XI.

Nem volt lakása, hát ott aludt a redakczió utolsó szobájában, a kanapén.

Három hetes szennyes ing volt a testén, nem törődött vele. Majd adnak

neki tisztát, ha szépen beleteszik a koporsóba. Ment, járkált az

utczákon. Néha egykedvűen, néha mosolyogva. Ugy volt ilyenkor, mintha

nevetné az életet, a világot, minden örömével, minden bánatával. S

ezenközben ugy érezte, hogy valami megszakadt a lelkében. De nem akarta

érezni, s mig látta, mint él, mint lélegzik körülötte minden, áltatta

magát, hogy ő nincs, ő nem él, nem létezik. S jól esett léteznie a nem

létezésben, mert igy nem félte a halált, nem kellett zokognia egy

elpazarolt, egy már a csirájában megölt élet felett. A lemondás nem

bántja többé; át fog surranni szépen, csendesen abba a másik halálba, a

melyben ép ugy lesz minden, mint van most, csak az agyveleje lesz

teljességgel elrothadva.

Esengte az éjszakát, valósággal sóvárgott a sötétség után. Hát a mikor

vége volt a munkának, sietett be az utolsó szobába. Kioltotta a

gázlámpákat s ugy ruhástul dőlt végig a pamlagon; kis férgek estek neki,

mintha már igazán holttest volna s feküdnék lenn nyirkos sirban.

Elaludt, de felébredt csakhamar s azontúl már nem tudott aludni. Mind a

két halántékán ütemet vert a vér, mig kidagadt szemekkel belemeredt a

szoba sötétjébe. Látott mindent. Összevissza hányt székek, idegesen

lecsapott tollak, feldúlt, félig tele irt papirok az iróasztalokon –

mind a szemébe ötlenek a sötétség daczára. Olyan volt ez a darab műhely,

mint valamelyik üres akna, mely szívta magába a munkásai életét még csak

egynéhány perczczel az előbb. Ám nem látta olyannak. Megejtette a

gondolkozását, megejtette az érzéseit az éjszaka világa, a melyről azt

mondják, hogy egészen más, mint a nappalé. Elöntötte a csend, mig elhalt

mellette az utcza kései zaja, mint sirban a lehellet. Belé szeretett

volna fogódzni ebbe a nyugalomba, megvesztegetni minden tünő perczét,

hogy álljon meg örökre. De csak nem akart megállani. Hát Pásztor Endre

élt egyik éjszakáról a másikra, hasonlitgatva, melyik volt a sötétebb,

melyik csendesebb, melyik tartott tovább. Künn az első szobában, még a

késő éjjel is, élénk volt az élet. Hordták a telegrammokat, mert

valamelyik képviselő beszámolóbeszédet tartott. S a miért az egész

parlamenti időszakot a ház buffetjében töltötte, hát volt díszevés is a

tiszteletére. Persze a távirat csak későn érkezhetett. Az operaházi

kritikus a kiadó cousine-járól beszélt, a ki ma is csak ép ugy

disztonált, mint rendesen. Krampusz a nemzeti szinház szinészeit

persziflálta. Hamus a közönség felől kérdezősködött. Érdeklődött azok

iránt, a kik még érdemesnek tartják szinházba járni. Be-behallatszott

hozzá a beszédük, ám Pásztor Endre nem hallotta őket. Élt és lélegzett

abban a maga világában, nyugodtan, talán boldogan is. Mert boldog volt,

hogy régi, ismerős érzései támadnak, melyek talán el sem hagyták volt,

hanem csak elbujtak valahol a bensőjében. Ime, most itt vannak ujból.

Egy egész csomó, egy egész raj. Olyan édesen esik, a mint áthidalják azt

a szakadást a lelkében. Künn kaczagnak, még egyre hordják a

telegrammokat, mert egy másik képviselő is beszámolót tartott. Benn az

utolsó szobában csak érez Pásztor Endre. Ugy tetszik, mintha

hipnotizálná a sötétség. Misztikus muzsika van a levegőben, a pillangók

nem tudnak dalolni s mégis mintha azok dalolnának. Hát velök dalol ő is.

