Ugy nevelték s ugy nőtt fel a vidéken, hogy nyilt, egyszerű és őszinte
emberré lett. Hát nem hajlott a komédiára, nem tudta, hogy azt a
nagyszerű éjszakát ugy csinálta Kálozdi Erzsébet, mint csinálja drámairó
az ő hatásos zárjelenetét. Igy hát a mikor eljött hozzá, és a mikor azt
mondták neki, hogy a szép asszony nincs otthon, elhitte, meg volt
győződve róla. Ment haza a szerb-utczába tanulni, mert az utolsó
szigorlatra készült.
És meg voltak szépen nélküle, ott abban az Andrássy-uti villában. Egy
gazdag és egy szegény ember egyszerre jött oda lakni. A gazdag ember a
földszintre, a szegény ember fel a torony-szobába. Bolond gondolata vala
az asszonynak, hogy a villája toronyszobáját kiadta műteremnek. Kún
Árpád vette bérbe, a festő. Dolgozott, az egész délután keresztül az
ablakára sütött a nap. Egy-kétszer felment hozzá Kálozdi Erzsébet. Ugy
volt, mintha Áron Lajos után Kún Árpádot akarta volna protegálni.
Tetszettek a festményei, talán a miért meztelen asszonyokat festett
örökkön. S a miért azt mondták Erzsébetről, hogy szivtelen, megmutatta,
hogy jó szive van. Kún Árpád nem fizette meg a műterem bérét, de meg sem
tudta volna fizetni. Az asszony még vigasztalta is:
– Dolgozzék… majd csak megjön az elismerés.
Hát Kún Árpád dolgozott, csendben, háboritlanul. Csak néha-néha
hallatszott fel hozzá a Kálozdi Erzsébet dalolása az első emeletről.
Énekelt a gazdag embernek, a ki ott lakott a földszinten. Ámbátor
külön-külön lakásuk vala, mégis csak egy szobában voltak együtt Kálozdi
Erzsébet és Halmi Aurél. Két galamb, a melyik összeszállott. Két boldog,
szerelmetes madárka.
Hát beszéltek az Erzsébetről, meg az ő albérlőjéről. Persze, hogy
furcsának találták, a miért ott lakik a földszinten. De aztán ugy volt,
mintha megértették volna. Azt mondták, közel esik a jégpályához a
Kálozdi Erzsébet villája, hát a gróf oda ment lakni. Mások kaczagtak s
erősitgették, hogy nem a hideg jéghez, hanem a forró equátorhoz esik
közel.
És ezeknek volt igazuk. Ámbátor mindegy lett volna, ha tévednek is.
Kálozdi Erzsébet azt mondta, hogy élni akar, hogy az édes életet, a
nagyszerű életet akarja.
… Behunyta a szemeit, ugy volt, mintha aludnék; Áron Lajos ott volt a
közelében, hát csalta oda magához egészen, csalta azzal, hogy ugy tett,
mintha beszélne. Ám csak akkor beszélt, a mikor a fülébe beszélhetett.
Ugy tudta, hogy ily módon őrjiteni tud a szép asszony hangja. Azt
mondta: »Szeretlek, én is szeretlek!« Ugy volt, mintha néki, és mégis
mintha másnak mondaná… aztán meg is hagyta csókolni magát a meztelen
mellén… ugy volt, mintha másnak az ajka égne ott… aztán nem beszélt
többet, elhagyta menni, hogy jőjjön a másik, az a másik a kinek mondta
voltaképen: »Szeretlek, én is szeretlek!«
És az a másik jött. Találkoztak a jégen, délelőtt mentek ki, a mikor a
pavillon termében is, a pályán is kevesen voltak az asszony ismerősei
közül. Nem akart kimenni, aztán mégis kiment; nem akart találkozni vele,
aztán mégis találkozott. Hevültek mindketten a futkározásban, égtek az
epekedésben egymás iránt. A férfi elérte az asszonyt:
– Követni fogom az egész életen keresztül. Futni fogok maga után, mint
futok most.
Sokáig nem beszélt az asszony.
– Jégszivű… kegyetlen… – hangzott utána.
Az üldözője forró lehellete megcsapta a nyakát.
– Mikor fog felengedni? – kérdezte forró sovárgással.
– Soha… – válaszolt az asszony.
