Úgy volt, mintha bizony lapozgatták volna a vezérkönyvet, mintha
figyelemre méltatták volna, hosszú évek éjszakáinak a munkáját odafenn
az operaházban. Mert elfogadták az előadásra. El azért, a miért
Tessandra asszony, a drámai énekesnő lançirozta. Tetszett neki Antal,
hát azt mondta, hogy az első női szerep pompás az eléneklésre.
Februárban került szinre és a nézőtér telve volt. Mintha minden fény oda
ömlött volna, olyan kápráztató volt a ház.
A karzat klasszikus publikumával nem törődött senki Azok, a kik nem
tudnak maguknak a földszint első soraiban jegyet váltani, egyszerűen nem
léteznek. Mert a külön operaházi felfogás és világnézlet csak ezuttal is
dominált. Az emberek sugdostak és látcsöveztek. A kinek nem volt
látcsöve, bérelt titokban, nehogy meglássák s azt mondják róla, nem
comme il faut. A selyemruhás szép asszonyok és a frakkos férfiak
eljöttek mind s bámulták egymást kölcsönösen. Az előkelő világ bérelt
páholya valóságos mészárszékké változott. Auzlágba volt téve a friss
hús, megmosva szépen herczegnő-vizzel. Megéhezett utána még az is, a ki
pedig már megvacsorált a szinház előtt. Az operai növendékek, nagyobbára
bozontos fejű urak és hanyagul öltözött hölgyek odafenn vacsoráltak a
páholyukban. Narancsot és piskótát ettek. Aztán nagy öröm között
fedezték fel a mamájukat a nézőtér utolsó padsorában. Egyik-másik
kisasszony a fivérét találta meg; még a vallása is más volt ennek, mint
a nővérének. De azért szerették egymást. A muzsikusok is beszállingóztak
egymás után. Azután elmerengtek a kótájukon. Otthon nem tehették, mert a
magánórák tulságosan igénybe vették az idejöket. Egy-kettő
elbeszélgetett. A ki nagy muzsikus volt, dicsérte, vagy ócsárolta az
»Utolsó ének«-et. A ki már megunta a muzsikát, az ebédjét dicsérte,
hozzátéve, hogy elrontotta a gyomrát. Aztán ők is nézték a közönséget.
A gazdag polgári osztály volt a legérdekesebb. Versengett toillette-ben
és ékszerekben az arisztokracziával. Egy, a férjétől elvált fiatal
asszony vonta magára a figyelmet. Frakkos ifjú úr ült vele együtt
valamelyik földszinti páholyban. Némelyek azt mondták, hogy gazdag,
némelyek, hogy semmije sincs s az asszony tartja ki őt. De azt látta
mindenki, hogy szerényen és udvariasan viseli magát.
Sokan Münch Gábort és a feleségét nézték. Mogyoró nagyságú boutonjai
voltak, strucz-tollal diszitett ruhát, vállig felérő fehér keztyűt
viselt.
– Koldus leány volt! – jegyezték meg többen.
De azért elragadó szépnek találták. Fénylő zománcz vonta be az arczát,
gyűrűzött szemei mintha csillogtak volna. Látszott rajta, hogy egy
fő-vágya teljesült s domborodó vonásai élénken mutatták, mennyire meg
van elégedve. Mióta Mikár Emma nevet cserélt, ma jelent meg először az
operában.
Bejött végre a karmester is. Az első sorban egy-egy habitué észrevette,
hogy a mai première alkalmából tiszta inget vett magára.
A siker nagy volt és impozáns. Vagy tizenkétszer hivták Teréki Antalt a
lámpák elé. A férfiak tapsoltak, az asszonyok gukkerezték, s azt
mondták, hogy szép és fiatal. Hatszor egyedül jelent meg, hatszor
Tessandra asszonynyal. Mindaketten égtek a mámorban, de a művésznő
jobban égett. A kuliszák mögé vonta a poétát s két nagy szeme a festék
guirland-jával, úgy égett, mint a tűzcsóva, a mikor megszoritotta a
kezét.
– Jőjjön fel hozzám az előadás után.