Eszébe jut egy-egy verssora, el-elmondogatja magának, egészen halkan,

majdnem susogva… aztán lát is, mind tisztábban, mind fényesebben… lát

tisztaságot, fényességet. És megmondja magának, hogy lát.

– Eljöttél? Milyen szép vagy, milyen gyönyörűséges!

És csak nézi, merev, teli nézéssel. Az a két szelid nézésű szem most is

rá mosolyog, szerelmetes, édes mosolygással. Aranyszőke haja még mindig

kétfelé van simitva. Tavasz Anna most is olyan, mint a legenda

Margaréthája. Csalja, hivja maga után. Menne, de ugy érzi, hogy gyönge.

Hát Tavasz Anna még jobban hivja, még jobban csalja. És a hangja most is

olyan gyöngéd, mint a fuvoláé. Kérdezi: »Nem szeretsz már?« »Szeretlek,

még mindig szeretlek!« lihegi a másik. Aztán felkél, botorkál a sötét

szobában, ugy tudja, hogy ott van ujból a Tavasz Anna léptei nyomában.

Aztán megy bátran, biztosan; ugy tudja, hogy a Tavasz Anna szemei

vezetik. Valósággal kihajnallott körülötte. Ez a fény, a dicsőség fénye,

az egyesülés glóriája. Az utolsó gondolat jutott az eszébe. Reszketés

ejtette meg, ismeretlen érzések szakitottak bele a mellébe, mig mintha

részeg volna, dőlt oda a szoba falához. Belevágódik az egyik

iróasztalba, nem érzi; feldönt egy széket, mintha nem is történt volna.

Kihallatszik a zaj az első szobába. Hát bekiált valaki:

– Ne bántsad a patkányokat!

Ezt sem hallja. Oda van támaszkodva kifeszűlt testtel a szoba falához.

Valamikor az édes anyja állt igy a vöröskoczkás konyhában. Egy perczre

talán eszébe is jut a fiának. Mert megejti az emlékezés, hogy felbomlik,

elrothad az agyveleje, mert rémképek tolakodnak a szemei elé, önmagát

mutatva, kajlán, elbárgyulva, a mint piszokban, förtelemben birkózik a

halállal, becsunyitott, bűzös halálos ágyon. De nem akar emlékezni, nem

akar látni. Hát vége szakad ennek a csunya percznek. Következik a szép.

Tavasz Anna, ott van újból. Sohasem volt szebb, soha fenségesebb, mint

most, a mikor a szerelmesét akarta vissza magának. Kápráztatott az

alakja, elbóditott a nézése. Mert a mig elmerengett a látásán, az

asszony szeme is rajta ragadt. Beszéltek hát újból a tekintetökkel.

»Szeretlek, még mindig szeretlek!« – szólott. Pásztor Endre. »Szeress,

szeress!« – lihegte már az asszony.

Elkábult a nézésén, belekábult az érzéseibe. Az utolsó gondolat újból,

az utolsó, mely után nem lészen már mit keresni. Hát csinált és

kifestett magának egy nagy sûprem-perczet… nem látta és nem tudta a

részleteit, csak a lényegét. A nagy percz, a melyben az utolsó

gondolatot kifogja fejezni az utolsó munka… Nagy lesz, mint a milyen

nagy Tavasz Anna; fényes, mint a mily fényes ő; és le fognak borulni

egymás előtt abban a nagy perczben, a melyben tökéletesen megértik

egymást. Vallássá lesz a szerelmök s szentté lesznek ők, a kik

szeretnek.

És már jó előre is szentnek tetszik, a mint ott áll mozdulatlanul a fal

mellett, mintha oda ragadt volna.

