Valamelyik vasárnap a bankárék elmentek a szinházba. Elvitték a
gyerekeket is magukkal, mert hisz páholyuk volt s abban elférnek. A
bankárné ugy vélekedett, hogy Áron Lajos is elférne. Hát hivta a
szinházba.
– Azt mondják, nagyon frivol darab. Aztán a Pálmay is játszik!
De Áron Lajos nem ment. Szabadkozott, hogy szigorlatra készül s tanulni
fog odahaza.
És tanult. Ám a petróleum-lámpája serczegett, mert kialvófélben vala a
kanócza. Hát ment fényt keresni máshová.
Megállott annak az Andrássy-uti villának a kapujánál. Habozott – de
aztán megnyomta a kilincset.
A szép asszony nem várta ezuttal. Egy széles pamlag volt a szalónjában,
azon feküdt, fehér moll ruhában. Vastag fekete haját alig nehány tű
tartotta össze… leomlott a füleire, a homlokára. Füző sem volt rajta,
hát még szebb volt ugy a szabad emlőivel, a hajló derekával.
Áron Lajos megcsókolta a kezét.
– Ülj le ide elém! – mondotta az asszony.
Oda ült elébe. A szoba fényes világossága kápráztatta és kápráztatta az
asszony is.
Keresett más, homályosabb helyet magának.
– Nem jó helyen vagy most… nem látlak, árnyékban van az arczod – szólott
Erzsébet.
És a pamlagról ledobott egy vánkost.
– Ülj ide a földre! – mondta aztán.
Áron Lajos ott ült a földön, az asszony feküdt hanyatt a pamlagon.
Alacsony volt a pamlag, hát most nagyon jól látták egymást. Az asszony
lenyujtotta az ő hófehér kezét. Azt hitte, hogy Áron Lajos ráhajtja majd
a fejét. Ám nem lett ugy. A fiatal ember felállott, ugy volt, mintha a
nagy lámpa minden világossága az arczára ömlött volna. Kálozdi Erzsébet
most látta először szépnek.
– Milyen kék szemeid vannak! – szólott.
A fiatal ember szótlan maradt. Ott állott meg a pamlag szélén s nézte az
asszonyt.
Sohasem látta ilyen csodálatos szépnek. A finom moll-szövet együtt
hajlott a tagjaival, mint lepel valamilyen női-szobron. Látszottak az
emlői, a dereka, a hasa, a lábai, akár csak meztelen lett volna. Tudta
az asszony és nem bánta. De sőt, az ő nagy fekete szemeinek a komoly
nézésével egyre fürkészte a fiatal rokona arczát. Ugy tetszett, hogy
keresi a teste, a tündöklő arcza, a kivánatos tagjai hatását, az Áron
Lajos szemeiben.
– Milyen bámulatosan szép maga Erzsébet! – szólott a fiatal ember.
Az asszony mosolygott. Az ajkai is megnyiltak volt már. Nyilván a
csillogó fogait akarta mutatni.
– Hihetetlen! – mondta halkan Áron Lajos.
Hát beszélt az asszony is.
– Ugy ám: hihetetlenül szép vagyok!
Aztán sietve tette hozzá:
– És ha ott feküdnék előtted a bonczasztalon? Egy véres pont volna itt a
balemlőmön… ugy-e itt van a sziv, pontosan a bal emlő alatt?
Ott járatta a kezét a bal emlőjén. Áron Lajos már nem nézte többé. A
szemeire szoritott kézzel állott az asszony előtt. Ugy látszott, hogy
reszketnek az ajkai.
Hát folytatta az asszony. Nagyon bolond hangulata lehetett.
– Nem is tudnád, hogy odahoztak a klinikára… csak mennél a bonczterembe
mint máskor… aztán ott feküdnék a bonczasztalon előtted… a többiek
előtt… csupa fiatal ember előtt meztelenül… még nem is szégyelhetném
magamat.
