V.

Úgy volt, mintha bizony lapozgatták volna a vezérkönyvet, mintha

figyelemre méltatták volna, hosszú évek éjszakáinak a munkáját odafenn

az operaházban. Mert elfogadták az előadásra. El azért, a miért

Tessandra asszony, a drámai énekesnő lançirozta. Tetszett neki Antal,

hát azt mondta, hogy az első női szerep pompás az eléneklésre.

Februárban került szinre és a nézőtér telve volt. Mintha minden fény oda

ömlött volna, olyan kápráztató volt a ház.

A karzat klasszikus publikumával nem törődött senki Azok, a kik nem

tudnak maguknak a földszint első soraiban jegyet váltani, egyszerűen nem

léteznek. Mert a külön operaházi felfogás és világnézlet csak ezuttal is

dominált. Az emberek sugdostak és látcsöveztek. A kinek nem volt

látcsöve, bérelt titokban, nehogy meglássák s azt mondják róla, nem

comme il faut. A selyemruhás szép asszonyok és a frakkos férfiak

eljöttek mind s bámulták egymást kölcsönösen. Az előkelő világ bérelt

páholya valóságos mészárszékké változott. Auzlágba volt téve a friss

hús, megmosva szépen herczegnő-vizzel. Megéhezett utána még az is, a ki

pedig már megvacsorált a szinház előtt. Az operai növendékek, nagyobbára

bozontos fejű urak és hanyagul öltözött hölgyek odafenn vacsoráltak a

páholyukban. Narancsot és piskótát ettek. Aztán nagy öröm között

fedezték fel a mamájukat a nézőtér utolsó padsorában. Egyik-másik

kisasszony a fivérét találta meg; még a vallása is más volt ennek, mint

a nővérének. De azért szerették egymást. A muzsikusok is beszállingóztak

egymás után. Azután elmerengtek a kótájukon. Otthon nem tehették, mert a

magánórák tulságosan igénybe vették az idejöket. Egy-kettő

elbeszélgetett. A ki nagy muzsikus volt, dicsérte, vagy ócsárolta az

»Utolsó ének«-et. A ki már megunta a muzsikát, az ebédjét dicsérte,

hozzátéve, hogy elrontotta a gyomrát. Aztán ők is nézték a közönséget.

A gazdag polgári osztály volt a legérdekesebb. Versengett toillette-ben

és ékszerekben az arisztokracziával. Egy, a férjétől elvált fiatal

asszony vonta magára a figyelmet. Frakkos ifjú úr ült vele együtt

valamelyik földszinti páholyban. Némelyek azt mondták, hogy gazdag,

némelyek, hogy semmije sincs s az asszony tartja ki őt. De azt látta

mindenki, hogy szerényen és udvariasan viseli magát.

Sokan Münch Gábort és a feleségét nézték. Mogyoró nagyságú boutonjai

voltak, strucz-tollal diszitett ruhát, vállig felérő fehér keztyűt

viselt.

– Koldus leány volt! – jegyezték meg többen.

De azért elragadó szépnek találták. Fénylő zománcz vonta be az arczát,

gyűrűzött szemei mintha csillogtak volna. Látszott rajta, hogy egy

fő-vágya teljesült s domborodó vonásai élénken mutatták, mennyire meg

van elégedve. Mióta Mikár Emma nevet cserélt, ma jelent meg először az

operában.

Bejött végre a karmester is. Az első sorban egy-egy habitué észrevette,

hogy a mai première alkalmából tiszta inget vett magára.

A siker nagy volt és impozáns. Vagy tizenkétszer hivták Teréki Antalt a

lámpák elé. A férfiak tapsoltak, az asszonyok gukkerezték, s azt

mondták, hogy szép és fiatal. Hatszor egyedül jelent meg, hatszor

Tessandra asszonynyal. Mindaketten égtek a mámorban, de a művésznő

jobban égett. A kuliszák mögé vonta a poétát s két nagy szeme a festék

guirland-jával, úgy égett, mint a tűzcsóva, a mikor megszoritotta a

kezét.

– Jőjjön fel hozzám az előadás után.

