Ugy volt, mintha félt volna tőle az asszony, mintha azt akarta volna,
hogy hát haljon meg egyedül, ha már minden áron meghalni akar. Mert
mintha ő tette volna beteggé. Jöttek a szinházból, esős, hideg idő volt.
A férfi azt mondta, hogy fázik s kocsit akart fogadni. Az asszony hozzá
simult, szorongatta a karját s azt mondta, gyalog szeretne menni. Talán
azért, hogy meghüljön a szeretője, talán azért, hogy lássák őket az
emberek.
De akárhogy is volt, egy lett a vége. A férfi meghült. Hát lefektette
Kálozdi Erzsébet s ápolgatta, beadta az orvosságot neki. Szerette is
még, de már félt tőle. Talán a miért önmagát jobban szerette.
És Aurél a betegségben is megmaradt a réginek. Az asszony oda ült az
ágya szélére, a mikor elment az orvos. A férfi magához ölelte egészen.
Ugy feküdt ott ruhástul a szeretője mellett. És hallgatta a szavát:
– Meghalni véled, véled, szép Erzsébetem!
Nem akarta mutatni, hogy fél, hogy nem akar meghalni, hanem hogy az édes
életet, a nagyszerű életet akarja. Hát kaczagott:
– Előbb épülj fel – aztán majd meghalunk.
Ám nem lett ugy. Mintha nem tudott volna felépülni. Az asszony az orvost
okolta. Azt mondta, keresni kell mást, újat. Maga sem tudta miért
mondja, talán azért, hogy Aurél ragaszkodjék a régi doktorához. És
ragaszkodott hozzá, a láza nem akart megszünni, ám nőtt szakadatlan. Ugy
volt lázban örökkön, ugy jött rá beteges alvás lázban.
Az asszony nézte. Milyen bolond ember. Mintha most is, az álmában is azt
mondaná: »Erzsébet, nékünk már csak meghalnunk lehet!« Ugyan miért akar
meghalni ez a bolond ember? Meghalni, a mikor olyan gyönyörűség élni.
Aztán ő is ugy tudta, hogy furcsa, nagyon furcsa az élet. Egy beteg
ember van a szobájában, az ő szobájában, az ő tulajdon szobájában. Egy
beteg ember, a ki meg akar halni véle, a mikor ő élni akar… egy beteg
ember, a ki üldözte a jégen, a ki ide került az ő villájába, az ő
szobájába. Egészen tudatlanul azt kérdezte magától: »Ki ez a beteg
ember?« Nézte, keresett az arczában, s nem tudott válaszolni magának.
Aztán olyan különösnek talált mindent a szobában. Ugy tudta, hogy
szomoruság van itten, a szeretője halálával az ő halála is. Kiszökött a
beteg mellől. A szoba küszöbéről ránézett még egyszer, vajjon nem-e
ébredt fel. Látta, hogy alszik, s mégis ugy találta, mintha most is,
mintha örökkön mondaná: »Meghalni együtt, egy halálban… meghalni véled,
véled, szép Erzsébetem!«
Felfutott a toronyszobába. Aztán ugyanugy tett Kún Árpáddal, mint tett
volt a rokonával. Éppen csak az volt a különbség, hogy nem tegezte. Ám a
tiz ujjával benne babrált a szakállában, mert olyan lágynak találta,
mint a selyem. Hát Kún Árpád is beléje bolondult. Az ő nőies és tiszta
nézésével epedte az asszonyt, s az ő nőies finom ajkaival mondta, hogy
szeret. Erzsébet csititotta, rányomta a tenyerét azokra a nőies finom
ajkakra.
– Nem jövök fel többé, ha ilyeneket beszél!
Aztán ugy szólott hozzá, mintha néki is a kis mamája volna. Kérte szép,
okos szóval: dolgozzék, nagygyá lesz bizonynyal. A tavaszi kiállitás a
küszöbön, s a »Bachans nő« még nem kész. Hát Kún Lajos felvette az ő
bársony kabátját, s oda állott az állványa elé. Panaszkodott, hogy nem
jött el a modellje, s most csak ugy emlékezetből dolgozhatik csupán.
