Várta, várta Antalt, de hiába. Kirántotta az ablak szárnyát, kihajolt
derékig, majd felfalta tekintetével az utczát. Minden ismerőse arra
jött, csak Antal nem. Lefutott s kiállott a kapuba, szétkergetve néhány
cselédleányt, ki a szeretőjével pásztorórát tartott. Beszaladta az
utczát, esti nyolcz órakor a vőlegénye hozta fel. Az éjszakán keresztül
is várta, hátha besompolyog valahogy.
Másnap az ebédnél alig tudta tettetni a nyugalmat, a mikor Münch urat
kérte:
– Nézzen el Terékihez. Nem tudom, miért nem jött órára…
Maga is el akart szaladni. Időközben megjött Antal. Fáradtnak és
szomorúnak látszott.
– Nagyon beteg az édesanyám. Az egész éjszakát vele virrasztottam át.
Mikor egyedül maradt Emmával, mintha hirtelen kigyulladt volna.
Megragadta a leány kezét s tartogatta az ajkánál hosszú perczeken
keresztűl.
– Csak miattad tudom elhagyni!
Olyan volt a hangja, mint a viola d’amour-é.
Hát Emma maga mellé vonta a szoba pamlagára. Egymáshoz simultak egészen,
mig gyengéden szólott a leány:
– Majd ápolom én a beteget s fel fog gyógyulni bizonynyal…
Örömmel tett mindent, hogy Antal ismét mellette volt. Mikárné és a
vőlegény el voltak ragadtatva az Emma jó szivétől. Hát sietett el.
Szegényes szobában, halványon fényezett ágy szalmazsákján, utolsó óráit
élte egy őszhajú asszony. Felnyitotta a szemeit, a mikor Emma az ágya
mellé térdelt. A duzzadó élet és a sorvadó halál megnézték egymást, s
mintha kaczérkodtak volna egymással. Mert Emma hazudott a haldokló
asszonynak:
– Az Antal menyasszonya vagyok én!
Csak a fia nevét hallotta belőle s mosolygott.
És Antal leverten kullogott be a szomszéd szobába. Köny futotta el mind
a két szemét, mig hozzáfogott újból a munkához. Az »Utolsó ének« volt a
munka. Ifjú életének minden szenvedése, minden küzdése azon a pályán, a
melyen sokat muzsikálnak s nyomorognak is egyuttal, belé volt temetve
abba. Fel kellett hát támadnia úgy, hogy legyen dicső a feltámadás.
Selyem ruhás szép asszonyok, elegáns férfiak tapsoljanak a feltámadásnak
s nyujtsanak fényes házban koszorút a poétának, ki dolgozott, mig ők
szeretkeztek.
A jövendő fényes ház csilláraiból azonban, nem volt több a szobában egy
petroleum-lámpánál. Az világitott, mig befejezte az utolsó finálét.
Iróasztala, a Beethoven-díj, ott állott az ablak előtt sárgaszinű
világosságban. Sárga volt a muzsikus arcza is, betegnek rémlett, mig
kimerűlten hátradőlt a székén s bámult ki az utczára. November elején
volt s a már-már beköszöntő tél köddel borult a városra. Mintha ennek
zajos lélegzetvételén volna betegség. Hát eszébe jutott a munkája
vezérmotivuma, az a lágy hangnemben eldanolt panaszlás az élet rideg és
kegyetlen harczának miatta. Az ősz inspirálta s az ősz lehelte belé az
erőt. Megmaradt hát az egész munkán keresztül s a mikor az emberek
lelkesedtek, a mikor törték magukat hir s dicsőség után, a mikor
elnyomták egymást, fel-felhangzott, zokogva mindenik hangjában: miért
küzdtök, a mikor úgy is el kell pusztulnotok, a mikor úgy is elpusztúl
mindaz, mit elértetek s minden mi szép s fennkölt ezen a világon. A
pusztulásért küzdtök hát?
S mig csinált filozófiát a muzsikában, érezte, hogy csak ő is a tételei
ellenére cselekszik. Minek dolgozott hát, ha el fog pusztulni mit
alkotott s maga is el fog pusztulni utána? Kitekintett az ablakon s a
mikor látta a megzsibbadást az utczán, a mikor hiába keresett embereket,
úgy volt, mintha maga a természet és maga a város is együtt játszanék az
»Utolsó ének« motivumával. De e felsőbb szentesités daczára sem tudott
megnyugodni, félt, hogy kigúnyolják majd, mig megvillant az agyában,
hogy kétségtelenül az a legigazabb filozófus, kinek a tételeit nem
ismerik.
A meghasonlásában jól esett elmerengnie a vezérkönyv nyitott lapjain.
Minden szólam, minden dal ott játszott a füle mellett, minden jelenet
kidomborodott a szemei előtt. Látta az alakjait, hallotta az éneket, a
zenekart, a fülébe sirt bele minden panaszos harmóniája. S hallgatta
néma csendben a zenét, kisérte élénk figyelemmel a munka vezérmotivumát,
a mint az végig terjed az összes hangszereken. Az utolsó finálé sikerült
legjobban, a miért a haldokláshoz talált igaz hangulatot ott abban a
másik szobában, hol az édes anyja már alig volt az életé. Hát egyre
nézte az utolsó taktusokat, melyekben mintha a maga gyászát is
eldalolná. Ott van az »Utolsó ének« elénekelve. Az utolsó, mely nem
dicséri többé a tavaszt, nem festi szivárványszínnel a szerelmet, hanem
temeti mindakettőt. Sír minden hangszer, mig a zenekar olyan lesz
lassankint, mint a tenger, ha vihar készül felette. A hömpölygő
hanghullámok egymásba folynak s ismét kiválnak egymásból. S ez a
hullámzás tart, egyre tart mindjobban, mind erősebben, mig a
perczről-perczre új erőt nyert áradat egyetlenegy akkordban verődik
össze, mint az egész oczeán, ha egyetlenegy hullámba tornyosul. De aztán
hirtelen szétmálva, lassan-lassan elcsendesedik. Az »Utolsó ének«
eltemette a világot s aztán maga is eltemetkezik.
És Antal még mindig ott görnyed a munkája felett. Panaszos zene hangzik
körülötte, sajátos zsongás támad a levegőben, a melybe egy éles sikoly
kiált be hirtelen.
Az Emma hangja.
A dolgozószobában kiégett egy petroleumlámpa, a szomszéd szobában
kiégett egy élet.
Antal a sötétben botorkál az édes anyja teteméhez.
A halálban összezsugorodott ősz fej az Emma karjában.
A szép leányt nem is látta, mig leroskadt az alacsony ágy mellé, bőgve a
fájdalmában:
– Édes anyám! Édes anyám!