunyom a szememet. Bár tudnék aludni, Czicza, de kerüli az álom a
szememet.
Igy hazudozott a bácsi, a mi pedig vétek az Isten parancsolata ellen.
A jó Isten ellen… a kit pedig boldogan féltek. A bácsi igen jóba volt
Vele. Kompanizált vele s minden ügyes bajában egyezkedett vele. Mikor a
tutajokkal megindult Gyergyóból, szépen megbeszélte vele a dolgot.
Rendesen el is ért Aradig szerencsésen a terhével (persze Márton bácsi
is jól nyitva tartotta a szemét) és akkor viaszgyertyákat gyujtott a
tiszteletére… Ha valami csalfaságon járatta az eszét az üzletben, avagy
egy-egy húsos fehérnépet csipkedett volna meg valamely homályos
szegletben, nem evett Márton bácsi két szeredán húst s így vezekelt. S
azzal rendben volt. Viszont, ha valami ügye rosszul ütött volna ki
(minek utána kidühöngte magát), megcsinálta a mérleget: «Én vétkeztem
ezt, Ő megcsapott úgy… jó… kvitt». Azonban vénségére nagymisére is
eljárt mindennap (ingujjban azokban a nagy melegekben) s buzgón dicsérte
a Véghetetlent, mert megigérte vala neki, hogy jó dolga lesz a
másvilágon, ha tisztességesen viseli magát e földi életén…
Az ebéd után ismét kitelepítették a bácsit a virágos tornáczra és
pöfékelt valameddig, mikor nyughatatlanul fordult vissza: «Jár-e az óra,
Czicza?»
A néni mindjárt megértette.
– Négy mindjárt az óra, Márton! a kávét várja már, úgy-e, fiam? Jó forró
lesz, magam ügyelek reá, ne féljen. – S ismét ettek kávét, brassai
czvibakkal, mert ebben nincsen élesztő s igen könnyű az emésztése s tán
valami haszontalanságot: valami kis tojásos pereczet, vagy egy picziny
kaviárt, olajbogyót, vagy tán egy csepp sós halat, avagy száraz sonkát,
a mit a néni páczolt corianderrel, salétrommal és egy parányi
fokhagymával.
Senkivel se volt koczódásuk. A bácsi nem adott pénzt kölcsön, nem kért
senkitől, így barátságban élt az egész világgal… Öregségére faneműt vett
a szovátai székelyektől (kerékfalat, lajtorját, lapoczkát, mi
egyet-mást), hogy éppen valami dolga legyen, de erről a kis üzletéről
nem vezetett főkönyvet: «Veszem egy sustákért, eladom két sustákért s
punktum. Kár nincs benne». Ez volt az egész üzleti politikája.
Szép egyformaságban éltek így, hacsak valami forradalmi harczos
kollégája nem vetődött a portájára. Akkor megelevenedett a bácsi. A
harczos pajtásainak odaadta akár a lelkét. A kikkel jártak Gálfalva
mellett (ott, igaz, futottak), de a piski hídnál, Segesvártt, a vizaknai
lankásokon. A fia ott veszett el valahol. A haza vette el. Az Isten neve
legyen dicsőséges…
– Adja ide, Czicza – mondta, ha valami régi kollégája vetődött be – azt
a karabint, nem azt a kovást, de az aczéllal kivert duplát – és
czélozgatott a bácsi, bárha a fegyvernek nem volt magja és behunyta a
félszemét s a száját félrehúzta és kifeszített karja úgy reszketett,
mint egy gyenge faág, a mit a szél rebegtet. Czicza ijedten nézett reá.
– Felizgatja magát, Márton; nem jó komédiázni a pisztolylyal, még
elsülhet; az Isten őrizzen tőle.
– Csak hadd szóljon, mint a mennydörgős ménkő… – felelte és igen
zordonul nézett a nénire.
– Nem, nem szenvedhetem, nem szeretem a kezében látni, még valami bajt
szerezhet magának.
– Gyáva asszony, – boszantotta a nénit. – Csak jönne, jönne, jönne a
német ismét, hogy még egyszer lássam őket szemtől-szemben. Mert
elmegyek, úgy tudja meg, Czicza!
– De Márton, ki is veresedett egészen. Ha szeret, tegye le a kezéből. A
nyakán is megdagadt az ere. Ne kiabáljon, az Isten szent nevére…
A bácsi akkor sunyorgott alattomosan és meg volt elégedve magával, hogy
ráriaszthatott Cziczára…
A magyar nadrágját soha se vetette le a bácsi _azóta_; aranyrojtos
nyakravalót s zsinóros, gombos kitliket viselt, bárha nem illett nagy,
csúf potrohán.
Igy éldegélve a bácsi (mindennap egy nap telvén el) egy éjszakán átszólt
a szomszéd kis ágyban forgolódó Cziczához:
– Nem alszik, Czicza?
– Nem, Márton. Valami megfeküdte a gyomrát?…
– Nem, Czicza.
Aztán elhallgattak s később ismét újra kezdte Czicza:
– Tán a lelkét nyomja valami?
– Az, Czicza. A Mari fiáról álmodtam.
Azután mindjárt utána tette:
– De ne beszéljen róla, Czicza. Nem akarom, hogy beszéljen róla. Nem,
egy szót se szóljon róla…
Ez a Mari egy tekergő némettel szökött el a forradalom után a Márton
bácsi házából. Valami peczkes őrmester csalta el. Soha se akart tudni
felőle a bácsi. Megszökött vele… Mikor a fia megszületett, Mari is
meghalt. Jó. Megszökött vele. Jó. Senki se emlegesse őt. Jó. Elveszett…
Jó… jó…
– Vajjon mi lett a fiucskából?
– _Én_ tudom, hol van…
– Maga tud róla, Czicza? Az én hátam megett trafikál vele, Czicza? Van-e
lelke?
– Az unokánk ő mégis, Márton. Egyetlen unokánk, Márton! Bár a mindenható
Isten venné le azt a kérget, a mi a maga szivén van. A szegény fiú
mesterlegény Pesten, Márton! míg mi itt jó módban élünk.
Aztán nem beszéltek többet, de egy napon vörös nyakravalós,
kifoszladozott aljú szűk nadrágban s feszes, kis begombolt szürke
kabátban felment egy legény a tornáczra, Márton bácsi elejébe.
– Ön azon Márton úr, – kérdezte az idegen ficzkó – a ki a mamám apja?
Ühm. Ez az «ön» mintha megütötte volna a bácsit. Kellemetlen ábrázatú
ficzkó volt, valami gyér, vöröses szálakkal vékony ajaka felett. A Mari
fia volt vajjon? ki «mamá»-nak nevezi őt? A bácsi oldalvást nézett a
ficzkóra s nagy füstfelhőt fújt felé a pipájából.