Lelkesen, majdnem kiáltva szólott s lehetetlen volt a meghivását
ártatlannak venni. Sokan hallották körülötte, de nem bánta. Úgy tudta
már rég ideje, hogy tehetsége kiváltságossá teszi és hogy a művészete
pátens a bujálkodásra. Az ajkába harapott, a mikor Antal mentegette
magát. Ez volt minden külső jele a fájdalmának, melyet meghiusult
reménye felett érzett. Szép volt még, de nem fiatal már. A taps búgott
utána, mint az eltünő villámfény után a mennydörgés; gyönyöre volt s még
nagyobb gyönyört akart, mig érezte, hogy hálátlan a protegé-je.
Hát lemondott. Ez volt az első eset, hogy valamelyik élő vágyát
prolongálta. Mohóságában eddig csak azzal a nappal törődött, a melyiken
érezte, hogy él.
– Pedig ma este szabad volnék…
Mosolygott – mig leleplezte magát. Szégyenkezni nem tartotta érdemesnek.
Végre is művésznői szeszély volt, hogy egy éjszakára maga mellett
akarta.
Hát Antal Münchékkel volt együtt az »Angol királynő«-ben. Vettek külön
szobát maguknak. A fiatal asszony és a poéta egymással szembe kerültek.
Münch beszélt a Wágner-stilről s dúdolta az »Utolsó ének« motivumát,
mely a fülében maradt. A másik kettő hallgatta. Sohsem voltak szebbek,
mint most, a mikor úgy tettek, mintha figyelnének, pedig voltaképen
egymással foglalkoztak. Emma szebbnek és nagyobbnak látta a mai est óta
Antalt. Szerette, rajongott érte s mégis, mintha félt volna tőle. Münch
kiment, hát egyedül maradtak. Úgy érezték, hogy semmi mondani valójuk.
Emma az asztal felett puha kezét némán odanyujtotta Antalnak. Nyugodt
volt mig tartogatta, mig nézte a bőr fehérségét, a halványkék
erecskéket. De aztán, mintha hirtelen szenvedély ejtette volna meg,
ajkai közé vette a finom kéz engedő kövérségét s kifogyhatlan
lélegzettel szívott abból, mint éhes nadály, vér után szomjazva. A
szerelmi engagement-ból, melyet még az esküvő előtt kötöttek, nem lett
semmi s csak azt engedték meg maguknak, hogy öleljék és csókolják
egymást. Ezenközben majd elégtek, de az oltásra nem volt erejök. Úgy
tudták mindaketten, hogy sokkal jobb igy, a mikor mindent adtak és még
sem adtak semmit. Kéjelegtek a praeludiumban, melyet nap-nap után
kihúztak, talán sejtve, hogy minél tovább tart, annál jobban sietteti a
katasztrófát, melynek győzelmes elmaradhatlanságát minden tagjuk, minden
porczikájuk mintha kiáltotta volna. Antal érett meg előbb s nem birta ki
tovább. Néha valósággal tusakodtak s mig Antal ellankadt, győzött az
erősebb: az asszony.
Mert ő lett az erősebb. Megváltozott, mig érezte, hogy máskép szeretett,
mint leány s máskép szeret, mint asszony. A miért a férje betöltötte az
epedését, hát nem kivánta Antalt, mint azelőtt. Néha úgy érezte, hogy
vesztett az érzéséből iránta, néha úgy, hogy csak most szereti igazán, a
mikor a szerelmébe nem szólanak bele az érzékei. Csalta a férjét s ugy
tudta, hogy nem csalja egészen. Belement a harczba s mint győztes került
ki belőle. Nem egyszer akart legyőzött lenni, feltette magában, hogy
megadja magát s mikor aztán a megadásra került a sor, minden ereje
visszatért. Megakarta őrizni szűzen ezt a szerelmet; ne legyen úgy
Antallal, mint a hogy férjével van. Az ő gyakori tusáik után a keblére
vette a kimerült fiatal ember fejét, csókolta a behunyt szemeit, a
homlokát. Az ajkát – csak ritkán csókolta meg; fájt neki, hogy szenved s
még sem tudta megváltani.
