Még az öreg Kollár fogadta fel mindkettőt: az embert is, meg a
feleségét.
Tutajos volt a Dunán s teljességgel a tradiczió embere. Az apja vezette
a vizi mohhal benőtt tutaj végébe s kezébe adta a kormánylapát rudját.
– Csináld becsülettel s ne add ki a kezedből!
A tutajosok nyelvén volt mondva s a fiatal Kollár megértette. Hát a
kormányrudat nem birta kiütni megkérgesült markából sem a pénz, sem a
viharverte hullám. A gőzhajózási társaság csalogatta. Meg akarták ölni
ezt a hatalmas tutajost, kinek negyven usztatója reszketett a Dunán. De
csak nem ment se kormányosnak, se kapitánynak. Tudta, hogy a tutajosok
arany-korának erősen hanyatlik a napja, látta, mint éri utól pocsolyás
gerendáit az uszályhajó, hallotta, mint zakatol mellette a gőzhajtotta
kerék. De az elkerülhetlen bukás daczára sem engedett s mig lelke
mélyéből gyűlölte a gőzpára vak, buta erejét, csak azt mondta a fiának,
a mit neki az édesapja:
– Csináld becsülettel s ne add ki a kezedből!
Aztán készült az elinduláshoz.
Cserepet akart usztatni a Dunán s ehhez kellett Márton Mihály, meg a
felesége.
Szürke hajnal feküdt a homokszinű vizen, a mikor kiment a partra. Ott
állott meg a járműve szélén, bámuló arczczal a nyilt Dunának. Ringott
vele a tutaj, mint egykor gyermekkel a bölcső. Ringott, mind jobban,
mind bolondabbul, minél közelebb ért a nagy uszályhajó a tutajhoz. Már
ott haladt el a közelében. Hát a vén kormányos nézte az óriási terhét,
melynek a gyenge tutaj a negyedét sem birná el. Mélységes gyűlölsége
gátat szeretett volna vetni a nagy lapátos kerék okozta hullámoknak,
melyek lomha torlódással, de annál biztosabban közeledtek a saját
gerendái felé. Féktelen szilajsággal tánczoltatták a tutajt, ellepték
vizzel és megnedvezték a kormányos ruháját.
A vén Kollár nem birta tovább. Dühbe jött és káromkodott – magának. Hát
az ingó tutaj, hű tutaja ledobta magáról. A viz volt mindig az eleme. Az
tartotta fenn, s az volt a mi megölte. Véletlenül a tutaj alá került s a
gerendák között csakhamar piros színű lett a viz. Parti halászok egy-egy
perczre látták még a vén kormányost, a mint a holttestet felszinre verte
az ár. De kifogni már nem birták. Végkép eltünt s mintha a Duna fenekére
került volna.
Nyugodtan, minden szó, minden hang nélkül fogadta az ifju Kollár az édes
apja halála hirét. Aztán maga is ott járkált a tutaj szélén. Kereste a
helyet, a honnan a vén kormányos lefordult. Ugy volt, hogy megtalálta.
Hát durva késével, keresztet vágott bele abba a legutolsó gerendába. Ez
volt a gyászszertartás utána. A hirt mondó halász, Márton Mihály a
napszámos, a fiatal hajógazdát nézték. Még mindég ott volt a tutaja
szélén, a beláthatlan vizmezőn merengve. Fájdalom markolt bele a
lelkébe, látni akarta még egyszer az édesapját. S a miért nem akart
felszinre kerülni, hát káromkodott csak ép ugy, mint a vén kormányos.
– Részeg volt bizonyára!
A Márton Mihály felesége sirt s ez volt az egyedüli bánatos hang a
tutajon. Karcsu testével oda dőlt a kormány rudjához, durva kötényébe
rejtette az arczát. Azután ugy maradt hosszú perczeken keresztül.
Szerette az öreg Kollárt, mert az is szerette az asszonyt. Fiatal leány
korában került a tutajra s ott volt mindég, valahányszor útra készültek.
Őt fizették a legjobban. Hát jól megvolt a tutajon. Meleg nyári
északákon csupa holdfényben utaztak. Az asszony egy hajósdalt énekelt. A
vén durva Kollár megszelidült erre. Hallgatta a nótát lehajtott fejjel,
némán. Minden szó, minden hang drága volt neki, a miért a multat
beszélte, a mikor még csak tutaj volt a Dunán. Később férjhez adta a
leányt s várta az első gyermeket. A keresztapja vágyott lenni,
kormányossá akarta nevelni. De Márton Mihályné nem fogamzott. Az öreg
Kollár azt mondta, hogy rossz asszony és elkergette a hajóról. Ma aztán
visszafogadta. Hát Márton Mihályné azt mondta magának, hogy bajt hozott
a tutajra. Köny volt kreolszin arczán, fekete szemeiben, a mikor oda
fordult az új kormányoshoz:
– Ma csak nem indulunk…
Erre az volt a válasz, hogy fel kell oldani a köteleket. Az új kormányos
menekülni akart onnan, hol a régi veszett el.