– Én vagyok: Dagobert – folytatta a nyurga, nyavalyás legényke – s a
tisztelt neje hívott önökhöz. Az írásaimat van szerencsém bemutatni…
S oda adta a Czicza néni nagybetűs, reszkető kézzel írott levelét.
– S mi czélból jött hozzánk, barátom?
– Ez sajátságos! A felvilágosítással önök tartoznak s meglepő valóban,
hogy ön kérdi tőlem: miért jöttem? Remélem a meghivó az ön hirével
történt?
Ez mind azon a helyen folyt, a hol a délelőtti pipálást szokta végezni
Márton bácsi. Az arczátlan legyek ingerkedtek a bácsival. Márton így
szólt:
– Tessék helyet foglalni.
A néni szaporán a konyhából tipegett a vendég elé. Kedvesen megölelgette
a jövevényt, eltolta magától, visszahúzta, hogy jól, jól megnézze. Az
unokája volt, oh, be szivesen megcsókolgatta volna mindenfelől. Azonban
a ficzkó mereven megszegte a derekát az egész komédia alatt.
Az utczán elmenők a nyilt kapun át barátságosan köszöntötték Márton
bácsit. A bácsi morgott valamit s mély tekintettel vizsgálta az
unokáját.
– Valami mestersége van az öcsémnek? – kérdezte a bácsi.
– Mindenesetre. A Schultz és Weber czég alkalmazottja vagyok, a
fölszerelő-osztálynál. Az írásokkal szivesen szolgálhatok.
– Ú-úgy, szerel uraságod?
A néni leült a grádicsra és szeretetteljesen hordozta szelid kék szemeit
az uráról az unokájára. De egy szót se szólt, mert remegett. Ő ezt
egészen másképen képzelte.
– De tán nem is reggeliztél, édes fiam? – És elfutott a kávéért.
Dagobert úr keresztbe tette lábait az asztal mellett s így szólt:
– Kávé? Ez a puha burzsoá csemegéje. Mi, ha szabad mondanom,
tartalmasabb eledelekkel erősítjük az izmainkat.
– S mivel erősítik az izmaikat uraságtok?
– Hússal, szolgálatára.
A néni aggódó igyekezettel mindjárt közbe vágott:
– Igaz, édes fiam, igaz. Hol is van az eszem? Húst, persze. Ebben a
perczben.
Oh, édes jó Isten, akár a testéből odaadott volna egy darab húst, csak
hogy összebékéljenek.
– «Mi» azt mondta uraságod «mi». Kik azok?
– Mi? A szoczialisták, a jog előharczosai, kérem alásan.
És a hidegsültet nyelve, mohón koczogtatva állkapcsát, barátságosabban,
oktatólag elegyedett szóba Márton bácsival.
– A szoczialisták: a kik harczolnak a franczia forradalom nagy
vivmányaiért: a szabadságért… egyenlőségért… testvériségért…
A pofája kifeszülve a nagy falatoktól akadozva folytatta:
– Egy mindegyikért; mind egyért… A szoczialisták…
A nap enyhén sütött. A bácsi kétfelé terpesztette a lábait, hogy jó
biztosan üljön. Azt hiszem, attól tartott, hogy leesik.
– S _ezt_ mívelik uraságtok?
– Ne úgy mondja, szivem, hogy «uraságod». Hiszen ez az unokája.
– De azért mégis csak uraság, Czicza! Mi egyformán uraságok vagyunk.
Dagobert savanyúan mosolygott. Ugy látszott, jól érezte magát és a
széken hintáztatta magát.
– _Ezt_ míveljük. Az én föladatom az, hogy fölvilágosítsam a vidéki
népet, a párt megbízásából. Bizalmas körben hajlandó vagyok írásaimat
megmutatni…
A reggelit néhány pohár itallal öntötte le. Oly kihivó volt, hogy a
bácsinak kedve kezdett telni benne.
– És már rendben vannak uraságtok mindennel?
– Mivel?
– Az állammal például?
– Mi az? A népakarat az állam. Mi alkotjuk, a törvény az, a mit mi
szabunk.
– Valóság… De ha ütni talál az állam?
– Visszaütjük. Kik hozzák a törvényt? A hízott emberek. Nekünk is van
jogunk, hogy meghízzunk, hogy mind egyformák legyünk.
– Vagy mind soványak egyformán. Valóságos igaz. Segítse reá az Isten.
– Az Isten? Azt tartsák meg maguknak. Van elég erőnk nála nélkül is.
– S nem Ő adja azt is?
A bácsi hangja bizonytalanabb lett. A ficzkó gúnyosan mosolygott.
– Eh! mi meghagyjuk aztat önöknek. Mi a valósággal foglalkozunk. Az a
henye embereknek való…
– Az Isten? fiam… fiam…
A bácsi rebegett. Nem! semmi csoda se történt. A föld se nyilt meg, hogy
elnyelje e semmiházit. A hangja megtagadta a szolgálatot, csak Czicza
nénire függesztette táskás, vörösszélű szemeit. A ficzkó nekibátorodott
a biztatástól:
– Az ócska fölfogást tartsák meg az urak. A miénk a jövő. Testvériség az
egész világon. Egy nép, egy nemzet, egy világ…
A néni oktalanul rebegte:
– Egy nemzet? Te magyar vagy, úgy-e?
– Én? Én szoczialista vagyok. Ott a hazám, a hol jól megy dolgom. A
többi ostobaság és sifli…
Márton bácsi lassan, segítség nélkül fölemelkedett. Valósággal
félelmesen meredt a ficzkóra. Mily nagy lett! A pipát kiejtette a
kezéből s kivörösödött az orczája. A néni önkénytelenül melléje simult s
a kezét a vén ember homlokára szorította. Az erek lüktettek mind. Az
ajaka szederjes lett.
– A haza… a haza… – rebegte Márton bácsi. A mellét kifeszítette s a
fejét fölvetette. Valósággal félelmes és daliás lett egy perczig.
Egy perczig csak. Aztán összeesett s a néni segített, míg a székbe
beültethette. A bácsi hangtalanul rebegte:
– A haza… A haza is…
Aztán mintha nem is tudna semmit az unokájáról, bizalmasan Cziczához
fordult:
– Látja a bűnöm büntetését? látja-e, Czicza?
És kifeszített karral a nyitott ajtóra mutatott s oly mélyen és erővel
tekintett a ficzkóra, hogy lehetetlen volt félreérteni őt.
