Szép, fehérbőrű asszony létére, nagyon sokan ismerték. Szabad asszony
létére nagyon sokan reménykedtek körötte. Kálozdi Erzsébet kaczagott,
mutogatta a fehér fogait, úgy tett, mint kaczér fiatal asszonyok
tesznek. Nagy fekete szemei és hosszú szempillái voltak, hát rendkivül
epedőn és különösen tudott nézni a szemével. Valaki azt mondta, hogy az
ő két szeme elkárhoztat; Kálozdi Erzsébet azt felelte, hogy az ő két
szeme megüdvözit. Más valaki azt mondta, hogy szivtelen; Kálozdi
Erzsébet azt felelte, hogy nagyon sok jót tett a szegényekkel.
Volt egy fiatal orvosnövendék rokona, Áron Lajosnak hivták. Valahonnan a
vidékről jött fel a fővárosba, azt mondta, hogy komolyan akar tanulni. A
szerb-utczában bérelt egy kis hónapos szobát magának s vett egy
petroleum-lámpát. Már a tandíjra és könyvekre nem tellett a pénzből. Hát
Kálozdi Erzsébet adott neki és szerzett a számára bodros-fejű
bankár-gyerekeket, hogy azokat tanítsa, s vigye sétálni vasárnap az
Andrássy-útra.
És Áron Lajos úgy tett. Együtt volt a gyerekekkel az egész napon
keresztül, csak az éjszakára került haza. Meggyujtotta a
petroleum-lámpát, elővette a könyveit és tanult reggelig. Aztán ment a
klinikára, hallgatta komolyan és áhitattal a professzorait, mint
hallgatják a képviselőjüket a parasztok. Nem volt álmos az átvirrasztott
éjszaka daczára, mert hisz érdekelte a szakmája, valósággal rajongott a
holttestekért.
Az egyetemen csak annyit tudtak róla, hogy szegény fiú, és szorgalmas. A
bankárék tudták azt is, hogy a Kálozdi Erzsébet rokona. Hát érdeklődtek
iránta, s adtak neki két kiflit az uzsonna-kávéjához. Teljességgel meg
voltak elégedve vele, azt mondták róla, hogy komoly, törekvő fiatal
ember. Vasárnap meghivták ebédre is, a bankárné nógatta, hogy egyék. Azt
hitte, hogy koplal az egész héten keresztül. A bankár szivarral kinálta
meg, Áron Lajos rágyujtott, a gyermekek nézték mosolyogva:
– A tanító úr szivarozik!
Aztán mentek sétálni az Andrássy-útra. Bársonyba öltöztették a
gyermekeket s kötöttek piros kendőt a nyakukra. Áron Lajos úgy kisérte
őket. Tél idején volt, gyorsan mentek, nehogy megfázzanak. A mikor
kiértek oda, a hol már a villák kezdődnek, a gyermekek nem siettek
többé. Megszokták volt már, hogy a nevelőjük el-elmarad mögöttük. Megáll
az egyik villával szemben, s felmered az ablakára. Kálozdi Erzsébet,
mintha már várta volna a rokonát. Nagy, fehér prémes bunda volt rajta,
az arcza is hófehér volt, rendkivül gloriozusnak látszott. Áron Lajos
köszöntötte, az asszony is rámosolygott. Aztán nézték egymást egy-egy
perczig. Majd küldte a tanítványai után. Hát mentek ki a ligetbe,
bámulták, mint korcsolyáznak az emberek.
Az »Egyleti Jégpálya« volt a legközelebb; annak a sorompójánál álltak
meg legelsőbben. Nagyon sokan korcsolyáztak, több fiatal ember oly
eszeveszett hévvel szaladt a jég hátán, mintha valamilyen nemes ideált
hajszolna. Egyébként itt voltak a nagy urak és az előkelő asszonyok.
Magánfogaton és fiakkeren érkeztek, a ki gyalog jött, azt még a jégpálya
portása is lenézte. Ott állott a pályára nyiló nagy pavillon lépcsőjén,
nyitogatta a hintók ajtaját, s leste a borravalót. Akadtak csavargó
gyerekek, a kik konkurrencziát akartak csinálni neki, a mikor az egymás
után érkező fogatok, teljességgel igénybe vették gyors kezeit és
hajlongó derekát. Rájok rivallt, meg szerette volna fojtani őket
egytül-egyig. Rendőr jött közibük, hát a szegény gyerekek szétfutottak.
