Az ő régi cselédjük: a »gyermek-bál«, lelkendezve tört be Mikárékhoz.
Majd összeroskadt a fáradtságtól, mert csak ezuttal is másodmagával
jött.
– Megfulladt az öreg ténsasszony!
Emma futott el. A jó Mikár mamát már csak kiteritve találta. Bolond
csirkecsont akadt meg a torkában. Már rég ideje ki akart költözni abból
a kertes házból. Hát most kiköltözött.
Emma megszépült a fájdalomban, a gyászruha úgy állott rajta, mint fekete
fátyol liliomon. Antal remegett a látásán. Látszott a szemeiből,
mennyire szenved, mennyire epedi az asszonyt. Aztán nem birta tovább.
Emmánál volt, s nyugodtan szólott távozáskor:
– Szeretem s nem tudom látni, hogy a másé. Maga nem szeret annyira, hogy
az enyém legyen.
Elhallgatott, mert úgy hitte, hogy Emma ellent fog mondani. De a szép
asszony néma maradt. Nézte szótlanúl a szerelmesét szemrehányó nézéssel
a szemében. S csak később szólott neheztelőn:
– Azt akarja, hogy megcsaljam a férjem egészen? Nem-e csalom eléggé, nem
igy is bűn-e, a mit cselekszem?
Hát Antal odament egészen az asszony közelébe. Megradta a kezét, vibrált
a hangja, mig beszélt:
– Hát engem nem csal, hát az nem bűn, a mit velem cselekszik? Hát nem
érzi, mennyire szeretem, hát nem látja, mennyire szenvedek…
Az asszony felütötte a fejét.
– És én, nem szenvedek-e?
Csupa szenvedély lett Antal. Átölelte az asszonyt s mintegy lázban
csókolta a homlokát, a szemeit.
– Úgy hát miért nem, szép Emma? Úgy hát miért nem váltja meg magát s
vált meg engem is vele? Mily régóta epedjük egymást s okozunk fájdalmat
egymásnak. Ha igaz, hogy szeret, úgy nem köti magát semmi e küszöbhöz,
úgy jön velem, lesz az enyém… mert nem birom elviselni a gondolatot,
hogy mással van együtt az egész napon keresztül, hogy mással tölti az
éjszakáit, hogy mást ölel s tűr meg maga mellett, hogy másnak van joga
ahhoz, a kit én szeretek. Óh győzze le azt a hazug állhatatosságot, ez a
házasság nem kötelez; egyedül csak az a frigy szent, a melyet szerelem
kötött.
Úgy érezte, hogy enged az asszony, hogy már-már leroskad a karjaiban.
Igy hát belesúgta a fülébe, lihegő vágy volt mindenik szava:
– Oh légy hát édes… légy az enyém!
S tényleg, mintha megadta volna magát. Az Antal meleg hangja muzsika
volt a fülében, hallgatta élvezve, mohón. Az arczvonásai átszellemültek
a gyönyörben, lustán behunyta a szemét s csupa gyöngédség volt, mig a
férfi keze reszketőn végig siklott a gyászruháján. Mikor aztán már
letépte a derékot róla, hogy sárgás-fehér buzaszinű válla s melle csodás
plasztikájával kidagadt, hirtelen térdre esett a férfi előtt.
Összekulcsolta a kezét, fénylő szemeit rámeresztette s könyörgött neki
izgatott, remegő hangon:
– Oh ne még… ne még!
Szelid volt kezdetben, de aztán, mintha meg akarta volna gyilkolni az
asszonyt. Neki esett vadul, mint az állat, orditva, hogy meg akar halni
a következő perczben, de előbb birnia kell a szerelmesét. Tusakodtak
kétségbeesve mind a ketten s úgy tetszett, hogy egyenlők az erőben.
Végre is Emma kivágta magát s menekült. Antal futott utána, kergetőztek
a szobában. A férfi fáradt ki előbb. Leroskadt, a kezeivel elföldte az
arczát s ugy maradt hosszú perczeken keresztül. Aztán vette a kalapját.
S beszélt, mintha búcsúznék örökre.
– Jobb lesz nekem is, magának is, ha távol leszünk egymástól.
Az asszony megrándult.
– Elhágysz? – kérdezte mintegy lehelve.
Antal érvelt tovább s azt mondta végül:
– Még ma este elutazom.
Hát Emma nézte, mereven, mozdulatlanul. Valami sajátos szárazság
fészkelte be magát a torkába, nem tudott s nem akart beszélni.
Búcsú nélkül váltak el. Antal kiosont az ajtón. Hazaérve hozzáfogott a
csomagoláshoz. Mikor a bőröndjét lezárta, már mellette volt az asszony.
Kocsin jött s útközben egyre nógatta a kocsist, mert félt, hogy Antalt
már nem fogja otthon találni. Mikor aztán látta utra készen, nem birta a
fájdalmát többé s úgy esett össze, mintha a szive hasadt volna meg.
A fiatal ember letérdelt mellé, nézte, mint lelkendezik. Meghagyta az
ájulásban, úgy tért eszméletre magától.
– Ha akarsz, utazz el… – szólott aztán.