S mig csüngtek egymáson epekedőn – a férj az irodában volt s dolgozott
nagy szorgalmasan a feleségeért. Három héttel később kihalt s
elcsendesedett a gyár. A csőd kínos volt és szenzácziós. A bajt a
kartongyári leányok okozták. Az öreg Münch rontotta volt el őket s a
fiatal nem birt velök. Megadta a bérfölemelést s fizetett, a mig tudott.
A hitelezők várták a messiást és a kiegyezést. De az egyik csak ép úgy
késett, mint a másik. Münch szaladt pénzért. Máskor kapott volna, most
senki nem adott. Pedig meg akarta menteni a gyárat minden áron. Mert
hisz a család tradicziója volt a karton. Sorra vette a barátjait, – és a
felesége jutott eszébe. Hát kocsiba ült az asszony s maga vitte
zálogházba az ékszereit.
Münch nézte a pénzt.
– Nem elég! – szólott megtörten.
Emma sajnálta és könyezett. Szeretett volna segiteni rajta és érezte,
hogy tehetetlen.
Úgy állottak egymással szemben férj és feleség, mintha a kartongyárral
együtt az ő boldogságuk is kimulna. Beléfogództak hát mind a ketten. Az
asszony úgy tudta, hogy még nincs elveszve semmi, hogy van még remény a
szabaduláshoz. Münch hallgatta némán. Most volt fájdalma először az
életében. Megragadta, belémarkolt a lelkébe s az agyába, úgy volt, hogy
a szive szakad meg minden pillanatban. Tudta, hogy nincs kiút s mégis
hinni akart abban, tudta, hogy a felesége nem segithet rajta s mégis
mintha csak tőle jöhetne a megváltás. Odafordult hozzá, nézte az
alakját, elmerengett csodaszép arczán. Érezte, hogy szereti ezt az
asszonyt, a ki hű volt mindig és szerelmetes. Elgondolta, mennyire nem
hagyja el most sem a nyomorban, mennyire megmarad mellette csak ép úgy,
mint a mikor boutonokat mentek vásárolni valamelyik váczi-utczai
ékszerészhez. És csak fokozta a fájdalmát, hogy ezeket a boutonokat most
eladni volt kénytelen, hogy a jövőben nem lesznek ékszerei, drága selyem
ruhái. Azután elképzelte önmagát is a felesége mellett, az egykor gazdag
kartongyárost elszegényedve. S úgy tudta, hogy a nő megmaradhat szépnek,
bár nincs gyémántfüggője és selyemruhája, de a férfin lerí, ha rosszul
öltözködik. Aztán szólott ép oly hirtelen, mint a hogy a gondolat
csapott az agyába:
– Teréki adna néked…
Az asszony visszahőkölt.
– Teréki…? – kiáltotta csodálkozással.
– Igen ő.
Ez volt a válasz, mely után esengett. Egy pillanatba mult s már áldotta
a férje nyomorát. Aztán úgy tetszett maga előtt, mintha nem volna
asszony többé, mintha hirtelen kicserélték volna. Kinyílott, mint lótusz
a vizen, minden vágya, minden régi epedése, újból megnyilatkozék. Ugy
tört be az Antal lakására, mintha Mikár Emma volna ismét, a tizennyolcz
éves epedő leány, a ki ment zenét tanulni a zenedébe, s a ki ott ült a
negyedik padsorban. S úgy volt előtte, hogy eddig mi sem történt, hogy
tegnap még ő is, Antal is a zenedében voltak. A mai nap aztán szegény
leány és szegény muzsikus együvé kerültek. Nem tudták, hogy szenvedtek,
hogy gyötrelmes volt a mult nekik, mig átölelkeztek, mig azt mondták,
hogy szeretnek lángoló, igaz szerelemmel. És elfelejtették, hogy még
csak nemrég tusát vivtak, mig rajongón és mégis szeliden úgy lettek
egymásé, mint a kik egymásnak születtek.
Hát el sem akartak válni többé. Nyári nap ragyogott be a szobába, annak
a fényessége sugározta be a meztelenségöket, annak a fényességén látták
a jövendő életet. Emma felkelt s magára hányta a ruháit.
– Még egyszer, utoljára, vissza kell mennem, – szólott.
Hát Antal letérdelt előtte. Kérte, könyörgött neki, hogy ne hagyja el
többé, hogy maradjon meg vele. Mennek el együtt csendes, magános
vidékre, meghúzódnak ott a napsugárban. Emmának lesz napraforgós kertje,
pihés csibéje, kanári madara. Antal játszani fog a hegedűjén szerelmetes
dalokat a szeretője fülébe. S igy lesznek együtt örökkön, örökké. A
napraforgós kert soha el nem hervad, a hegedű soha össze nem törik. És
Emma kaczagott az örömében:
– Oh, milyen édes lesz nekünk!
De aztán csak mégis vissza akart menni. Valami húzta oda a régi
lakásába. Látni akarta még egyszer a férjét, beszélni vele úgy, a mint
eddig nem beszélhetett. A szemébe vágni daczczal, szilárdan, hogy az a
nő, a ki előtte áll, nem a felesége már. Maga küldte a vásárra, hát
elment s eladta magát s igy a férjnek hozzá nincs többé joga. Az utaik
elválnak s ebben az életben immár nem látják egymást.
És Antal adott pénzt, a mennyit kért. Emma vette mohón, a szép szines
papir reszketett a kezében. Gyönyör fénylett ki mind a két szeméből, mig
elrohant, mig látta már magát szemtől-szembe a férjével. S úgy lett
minden, a mint ő akarta. Szilaj hangon, lobogó szemekkel kiáltott:
– A kartongyár meg van mentve s meg vagy mentve te is!
Münch kapott a pénz után.
– Nem magamat akartam megmenteni… – szólott.
Az asszonyban kigyuladt a vér.
– Hát engem akartál elveszteni…?
S beléfogódzott e szavakba. Münch elállta az ajtót. Hát az asszony
remegőn meghúzódott a szoba sarkán s úgy készült a férjének, mint a
sziklafal mellől tigris, ha prédára akar lecsapni. S az asszony volt az
erősebb ezuttal is. Szakadt ruhában, kibomlott hajjal, úgy hagyta el a
férje lakását, hogy soha oda vissza nem tér többé s úgy futott fel a
szeretőjéhez, hogy attól meg nem válik már.
Egy pillanatra visszahőkölt, a mikor az ajtót zárva találta. Majd neki
esett s dörömbölt, hogy szép kezeit már vér boritotta. Az egész háznép
kijött a nagy zajra. Ezektől tudta meg, hogy Antal néhány perczczel az
előbb elutazott.
A házmesterné, mint ujságot hordta körül a házban:
– A »gyermek-bál« megbabázott!
Itt szolgált a házban, mióta az öreg Mikárné elköltözött.