S kisérte, kisérte a szemével, a míg Dagobert vissza-visszafordulva,
lustán kisompolygott a kapun…
S mikor kihaladt, a bácsi szemeiből két kövér csepp buggyant ki. A néni
eltakarta az arczát.
De egy szót se szólt többet felőle.
A bácsi eltolta később a pipáját is, a mit Czicza alázatosan átnyújtott
Márton bácsinak.
– Nem beteg maga, Márton? – kérdezte.
A gyehenna.
Már elment szegény Kis Farkas.
A világ észre se veszi, hogy a föld az ő híjával forog a tengelye körül.
És itt a körülötte valók, mi is, egy igen könnyűt sóhajtunk utána s
megyünk tovább, mintha mi se történt volna. Mert egy oly ártatlan ember,
ki másnak az útjába sohase állott – akár van, akár nincsen.
Elment… minthogy egyszer vén fejével valami oly nagy dologba elegyedett,
a mihez igen gyengének született.
Ő a német nyelv rejtelmeit magyarázgatta az iskolában; szeliden,
magánosan élt; szerette a gyermekeket, a virágokat és gyümölcsfákat;
sovány, gyérszakállú, gyengehangú ember volt s úgy látszott, hogy soha
szenvedély nem fogja felborzolni érzéseinek a tükrét… Soha nem bántott
senkit s a gyermekek is a haszontalankodásaikat némi pártfogói
jóindulattal mívelték vele szemben, minthogy rá haragudni nem lehetett.
Az utczán a tanitványai virágszállal ajándékozták meg hunczutságból s a
nevenapján az egész csorda reá szállt verssel, énekkel, hogy
kifacsarjanak tőle egy szónoklatot (a mit Farkas évről-évre el szokott
mondani, a miben «Ádám apánk s Éva anyánk» előfordult) s egy kosár
almát. Az almát megették s a magvát visszavitték, minthogy tudvavaló
volt, hogy Farkas gyümölcsész ember, ki a jövő nemzedék
almaszükségletének ügyét viseli a szivén! – s áldásos voltát szóban s
kis nyomtatványokban hirdeti. Ezért minden időben marokszámmal hordták
hozzá a gyermekek az almamagokat, hogy vesse el és valamit ha csinált is
e teménytelen maggal Farkas, ha nem – bizonyos az, hogy kertész híre
terjedt, a gazdák respektussal emlegették nevét s a gazdasági
gyüléseikből ki nem felejtették. Nem, sőt az idevaló ujság nem is
emlegette másként, mint «jeles természettudósunk»-at… a mi jól esett Kis
Farkasnak, s efféle ártatlan örömök között éldegélve, úgy látszott, hogy
Farkas minden nagyobb háborgást kikerülve, békés egyedülségben, nagyobb
rázkódás, kegyetlenebb keserüség nélkül fog besimulni az örök
feledékenységbe – mikor a Kis Farkas által imádott német mitológiából
való Nornák észrevették szelid hívüket – s visszaterelték a mi kis,
csendes városunkba Pintyi Ottiliát.
Pintyi Ottiliát… és jöttére Kis Farkas kilépett a világ küzdterére, míg
csak le nem tört…
Mily impozáns hölgy volt ez az Otti! Innen a szurdékból, a Kis Farkas
tőszomszédságából vitte el feleségül egy gazdag brassai oláh pénzváltó,
szép, nyílóbimbó korában (hányszor simogatta Farkas e kékes-fekete erős
hajat s hányszor e rózsaszínnel belehelt üde gyermekarczot) s teljes
virágában került vissza, a gazdag oláh megtérvén apáihoz, egy halom
pénzt hagyva az özvegyére.
Visszatérvén pedig Otti, észre lehetett venni, hogy Kis Farkas
professzor úr nyakkendőt, keztyűt kezdett viselni s egy kis pálczát nem
átalt lógatni a kezében… Észre lehetett venni, hogy a szerény Farkas
egyenesebb, rátartibb kezdett lenni s érintkezéseiben, köszöntéseiben
nyájasabb, leereszkedőbb lett. Észre lehetett venni, hogy Farkas nem
csupán a mindenki által tudott időben az utczán, de rendetlen
időszakokban is sétálgat, nevezetesen a piacztéren, közel azon házhoz,
hol Pintyi Otti lakik… Sőt látható lett, mint gombolja be ilyenkor a
kabátját és mily mély gondban elmerültnek látszólag lépdel, kire se
nézve, kit se köszöntve. És főképen csakhamar mindenki észrevette, hogy
Farkas magyar nadrágját bugyogóval cserélte fel s magyarkáját gombos
gérokkal.
Világos volt, hogy valamit akar a professzor úr. «Czivilizálódik» –
mondták a gúnyolók.
Ő, ki kerülte a haszontalan szóbeszédet, ekkoriban fecsegőnek árulta
magát a piacztéren; hozzácsatlakozott a sétálókhoz s hajlongott,
mosolygott, mint más jóízű legényember szokott. «Megpendült» – jegyezték
meg a jóakarói. Sőt dörzsölődni kezdett az úriemberekhez Farkas, azzal a
világos igyekezéssel, hogy őt mindenki észrevegye, – s egyszer a
nőegyesület nagygyülésén is megjelent (a hol azelőtt soha senki se
látta), az elnöknő háta mellé állva, hangosan éljenezve, tapsolva a
beszédre.
Ekkor persze Otti is észrevette Farkast s ismerősként mosolyogva
köszöntötte a fejével s a gyűlés végén meg is szólította, így:
– Emlékezik-e még rám, kedves Farkas úr?
Mint szeretett volna Farkas valami igen szépet felelni! – azonban a
végzete az volt, hogy sohase jutott az eszébe a legjobb felelet a
leghelyesebb időben, hanem a mit felelnie kellett volna, az csak odahaza
ötlött az agyába s ezt hangosan a kopasz falaknak szavalta el. Ottinak
így felelt volna (meleg pátoszszal):
– Hogy lehetne elfelejteni egy ilyen szépséges hölgyet, Otti! de hogy
mernék én emlékezni magára édes! Csak visszasóhajtok a fiatal korom
után, melynek maga volt a napfénye, mikor együtt eregettük le az árkon a
papircsónakokat; mikor a berekben barabolyt ástunk a nyíló tavaszon;
mikor együtt énekeltük nagypénteken a passiót; mikor bujósdit játszva, a
Fésüs néni roszszagú szine sarkán csókolóztunk… oh Otti; szabad-e
emlékeznem reá?