Egy kis szünetet tartott. Aztán kérdezte:
– Volna szived, végigvágni a testemen…? nekem jönni késsel, mint
valamilyen hentes…
És ugy tudta Áron Lajos, hogy még igy nem beszéltek hozzá. Szorongott a
lelke, boldog, ha sirva tud fakadni. Lerogyott oda az aszszony elé. A
Kálozdi Erzsébet karja felfogta a fejét, a fehér moll-ruhába fult bele a
hangja. Nem is tudta mit beszél, csak beszélt egyre, szüntelen.
– Megőrülnék ott maga előtt… talán ráborulnék a testére… az életre
akarnám hozni vissza… talán sziven szurnám magamat a bonczkésemmel…
Aztán józanná lett. Elgondolkodott, vajjon miért is beszél ez az asszony
ilyen bolondokat? Véres pont a szive felett… vajjon kiért ez a véres
pont?
Hirtelen felállott. Ismét fényben volt az arcza, a nagy kék szemei is
csillogtak. A nyakkendője félrecsuszott vala, a szőke haja belelógott a
homlokába. A melle kidagadt, mint viharban a vitorla, a hangja is olyan
volt, mint a vihar.
– Láttam vasárnap a jégen. Ki volt az az ember?
Fölült az asszony, hirtelen csodálkozás ejtette meg. Összehuzta a
szempilláit, csak egy fekete sáv nézett ki alóluk. Összeszoritotta az
ajkait, a szép fehér fogai nem látszottak többé.
– Láttam… a gyermekek is látták!
Az asszony lihegett.
– Tévedés – szólott aztán.
Áron Lajos felütötte a fejét.
– Most látom, hogy nem az… a szeretője… minek is tagadja előttem?
Kálozdi Erzsébet felugrott. A moll-ruhája félrecsúszott, látszottak a
fekete harisnyás lábai, egészen a térdéig.
– Hogy mersz velem igy beszélni? – kérdezte.
Pír futotta be az arczát, pír verte ki a füleit. Nagy szemei mintha
veszedelmes lángban égtek volna… úgy rémlett, hogy három falut tudnának
felgyújtani a tüzökkel.
Ugy állottak szemtől-szembe, haragban az aszszony, fájdalomban a férfi.
Késő estére hajlott már az idő, nagyon csendes világ járta odakünn az
Andrássy-úton. Csend volt a szobában is, hát hallatszott az asszony és a
férfi lázas lélegzése. A lámpa fénye halványodni kezdett, finom árnyék
vonta be az arczokat.
– Rossz fiú vagy! – mondta az asszony.
Kálozdi Erzsébet szólott, az az asszony, a ki jó volt hozzá, a ki
megfizette a tandíjat érte, a ki megvásárolta a könyveit, a ki szerzett
a számára bodrosfejű bankárgyerekeket. Kálozdi Erzsébet, az az asszony,
a kinek hálával tartozik, a ki lehetővé tette, hogy a fővárosban
tanuljon, a ki lehetővé teszi, hogy hírneves orvos váljék belőle. Hát
ugy tudta, hogy rosszul cselekedett, de ugy érezte, hogy mit sem tehet
róla. Kesernyés fájdalom ette bele magát a szivébe, kesernyés és
ismeretlen, az orvosi könyvei nem szólottak erről a fájdalomról. A haját
elsímitotta a homlokáról, odament az aszszony mellé.
Kálozdi Erzsébet ott ült ismét a pamlagon. Már nem volt haragos többé, a
vonásai megenyhültek, a szemének is szelid volt a nézése.
– Bocsásson meg… talán bolond voltam. Olyan jó volt hozzám… olyan
áldott, mint az édes anyám, olyan, mintha a kis mamám lett volna.
Csodálja hát… ha szeretem?
A szép asszony ismét mosolygott.
– Megbocsát… ugy-e megbocsát? – kérdezte a fiatal ember.
Azzal felelt az asszony, hogy oda nyujtotta a kezét. Meztelen volt a
karja, mert feltürte volt az előbb a moll-ruha csipkés ujját.