A mai est sikere elkábitotta az asszonyt, megrészegitette az
agyvelejében. A mikor látta a szinpad lámpái előtt nagynak a sikerben, a
mikor hallotta, mint zúdul a taps feléje, a mikor észrevette, mint küldi
a páholyába a tekintetét, azt mondta magának: hű feleség – bolond
aszszony. S a mikor együtt volt vele az előadás után, egyedül, egy
szobában, a mikor kaczéran koczczintott vele a champagnei pohárral s
ivott sokat, a miért mint leány csak vizet ihatott, voltak perczei,
melyekben úgy érezte, hogy soha annyira nem epedte Antalt, mint ezuttal.
Egy-egy pillanatra csiklandozta a gondolat, hogy otthon biztonságban nem
tette, s ime most tenné, a férj közvetlen közelében. Eszébe jutott, hogy
ha ép akkor jönne be… s aztán nézte loppal, vajjon nem belülről van-e az
ajtó kulcsa. Kopogna… talán fel is törné az ajtót… de a feleségét csak
az utcza járdáján találná meg, drága selyem ruhában, gyémánt
ékszereivel, kibomlott szép hajával vérben. Irtózott e gondolattól s
beléfogódzott az asztalba, mintha tartani akarná magát, ha rájön a
megőrülés. Hát Antal csak ezuttal sem talált kedvező perczet. Pedig mig
tartotta átölelve az asszonyt, kigyulladt szépségében elragadó volt, s
mintegy teremtve látszott arra, hogy a hűséget vigye kisértésbe. A
fényes ház csillogása, mintha a két szeméből tükröződött volna vissza s
besugározta volna az egész alakját. Édes meleg áradt az ajkairól, mig
szoritotta Emmát mindjobban magához, mig gyönyörrel nézte az
arczvonásait. Nyomasztóan forró volt a levegő körülöttük, s mintha
mindaketten fuldokoltak volna, oly hirtelen s apránként vettek
lélegzetet. Igy voltak együtt nem egyszer s az asszony csak most is úgy
tett, mint egyébkor. Két keze ott reszketett a férfi mellén, a mig
gyöngéden magától tolta. S a mikor elmult volt már minden veszély, a
mikor Antal elhamvadt abban a tűzben, mely még az előbb emésztette, ő
ölelte át a férfit, két tenyere közé vette a fejét s megcsókolta – az
ajakán. A mikor az anyját temette a muzsikus, nem jött köny a szemébe.
Most sírt, mint a gyermek. Hát odanyujtotta a zsebkendőjét neki s mig
Antal megtörölte a szemeit, Emma az egyik végét rejtegette annak a kis
darab battisztnak. Ott volt kivarrva szép, ékes betükkel: »Münch
Gáborné«. S mintha ez egyetlen selyemszál hirtelen életre kelne, úgy
rémlett Emma előtt, hogy tenyerében kidomborodnak a betűk s karmolják,
anyaggá válva. Valósággal fellélegzett, a mikor gyorsan, mintha lopna,
ismét elrejthette a kendőt. És csupa gyöngédség volt, a mikor szólott
aztán:
– Várjunk még Antal! Várjunk még!
Aztán bejött a férj s ezzel ismét kiderült az égbolt. Elmondta, hogy egy
csomó ismerősre akadt a vendéglő nagytermében. Mindannyian ott voltak az
opera premiére-jén s most affektálják, hogy elviselhetlen a czigányok
muzsikája. Egyikök, egy fiatal bankhivatalnok azzal dicsekedett, hogy
Antaltól tanult hegedülni. Eddig a professzora hibájának tudta be, hogy
nem tanult meg, ma meggyőződött, hogy a professzor jó muzsikus, ő pedig
szamár.
– A miről egyébképen én magam már régóta meggyőződtem! – jegyezte meg
Münch mosolyogva.
Öt pohár champagneit ivott s megengedte magának a gúnyolódást.
Aztán töltött a harmadik palaczkból.
Emma felkapta a poharát. Lángoltak a szemei, parázslott az arcza, égett
a hangjában is:
– Éljen a szerelem!
És odavágta a poharát az Antal poharához – úgy tört össze mindakettő.
– Rossz jel – szólott kaczagva.
Münch jó jelnek vette a hazamenésre. Kocsit akart hivatni, de Emma azt
mondta, hogy gyalog megy. Virradt s ébredt a város. Nyitogatták a
kávéházakat, ujságkihordónők szaladtak az utczákon. Egy csomó fiatal
ember tartott kifelé a váczi-útnak. Akasztás volt odakünn, azt mentek
nézni.