Egyik barátnője, a ki szomszédja volt a padban, haza kisérte.
Szeptemberben volt s Mikárné künn ült a folyósón, fehér harisnya
kötéssel a kezében. Tavaly temette a férjét. Számvevő vala a
pézügyigazgatóságnál s igy nem hagyott vagyont maga után. A szegényes
penzióból pedig nem tellett egy gyászruhánál többre. Ez az egy is
elszakadt, az asszony nem csináltatott másodikat, hát ismét szines
viganóban járt. Ámbár nagyon szerették egymást, a mikor mindaketten
fiatalok valának. Az asszony olyan volt, mint a szelep nélküli kazán.
Felrobbant s ki kellett reperálni. A templomokban is reperálnak
manapság. Hát ő is oda került. Lett becsületes asszony, a kis poronty
törvényes gyermek. Valósággal zsúfolva volt a templom. Úgy özönlöttek az
emberek, mintha ingyen-szinházba eresztették volna őket. Mikár
Ferencznek igen sok barátja volt, kik eljöttek megnézni az asszonyt;
Rausch Klárának még sokkal több barátnéja, kik eljöttek megnézni a
férjet. Csak az eskető káplán volt, ki azért jött el, hogy mindkettőt
megnézze.
És Mikárné nagyon megbecsülte magát. Mintaasszony, mintaanya volt. Még a
gyermekét is maga szoptatta. Aztán csinált puha bölcsőt a kis Emmának az
asztal közepére s el-el nézte ő is, a férje is, mint emelgeti
gyámoltalan lábait, mint kapkod a levegőben halvány kezecskéivel, mint
gőgicsél, s mint folyik a vizszin nyál gyűszűnyi ajkai körül. Erre a kis
babára költötték a legtöbb pénzt; új pólyát, új selyemszalagot, új
fejkötőt kapott. Mikár Ferencz egy öltönyben járt mind a négy évszakon
keresztül, a feleségének is csak egy ruhája volt, az is tele tejfolttal.
A gyermek ajkáról cseppent szoptatás közben. Csend volt a szobában
örökkön, csak a kis Emma gagyogása hallatszott. Ferencz szerette a
muzsikát, hát furulázott néha-néha a kis leánynak. Gyönyöre volt a
mosolygásán, mondván, hajlik a zenére s tanulni fog, ha felnő. Ilyenkor
mintha lázban égett volna.
– Ha majd Beethovent tudja játszani…!
Nem is mert gondolni erre. Úgy érezte, hogy meghal a messze jövő e
pillanatában.
Az asszony meg biztatta:
– No bolond Ferencz, minek sírsz? Játszik, majd játszik, csak légy már
békén.
S mig a férj csendesedett, a feleség kezdte el a pityergést. A szoptatás
bármennyire betöltötte, bármennyire gyönyöréül szolgált, mégis a
mindenségétől vonta meg. De hát dajkára nem akarta bizni a gyermekét s
azután már úgysem tart sokáig. De a férje? Szereti-e annyira, hogy nem
jár máshoz? Asszonyok, kik életükben valamikor gyönge lábon állottak,
nem hisznek a föltétlen hűségben. Aztán mennyi a kinálkozó alkalom! A
muzeum-köruton laktak s a hatvani-utczán ment keresztül Mikár minden
este. Ott pedig csak úgy hemzsegnek azok az erkölcstelen leányok. Ki
vannak festve szépen s egy pillanatra a leghűbb férj is elfelejtheti,
hogy odahaza felesége s gyermeke van. S egy pillanat elég a
megbotláshoz. Tudta magáról. A gyermeke az emlőjén csüggött, a mikor oda
hajolt a férjéhez, nézte az arczát, keresett a hajában. De nem akadt
gyanus nyomra.
– A nyomorultak úgy tesznek, mintha szerelemből tennék.
Nem volt féltékeny, de utálta azokat a »nővéreket«, kikkel hajdan egy
zárdában vala együtt. Igy szokott ez lenni mindég.
– El tudsz lenni hónapokon keresztül nélkülem? Ugy-e nem jársz sehová?