Kezd tényleg hajnalodni. Az utolsó szobában kezd szürke lenni minden. A

Pásztor Endre arcza is szürke. Künn a szerkesztőség első szobájában a

hajnali világosság beleolvad a gázlámpák fényébe. A mint a természet

világossága összeházasodik az azbeszt izzásával, valósággal

mesalliançe-nak tetszik. Olyan kifejezhetlen sötétség ül az örök műhely

kaptafáin: az iróasztalokon és a rongyos falakon, mint a mellbeteg ember

arczán. Kármán egész alakja, a mint meggörnyedve iróasztala fölé hajlik,

ugy rémlik, mint egy monstruózus púp, az alsó teste is púp, a feje is

púp. A lap vége felé járt, az éjjel alatt csendes udvarban felébredt az

élet, a munka és a nyomor, mig fenn az első emeleti szerkesztőségben

épen ellenkezőképen volt. A földszint új kezdő életére az első emeletnek

mélységes halála adott alkalmat. Itt bevégezték a lapot, ott elkezdték.

Itt ujból lealkonyodott egy nap, véget ért, ép akkor, a mikor

tulajdonképen kezdődött, a mikor a támadó nap új reményt és új életet

teremtett azoknak, a kiknek még élet az élet, a kiknek még van remény.

És ott mintha lánczokat hozott volna magával, a munka igáját, melyben

sok fiatal ember, rossz és jó leány hajtotta bele a fejét, a mikor annyi

sok fej még párnákon nyugodott. A gyűlölt munka ért véget és a gyűlölt

munka kezdődött ujból. Milyen furcsa, milyen különös fészek volt ez a

váczi-utczai ház, a »Hirek Kürtje« palotája! Ide nem hozott örömet a

nap. Kinek is hozott volna? Pedig olyan hatalmas volt, a mikor

rézvörösen szélesedett el keletnek láthatárán, kápráztatva és vakitva

azokat a szemeket, a melyek be voltak húnyva az éjszaka, égetve és

csipve azokat, melyek irások sorai felett meredeztek, az egész éjszakán

keresztül. Ugy volt, mintha itt, az örök munka felett a nap csak

önmagának tetszenék s mig künn egy egész természet áldotta a melegét,

addig itt benn a város és a munka kellő közepében mindenki csak átkozta

önmagában. A segédszerkesztő, a ki végig olvasott mindent, azt a sok

frázist, dicséretet és lehurrogást és a szerkesztőség többi tagjai, a

kik telegrammokat forditottak az éjszaka és csinálták azt a sok frázist,

dicséretet és lehurrogást, elbágyadt érzéssel, elszikkadt lélekkel,

egészen öntudatlanul gyűlölték a napot, mely nem az ő számukra jött fel,

mely nem nekik küldött napsugarat édest, meleget, s a melynek éles fénye

csak kellemetlen akadály a délelőtti alvásban. Gyűlölték, mert nem

hozott új életet, új reményt nekik, mert csak az átvirrasztott éjszakára

emlékeztette őket, melynek sötétségébe ismét belefogyott, beletünt az

ifjuság egy napja, ma is csak ép ugy, mint tegnap és tegnapelőtt, mint

rég ideje, mióta a hivatásnak nevezett kenyér a redakczió iróasztalához

vezette őket, hogy folyton csak az éjszakát lessék, hogy sárga gázfény

legyen a nap nekik, hogy testben elsinylődjenek, hogy lélekben

elpusztuljanak, hogy dolgozzanak hálátlan tollal annak az eszmének,

melynek neve: lapkiadó és annak a csőcseléknek, a melynek neve:

közönség.