És így felborzolva magát, szégyenkezve elhallgatott s leeresztette a
karjait. Azonban egy kis séta után nekibuzdult ismét:
– Sohase is felejtem el, Otti… sőt méltó szeretnék lenni arra, hogy
észrevegyen engemet. Nem hogy valamim… izé… legyen, hogy valamiképen
hozzám volna csatolva… izé… mert én arra méltó nem vagyok… de szeretném,
hogy észrevegyen s egyszer így szóljon: ezen Kis Farkas egy férfiú… egy
izé… én ezen Farkasra nagyon büszke vagyok – és a többi és a többi…
Igyen szólott volna, ha tehette volna, de bárha csak a falaknak szólott,
úgy tetszett neki, mintha kis beszédét személyesen elszavalta volna
Ottinak s ekkor egy ideig nem mert arrafelé járni, a hol a szépséges
hölgy lakott, nehogy a szeme elé kerüljön. Kerülte… de az eszét
elfoglalta teljesen az a gondolat, hogy valami oly nevezetes dolgot
kellene kitalálnia, a mit Otti észrevegyen. Valami jeles, az országot, a
világot betöltő dolgot; – egy híres dolgot, a miért a Farkas neve
szárnyra keljen s melyről egyszer, ha értesülne Otti, így szóljon:
Farkas, Farkas… te mégis nagy vagy, nevezetes vagy… én szeretlek,
Farkas!
Ily híres dolgot azonban nehéz találni. Az emberek már mindent
föltaláltak. Az egész élet a jelentéktelen, unalmas esetkék lánczolata.
Néha megizzadt Farkas a törekvésében. Mit találjon fel?
Egy gondolatot, Istenem! Egy nagy, jó gondolatot! a miben feltünni,
kiemelkedni lehet, mint a hogy a nap fölkel az égbolton…
Az étvágya elveszett a küzködésben s álmatlan éjszakái meghosszabbodtak.
Az almamagvak garmadába gyűltek a tányérokon s a német diktándókat por
lepte a polczon. Keserű, türelmetlen lett, kötődő az iskolában s
kiveresedve vitatkozott semmiségekért a kollegáival. Egy gondolat!…
Az Otti sötét ablakait nézve, éjjel, rótta a piaczteret.
Kiállhatatlannak találta a foglalkozását s kicsinyeseknek azokat, a
mikben eddig örömét lelte. Képes lett volna valami nagy gazemberséget
elkövetni, csakhogy feltűnjön, ha hozzá tudott volna kezdeni – a mit
észrevegyen Otti. Ah! Otti a ki oly messze, távol vagy és oly szép vagy!
A gyermekek kikerülték az indulatos embert az utczán s az ismerősei
elhuzódtak tőle: «Valami különös változás van Farkason, – mondták, – mi
leli?»
A nőegyleti gyűlésen így szólt Otti: «Emlékezik-e még reám?» Mintha
bátoritotta volna valamire Farkast…
Az életének a nyugalma fel volt dulva. Félhangon forró szavakat súgott a
falaknak és megölelgette a karosszékeket. Néha merészeket álmodozott
ébren. Néha vasszegekkel kivert bundában maga dulakodott az erdő
fenevadjaival, véres tetemeiket lerázva a bundájáról, mint a legyeket…
máskor tűzi szerszámokkal maga nekimegy az ellenségnek és hadseregeket
perzsel le egy lehelletével… Az emberek ezt látván, álmélkodnak,
mondván: «Oh! ez a Farkas mégis rettenetes ember… egy rettenetes izé…»
Egy őszi napon nem ment el Farkas az iskolába.
A direktor (egy jókedvű kövér pap) a szurdékba maga ment el alkonyatkor,
hogy meglátogassa Farkast, ki a hámból máskor sohasem szokott kirúgni. A
régi ház (még a Farkas apjáé volt) csendes volt s a pitvarban a kemencze
padkáján, gondban gunnyasztva találta Farkast. Az ajtónyilás zajára
Farkas felugrott s egy izromban a direktor nyakába szökött:
– Megvan! – így kiáltott fel.
– Megvan? Ki?
– Megtaláltam… Egy sugallat, egy, mondhatnám egy kinyilatkoztatás, egy…
izé… Megtaláltam.
– El volt veszve valami?
A szegény Farkasnak az arcza égett s a szeme fénylett, mint a madárra
leső macskáé. A direktor kedvtelve nézett reá: «részeg lévén ezen
magyar». Farkas a kezét a kövér ember vállára tette s pártfogóan,
fenhéjázólag ismételte:
– Meg-ta-lál-tam… Hallani fognak rólam. A város, az ország, a világ… egy
izé… egy forradalom. Az iskola meg lesz elégedve velem. Én, (hangosan
ismételte), én meg-ta-lál-tam.
A kövér pap némi kényelmetlenséggel feszelgett. Egy így nekibuzdult
emberről nem lehet tudni: mit tesz a következő pillanatban? – Farkas
megszorította a pap kövér kezét.
– Egy háború… egy irtóháború… egy izé… a rettenetes ellenség ellen. Az
irtózatos kártevő ellen, a fegyver a kezemben van… a fegyver. Ő megtámad
minket; nem az országot, de az egész világot… még a hol nyájasabban is
mosolyog az isteni nap. Én ellene megyek… mi ellenébe megyünk, mi
legyőzzük; mi megsemmisítjük. Én megyek elől, országok kelnek a
nyomomba…
– Jó, barátom uram! Jó, menjünk, de nem ebben a pillanatban. Addig
leülhetnénk s egy pohár vizet megihatna barátom uram!
– Ő megtámad minket s a világ tehetetlenül áll. Nézi, mint tarolja le az
emberek verejtékének árát. A közvagyon rablója, alattomosan, a föld
mélyén turkálva jön és halál, pusztulás jelöli az útját! Hadd jőjjön!…
Itt vagyunk mi, magyarok! Itt van Kis Farkas. Egy jó fiú… egy ártatlan…
izé… egy porfi… De e férfiú ellene megy a tudomány fegyverével. Az Úr őt
választotta ki eszközéül. Véghetetlen az ő bölcsesége és ereje…
Valami lázas felmagasztaltsággal emelte fel a karjait. A pap megzavarva
nézett rá: Részeg-e, bolond-e? oh, Uram! – Farkas egyszerre leeresztett
hangon folytatta:
– Most hagyjon el, barátom… nem vagyok képes elbeszélni, a mi elmémet
foglalkoztatja. Most hagyjon el, legyen nyugodt. Én virrasztok a közjó
felett. Értse meg: a fegyvert én fogom… a fegyvert Kis Farkas a kezében
tartja… Néha elmaradok az iskolából, mert a közjó hív. De azért
hálátlanul nem hagyom el az iskolát, melyen egykor Anteus-képen
megvetettem a lábaimat… Ne féljen. Visszatérek még. Én írni fogok. Elég…
És barátságosan kituszkolta az alkalmatlan férfiút s ekkor mind a két
karját merően az égre szegezve, felkiáltott:
– Látsz-e engemet, Otti… Otti… s boldog mosolyra húzódott vértelen
keskeny ajka.