Aztán mosolygott, a mikor folytatta:
– Nem tart már soká. Emmácskát a jövő hónapban elszoktatom. Még
huszonkilencz nap.
Mindennap tovább vitte a számitást:
– Még huszonnyolcz nap…
– Még huszonhét nap…
– Még huszonhat nap…
Egyszer aztán vége lett s úgy éltek, mint azelőtt. Nagyon korán feküdtek
le, de azért csak későn aludtak el. Ferencz mindenkor bágyadtan ment a
hivatalába.
Az asszony egy második gyermeket akart. Nógatta a férjét, de az
könyörgött, gyöngén és fáradtan:
– Hagyj aludni, kérlek.
Égett a vágytól. Hát átkarolta a férjét, a meztelen lábait átfonta a
testén. Azután csókolta perzselő ajakkal, szünetlen. Néha használt, néha
nem. De a vége egy volt. Emmának nem lett testvére. Mikárné sirt órákon
által, a mikor hónaponként konstatálta, hogy nem fogamzott. Később, bár
nehezen, de beletörődött. Megmaradt szalmatűznek.
Emma pedig szépen felnőtt és játszott Beethovenből az apjának. Hát Mikár
urnak igaza volt. Elaludt a zongora mellett – örökre. Még azt sem
mondta, hogy tetszett neki a szonáta. Elvitte magával az elismerését. Az
özvegy meghasonlott magával. Úgy tudta, hogy a férje szívszélhűdésében
neki is van része. De később aztán minden más bűnével együtt, erről is
megfeledkezett.
Hát Emma járt a konzervatoriumba s azt mondták róla, hogy hivatása,
tehetsége van a zenére. Szorgalmas volt iskolában s otthon egyaránt.
Kezdetben a tárgy vonzotta, később a professzor. Nem érzett egyebet
annál, hogy látni szereti Terékit. Reászegezte a tekintetét s az egész
tanórán át elmerengett az alakján. Jól esett, ha hívta ki felelni.
Szaladt a táblához s boldog volt, hogy Teréki foglalkozik vele. Belső
világa, lassanként átváltozott s ismeretlen lett előtte. Érzett, vágyai
voltak, de nem tudta, mit érez, mire vágyik. S csak egyszerre lett
intenziv minden, csak egyszerre kapott nevet a már kiforrot szenvedély,
a már kifejlődött érzés. Az anyától öröklött vére minden ízében érzékivé
tette. Minden tudása, minden gondolata egyetlenegy vágyban szaladt
össze. Nem tudta türtőztetni s hiába volt minden erőlködése. Valósággal
már-már terhére kezdett lenni a tisztasága. Nem átadni, de odadobni
szerette volna magát. És egyedül csak a professzor! Azt mondják, hogy ez
szerelem. Emma is azt mondta. A társnői kaczagtak és nem hitték el. Hát
feltette magában, hogy változtatni fog a dolgon. Nem tervezett alkalmas
helyet, rendez-voust holdvilágnál. Akármikor, az utczán, vagy a
tanteremben; ha künn áll majd a táblánál, áll majd szemtől-szembe a
professzorával. S ma minden ugy lehetett volna. Ám hirtelen eltompultak
az idegei s már késő volt, mire visszanyerték rugékonyságukat. De azért
gyönyöre volt, majd olyan, mintha egyenesen Antal okozta volna. Az érzés
melege elringatta, elbóditotta s midőn magához tért, az emléke is oly
édes vala, hogy az egész testében megremegett utána. Hazaérve is
rágondolt, de már keveselte akkor. Tisztán tudta, hogy Antallal sokkal,
sokkal édesebb, talán más is. Hát még jobban szerette, még inkább
kivánta.
Mosolygott, mikor a barátnéja fontoskodó arczczal fordult oda
Mikárnéhoz:
– Emma rosszul lett az iskolában.
Mikárné letette a kötést a kezéből. Sietett a leánya elé s horgos orra
kitágult, a mikor megcsókolta.
A kis udvari szobában fel volt terítve az ötlábú kerek asztal. Fehér,
szőlőlevél nyomású teriték volt rajta, a széles nyakú kávécsészék
füstölögtek.
– Egy kis tejeskávé talán jót fog tenni?