* * *
A cserepes tutaj lomhán indult utnak. Kollár, puha kalapját mélyen a
szemébe huzta s megragadta a kormányrudat. Neki szeretett volna menni
minden csolnaknak, minden hajónak, mely az utjában elébe került. De
aztán a hűvös vizi levegő kijózanitotta. Uszott a tutajával szép lassan
lefelé a Dunán. Márton Mihálynak dolga sem akadt. Hát ment aludni a
tutaj sátrába, mig a felesége néhány rongyot mosott menetközben. Mikor
készen volt a mosással és a rongyok meg is száradtak már, az ifjú
kormányos oda került mellé. Hirtelen átkarolta s megcsókolta az
asszonyt. Márton Mihályné szabadkozott, de nem hítta a férjét. Hadd
aludjék szegény. Hát aludt, de nem soká. Mert szél kapott bele a sátor
vitorlavásznába. Kollár sietett a kormány rudjához; erős karja volt az
asszonynak, hát segitett neki.
– Vihar!… mondták mindketten.
Ezuttal nem volt idő a szeretkezésre. A szél mintha egy pillanat alatt
nyert volna az erőből, egyszerre óriássá nőtt. Ugy rémlett, mintha égig
nyúló porfelhőben a part felől jönne. Nyugtalan, lázas sietséggel
kapaszkodott egyik hullám a másikra, utol akarták érni egymást.
Ezenközben leszakadt az éjszaka, hangot kapott a szél s zúgott,
sipongott, sivitott rikácsolva mint egy elromlott óriási klarinét. A
tutaj forgó-mécsese kialudt s fenn is a gyászsötét égboltozaton s lenn
is a fekete viztömegen, perczről-perczre mind szélesebben terpeszkedett
a sötétség. Féktelen szilajsággal, mintha lélek bujt vón’ belé, tánczolt
a tutaj, gerendái nyekkenve torlódtak egymáshoz, a cserepek csiripeltek,
mint az éhes verebek, mig az ég s a viz és a láthatlanba borult partok
között, mintha az éjszaka megdermedt feketeségét kergette volna a szél
vihogva, kaczagón. Egy-egy éjjeli uszályos kétségbeesett füttye, élesen
kivált ennek a viharos éjszakának a lármájából s ugy tetszett, hogy
sikitó hangja meg akarja rémiteni a szelet s hullámokat. Az uszályos
pedig, az ő hunyorgató olajos lámpáival, csak ugy hajlott, mint a tutaj.
Mert valósággal farsang volt a Dunán; tánczolt a hajó, a kisérő csónak,
a tutaj, tánczoltak az emberek s muzsikált a szél, a hullámok csobogása,
a hajólámpák zizegése, a lánczok csörgése, a tutajszálfák nyekkenése, a
kormányrúd nyikorgása.
Márton Mihály a sátort őrizte, hogy el ne vigye a szél. A felesége meg a
kormányos ott állottak a kormányrudba fogódzva. A vihar végtelen
szenvedélye bennük is szenvedélyt teremtett. A kormányosnak kifeszült a
melle, mig vágyra hangolta a körülötte orditó sötétség, mig daczolva a
kapaszkodó viztömeggel tombolt benne az erő, mig az éktelen zsivaj
kergette a vérét a fejébe. Tetszett neki a vihar, kaczagni szeretett
volna, mig mellette lihegett az asszony.
– Karolj át, ha félsz!
Az emlője versenyt hullámzott a vizzel s valósággal verte a kormányos
mellét, a mint oda szorult hozzá, a mint a karjait a nyakába fűzte. Ugy
ringottak a gyönyörben az egész éjszakán keresztül. A hangjokat
széttépte a szél, az alakjukat a láthatlan szinével festette a sötétség.
Márton Mihály csak pirkadáskor látta őket. A felesége megszáradt
rongyain voltak lerogyva mindaketten. Mintha csak azért mosta volna ki
az asszony, hogy tisztán kerüljön alájok.
Hát eltorzult az arcza, mig rájok meredt, mig nagy száját kitátotta,
mintha fel akarná falni mind a kettőt. Vér szaladt a szemébe, az agyába,
ugy érezte, mintha részeg volna. És nem tudott eljutni a közelükbe.