*
«Megbolondult», azt mondták Farkasról, mikor kibujt odujából. Oly
határozott és kurtán felelő lett, hogy alig merték megszólítani.
A járása keményebb lett s mintha megnőtt volna. Az iskolát csak ritkán
kereste fel s az óra alatt az ablakból a messze hegyeket vizsgálgatta. A
gyerekek tartózkodással ügyelték s egy tiszteletlen ficzkót megvert a
botjával. A feleletei kurták, tömörek lettek s a kérdezősködőkön
végignézve, elfordult.
Magával az igazgatóval is rövidesen bánt s arra a kérdésére, hogy
«említett dolgozatát mikor fogják élvezhetni?» azt felelte: «A
magamegtartóztatás ékíti a komoly férfiakat». A méltatlankodóknak a pap
azt felelte: «Ne bántsuk! Ki tudja, mi lakik benne?»
Egyszer a pedellussal egy őszirózsa-csokrot küldött Farkas a szépséges
Ottinak.
A félváros tudott róla.
Mindenki foglalkozott vele.
Mióta titok vette körül Kis Farkast, nagy arányokban nőtt meg az emberek
szemében. Mindenki tudta, hogy a földmívelésügyi miniszternek nagy
paksamétát küldött.
– Miért éppen oda?
– Mert «természettudós», mondták s persze a mit kitalált, oda küldi.
A postamester reggelenkint a piacztéren sétálva a város elejével, első
dolga az volt, hogy rejtelmesen, tagadólag intett. Mindenki megértette.
Még semmi se érkezett a minisztertől. Valami roppant nagy dologra volt
elkészülve mindenki.
Mi lehet az?
A boltosok kiállottak a bizonyos időben, mikor Farkas haza szokott menni
az iskolából s egy oldallökéssel figyelmeztették az idegent: «Ez ő.»
A postán mi se érkezett s ekkor a gazdasági egyesület évzáró
közgyűlésére egyszerre rövid levélben jelentette be Farkas, hogy
«nevezetes ügyben előterjesztést lesz teendő». «Előterjesztés», oly
megrázó nagynak tetszett e szó. – Farkas előterjeszt… Mégis a
természettudós a gazdákhoz szól először… Ime, a férfi! mindenki gőgös
volt reá…
A városháza nagytermét megostromolták. A tél betakarta fehér bundájával
a várost, mégis a terem ajtait nyitva kellett hagyni, hogy a
kinnrekedtek is hallhassanak valamit az előterjesztésből. A karzatot
hölgyek töltötték meg s a tanulóifjúságot durván kiutasította egy hajdú.
Kis Farkas izgatottan, sápadtan ült a padsor közepén.
A döntő percz közeledése felizgatta. Az ajaka reszketett s az
orrczimpája lihegett az izgalomtól. Mikor rákerült a sor, alig érthették
a szavát.
– … Az alattomos gyilkos ellenében, – így szólt – mely nemzeti
vagyonunkat pusztítja, harczot hirdetek e helyről. Harczot, uraim!…
harczot…
A néhány szóra elfult. A karzaton valaki kiabált: «ne szoríts»; némelyek
kaczagtak, mások pisszegtek.
– Valósággal – szólt fontoskodva a direktor – a harczról már beszélt
nekem a kollega úr…
– «Halljuk! halljuk!» recsegte egy borízű hang.
– … A rettenetes vész ellenében illetékes helyen már kopogtattam… De míg
az ádáz ellenség folytatja gyilkos munkáját éjjel és nappal: szómra
illetékes helyről választ eddig még nem vettem s ezért…
– Az átkos kormány… kiáltotta egy keserű hang. «Halljuk!» recsegte a
borízű, mire halk nevetés kelt…
– Nem hát a tárgy fontosságához képest, csak néhány szóval akarom inkább
tájékozni a közönséget s az érdeklődést ébreszteni:
teljterjedelmességében előterjesztésemet már úgy is benyujtván az
illetékes helyre. A vész, uraim! naponkint szőlleinkben terjed.
– Hol a fenében terjed, mondja, polgártárs? – kérdezte a bús hang.
– Szőlleinkben, uraim…
– Van ott valaki?
Farkas erősebben kiáltotta:
– A _filloxera_ dúl szőlleinkben…
– _Ez_ dúl? – kérdezte a direktor…
– A filloxera? – kérdezte csodálkozva, a publikumban csalódottan
mindenfelől. – «A filloxera?» A szót egyik a másiknak adta. Mindenki
összenéz csodálkozva… _Csak_ a filloxera? A szót tovább adták, míg kiér
a folyosóra. Künn is hallatszott: «csak a filloxera? Csak a filloxera?»
A beszélgetés általános lesz.
Csalódottan kérdezik: Csakugyan?
Egy erős hang kérdi: «Csak ezt találta ki, tisztelt úr?» «Ez ellen
menjünk?» kiáltja öklét rázva egy mészáros.
Az elnök csengetni kezd.
Az igazgató malmot csinál a gyomrán a két hüvelykjéből és csodálkozva
néz Farkasra.
Farkas kigyúlva néz szét és haragosan kiált:
– Rossz hazafi, a ki kicsinyli vagyoni erőnk ellenét. A kinek nincsen
vagyona…
– Az szegény… – szakítja félbe a bús hang. – Farkas haraggal rákiált:
– Ez nem komédia… Menjen ki innen, a kinek nincsen helyén a szive.
Egyszerre tíz torok zúg fel. «Menjen maga ki!» «Szamár». «Nézze meg a
kolontost»… «Mi menjünk ki?» Erős pisszegés süvít át a termen.
Farkas pogány tekintettel nézett át a termen és daczosan leült. Arra
egyszerre csend lett.
Az igazgató jóízűen hozzászólt: «Mondja már végig, barátom, ha
belékezdett. A kinek nem tetszik, ne hallgassa.»
Farkas gyorsan peregtette, kedvetlenül:
– Milliók vesznek el a földben. Erőnk elvész s előterjesztésem bőven
tárgyalja: mi a kárunk? mi a védekezés módja? mondhatnám, mi a fegyver a
támadás ellen?
– Halljuk, halljuk! – riadt a zúgásba a borizű hang.