Lelkesen, majdnem kiáltva szólott s lehetetlen volt a meghivását

ártatlannak venni. Sokan hallották körülötte, de nem bánta. Úgy tudta

már rég ideje, hogy tehetsége kiváltságossá teszi és hogy a művészete

pátens a bujálkodásra. Az ajkába harapott, a mikor Antal mentegette

magát. Ez volt minden külső jele a fájdalmának, melyet meghiusult

reménye felett érzett. Szép volt még, de nem fiatal már. A taps búgott

utána, mint az eltünő villámfény után a mennydörgés; gyönyöre volt s még

nagyobb gyönyört akart, mig érezte, hogy hálátlan a protegé-je.

Hát lemondott. Ez volt az első eset, hogy valamelyik élő vágyát

prolongálta. Mohóságában eddig csak azzal a nappal törődött, a melyiken

érezte, hogy él.

– Pedig ma este szabad volnék…

Mosolygott – mig leleplezte magát. Szégyenkezni nem tartotta érdemesnek.

Végre is művésznői szeszély volt, hogy egy éjszakára maga mellett

akarta.

Hát Antal Münchékkel volt együtt az »Angol királynő«-ben. Vettek külön

szobát maguknak. A fiatal asszony és a poéta egymással szembe kerültek.

Münch beszélt a Wágner-stilről s dúdolta az »Utolsó ének« motivumát,

mely a fülében maradt. A másik kettő hallgatta. Sohsem voltak szebbek,

mint most, a mikor úgy tettek, mintha figyelnének, pedig voltaképen

egymással foglalkoztak. Emma szebbnek és nagyobbnak látta a mai est óta

Antalt. Szerette, rajongott érte s mégis, mintha félt volna tőle. Münch

kiment, hát egyedül maradtak. Úgy érezték, hogy semmi mondani valójuk.

Emma az asztal felett puha kezét némán odanyujtotta Antalnak. Nyugodt

volt mig tartogatta, mig nézte a bőr fehérségét, a halványkék

erecskéket. De aztán, mintha hirtelen szenvedély ejtette volna meg,

ajkai közé vette a finom kéz engedő kövérségét s kifogyhatlan

lélegzettel szívott abból, mint éhes nadály, vér után szomjazva. A

szerelmi engagement-ból, melyet még az esküvő előtt kötöttek, nem lett

semmi s csak azt engedték meg maguknak, hogy öleljék és csókolják

egymást. Ezenközben majd elégtek, de az oltásra nem volt erejök. Úgy

tudták mindaketten, hogy sokkal jobb igy, a mikor mindent adtak és még

sem adtak semmit. Kéjelegtek a praeludiumban, melyet nap-nap után

kihúztak, talán sejtve, hogy minél tovább tart, annál jobban sietteti a

katasztrófát, melynek győzelmes elmaradhatlanságát minden tagjuk, minden

porczikájuk mintha kiáltotta volna. Antal érett meg előbb s nem birta ki

tovább. Néha valósággal tusakodtak s mig Antal ellankadt, győzött az

erősebb: az asszony.

Mert ő lett az erősebb. Megváltozott, mig érezte, hogy máskép szeretett,

mint leány s máskép szeret, mint asszony. A miért a férje betöltötte az

epedését, hát nem kivánta Antalt, mint azelőtt. Néha úgy érezte, hogy

vesztett az érzéséből iránta, néha úgy, hogy csak most szereti igazán, a

mikor a szerelmébe nem szólanak bele az érzékei. Csalta a férjét s ugy

tudta, hogy nem csalja egészen. Belement a harczba s mint győztes került

ki belőle. Nem egyszer akart legyőzött lenni, feltette magában, hogy

megadja magát s mikor aztán a megadásra került a sor, minden ereje

visszatért. Megakarta őrizni szűzen ezt a szerelmet; ne legyen úgy

Antallal, mint a hogy férjével van. Az ő gyakori tusáik után a keblére

vette a kimerült fiatal ember fejét, csókolta a behunyt szemeit, a

homlokát. Az ajkát – csak ritkán csókolta meg; fájt neki, hogy szenved s

még sem tudta megváltani.