Ám aztán élni akart, az édes életet, a nagyszerű életet akarta. S bár
akarta, erős akarattal, nem merte még sem. Ugy volt, hogy félt az édes
élettől, a nagyszerű élettől. Hát Halmi Aurél bátorságot oltott a
lelkébe a szavával. Azt mondta, hogy szereti, hogy megóvja a világ
előtt. Szabadok mindaketten, egymásé lesznek, nem a világé, ennek semmi
köze hozzájok. Nagy, magas ember volt és mindig komolyan beszélt. Az
asszony érezte, látta, hogy szereti. Nem volt szeszély, nem kaland – de
szerelem volt.
Hát mikor tavaszszal megtört a jég a ligetben, megtört az asszonyon is.
Összebújtak ott, abban az Andrássy-uti villában. Csak azért mentek
külön-külön lakosztályba, hogy egészen meg ne bolonduljanak egymás
mellett, és hogy teljességgel meg ne öljék egymást. A grófon kaczagtak,
a miért komolyan vette ezt a polgári asszonyt. A kártyapartnerei
haragudtak is reá, a miért nem nyerhették el a pénzét többé. Nem ment
közzéjük, még a lóversenyre sem járt. Az arisztokrata asszonyságok
gúnyolódtak, ám azért irigykedtek is Kálozdi Erzsébetre.
– Ha legalább szinésznő volna! – mondogatták némelyek az idősebbek
közül.
A fiatalok ugy tettek, mintha nem tudták volna, hova került Aurél gróf.
Ám tudták, egy-kettő talán búslakodott is utána. Mert nagy magas ember
volt és mindig komolyan beszélt.
És irigykedett az asszony társasága is. Egy gróffal és ily módon egy
gróffal! Nem is a szeretője, de a felesége… ha tényleg nem, ugy csak
rajta mult. Kálozdi Erzsébet bolond asszony, mindig azt mondta, jobb ugy
szeretni, a mikor a szerelem nem kötelesség. A szerencsétlen házas élete
tanitotta erre. Romlott asszony, nem is csoda. Tizenhat éves korában már
vitték a szinházba. Páholyban ült, már akkor is a kivágott fehér ruhákat
szerette. Aztán nézte a »Francillon«-t, meg a »Clemenceau«-t. Ime ez az
oka, ha czéda most.
Elhallatszott ez a beszéd egészen a füléhez. Nem bánta, ugy sem ment
közéjük. Áron Lajosra furcsa szemmel néztek a bankárék, különösen az
erényes bankárné-asszony, a ki azonban a frivol darabokat mégis csak
szerette. Nem protegálták többé, csak egy kiflit kapott az
uzsonna-kávéjához. Aztán azt se kapta többé. Menesztették, mert a
gyermekek iskolába fognak járni. Kálozdi Erzsébet ezt is tudta, ezt se
bánta.
Ám azért is. Nem titkolta, nem tagadta többé. Ugy van, grófnak a
szeretője, ha ugy tetszik. Aztán hivalkodott is vele. Valami
kimondhatlan ingert talált abban, hogy egy gróf szereti s hogy egy
gróffal él együtt. Ez az édes élet, ez a nagyszerű élet.
Hát csak élt. Mentek együtt a szinházba, mindenki őket nézte. Ámbátor
csak egy bankárnak vala a leánya, mégis ugy nézett ki, mintha a
haut-arisztokracziához tartoznék. Olyan szép volt, mint egy
asszony-isten. Csak addig lehetett haragudni, boszankodni, irigykedni
rá, a mig nem látták. Mikor megjelent, csak csodálni lehetett, csak
félni tőle. Aztán lassan-lassan lehámlott róla minden régi. Nem
gondolkozott ugy többé, mint a régi társasága… a formája is mintha
megváltozott volna. Karcsúbb lett, az arczán is mintha elsímult volna a
kelet vonása. Nem volt más, csak szerető, nem tett mást, csak szeretett.
És ugyanigy változott meg a szeretője is. Nem volt arisztokrata többé,
valósággal levedlett róla minden külön felfogása a kasztjának. Ő sem
vala más, csak szerető. Hát szerették egymást, gondtalanul, boldogan, s
ugy tudták mindaketten, hogy ez igy van természetesen. Már a külön lakás
sem volt meg többé. Aurél fel jött lakni az első emeletre, aztán együtt
voltak mindég. Ugy tetszett, hogy nem unják s nem fogják megunni egymást
soha; s ugy érezték, hogy összeforrott az életük, hogy egymás által
léteznek. Aurél beszélt az asszonynak szép, meleg hangon:
– Nem megyek vissza többé az egykori világomba… nem is mehetnék. Nekem
már nincs ott mit keresnem. Ide van kötve az életem hozzád… Erzsébet,
nekünk nem lehet elválnunk többé!