– Ellenében megyek, uraim: a tűzzel… Mi a tűz?
– Halljuk, halljuk, mi a tűz? – kiáltják mindenfelől jókedvűen.
– Röviden végzem… A tűz… Mondhatnám… A védekezés, szerény véleményem
szerint, a következő: A szőlő alján ássunk egy nagy, nagy gödröt… egy
igen nagy gödröt. Az innen kiemelendő földet hordjuk fel a tábla
szélére. A gödörben most csináljunk egy nagy, nagy tüzet. Most jönnek a
munkások többnyire lenge öltözetben, mely elégetendő lesz. A gödör után
következő pászmából óvatosan ássuk ki a beteg tőkéket és dobjuk be a
tűzbe… Innen fennebb megyünk… Itt egy gödör képződött már azalatt. Ez új
gödörben új tüzet élesztünk. A most következő pászmából óvatosan
kiszedjük a beteg tőkéket s az eleven lobogó tűzbe beledobjuk. Most egy
új gödör képződött s ebben…
Egyszerre mindenfelől kiabáltak a teremben, mintha a kórus szólana:
«Ebbe új tüzet élesztünk… és a felette való pászmából… óvatosan… kiássuk
a beteg tőkéket… a lobogó tűzbe beledobjuk… a beteg tőkéket…» Egy
harsány hang belekiált a zajba:
– Hisz ez a «Gyehenna». «A gyehenna» – hangzott fel egyszerre
mindenfelől.
A gyehenna.
Az emberek kétrétbe hajolva a kaczagástól, tagolják a «gye-hen-na» szót
és egymásra dőlnek.
Az elnök fájdalmas tekintete irgalmat kér és az alelnökre hull. Valaki
röhögve kérdezte: «Hát a lenge munkásokat a végén hova dobjuk?»
A kórus kiáltotta: A gyehennába… S elfáradva, újból kezdik a kaczagást.
A gyűlés feloszlott.
*
Minden bizonynyal Pintyi Ottiliának is a karzaton kellett lennie. Nem
látta Farkas, de érezte. A hőség ellepte e gondolatra és összeborzongott
mindjárt. A teremből kivonulók zajongásából ki-kihallszott: a gyehenna…
szó.
Farkas körültekintett. Csak egy gomolygó ködöt látott. Egyszerre igen
kicsinyes dolognak talált mindent: a filloxerát és a tüzet. Egyszerre
elveszítette a bizalmát és egyszerre mintha mély sötétből világosságra
nyitna, elvakultan nézett körül, kábulva. Egy-egy élesebb kaczagás
emléke belenyilalt az agyába. «A gyehenna».
A terem kiürült. Az elnök is kivonult, a tanártársai is s egy szóval se
közeledett Farkashoz egyik is. A szolgák az ajtó sarka mellett
várakoztak:
– Itt méltóztatik maradni? – kérdezték.
Az elhagyatottság érzése hatotta át, mintha egy hangtalan rengeteg
közepén magára maradt volna Farkas… Oh nem!… Mintha egy nagy magasságból
mélységes gödörbe hullott volna le. Fájt is minden tagja, kivált a feje…
A szemét megdörzsölte, hogy lásson.
Egyszerre idegennek látott magán mindent: a kezét, a lábát. S magát a
termet, mintha sohase látta volna.
Vajjon nem álom-e mindez? Nem bírt egyenesen menni. A durva hajdú, ki a
deákokat kidobta, Farkas mellé állott:
– Fel se vegye, téns úr, a lelketleneket! Ügyeljen a lábára, téns úr,
mert itt grádics van…
Ez a vígasztaló szó kissé felébresztette. – «Köszönöm» – dadogta s
megemberelte magát.
Az utczát azonban ismét idegennek találta s violaszínben látta a
szemközti házsort.
Hova menjen? Nagyon erőtlennek érezte magát. A plébánia előtt a
feszületbe beleütődött. Megállott, levette a kalapját s a kocsiútra
tért, minthogy úgy tetszett neki: hogy a gyalogjárón tán emberek járnak?
Még azt találja mondani valaki, hogy: «gyehenna».
Alkonyodott, a hó szállongott, a hideg pihék a Farkas gyér hajjal fedett
búbját ellepték. Ez kijózanította.
Erre a szégyenérzés töltötte el. Nevetségesen csekélynek ítélte az egész
ellenséget; a filloxerát s a tüzes gödröt.
A hosszú utcza szegletén valaki pipára gyujtott. A gyujtó lángja láttára
azt hitte, hogy őt gúnyolja valaki s egy kis közbe fordult be, hogy
kikerülje. A kapualjában a szolgálók vihogtak… Mintha megütötte volna
Farkast a kaczagás. Nem neki szól-e vajjon?
A szurdék elején egy kövér varga levette a kalapját a professzor úr
előtt alássan:
– Megtörtént, téns úr? – kérdezte bizalmasan.
Farkas igent intett.
– Jól történt, téns úr? A Maros-árkon voltunk a bőrökkel s nem mehettem
el a gyűlésre. Mit talált fel a téns úr? Nagy tisztesség az utczánkra,
téns úr…
Farkas sietve haladt hazafelé. A szurdék vége felé egy csomó gyerek
havazódott. Visító torok kiáltotta «gyehenna», erre karban ismételték:
Gyehenna, gyehenna…
Farkas ijedten tekintett szét s gyorsan berántotta a kaput és bezárta.
Magára volt…
Az udvaron leült a küszöbre csüggedten és a fejét mélyen lehajtotta. Tán
nem vették észre, a míg haza jött…
Istenem! egy egész világ omlott össze benne. Most eltagadja, hogy itthon
van, jó; de holnap az iskolába kell mennie. A holnapra rettegve gondolt.
Holnap végig kell mennie az utczán. Az emberek szembekaczagják. Megöli.
Kit? Mindenkit? A gyermekeket is az iskolában…
És a piaczi emeletes ház előtt is elmegy Farkas holnap, a hova
őszirózsa-csokrot vitt a pedellus? Valaki behúzódik az ablakból, ha
Farkas arra téved és a selyem karosszékbe leroskadva, nevet, nevet… És
Farkas belemarkolt a mellényébe görcsösen…
A hópihék belepték a Farkas czipőjét. Bután nézte s kijebb nyujtotta a
lábait. A sötétség csendesen ránehezedett az udvarra. A színek fekete
üregéből mintha ismerős alakok néznének Farkasra. Édes apja pipával a
szájában a gerenda végén ül… odább arra az ajtófélre kötöttek hintát.