Azután valahol lejebb, számítgatták a garasaikat, s mentek czigarettet
venni maguknak. Mire visszatértek, már ismét egymásra torlaszkodtak a
kocsik, s ismét kereshettek néhány krajczárt. Szép asszony adott egy
hatost egyiküknek. Kálozdi Erzsébet volt, a jószivű asszonyság.
Benn a pavillonban összebúgtak, a mikor belépett. Úgy jelent meg, mint
egy mesteri szentkép madonnája, a mikor a festményről lehuzzák a leplet.
Hirtelen ott volt a bámulói előtt, szentséges szépségével, fényesen és
nagyszerűen. Mintha valamilyen láthatlan glória sugározta volna be.
Csupa fényben tünt fel, liljom-fehér arcza mintha tündökölt volna. És
enyhék és szelídek voltak a vonásai, olyanok, mint egy tudatlan
gyermekleányé. Csak a szeme volt az asszony. Hát azok, a kik
hivalkodtak, hogy értik a női szemeket, azt mondták: egy-egy pokol mind
a kettő; a kik bevallották, hogy nem értik, azt mondták, gyönyörüség
lehet föléjök hajolni.
De azért mindannyian valóságos áhitattal nézték.
– Milyen asszony! – mondották a férfiak.
– Szép asszony! – mondották az asszonyok.
Mert még ezeknek is tetszett. Egyik-másik talán még arra is gondolt,
milyen boldogság lehet ez az asszony úgy, meztelenül. Aztán kiváncsiak
voltak a szeretőjére. Mert Kálozdi Erzsébet eltemette a férjét; azt
mondták, rosszul élt vele, istennek hála, hogy csak rövid ideig tartott
ez az élet. A szép asszony levetette a gyászruhát magáról és oda
ajándékozta a szobaleányának. Aztán ismét fehérbe öltözött. Tudta, hogy
ez áll neki a legjobban. Belenézett a nagy tükörbe, látta, hogy szép,
tetszett magának. Hát csókot nyomott az ajkaira a tükör üvegén
keresztül. Nedves nyoma maradt ott az ajkának… valamelyik udvarlóját
tette boldoggá vele. Megengedte, hogy lecsókolja onnan. Aztán szólott:
– Eddig nem éltem… Most élni fogok!
Ugy volt, hogy abból az Andrássy-uti villából nagyon messzire
elhallatszott a hangja. Mert még az »Egyleti Jégpálya« pavillonjában is
meghallották.
– Élni fog… vajjon kivel korcsolyázik együtt?
És néztek utána. A pavillonban, a fütött teremben ugyis csak azért
voltak az emberek, hogy nézzenek és lássanak. Úgy tudták, hogy ez
okosabb dolog, mint futkározni a jég hátán, a hol az ember nagyon
könnyen kitörheti a lábát. Aztán ott közöttük nem is venni észre őket.
Mig onnan fennről… milyen pompás perspektiva nyilik meg! A terem nagy
üvegablaka előtt ragyog a sima, síkos jégtükör. Úgy tetszik, mintha
kopár keretével, a zuzmarás fákkal, a behavazott hattyú-bódéval és a
ringó, hajlongó embereivel, egy élő óriási auzlág volna. Egy forintot
fizettek a látásáért s úgy tudták, hogy ingyen kapták, mert
megfizethetlen. Milyen pompás, milyen nagyszerű auzlág! Ott van meg
benne az egész világ… az egész főváros korcsolyázva. Ime ott vannak a
férjek, a fiatalok és az öregek, a gazdagok és a kik a nejök pénzéből
élnek; az asszonyok, a hűek és a hűtlenek, a szabadok és a kitartottak;
a gyermekek, a törvényesek és a természetesek, a szeretők, a nyilvánosak
és a titkosak, a bevallottak és az eltagadottak. Ott vannak a szinházak
művészei és művésznői, még az opera énekesnői is. Egyikük sem fél a
meghüléstől. Avagy talán ép azért jöttek, hogy meghüljenek s ne kelljen
aztán énekelniök. Ott vannak a parthiek is, a kitünőek és a kevésbbé
előnyösek… mert ott támad a szerelem és a házasság a jégen, a hol nem
fáznak az emberek, ám hevülnek és felenged a szivök. És ott van minden
aktuális ember… még a miniszterelnök… még a hires korcsolyaművész is. A
mult héten a Balatont korcsolyázta be, ma az egyleti jégpályán
produkálja magát. A felesége is vele van, szép szőke asszony… ám úgy
látszik, nem igen szeretheti a férje, mert hagyja magára, nem bánja mint
korcsolyázik mással, idegennel. És ott vannak az arisztokraták is. Fönn
a pavillonban, lenn a pályán is úgy találták, hogy érdekesek, csak olyan
büszkék ne volnának. Ime hire jár, hogy mennek más jégpályát keresni, az
egyleti már nagyon commun nekik. Sok rajta a polgár, a tolakodó. A
gentry is így vélekedett. Addig is külön korláttal vették körül magukat.