Aztán dolgozott, de nem birta soká. Fájdalom szélesedett ki az arczán, a
mikor oda fordult az asszonyhoz:
– Nem tudok… lehetetlen… mindig csak magát látom. Rajz, szin elmosódik a
szemem előtt… és mindig csak magát látom.
– Hát elmegyek! – szólott az asszony.
Mintha gyujtottak volna a szavai, mert a fiatal ember kigyulladt
hirtelen. Megragadta az asszony kezét, szoritotta, hogy fájt, hogy
sajgott, hiába volt a Kálozdi Erzsébet sujtó nézése. Nagyszerű harcz
vala egy csókért. Aztán győzött a festő, mig mintha az életet lehelte
volna a szép asszony ajkaira. Igy még nem csókolták meg, s Kálozdi
Erzsébet – félt tőle is. De ugy érezte, hogy ez a félése egészen más,
mint amaz.
Végre kivágta magát a szerelmese karjaiból. Aztán rámeresztette a
szemeit. Düh és gyülölség kiáltott ki azokból.
De Kún Árpád nem ijedt meg. Ugy maradt ott az asszony előtt, mint
kőszobor; rá lehet vágni doronggal, de azért csak áll bátran,
rendithetlenűl. Még gyönyörködött is a Kálozdi Erzsébet vad nézésében.
Aztán szólott:
– Hiába! együtt kell élnünk örökkön-örökké.
Merész volt, fel sem tünt az asszonynak. Ám lefegyverezte, egészen
tudatlanul találta ki azt a szót, mely varázslat volt felette.
De Erzsébet nem mutatta, hogy le van győzve a lelkében és a testében,
»Igen, együtt élni örökkön-örökké« volt az agyában, mig ment ki
szótlanul az ajtón.
Egynéhány nap mulva fenn vala ismét. Levert és szomorú volt a festő.
– A »Bachans-nő« még mindig nem kész… – szólott az asszony.
Mintegy szemrehányás volt a szavában. Kún Árpád rámeredt a festményére:
– Lehetetlen dolgoznom…
És nem akarta megmondani az okát. Ugy tetszett, mintha restelné az
asszony előtt. Hát Kálozdi Erzsébet ismét babrált a szerelmese puha
szakállában s kérdezte édes szóval:
– Miért nem tud dolgozni? Ismét én vagyok a baj?
Meleg áradt az ajkairól, mig válaszolt:
– Nem maga. Ellenkezőleg: maga adja a vágyat, maga inspirál, maga
könnyiti meg a munkám. Mert már nem a szemeim előtt, de a lelkemben van
meg.
És bár kérte az asszony, sokáig habozott, mig megmondta végre:
– Nem jön el a modellem.
Hát Kálozdi Erzsébet megértette. Ime a művésznyomor, mennyit olvasott,
mennyit hallott róla már! Tartozik a modelljének, nem tud fizetni neki,
hát nem jön el. S ezenközben megtörik a munka, az ambiczió, a remény is!
És ugy volt tényleg. A Kún Árpád modellje nem akarta ingyen mutatni a
meztelenségét.
Talán nem jutott a szép asszony eszébe, hogy pénzzel is segithetne
rajta. Mert máskép csinált. Elbujt, ám előkerült újból. A kis
toronyszoba ablakán besütött a kora tavasz napja. Hát ennek az aranyos
világosságában állott… félemletes és kápráztató volt ugy meztelenül,
üveg-szőlőfürttel a kiomlott hajában. Milyen Bachans-nő! Egy fekete
szemű, fekete hajú Bachans-nő!
Mélységes csend vala a műteremben. Ugy rémlett, mintha egyikük sem merne
beszélni. Reszketett az asszony is, Kún Árpád is.