Már egy hete hordta magában.
Azután megmondta a leányának.
– Megkérték a kezedet. Férjhez fogsz menni leányom.
Ez a hír jókedvre hangolta.
– Megkérték a kezemet? Hol van a vőlegényem?
Látni akarta, ez volt minden. S a mikor látta, megmaradt a réginek.
Végre is akadt egy ember, a ki elveszi feleségül. Münch Gábor volt, a
gazdag kartongyáros. Szelid, jólelkű ember, eddig sohasem szeretett
életében. A kereskedelmi akadémiát kitünően végezte s az apja üzletébe
került. Itt vigan voltak az emberek. Az öreg Münch a halála napjáig
fogékony maradt. A kartongyári leányok valósággal a háremet képezték, a
melyet megmásitott, megujitott. Volt bérmozgalom is majdnem minden
hónapban a gyárban. Mert a leányok nem elégedtek meg az öreg
kartongyáros ajándékaival, öt-hat forintos gyürűivel, hanem ezenfelül is
meg akarták fizettetni magukat. S az öreg Münch mindig engedett. Úgy
volt, mintha a javára tette volna. Az ifjabb pedig ezenközben eljárt a
lipótvárosi kaszinóba. Megtanulta a kalábriászt, de nem igen kultiválta
azóta, mióta az apja üzletét vette át. A kaszinóba sem járt többé.
Bérelt zártszéke volt az operában, oda járt. Csak keveset értett a
zenéhez, de azért megvette a zártszéket, mert kéz alatt, olcsón kapta.
Az »Angol királynő«-ben egyedül ült a vacsoránál s haragudott a
czigányokra, a miért örökösen tányéroztak. Gazdag ember hirében állott,
hát beszéltek neki búsásan kamatozó vállalatokról, ajánlottak neki
repczét, buzát spekuláczióra, a »közelgő háború«-ra hivatkozva. Nem vett
részt a vállalatokban, nem vásárolt buzát, repczét. Kezdték nem
szeretni. Azt mondták, kiállhatatlan ember, kinek minden erénye, hogy
kitünő parthie. Aztán vége se volt az ajánlgatásnak. Egy kövér,
kopaszfejű úr járt sokat a lakására. Feljőve az első emeletre, minden
lépcsőfokon megállott s izzadó homlokát törölte. Vastag aranygyűrű volt
a mutató ujján s kaczérkodott azzal.
– Münch úr, egy nagyon gazdag leány…
Münch rá se figyelt. A közvetitő beszélt tovább:
– Számitott ezresek… aztán milyen gyönyörű! Mintha csak a Pálmayt látná
az ember maga előtt.
Ezenközben jöttek a bankból. Egy fiatal hivatalnok, meg egy zsinóros
ruhájú szolga. Váltót prezentáltak s Münch kifizette terminusra.
A közvetitő némán bámulta a pénzt. Mikor aztán a zsinóros szolga és a
hivatalnok elmentek, irigy hangon jegyezte meg:
– A gyermekeimnél lássam…
És ismét elülről kezdte az ajánlgatást. Münch figyelmes lett a névre.
– Poprai Lenke? Ez a leány nem kell nekem. Rossz leány.
A kövér úr tudta jól, de nem akarta, hogy Münch is tudja.
– Lárifári… csak az anyja…
– Ez még jobb a leányánál.
Hát a közvetitő dühbe jött, a miért Poprai kisasszonyra és a
kartongyárosra már rá szerette volna húzni a nászágy selyempaplanát. Ám
nem mert káromkodni s csak boszusan jegyezte meg:
– Soha sem fog megházasodni.
De azért Poprai kisasszonyt egykönnyen még sem akarta elejteni. Meggyőző
verve-el beszélt tovább a szépségéről, családjáról, pénzéről, modoráról.
Mikor aztán látta, hogy minden erőlködése meddő marad, azon volt, hogy
pénz nélkül még se menjen el. Áttért hát az ő másik szakmájára. A
közvetitőből kereskedő lett.