A mai est sikere elkábitotta az asszonyt, megrészegitette az

agyvelejében. A mikor látta a szinpad lámpái előtt nagynak a sikerben, a

mikor hallotta, mint zúdul a taps feléje, a mikor észrevette, mint küldi

a páholyába a tekintetét, azt mondta magának: hű feleség – bolond

aszszony. S a mikor együtt volt vele az előadás után, egyedül, egy

szobában, a mikor kaczéran koczczintott vele a champagnei pohárral s

ivott sokat, a miért mint leány csak vizet ihatott, voltak perczei,

melyekben úgy érezte, hogy soha annyira nem epedte Antalt, mint ezuttal.

Egy-egy pillanatra csiklandozta a gondolat, hogy otthon biztonságban nem

tette, s ime most tenné, a férj közvetlen közelében. Eszébe jutott, hogy

ha ép akkor jönne be… s aztán nézte loppal, vajjon nem belülről van-e az

ajtó kulcsa. Kopogna… talán fel is törné az ajtót… de a feleségét csak

az utcza járdáján találná meg, drága selyem ruhában, gyémánt

ékszereivel, kibomlott szép hajával vérben. Irtózott e gondolattól s

beléfogódzott az asztalba, mintha tartani akarná magát, ha rájön a

megőrülés. Hát Antal csak ezuttal sem talált kedvező perczet. Pedig mig

tartotta átölelve az asszonyt, kigyulladt szépségében elragadó volt, s

mintegy teremtve látszott arra, hogy a hűséget vigye kisértésbe. A

fényes ház csillogása, mintha a két szeméből tükröződött volna vissza s

besugározta volna az egész alakját. Édes meleg áradt az ajkairól, mig

szoritotta Emmát mindjobban magához, mig gyönyörrel nézte az

arczvonásait. Nyomasztóan forró volt a levegő körülöttük, s mintha

mindaketten fuldokoltak volna, oly hirtelen s apránként vettek

lélegzetet. Igy voltak együtt nem egyszer s az asszony csak most is úgy

tett, mint egyébkor. Két keze ott reszketett a férfi mellén, a mig

gyöngéden magától tolta. S a mikor elmult volt már minden veszély, a

mikor Antal elhamvadt abban a tűzben, mely még az előbb emésztette, ő

ölelte át a férfit, két tenyere közé vette a fejét s megcsókolta – az

ajakán. A mikor az anyját temette a muzsikus, nem jött köny a szemébe.

Most sírt, mint a gyermek. Hát odanyujtotta a zsebkendőjét neki s mig

Antal megtörölte a szemeit, Emma az egyik végét rejtegette annak a kis

darab battisztnak. Ott volt kivarrva szép, ékes betükkel: »Münch

Gáborné«. S mintha ez egyetlen selyemszál hirtelen életre kelne, úgy

rémlett Emma előtt, hogy tenyerében kidomborodnak a betűk s karmolják,

anyaggá válva. Valósággal fellélegzett, a mikor gyorsan, mintha lopna,

ismét elrejthette a kendőt. És csupa gyöngédség volt, a mikor szólott

aztán:

– Várjunk még Antal! Várjunk még!

Aztán bejött a férj s ezzel ismét kiderült az égbolt. Elmondta, hogy egy

csomó ismerősre akadt a vendéglő nagytermében. Mindannyian ott voltak az

opera premiére-jén s most affektálják, hogy elviselhetlen a czigányok

muzsikája. Egyikök, egy fiatal bankhivatalnok azzal dicsekedett, hogy

Antaltól tanult hegedülni. Eddig a professzora hibájának tudta be, hogy

nem tanult meg, ma meggyőződött, hogy a professzor jó muzsikus, ő pedig

szamár.

– A miről egyébképen én magam már régóta meggyőződtem! – jegyezte meg

Münch mosolyogva.

Öt pohár champagneit ivott s megengedte magának a gúnyolódást.

Aztán töltött a harmadik palaczkból.

Emma felkapta a poharát. Lángoltak a szemei, parázslott az arcza, égett

a hangjában is:

– Éljen a szerelem!

És odavágta a poharát az Antal poharához – úgy tört össze mindakettő.

– Rossz jel – szólott kaczagva.

Münch jó jelnek vette a hazamenésre. Kocsit akart hivatni, de Emma azt

mondta, hogy gyalog megy. Virradt s ébredt a város. Nyitogatták a

kávéházakat, ujságkihordónők szaladtak az utczákon. Egy csomó fiatal

ember tartott kifelé a váczi-útnak. Akasztás volt odakünn, azt mentek

nézni.