S lenn a földszinten ép ugy van, talán még rosszabbul. Itt a kemény

éjjeli fekhely kínosabb a koporsónál: tör, zúz, az elevenbe hasít,

ropogtatja a csontokat. Itt nem is emberek az emberek. Alig hunyták le a

szemüket, már is zörgetik az ablakokat, ajtókat. A sok zörgetésben

betört az ablak, elhasadt az ajtó. A kiadó nem hivatott sem üvegest, sem

asztalost. Minek pénzt költeni arra, hogy ezeket az embereket, a kik

összehordják az ezreket neki, ne érje a hideg éjjeli szél? A szamarak,

csak ugy is hordják. Félig papir, félig üveg az ablak, félig fa, félig

vastag karton az ajtó. Csak azért jó, a miért a felköltés zaját

tompitja. Ám ha ezzel nincs zaj, ugy jön máshonnan. Az udvar kéményes

üvegházában elkezdett orditani a gép, a nyomó, törő, zúzó, vágó

vasóriás. A próba meg volt. Kitátotta monstruozus száját, megmutatta a

fogait, demonstrálta, hogy tud zabálni. Ide hát az embereket! Mert ez a

kolosszális masina valóságos emberevő pokolgép; korántsem éri be a

papirral, az csak a saláta neki. A fő-étele az ember. Ide hát ember,

kiről azt tartják, hogy tökéletessége vagy a teremtésnek, kinek lelked

és szived van, ki eltartasz világtalan édes anyát, sápkóros agg apát,

bohó gyerekeket, árvákat, rongyos ruhás testvéreket. És jönnek. Egy

sereg fiatal lány tódul be a géphez. Husák a gépmester már ott van és

czirógatja a megvadult alkatrészeit, hizeleg nekik olajjal, hogy még

jobban vaduljanak, hogy még jobban öljenek. A fojtó füst felrepeszti a

tüdőt, a nedves meleg lobbot teremt a torokban, az óriási zaj

keresztül-kasul járja és megférgesiti az agyvelőt, a papirsaláta-etetés

megtöri a hátgerinczet. Ám igy még jól van minden, ha ugyan az egyik

kerék nem kap el egy gyönge női kezet, vagy meg nem ránt egy szoknyát és

nem töri két darabra azt a testet, mely magán hordta azt még csak egy

perczczel azelőbb. Ugyan, hogy örülhetnének ezek a szegény párák az új

napnak, mely csak a bakó elé viszi őket és a mely ha ád is meleget,

azért adja, hogy verejték is legyen, nehéz gyöngycseppű verejték.

És erre az elhaló és kezdő munkára, mely édes testvére egymásnak,

mindinkább nagyobb fényt és világosságot vet a nap. Ime, reggel lett az

éjszaka után. Fenn az első emeleten csend. Az udvarban zajos élet. Már

nincs álom többé a szemekben, nincs lankadtság a karokban. A nagy gépház

piszkos, esőmosta ablakai mintha reszkető zörgéssel kisérnék a rotácziós

masina diszharmonikus muzsikáját, mely hol orditó, hol rikácsoló

akkordjaival zúg, zakatol, mintegy bele a végtelenbe, szűnni nem akarva,

de mindinkább gyarapodó erővel. A gépház fülledt, olajszagú levegője

megtelik ezzel a lármával s mintha együtt reszketne a gép megőrült

alkatrészeivel. Ugy tetszik, hogy későre jár már az idő, mert a

gépmester csak fokozza a gép gyorsaságát. Aztán kiragyog az arcza, a

mint teljes erővel dübörög a gépje. Mintha ennek a kékzubbonyos,

nyomdafestékes munkásnak gyönyöre volna ott, ezernyi vasdarabnak

sikítása, gépszijjak pattogása, kerekek surlódása, papir suhogása

között. Aztán a gyönyörét is fokozza, mert itt ebben a csupa zajban is

van szerelem. A feleségét nézi, boldog, mosolygó nézéssel, a mint az, az

ujságokat hajtogatja. Az asszony visszanéz; terhes a szegény, alig birja

a munkát. Hát küldi el a férje. Hadd vigye fel az első ujságot Kármán

urnak.