– Egy nagyon fiatal, szép leány. Alig három napja van Budapesten. Magam
mentem a vasuthoz érte, most Rothnénál van. Érintetlen s tiszta, mint a
tükörüveg.
Münch kedvetlenűl szólott:
– Ma este az operába megyek.
– Mit tesz az? Felhozom s itt lesz, mire haza tetszik jönni.
– Éjfél lesz, mire hazajövök.
– Nos? Ha megtetszik, magánál tartja holnap éjjelre is. Tudom, hogy meg
lesz elégedve… mint a multkor.
– Hol van az a multkori leány?
Habozott, de aztán megmondta.
– A Rókusba került az utálatos. Nem akart Rothnénál maradni s megszökött
egy éjjel. Csatangolt az utczákon, mig valaki összeronditotta. Úgy
kellett neki.
Aztán nem beszéltek többet a régi leányról, hanem megmaradtak az új
mellett. Addig-addig argumentált, mig kapaczitálta a kartongyárost.
Ötven forintot kért a leányért, de Münch csak harminczat igért. Oda adta
mégis, sopánkodván, hogy veszit rajta.
Egy nap aztán a Münch-házban nem fogadták többé a keritőt. Münch úr
vőlegény. Szegény leányt vesz el feleségül. Meglátta az utczán és
belészeretett. Nem akarta elhinni senki. A közvetitők, élükön a kövér
úrral majd megőrültek a dühökben. Ugy érezték, hogy veszitettek, bár
tőkét egyik sem koczkáztatott.
Hát Münch feljárt Mikárékhoz. Az asszony a lépcsőházban, Emma a
zongoránál várta. Menyasszony és vőlegény üdvözölték egymást. Egyikök se
tudta, hogy tulajdonképen miért nem borulnak az egymás nyakába. Münch
leült a zongora mellé s nézte a fiatal leány fehér kezeit. Ezenközben
teritettek a vacsorához. A mezitlábú cselédleány czipőt húzott, de azért
csak megmaradt »gyermek-bál«-nak. Néha egy árva szót sem váltottak a
vacsora alatt. Mikárné nyalogatta a csirkecsontot s nézte
jobbról-balról, vajjon nem maradt-e rajta egy kis hús. Emmának tetszett
a bor színe, majd hozott gyufát Münchnek, a mikor ez szivarra akart
gyujtani. Az édes emésztéskor Mikárné a kartongyár felől kérdezősködött
és még csak édesebben emésztett, a mikor Münch elmondta, hogy a gyárat
mindjobban ki kell bővitenie.
– Miért, hogy Ferencz meg nem érte ezt a szerencsét! – ismételgette
halkan maga elé.
Egyszer aztán magára hagyta a mátkapárt. Münch odafordult a
menyasszonyához. Belenézett a szemébe s megfogta félénken a kezét. A
leány tűrte szótlanul. Hát Münchnek ez elég volt. Lett ismét a régi.
Aztán Emmán volt a sor. Oda állott a vőlegény elé:
– Münch úr, szeret ön engem?
Igaz szivből csak azt lehetett felelni:
– Szeretem.
A szép leány felütötte a fejét. Dacz fényesedett ki a szeméből,
tükrözött le sima homlokáról. Úgy látszott rajta, mintha mondani akarná
parancsoló, szilárd hangon: »Ne szeressen engem!« S miközben nem mondta
ki, érezte, mint lopja be magát a szánalom perczről-perczre jobban a
szivébe. Valósággal részvéttel volt a fiatal gyáros iránt, szánta, mint
a hogy bolondot szán az ember. Néha sirhatott volna miatta, ám arra
sohasem gondolt, hogy megkisérli majd szeretni őt. Hetek multán már nem
daczolva, parancsoló hangon, hanem szánakozva akarta mondani:
– Szegény bolondom, ne szeressen engem!