Aztán a két tenyere közé fogta az asszony szép fejét s megcsókolta a
homlokán:
– Nekünk már csak meghalnunk lehet…
Hát az asszony mintha megborzadt volna. Ám nyugodt lett ismét s az ő két
nagy szemének a különös nézésével merengett el a szeretője arczán. És
szólott ép ugy, mint beszélt ez az előbb:
– Én se megyek vissza többé a régi világomba… én sem mehetnék. Nekem
sincs már mit keresnem ott. Az én életem is ide van kötve hozzád… Aurél,
nekünk nem lehet elválnunk többé!
Ám nem folytatta tovább, hanem lehajtotta a fejét a férfi mellére. Hát
az a nagy ember reszketett az örömében. Kéj volt a szemében, kéj az
ajkán. Megcsókolta az asszonyt a fején, minden üdve, minden boldogsága a
csókjába fult. Ime ott volt Erzsébet a mellén, hallgatta a szivverését,
talán számitgatta is. És ugy tudta, hogy furcsa, nagyon furcsa az élet.
Meglátta a jégpályán… megepedte… szép polgári asszony, könnyű lesz
megfogni. Megfogta, de őt is megfogták. Az arisztokratikus világ, a
melyben csak udvariasságból, avagy gentlemanlike-ből szeretnek az
emberek, nincs többé. Füst, még a szagát sem érzi ma. De nincs polgári
világ sem. Nincs világ, nincs semmi. Csak egy szép asszony van, egy
nagyon szép, fekete szemű, fekete hajú asszony. Ez van, ezt érzi, ezt
szorongatja a karjaiban. Milyen üdvösséges volt megfogni, milyen
üdvösséges megfogatni. És ismét ugy tudta, hogy furcsa, nagyon furcsa az
élet. Ki hitte volna, hogy szeretni fog egy asszonyt, egy polgári
asszonyt, szeretni ugy, hogy majd nem tud élni nélküle, hogy majd meg
akar halni vele… És magához ölelte egészen. Aztán még forróbb lett a
hangja, a mikor ismételte:
– Igen, nekünk már csak meghalnunk lehet!
Hát az asszony felütötte a fejét… megborzadt volt ismét. Mert hirtelen
belevágott az agyába annak a hideg márvány-asztalnak a gondolata…
Már-már látta, mind közelednek a kifent bonczkésekkel a fiatal orvosok
feléje. Már érezte is a vágást, az elsőt, ott a bal emlőjén, ott a szive
felett, ott a véres pont körül. Nem, ez nem az édes, a nagyszerű élet,
ez a hideg halál. Azt mondta, hogy fázik és szeliden kivonta magát a
szeretője karjából. Ment a fehér prémes bundájáért, a melyben olyan
gloriozusnak látszott. Ment érte a másik szobába. Magára vette s
összegubbaszkodott a pamlaga végén, mint beteg állat a szalma-almon.
Aurél jött utána, odaült egészen mellé, egészen a közelébe. Aztán a
szemeivel keresett az asszony arczán, mintha a gondolatát keresné.
– Félek a boldogságomtól – szólott Erzsébet.
Felcsillogott a férfi két szeme.
– Félek én is… űz kerget… nem tudom hová…
Egynéhány perczig hallgattak mind a ketten. Csend volt a szobában, csend
volt az utczán. Aztán Aurél szólott ismét. Szenvedély, láz hallatszott a
hangján:
– Meghalni együtt… egy halálban… meghalni véled, szép Erzsébetem!
És ismételte, már-már könyörgés volt a hangja:
– Véled, véled, szép Erzsébetem!
Szép Erzsébet elhalványult, hirtelen hideg ejtette meg. Nem tudott mit
felelni, a férfi az ő sötét szemeivel az arczára meredt. Látszott rajta,
hogy epedi a választ, sovárogja az igent. Aztán ugy volt, mintha mohó,
éhes vágyában be sem várná azt, hanem keresné már a fegyvert.
Hát a félelem, a remegés erőt adott az asszonynak. Felugrott, az arcza
pírban égett ismét.
– Menjünk ebből a szobából… nagyon szomorú itt minden.
A mikor kiértek a másik szobába, ismét az asszony szólott:
– Menjünk a szinházba. Premièr van!