Ottit felhajtotta Farkas magasra a hintán s a kis leány kaczagva
kiáltotta: «még magasabbra, még… mily messze látok». A szkumpiás zsákok
ott állottak s azon tanulták a leczkét… ott volt egy meszes gödör, a
melyben elbujtak. A «gödör» szó eszébe jutván, Farkas egyébre fordította
gondolatát. Hátul a kert, a hova az almamagvakat vetette el sorba… Az
első könyet ez a gondolat facsarta ki a szeméből…
Utálatos keserűséggel telt meg a szája. A havazodó gyerekek visongtak az
utczán. Mintha «gyehennát» kiáltottak volna. Farkas fölkelt a küszöbről.
Magára volt. Mégis megnézte a kaput, jól be van-e zárva?
Az apja? Miért jutott az eszébe? Mennyit kinlódott a sok rossz adóssal,
csaló baráttal… Milyen boldog az örökös pihenésben s elfelejtésben…
Odább ment, botorkázva a sötétben.
Az jutott az eszébe, hogy ő alszik most. Megcsípte a karját… kábult
volt. A fáskamara ajtajába beleütődött. Felkiáltott, mert úgy érezte,
mintha meglökte volna valaki. Odább lépett s a kút kávájához tántorgott.
A gerenda vége nagyon megütötte a térdét. Hozzákapott s a kút peremére
leült. Valami lágy, penészes levegő csapta meg az arczát a mélységből.
Ez a langyos lég jól esett az arczának. Ezért a víz felé fordult.
A holnap… Istenem! Eszébe jutott a holnap… Egészen kábult volt.
Átölelte a kút pereme gerendáját s mindjobban szorította, mintha valami
édes derékhoz vonta volna magát.
A mélységből mintha halk morgás hallatszana; mintha domborolna egy
boldog megelégedésben élő czicza… mintha álmatagon sóhajtana valaki
alulról…
Farkas mind jobban hajtotta le a fejét s tátott szájjal itta az enyhe
levegőt. A hó belepte a nyakát s Farkas összerázkódott.
Arra gyors elhatározással eleresztette a kút káváját s eszméletlenül
terült el a havas földön…
A kis Gáspárovics.
A kis Gáspárovics a tanuló fiúcskákkal barátkozott. Az volt a
főfoglalkozása.
A nénje masamód-boltot tartott s a Gáspárovics kötelessége az lett
volna, hogy a kalapos-skatulyákat hazaszállítsa a vásárlókhoz. Ám
Gáspárovics e kötelességét lanyhán teljesítette, mert ritkán volt a
boltban található. Ő inkább a kollégium környékén tekergett s
barátkozott a fiúcskákkal.
Barátkozott a kicsi fiucskákkal, minthogy a nagyobbak fenhéjázók s
derogált nekik a Gáspárovics barátsága. Gáspárovics ugyanis
jelentéktelen, parányi púpos férfiú volt, bárha a szive nagy és
mélyérzésű vala. A fiúcskák még álmélkodni s lelkesedni tudtak; ezért
Gáspárovics (hogy hathasson reájuk) gyönyörű skatulyákat csinált nekik,
oly kis, szép aranyos papirral bevont skatulyákat, hogy azokkal akármit
lehetett kezdeni. Nekik felajánlva az ily csinos holmikat, a barátságát
ráadásul odaadta. Néha kis csiga-házakat csirizelt a tetejére, vagy
lángban égő szivet (a melyeket a pogácsákról áztatott le) a jelesebb
fiúk részére, jelesebbnek tartva a jobb szavaló, szebb nevű (mint
Alfréd, Elemér stb.) fiúkat s az ily barátaiért akár a tűzbe is elment
volna.
Az ily fiúkat megleste az utczán, átsegítette őket a vizesárkokon vagy a
könyvestáskájukat czipelte utánuk. «Barátom»-nak nevezte őket,
megvastagitva a hangját, fejét hátraszegve. A gyermekek mindezt kedvesen
fogadták, minthogy Gáspárovicsnak némi bajusza is volt s a skatulyái
igen szemrevalók valának.
Ily ártatlan élvezetekben dúskálódva Gáspárovics, maga is nyugodt,
boldog ember vala. Ekkor a sors meglegyintette Gáspárovicsot, egy
asszonyt vetve az útjába. Nem az útjába, de sőt éppen az udvarukba, a
hol Szent György-napjára két kis szobát vettek bérbe a nénjétől; –
inkább persze az ura (egy durva rendőr), a kivel különben nagyon kevés
bajunk lesz.
E rendőr egy szombat este megverte a feleségét. Ebből Gáspárovics mit se
látott, de hallotta Ágnest, (így hívták a rendőr feleségét), a mint
hangosan sírt. Ezért Gáspárovics arrafelé sündörgött és odaadta volna
összes skatulyáit, ha megkérdezhette volna a szép nagy asszonyt: «Mi a
baja, lelkem?» Ő sohase hallott ekkora megtermett fehérnépet sírni s a
szivét meghatotta a szepegése. Járván, Gáspárovics indulatosan
összeszorította az öklét. Azon éjjel Ágnesről álmodott s egy bikát
látott, mely vadállatot Gáspárovics gyűrt le. Meg is izzadt belé.
A következő szombaton Gáspárovics (a rendőr ablaka alatt járván, Ágnesre
gondolt) ismét siránkozást hallott. A kis ember úgy fölindult, hogy
benyitott a rendőr ajtaján.
– No, mi az? – rontott Gáspárovicsra a vad ember.
– Semmi, semmi, instálom… rebegte Gáspárovics s szaporán becsapta az
ajtót. E visszavonulás szégyene okán még mérgesebb lett s nagy lépéssel
méregette az udvart sötétig, gyötrődve, míg csak a rendőr el nem ment a
posztjára.
Ekkor kopogtatott az Ágnes ablakán. Annyi lelkes mondanivalója volt,
hogy mikor az asszony kinyitotta a táblát, egy okos szót se volt képes
kiejteni. Beszéd helyett az öklével befenyegetett Ágnesre és kegyetlen
tekintettel kisérte a mozdulatait.
Az asszony (egy nagy, lágy, fehérbőrű, kékszemű szőke) a sötétben alig
látta Gáspárovicsot.
– Mi kell? – kérdezte csodálkozva.
– Mi? (a Gáspárovics torka össze volt szorulva). Mi? nem akarom hagyni
kegyedet. Ha valaki bántotta kegyedet, mondja meg nekem. Itt van egy
férfikar, a mely megvédelmezi s a mely megbosszulja. Mondja csak meg;
szólnia kell.
Ágnes egészen nyugodt és derült volt. Az ura kabátját kefélgette.