Ugy megy ki, hogy zajban, munkában van az egész gépház. Fiatal leányok,

fiatal emberek forgolódnak a gép körül, viszik ki az expediczióba a

lappéldányokat. S bár csak ugy szakad rájok a munka, mégis van idejök

ezeknek is a szeretkezésre. Egy-egy fiatal, olaj-szagú munkás az ülepén

fogja meg a dolgozó leányok egyikét. Kaczagnak, sikoltoznak, ám a

hangjukat széjjeltépi a nagy zaj… hát nem történt semmi, nyomják az

ujságot tovább, mert már későre jár az idő és a gépmester csak egyre

fokozta a gép gyorsaságát.

És csak nyomják egyre tovább az ujságot. Az első példány ott van már a

Kármán kezében. Zsirosak a betűi, nyomdafestékszagú lesz tőle az egész

redakczió. Hát csak nézi megelégedetten, talán boldogan is. Ismét egy

lap, ismét egy nap!

A terhes asszony visszakerült a gépházba. Dolgozik ujból, a férje

bámulja ujból. A gyermeke bizonyára sükedten fog jönni a világra. Kármán

még mindig a lapot nézi, forgatja, nyomdafestékes lesz a keze,

nyomdafestékszagú az egész redakczió. Ám mindegy. Ismét egy lap, ismét

egy nap! Aztán megakad a szeme a Pásztor Endre nevén. Díjat nyert az

akadémiában a drámájával. Szegény fiú! Örül is, meg boszankodik is.

Krampusz ugy suttyomban adta le a hirt a nyomdába… hallatlan irigység,

talán rosszakarat is… pedig egynehány sornyi életrajzot lehetett volna

irni ehez a száraz hírhez. Igy szokás ez, ha fiatal ember nyer drámát az

akadémiában. Ám most már késő… talán mindegy is. De azért csak keresi

Pásztor Endrét, meg szeretné mondani ezt az örömhirt neki. Tudja, hogy

benn szokott aludni az utolsó szobában. Megy be.

Ott állott még mindig a falhoz támaszkodva. Már nem volt szürke az

arcza, mert reggeli napfény ömlött a szobába. Kezébe adta az ujságot.

Pásztor Endre látja… íme az utolsó gondolat, a nagy percz. Kidagadt

szemei már a részleteit is látják ennek a nagy percznek, kidagadt lelke

érzi a varázsát. A dráma… Tavasz Anna játszik benne… együtt játszik

vele, a szerelmesével. Ott van a szinház fénye, az asszony fénye a

szemei előtt. Ott zajlik el a taps a füle mellett, ott szalad el a

Tavasz Anna hangja. Ezer ember kiáltja a nevét, de legszebben az asszony

mondja. És azt is mondja, hogy íme, most méltók egymáshoz. Hát

boruljanak le egymás előtt. Ám csak Pásztor Endre borul le… azaz

leroskad inkább. Valamelyik széket öleli át; mintha a Tavasz Anna testét

ölelgetné. Aztán mondja:

– Az enyém vagy!

Igen nagy gyönyöre lehet, mert eltorzul az arcza. Nagyon csúnyának

látszik a napfényben… a lap is összegyűrve csúnyán. Hát Kármán nem tudja

nézni. Szalad el orvosért. Aztán visszajön vele, de nem akarja látni

Pásztor Endrét. Megy el ismét; az udvaron egy-egy fiatal munkásleány

mosolyog feléje. Aztán kitódul a zaj az udvarra, a mint megnyilik a

gépház ajtaja. Még mindig hordják, még mindig nyomják az ujságot; talán

nagyon későre jár az idő, mert a gépmester csak egyre fokozza a gép

gyorsaságát. Hát Kármán megelégedett, talán boldog is. Kiér a kapun,

megáll az utczán. Megnézi az óráját, hát ha el lehetne menni még a

»Tengerpart«-ba. Aztán elmegy… ott lesznek még bizonyára mindannyian. És

ott is vannak. Kármán mutogatja az ujságot nekik, a melyet elhozott

magával.

– Ismét egy lap, ismét egy nap! – mondja aztán.