Nyomta a lelkét, hogy kimondja, de minden percz ujjá tette,
megváltoztatta. Hizelgett a hiúságának, hogy ez a gazdag ember tömjénezi
őt. Néha eszébe jutott, hogy neki is szeretnie kellene, ha leköti magát
hozzá. De ez egy percznél nem tartott tovább. Már a következő perczben
rohanó gondolatai elűzték, semmivé tették az előbbit, mig romlás volt a
lelkében, romlás kezdte dominálni a gondolkozását. Már természetesnek
találta a házasságot, mert csak nem maradhat vén leány s már
természetesnek találta azt a szerelmet is, mely a házasságon kivül áll.
Mintha férjet nem is lehetne szeretni, mintha az csak azért volna, mert
szükséges. Lesz hát férje s lesz szeretője is. Az előbbi mert szükséges,
az utóbbi mert nélkülözhetlen. A férj veti meg az ágyat és a szerető
fekszik beléje.
Néha perczeken át elnézte Münchet. A pillantásaik találkoztak ilyenkor.
– Maga azt hiszi, hogy én szeretem?
Münch mosolygott.
Emma is úgy tett.
– Maga kis bolond.
Ezzel aztán ismét rendben volt minden.
Egyszer-máskor elképzelte, miként fog játszani a férjével a szobájukban,
a puha perzsa szőnyegükön. Kergeti majd a gyárba, ha késő lesz már az
idő. Aztán elkomolyodott. Boldog akart lenni s attól félt, hogy nem lesz
az. Minden tiszta tervébe, minden tiszta gondolatába hirtelen
belejátszott az Antal alakja. Ott magaslott ki a fiatal leány jövendő
élete utján. Ő maga állitotta oda s ime most nem tudta, vajjon romlására
vagy üdvözülésére. Néha úgy érezte, hogy ha Antal nem volna, szerethetné
a vőlegényét. De csakhamar kaczagva czáfolta meg önmagát. Őrültség mást
szeretni s nem volna élet Antal nélkül.
Pompás kelengyét készitettek a számára. Münch lepte meg vele a leányt.
– Mindene meglesz, kisasszony – szólott elérzékenyülve.
Hát Emma nézte a jegyesét és mosolygott. Tetszett neki, a miért olyan
bután egyszerű volt. Néhány ing és csipkezsebkendő, ez a minden. De
aztán csak mégis örült neki.
Teréki pontosan érkezett a zeneórára. Emma egyszerűen kezet nyujtott
neki. Egyszer aztán, mintha összenőtt volna a két kéz. Mindaketten
megremegtek – és mosolyogtak utána. Emma leült a zongorához és játszott.
A professzor oda ült melléje. Hirtelen csend lett; a leány nem játszott
többé, hanem összekulcsolt kezekkel, mintha imádkoznék, Teréki felé
fordult. Aztán nézték egymást szótlanul. Valamely láthatlan erő, mintha
lassan, lassan tolta volna előre, úgy hajlott mind közelebb a
professzorához.
– Látni fogom, ha asszony leszek?
Csodálkozással nézett a leányra. Látta, mint lesz égőbb az arcza
pillanatról pillanatra, fényesebb a két szeme, látta, mint dagad ki a
keble jobban, jobban. Hát egészen öntudatlan két kezébe rejtette az
arczát s érezte, hogy boldog és nyomorult egyszerre. Emma reá meredt,
kéjelgett a fájdalmán. Aztán ismételte olyan hangon, mintha álmában
beszélne:
– Látni fogom, ha asszony leszek?
Hallotta ezeket a szavakat egyre, szünetlen s nem tudta, miért ragadják
meg olyannyira. Keresett az emlékei között s megtalálta a zenedét az ő
negyedik padjával. Ott ült volt Mikár Emma s rajta maradt a tekintete
nem egyszer perczeken keresztül. Ime, most ott volt előtte egészen,
gyönyörre vágyón, részegen a szerelemtől. Ugy tetszett, mintha az egész
lénye kiáltotta volna kaczagva, biztatón: »Végy el, a tiéd vagyok!«
Minden pillanatban úgy érezte, hogy elveszi, minden pillanatban, hogy
nincs ereje hozzá. Küzködött s azt hitte, hogy leküzdött mindent, hogy
túl van a krizisen, a mikor szeliden kérte a leányt:
– Játszék tovább, kisasszony.
