Négy óra volt, a mikor meghúzták a csengetyűt. Éles hangja végig
kaczagott a konzervatorium folyosóin – s úgy rémlett, hogy a következő
pillanatban meg fog változni minden. És tényleg, a vékony hang új életet
teremtett. Benn a tanteremben, hol eddig csend vala hirtelen zaj támadt.
A tanár magukra hagyta szép, fiatal tanitványnőit. S ezek, mig elhaladt
a padok mentén, mosolygó ajakkal, egy-egy kedves, hizelgő megjegyzést
küldöttek utána. Teréki Antalnak hívták s még egészen ifjú ember volt.
Tavaly végezte zenei tanulmányait s a miért nem akadt más, hát ő kapott
tanári állást a zenedében. Széles Makart-kalapot viselt s fénylő fekete
szeme volt. Egyébként pedig harminczhat, az egészségtől duzzadó
leánynyal vala órákon át egy terembe zárva. Mindannyian feslett szüzek,
tüzelő arczczal, epedő sóvárgással az ajkuk körül, szomjas mosolylyal a
szemükben. Mutogatják, hogy érettek a szerelemre, ölelésre, letörésre. S
ime mégis, négy fehérre meszelt, meztelen fal közé kell zárva lenniök.
Harminczhat test párájától majdnem fullasztó a levegő, de hát – zenét
tanulnak. A fiatal professzor magyaráz belehevűlve. Szenvedély dagad ki
mindenik szavából. És a leányok úgy tesznek, mintha hallgatnák nagy
áhitattal, érdeklődve. Pedig csak egyes mozdulatait kisérik élénk
figyelemmel, s összebúgnak, ha formás lábain megfeszül feketeszín
nadrágja.
Minek a fiatal szivnek Palestrina és a gregorianus ének elmélete? Minek
ismerniök a pauzák bölcseletét, a mikor azt a pauzát is alig tudják
bevárni, mely hajadon voltuk s a násznyoszolya közé esik? Végre is
unalmas dolog, hát nem érdekli őket. Egy hang, egy vagy van itt csak, a
melyről beszél a szemök nézése, az ajkuk forró lehellete: »Szerelmet,
szeretkezést nekünk!«
És a tanárjok nagyon is jól hallja ezt. Mind a harminczhat leány egy
pillanat alatt a karjába dőlne. Addig is, rejtett gondolataik, titkos
vágyuk bele van tömve a levegőbe. Valósággal forradalmi levegő, melyben
a fiatal tanár majd elég. Ő is csak örömmel csapná zugba a könyvet,
akasztaná szegre minden zenei elméletét s csinálna édesebb harmóniákat.
A művészetben és a szerelemben szent a szabadság. És mégsem szabad.
Bizonyos, hogy az állását elvesztené azonnal.
– Mikár Emma!
Ott ült a negyedik pad közepén. Megremegett, a mikor a nevén szólitották
s aztán sietett ki a táblához. Szűzi derekát széles öv fogta át, karcsú
testéhez oda tapadt a ruhája. És várta, nagy, okos szemeinek a nézésével
a professzora kérdését.
– Ismét Emmát hivja ki… kétségtelen, nagyon tetszik neki.
– Emma mindennap felel…
A merészebb leányok zsongtak, mint a méhek:
– A közelében akarja mindig.
S Emma beszélt zavart szóval, izgatottan. Mindennap künn volt a tábla
előtt s mégsem tudta megszokni. Teréki Antal kezébe adta a krétát.
Valósággal kéj volt az idegen kéz meleg érintése. Hát behunyta a szemét
s úgy élvezte egészen önfeledten, a két kéz találkozásának titoknak
tetsző gyönyörét. Olyan furcsa, olyan szokatlan, olyan ismeretlen édes
volt neki. Finom bőrén végig hömpölygő érzése, mintha egészen a véréig
hatolna. Megremegett s nem tudta miért. Mintha félt volna, mintha
valamilyen titkos hang belésúgta volna a fülébe buzdítva, csábítón:
»Ragadd meg azt a kezet, s ne bocsásd el soha többé!« S mintha ebbe a
pillanatba telnék az öröklét, oly soká tartott minden. Hallotta
unos-untalan s érezte, hogy meg kell tennie. Kimondhatlan vágy ragadta
meg tele erővel, szenvedélylyel. Egyszer! Egyszer! Egyszer ragadni meg a
kezét, egyszer szoritani meg szerelmetesen. És egyszer kiáltani lázban
kaczagva: »Minek tanulni! Szeressünk inkább!«
Mily féktelen zavar támadna a teremben, mikép tudna gyújtani e szó! Az
első pillanat nagyszerű csodálkozását csakhamar legyőzné a
megnyilatkozás vészes öröme. A szeretkezés hirdetése maga volna a
megváltás ennek a harminczhat leánynak. Szétrepülnének, mint a madarak.
A kinek van szeretője, hozzá menne, a kinek nincs, keresne. Kinek jutna
eszébe zenét tanulni? Ki vágyna a két test harmóniájánál különb
összhangra még?
És Emma, az ő naiv önzésében megtartotta a tanárt magának. Miként
maradna egyedül vele. Miként folyna össze a szemeik sugára, a mint
egymásra néznek hosszan, édesen. Miként közelednék mind jobban-jobban
feléje, miként vonzaná a teste szorosan magához. És miként fonódnék az a
két kar… és miként volna boldog…
Egy pillanat varázsa mindez. Sok egy pillanatnak s a szegény leány alig
birja el. Kétszer is kezéből ejti a krétát s nincs ereje, hogy utána
hajoljon.
Már mintha a professzor is félne.
– Kisasszony…
Át kell karolni a derekát, mert elesik különben. Ismeretlen erők
kergetik a fiatal embert – s a két erős karja tartja már s a két fénylő
szem nézi egyre. Hát a halovány arcz ismét piroslik, csak a lélegzése
oly aggasztó, nyugtalan a leánynak. A szűk korál-gyöngysort letépi a
nyakáról; nem elég. Fel kellene szaggatni a derékot, a fűzőt… egy
perczig habozott, s aztán hozzáfogott a kigomboláshoz.
A leányok körül állták és segitettek a tanárnak. Egy meghízott alacsony
leányka vizért szaladt a folyóra. Mire visszajött, Emma már magához
tért. Csupán a derék eleje volt kigombolva s nem látszott csak egy kis
darab, abból a hófehér vászon ingből. Szép csendesen visszament a
helyére. Teréki elkisérte s azután odahajolt a pad széléhez:
– Jobban van már? Talán ha hazamenne…
Egészen gyönge hangon szólott:
– Inkább itt maradnék…
Hát a professzor nem válaszolt. Néhány perczig szótlanul járt fel s alá
a teremben, mig a leányok súgtak, fecsegtek.
Aztán ismét Emma felé fordult.
– Vigyáznia kell magára kisasszony. Én nem hivom ki többé, ha felelni
akar, tessék jelentkezni.
Ezzel aztán el volt intézve, be volt fejezve minden. Fellélegzett, a
mikor a négy órát csengették.
A leányok kaczagtak s Mikár Emma kaczagott velök. Hosszú rajban
szaladtak le a lépcsőn.
Lenn, a konzervatorium előtt, csomó fiatal ember várakozott.
Az a kövér leányka, a ki előbb a vizet hozta, látta meg szeladonját
legelsőbben. Lelkendezett az örömtől:
– Az unokabátyám!
Pedig a szeretője volt.