Szelíden korholta:
– Menjen haza, fiam, – mondta s bezárta az ablakot.
«Fiam!» Nagyon megszúrta e szó Gáspárovicsot, mint a tövis; keserűen
nyelt, lehúzta a kalapját a szemére; legyintett s a fal mellett
hazahúzódott s féléjszakáig skatulyákat épített szótlanul. Másnap
fölkereste a barátait s bosszúsan nézett meg minden fehérnépet, a kit az
útjába hozott a sors. Serkedző néhány szál bajuszát simogatta, gyér
haját turkálta vékony ujjaival, oly rátartóan lépegetett, mint egy
szarka. «Fiam?» És nagyon vastag hangon beszélt a barátaival.
A következő szombat estén (akkor kapta a fizetését a rendőr) ismét
nyöszörgő, panaszos hangok szűrődtek ki a rendőr szobájából. Gáspárovics
hallotta, azonban fölnézett a csillagos égre, fütyörészve, részvétlenül
s gangosan ellépegetett az ablak alatt. «Fiam?» Hát hadd szenvedjen, ha
sértegeti a barátait! Bement a kamarájába és belekönyökölt az öklébe s
szigorúan nézett maga elé.
Mégis… mégis… Némelyek vacsorálnak; lefeküsznek puha ágyukba; kezüket az
orczájuk alá téve, mosolyogva alusznak. Mások sírnak; falatuk keserű;
álmuk zaklatott, föl-fölriadva: nem vágódik-e egy döng a hátukba? vagy
szőke hajukat nem rángatja-e egy paraszti marok?
Gáspárovics nézegette a szobáját tünődve. A gyertyája leégett s egy-egy
köny serkedt ki a pillája alól. Ez az Ágnes egy «dolorosa Mater», mint a
diákok mondják, bárha gyermeke egy csöpp sincs neki. És miért tűr és
szenved? Mert nem férfiú. E szót fönhangon így mondta: «fér-fi-ú», hogy
hatásosabb legyen. Egy fér-fi-ú, a ki fölemeli az öklét arra, a ki öklét
reá meri emelni. De Ágnes?
És ábrándozva gondolt az Ágnes fehér bőrére, kék szemeire, széles, erős
derekára, gömbölyű csipőire… Csipőire? És erre elpirult, megszégyenelve
magát.
Másnap egy virágos szalagot emelt el a nénje fiókjából, csokrot kötve az
álla alá s kemény pomádéval réczefarokszerű kacskaringot fésült a füle
mellé. A konyha kis tükre előtt elmenve, benézett s kesernyésen
belemosolygott. A fiúcskák ok nélkül várhattak ez nap, ha szívszorongva
is: Gáspárovics, a kis figura ember e nap érezte először, hogy ő
másfajta nembeli, mint az általán szoknyát viselő fajták és különösebben
Ágnes, a rendőr felesége.
Ágnest – felbuzdult érzésével tiszta, szenvedő angyalnak látva ábrándos
szunnyadásában – reggel némi csalódással látta meg, a mint viseltes,
színehagyott ruhában, kosárral a karján a piaczra ballagott ki nagy
talpán. Nyugtalanul kisérte messziről s mikor szinte elérte, (beszélni
akart vele), átcsapott egy mellékutczába, hogy ne találkozzék vele. A
másik sikátoron mégis elejébe került facsarosan s rámosolygott a nagy
asszonyra. Köszönt neki s arra elvörösödött és úgy eliramlott, hogy hogy
szinte futott előle.
Messziről megleste, míg haza ér és később nyughatatlanul benyitott a
konyhájába.
– Mit vett a piaczon? – kérdezte akadozva.
A fehérnép szeliden felelt:
– Murkot.
– Szereti? – kérdezte.
Az asszony csodálkozva nézett reá.
– Én mindent szeretnék tudni, a mit maga tesz. Én mindennap látom magát.
Az ablakomból ide lehet látni. És én az este is idehaza voltam.
– Ide lát – és?
– Én hallottam az este is a sírását. Nem akarja, hogy én lássam
kegyedet?
Az asszony vakargatva a veteményt, fölrántotta a vállát, mintha azt
mondaná: «bánom is én!» Aztán befordult a szobájába.
Gáspárovics gondolkozva fölkelt és hazament; azonban délután ismét
benézett a szép asszonyhoz.
– Ne féljen tőlem, Ágnes – így kezdte bátrabban – és bízzék bennem. Én
olyan vagyok, hogy a ki reám bízza magát, azt én el nem hagyom. Hiszi-e?
– Valamire szüksége van-e?
– Nekem? Sőt én hozom a segítséget (mondta kissé sértődve). Azt hiszi
tán, hogy én nem látok? Én látok. Én mindent látok. Én hallok. Én
mindent hallok. Én tudom a szenvedését.
Az asszony szárazon mondta:
– Nekem nincs szenvedésem.
– Ohó! Olyanokat ne mondjon nekem. Hát nem érti, én mindent tudok. Én
láttam kihulló könyeit, én hallottam sóhaját és a szivem majd meghasadt.
Bárha (igazán legyen mondva) nem láttam a szemeimmel, de mintha látnám,
a mint szép hajfonadékait egy durva kéz fölcsavarja s egy másik kéz
ütést mér fehér testére s haját eleresztve, megszorítja e kart, oly
szorosan, hogy vörös stráf támad rajta.
Ágnes csöndesen mondta:
– Menjen el, lelkem és ne bolondozzék itt.
– Én menjek el? Én, a ki a szivemet odaadnám? Én, a ki sírok, ha tudom,
hogy szenved. Oh, bízzék bennem. E kar védelmezi meg, a ki a kebelemre
menekszik. E kar, a mely oly szilárd, mint az aczél…
Ágnes hangosan fölkaczagott:
– Valami baja van, fiacskám? Csak nincs tán _itt_ valami baja? –
kérdezte és a homlokára mutatott.
Gáspárovics vadul nézett szét. Az asszony e tekintetre jobbindulatulag
folytatta:
– Maga véd meg, fiacskám? Mitől szivem? Az uram reám üt? Ez a baja? Jól
teszi, hát tegye… Onnan láthatja, hogy szeret az uram. Azt szeretném,
hogy ne is érjen hozzám. Akkor szépen volnánk. De csak üssön, ha szeret.
Attól aludjék, fiacskám s ne ténferegjék ilyen beszédekkel, nehogy
meghallja az uram. No, hallja! Azt szeretem, a mit mond. Ugyan menjen,
fiam, a merre lát s ne kaczagtassa ki magát.
Aztán rátette a kezét a Gáspárovics kis vállára s tréfásan
megtaszította.