– A korlátoltak! – jegyezte meg valaki, a ki haragudott rájok.
Ám azért mégis csak a polgárok miatt jöttek ki. Az egyik, egy szép
polgári asszony miatt. Ott korcsolyázott az ő korlátjok közelében, úgy
volt, mintha kicsalni akarta volna. Hát kicsalta, észrevette, hogy siet
feléje. Valósággal melege lett az örömében. Aztán félt. Előszörre
rendesen félnek az asszonyok, talán menekülnek is. Menekült, szökött ez
is, hát üldözte a férfi. Aztán a jégpálya valamelyik sarkában, mégis
csak válthattak egy-egy szót, mert az asszony piros arczát csak még
jobban kiverte a pír.
– Hagyjon el, nem vagyok egyedül…
– Mikor lesz egyedül?
– Soha.
– Kegyetlen, szép asszony…
Aztán ismét kergetődztek.
Fenn a pavillon nyitott erkélyén megszólalt a zene.
Egyes párok képződtek. Fiatal emberek és fiatal leányok együtt
korcsolyáztak. Hevültek mindaketten, csupa tűz volt a leány. A teremben
ismerték őket, majdnem mindannyiokat.
– Az Emmer bankár leánya.
– Mindig azzal a huszártiszttel.
– Pedig már hirbe hozta…
Láttak egy másikat is.
– Király Olga… már a harmadikkal.
– És még mindig nem akadt férje!
– Pedig milyen gazdag… ám egy kissé fonnyadt is már.
– Azt mondják, beteg leány.
– Pedig mennyire szeretne már férjhez menni!
És kerestek újakat. Fenn mondhatlan gyönyörrel néztek, lenn mondhatlan
gyönyörrel futkároztak, hajlongtak, ringtak ide-oda az asszonyok és a
férfiak. A terem is, a pálya is mind sűrűbbé vált; a néző és a
korcsolyázó társaság alig tudott kitérni egymásnak. A nézők a
szemeikkel, a korcsolyázók a lábaikkal. Apró gyermekek is emelgették
apró lábaikat. Egyik-másik el is esett, de mosolyogva kelt fel aztán.
Egy-egy nagy leány, és egy-egy szép asszony is kisiklott, de a kisérője
felfogta.
A pavillonban persze látták. Hát összebúgtak:
– Milyen ügyesen fogta meg!
– Ügyesen ám, még most is szorongatja a derekát.
Kaczagtak, a mikor ügyetlen volt a kisérő. Egy fiatal asszony és egy
fiatal ember épen ott bukott el előttük. Úgy tetszett, mintha éppen a
teremnek akartak volna örömet okozni.
– Milyen furcsán estek! – mondották a pavillonban.
Egy apró-szemű asszony, oda hajolt a mamája füléhez:
– Meg vannak ezek szokva, így esni egymás mellé…
A jégen is ily módon szóltak róluk:
– Nem egyszer estek el már hasonlóan.
Egy-egy férj most jött üzletből, irodából, egy-egy asszony elkésve
érkezett.
Hát a teremben is, a jég hátán is kommentálták az érkezésök.
– Dolgozott mostanáig – mondták a férjre.
– Tudja Isten hol járt – mondták mások.
– Bizonyára nem korcsolyázik a szeretője – mondták az asszonyra.
– Pedig a férje jó ideje várja már – mondták mások.
– Csalják egymást közösen… – mondták a férjre is meg az asszonyra is.
Az ismerősök köszöntötték s figyelmeztették egymást sok mindenre, a
miről ugy tudták, hogy ott történik a jég hátán.
Hirtelen egy operai énekesnő tünt fel. Bámulták, mert operai énekesnő
volt s mert egy báróval korcsolyázott együtt.