Izgatottan ért ki az utczára. Sietett haza, de nem tudott otthon
maradni. Bolyongott az utczákon, sorra járta a kávéházakat, éjfél lett,
mire ismét haza ért. Hát reggel eszébe jutott a tegnapi zeneóra.
Visszaérezte minden gyönyörét, minden fájdalmát. S megalázónak találta
önmagával szemben, hogy másnak a mátkája az, ki miatt kisértésbe jött.
Megejteni egy ingatag menyasszonyt s odaadni a férjének, hogy ime vegyed
másodkézből? Minden még létező vágyát egy ezerszeres »nem« kiáltotta le.
Nem megy többé Mikárékhoz. Irni fog néhány sort nekik, chablonszerűleg,
a mint szokás. Már szövegezte magában, egy nappal később meg is irta.
Azután feltépte a boritékot és elolvasta újból a levelet. Először az
irás, majd a stilus nem tetszett neki. Először nagyon hidegnek, utóbb
nagyon melegnek találta. Feltette magában, hogy elküldi mindenáron s rá
sem akart gondolni többet. De az önkényes válás gondolata minduntalan
visszatért, szépen, önmagától. Úgy tudta, hogy Emma hivja s várja
epekedve. Majd elmegy helyette a levél. Ott állott hát a levélszekrény
előtt, a hideg vas mint ha visszaverte volna. Örült, hogy még a kezében
a levél, hogy még nem késő. Majd szégyelte a habozását, de gyönge volt
legyőzni. Nekigyűrkőzött, de ő lett a legyűrött. Nem is tudta, merre
jött ki a muzeum-körútra. Megállott s nézte az utcza lármás életét.
Rithmust keresett a kocsik dübörgésében, a lóvonati csengők
csilingelésében. Délutáni öt óra volt s eszébe jutott, hogy ez időre
várja Mikár Emma. Elindult hát lefelé a körúton. Úgy volt, hogy a
Mikárék lakásához eső, utolsó levélszekrénybe fogja dobni a levelet. Még
egy végső határidőt akart adni magának. S mikor ott volt az utolsó
előtt, csalta magát, hogy van még egy a közelben. Pedig ez csak néhány
száz lépésre esett. S azt hitte, hogy az utczán van még, a mikor szaladt
fel a lépcsőkön; s azt hitte, hogy a levélszekrénybe dobja a levelet, a
mikor a kezei közt morzsolta szét. Emma várta, mert tudta, mert érezte,
hogy Teréki Antal jönni fog. És nem is lepődött meg, a mikor látta
lázban, a mikor hallotta a kérdését:
– Látni fogom, ha asszony leszek?
Azzal felelt, hogy kéjelegve magába szivta ezeket a szavakat. Aztán a
nyakába borult s miközben szenvedélylyel magához szoritotta, hogy
lélegzeni is alig birt, belesúgta a fülébe.
– A szeretőm léssz s én a tiéd.
Nagyszerűen természetesnek találták ezt mind a ketten. Igy hát nem is
gondoltak arra, hogy törvényesen eszközöljék ki a jogát ennek a jövőbe
helyezett bujálkodásnak s nem bánták, hogy a férj számlájára irják
szerelmüket a jövőben. De mind a ketten azzal a féktelen vágygyal
csüngtek egymáson, a mely ellensége a türelemnek. A megnyilatkozás nagy
perczét azonban egyikök sem akarta lerontani azzal, hogy letépi a ruhát
magáról. Megmaradtak az egymás karjában szótlanul, mint a kik igy is
megértik egymást. Tűz sugárzott ki a szemeikből, tűz öntötte el az
arczukat, mikor elmerengtek egymáson hosszan, édesen.
Olyan szépek voltak mind a ketten.