Áron Lajos megszoritotta a kezét, a szemei rátapadtak a meztelen kar
havas szinére. Aztán lehajolt s mintegy rálehelte arra a finom bőrre:
– Ne beszéljen olyan furcsákat többé. Hideg az a márvány-asztal… hideg a
halál is… nagyon hideg. Magának meleg kell… az élet… az édes élet.
Kálozdi Erzsébet kirántotta a karját. A fiatal ember lehellete még égett
rajta s perzselte.
– Igen az élet… eddig nem is éltem. Élni akarok… élni, élni, mindég csak
élni!
Lelkesen szólott, a féktelen örömében megcsuklott a hangja. Vágy,
epekedés ragyogott ki a szeméből, tündöklött le az arczáról. A haja
kibomlott egészen, hát ez az élni akaró arcz, hirtelen mélysötét
keretben tünt fel. Lelkendezett, a mig ismételte:
– Igen az élet… nagyszerű élni!
Csodálkozással nézte az asszonyt. Ugy volt, hogy perczről-perczre
szebbnek, fenségesebbnek találta. A mindinkább sötétülő szobát
valósággal bevilágitotta az arcza, befénylette a szeme. Gyertyát
gyujtott az asszony. Aztán hozott bort, Liebfrauenmilch-et ittak. Az
asszony sokat és gyorsan egymásután. Néha koczintott is, néha nem. Azt
mondta mindenik pohárnál:
– Igen az élet, az édes élet… élni akarok… nagyszerű az élet!
Bolond jókedve támadt. Kaczagott, tánczolt, felkapta a pamlag párnáit s
labdázott velök, vigan, eszeveszettül. Leütött egy vázát, csörömpölve
tört össze, akkor is kaczagott.
– Élni akarok… nagyszerű az élet…
Szaladt a zongorához. Játszott valamilyen pajkos nótát. A teste együtt
hajlott a muzsikája ütemével. Aztán dalolt is – tüz volt a hangja, ugy
rémlett, mintha kigyulladt volna a szoba levegője. Melege lett, feltépte
a moll-ruha derekját. Néhány gomb messze elrepült a lázas keze alatt.
Kibukkant a csipkés battiszt inge, kicsillogott a keble fehérsége… ugy
akarta. Hirtelen elfáradt, nem játszott, nem énekelt többé. Mintha a bor
egy csapásra mind a fejébe szállt volna… hátradőlt, a haja mint vastag
bársony omlott le a szék támlájára. Az ajkai nyitva maradtak, mintha még
most is énekelne. Hát a forró dala helyett forró lehellete ömlött ki
rajta. A nagy szempillái ugy lomhán borultak rá a szemeire… madonna volt
ismét… alvó madonna.
A nagy lámpa is serczegett már. Valósággal jól esett a kis nesz, a szoba
félemletes csendjében. Áron Lajos ugy érezte, hogy fél… Valami bolond
varázs van a levegőben, és az eltikkadt aszszony alakja körül. Ez a
varázs mozgatta a nyitva maradt ajkait is… Mintha valamilyen néma éneket
dalolna. Lehajolt az ajkaihoz.
– Szeretlek… én is szeretlek… – rebegte az asszony.
A szavai beleégtek a fülébe, ugy érezte, hogy megsüketül. Hát nem tudta
hallgatni tovább… odanyomta az ajkait a meztelen melléhez. Az aszszony
mély sóhajtása kisérte a csókját. Álmodik… álmodja az édes életet, a
nagyszerű életet. Aztán nem beszélt többé, a néma ének elnémult egészen,
megmeredtek az ajkai. Olyan méltóságosan szép volt, olyan nyugodtan
fenséges, hogy nem tudott már hozzá nyulni többé. Vette a kalapját, s
ugy osont ki lábujjhegyen az ajtón.
Az utczán kiáltottak utána:
– A tanitó úr!
A jószemű bankár-gyerek volt. Épen a szinházból jöttek a papával és a
mamával. Köszöntötte őket, a bankárné rámosolygott:
– Sajnálhatja, hogy nem jött el. Nagyon frivol darab, ezer szerencse,
hogy a gyermekek nem értették.