A vendégkisasszonynak is hozott egy csésze, kávét Mikárné.
Azután leültek az asztalhoz.
Néhány perczre csend lett a szobában. A vendégkisasszony kipirosodott
arczczal, hangosan szürcsölte a kávét.
Mikárné a leányát nézte. Ismerte a maga vérét, s gyanakvó természetű
volt. Fürkésző pillantásával mintha barázdát szántott volna a gyermeke
arczán, az ajkai és szemei körül. De az ajknak epedő tisztasága a két
nagy szem szűzi fénye teljességgel megnyugtatta. Nem is törődött azzal a
néhány nyitott gombbal a derékja alján.
A lépcsőházig kisérték mindaketten a távozó kisasszonyt. A ház udvarán
hervadt a nagy kert, csak egy-egy vadgesztenyefának volt lombos még
egészen az emeletig felnyúló ága. Lenn, valamelyik cselédleány énekelt,
miközben a kutat rángatta.
– Mily szépen laktok ti itt! – szólott a barátnő.
Mikárné végig nézett a kerten. Fanyarul mondta aztán:
– Mióta valaki felakasztotta magát ebben a kertben, azóta nem szeretek
itt lakni. Ki fogunk költözködni…
Emma megborzadt, míg nevetett a másik leány. Aztán megköszönte a kávét,
megcsókolta Emmát s ment el.
Már este volt s örült az estének. Ilyenkor olyan érdekes, olyan izgató
az utcza. Minden alak, minden megjegyzés kétes. A főváros megváltozik, a
mikor meggyújták a gázlámpákat.
Mikárné és a leánya karonfogva sétáltak a folyosón. Emma dúdolt egy
dalt. Aztán bementek a szobába. A mezitlábu cselédleány felhozta a
vacsorát. Alig birta magát, mert terhes volt most is, mint örökkön. A
házban ép azért »gyermek-bál«-nak nevezték.
Mikár mama lehányta a ruháit magáról s lefeküdt. Emma oda ült az ágyra
és csókolta az édes anyja sovány mellét. Néha egészen rádőlt, behunyta a
szemeit s úgy ölelgette az öreg asszonyt, mintha a szeretője lett volna.
Majd maga is levetkőzött s dörgölte aztán az anyja kávészín karját, mert
Mikárnénak reumája volt. Jól esett ez a dörzsölés. Egészen magához vonta
a leányát s megcsókolta.
– Nem méssz többet a zenedébe leányom…
Mintha nem hallotta volna tisztán.
– Nagyon rossz ott a levegő, nagy a nyugtalanság. Neked árt az, neked
nyugalom és csend kell.
Hát Emma megdöbbent. Majd képtelennek, lehetetlennek tűnt neki, hogy nem
mehet a zenedébe többé. Valami húzta, vonzotta oda s úgy érezte, hogy
beteg lesz, meghal, ha nem mehet. Az az édes világ a négy fal között! A
leányok, a barátnők, a kaczagás és még sok minden! Könyörgött, mintha az
életéért könyörögne:
– Oh hadd menjek továbbra is.
Oda szerette volna kiáltani az anyjának s égette torkát a szó:
»Szerelmes vagyok a tanárba s nem tudok ellenni nélküle!«
De aztán csak ennyit mondott:
– Nagyon szeretem a zenét.
– Tanulsz majd itthon leányom!
– Itthon…?
– Elhivatom a zenedei tanárodat.
Hát odaszorult az anyjához egészen, mintha melléje akart volna
temetkezni. Égő fejét hűtögette az alsó párna hidegén, de az még csak
jobban égett. Nem tartotta álomnak, hogy igy történt, hogy Antallal lesz
egy szobában egyedül, hanem élődött ezen a gondolaton s kifestette azt
magának. Aztán mintha virágmézet szürcsölt volna, szívta magába hosszú,
kitartó lélegzettel a szoba levegőjét. Mintha az, Antalt ömlötte volna
körül, s az ő testének illatát rejtené magában. Alig merte kérdeni:
– Teréki Antalt?
– Őt, igen.
Kaczagott az ágyban, mintha csiklandozták volna:
– Milyen áldott vagy te, mama!