– Ime már nyilvánosan? – kérdezte valaki malicziával.
– A fényes szerződtetés titka… – mondotta más valaki.
Aztán nézték a miniszterelnököt és a korcsolyaművészt. A miniszterelnök
kivel beszél, a korcsolyaművész mikor fog elbukni őrült kacskaringói
közben? Aztán általános szenzáczió közepette a miniszterelnök bukott el.
Egy fiatal képviselő sóhajtott:
– Miért nem a parlament ez a jégpálya!
– Milyen rosszak maguk képviselők! – szólott egy szép asszony.
Aztán korcsolyázott tovább a rossz képviselők egyikével.
Hosszú rajban vonultak a ringó párok végig a sima jégtáblán. Csupa
mosolygó piros arcz, csupa hevülő kebel, csupa elegáns ruha. Csak a
nagyurak mulatságán aszisztáló, jegetseprő szegény emberek vannak a
rangjukhoz méltóan öltözködve. Egy-egy szép asszony, ott a pavillon
alatt, felkötteti a korcsolyáját. Sokan állnak a közelében, nézik az
apró lábait, a ruhája alól kisötétlő fekete harisnyáját. Aztán repül ki
az emberek közé… Vig zene van a téli levegőben, divatos keringő
muzsikálja be a megfagyott ligetet. Egy-egy szomszédos fáról finom hó
esik, mintha dara esnék. A behavazott bódéból kijön a partra, egészen a
pálya korlátja mellé egy-egy hattyú. Nyujtózkodik a szárnyaival, ugy
látszik, mintha unná a telet. Aztán bámulja az embereket. A szomszédos
jégpályákon is bámulnak. Az ugynevezett olcsó-közönség irigykedik, talán
szeretne ott lenni az egyleti pályán, azt mondják, hogy ott még a jég is
más. Ám eszükbe jut, hogy ezt a rosszabb jeget is meg kellett fizetniök,
hát nem bámulnak tovább, hanem korcsolyáznak ők is az ő pénzükért. A
parton nem törődnek velök. A közönség mind ott van az »Egyleti Jégpálya«
sorompójánál. Nézik, fáradhatlan, érdeklődő nézéssel a jobbra-balra,
előre-hátra, körben és egyenesen rohanó embereket és felröhögnek, ha
valamelyik elesik közülök. Később fáznak, de az érdekes látványosságot
nem szivesen hagyják ott. Hát ugy gondolják, hogy a pavillon
nagyterméből bizonyára jobban esik a nézés. Persze, hogy jobban esik,
aztán mi mindent is látni onnan.
Most is észrevettek valami kiválóan érdekeset.
– Nézd, ki fut utána? – szólott mohón az az apró-szemű asszony.
A mamája a szinházi-gukkert kapta elő.
– Ott a korlátnál ugy-e?
– Igen ott… nézd meg jól… ismered?
A mama nézett. Aztán mosolygott. Persze, hogy ismerte. Ő, a ki már
évtizedek óta »működik« a fővárosban.
– Halmi Aurél gróf… – milyen eszeveszettül rohan utána.
Ezenközben elérte az asszonyt. Ott lapult meg a korlátnál. Tűz volt a
szemében, tűz volt az arczán. Beszélni akart, de nem tudta, hogyan
kezdje, hogyan mondja. Az ajkához emelte a muffját, azon keresztül
szólott, nehogy észrevegyék:
– Hagyjon el, meglátnak…
– Egyedül lesz holnap? – kérdezte a férfi.
Dagadtak az emlői, lelkendezett, a torkába fult minden szava.
– Egyedül lesz holnap? – kérdezte még egyszer.
Hát sugta az asszony:
– Igen… igen… csak hagyjon el már…
Az egyik bankár-gyerek, kinek nagyon jó szeme volt, tapsolt az örömében:
– Az Erzsi néni!
Aztán a kis kezével mutatott reá.
A másik bankár-gyerek is megpillantotta:
– Az Erzsi néni, egy bácsival!
Áron Lajos is oda nézett. Ott volt az asszony meglapulva a korlátnál. Az
üldözője mintha gyönyörködött volna a tündöklő arczában, a ragyogó
fekete szemeiben, a pihegő emlőiben. Fenségesen szép volt most is, de
már nem madonna többé.
– Igen, az Erzsi néni! – szólott a fiatal ember.
– De egy bácsival! – erősitgette ártatlanul az egyik tanitványa.