Alatta ringott a tutaj, ugy volt, hogy elbotlik minden pillanatban. Mint
megsebzett fenevad, orditani szeretett volna, de megrekedt, a hangja
belefult a torkába. Márton Eszter és a kormányos csak aludtak tovább. Az
éjszaka viharját pihenték ki mind a ketten. Hát ugy tudta, hogy jobb is
igy… alszanak és csak aludni fognak továbbra is. Mosolygott a
kajánságtól, nagy fejének nem is volt emberi formája többé, mig
sompolygott be a tutaj sátrába. Keresett, kutatott odabenn, óvatos volt,
nehogy zajt okozzon s azok felébredjenek odakünn. A drága szerszámot
megtalálta végre. Fürész volt. Hát reszketett az örömtől, ugy tudva,
hogy vége lesz mindennek. Ilyen hajótörés nem volt még a Dunán. A szürke
vizen, a néptelen sivár partok között, a reménytelen láthatárral szemben
és a borongós ég alatt lészen meg a nagyszerű halál. Gyors, de mégis
csendes kézzel, miként fogja elnyesni a tutaj gyékényköteleit, miként
fog menni mindenik gerenda külön-külön a Dunának. És miként lészen
csodálatos a felesége meg a kormányos őrült vergődése, megvadult
birkózása az elpusztulással, miként rémesen kaczagtató, ha majd az
örvényben együtt tekergenek. Arra nem gondolt, hogy ott csak ő is együtt
lesz velök.
Hát kúszott négykézláb a középső gerenda felé. Ha ez a többitől elválik,
ugy Márton Eszter és Kollár János is elváltak. S csak azt várta még,
hogy az ár a Duna közepére vesse a tutajt. Oda értek, a honnan nincs
menekvés. Ugy hát még egyszer megbámulta a láthatárt keletről nyugatnak,
északról délnek, vajjon nem merül-e föl hajó. Csendes világ volt a
Dunán, a szürke táj is szunnyadt körülötte. A munka jól esett neki.
Fürésze alatt pattogott a gyékény, Kollár János és a szeretője csak
szuszogtak gondtalan tovább.
– Fel fogtok ébredni, ha mosakodni kell majd… – mondogatta magának.
Aztán a munka nem haladt ugy, a mint óhajtotta volna. Tompa volt a
fürész, a gyékény pedig erős. Lázas sietség kergette a karját, a mikor
látta, hogy nem ér czélt, a mikor félt, hogy felébrednek még mosakodás
előtt. A szerszáma meggörbült a kezében, lassan-lassan vesztett az
erőből. Hát kést ragadt. Előbb a kormányos – aztán az asszony. Annak a
kreolszin-arczú, fekete szemű vászoncselédnek is átmetszi a torkát. És
itt ért véget az ereje. Mert mig ott volt föléjök hajolva, mig látta a
feleségét szépen és duzzadón az egészségtől, telt vonásain az álom
fenséges nyugalmával, kinlódott mint csapdába került patkány. Az asszony
vad szépsége, buja ajka, buja teste hirtelen lefogta. Oda volt kötve a
tekintete a felesége dagadó emlőihez, a sárgás-fehér czombjához, melyről
a hajnali szél feltépte a ruhát. Hát lehajolt s megcsókolta a
meztelenségét. Vágya az ölelésre erősebb volt, mint az, a mely hajszolta
késsel a kezében a kormányos felé. Felébredt az asszony is, meg a
szeretője is. Kikötöttek lenn valahol Mohácsnál.
* * *
A mikor készen voltak a rakodással, a kormányos elküldte a munkását. Azt
mondta neki menjen be Mohácsra s hozzon bort onnan. Márton Mihály ment.
Bizony nem a bor végett menesztették. A kormányos meg a szeretője, az
ingó tutaj után szilárd talajra vágytak. Hát oda temetkeztek a parti
füzesbe. A gyönyörük közben hirtelen hárman lettek. A vén Kollár jött
közébük. Valamilyen bolond hullám, az éjszaka viharából, verte a
holttestet arra. Rémülve bámulták mind a ketten. A vén kormányos is
visszameredt rájok, kimosott szemüregével. A ruhájából, meg a
lerongyollott húsából adott egy-egy darabot a fiának is, a
munkásasszonynak is. Szerette volt mind a kettőt s mintha emlékül adta
volna. Aztán el akart menni ismét. A bolond hullám ugy jött érte, mint a
Grál-hattyúja Lohengrinért. De marasztalták, bár rosszkor jött. Hát
maradt, mig a mohácsi káplán el nem temette. Keresztül vitték a
főutczán, a lakosság örült a látványosságnak.
Aztán mentek haza a tutajosok. Negyednapra otthon voltak s mi sem
változott közöttük. Márton Mihály megmaradt férjnek, Márton Mihályné
megmaradt feleségnek, szeretőnek egyaránt. Ugy volt, mintha a kormányos
meg a munkása szép békén megosztozkodtak volna, a nélkül, hogy
megmondanák egymásnak. Csak dolgoztak tovább, usztattak a Dunán, mig
akadt mit usztatni. Egyszer aztán nem akadt többé. Rossz sor érte a
tutajosokat; mintha a gőzhajózási társaság minden fát, minden cserepet
elfalt volna előlük. Kollár János nem akart éhen halni s okosabb volt az
apjánál. Elment kormányosnak a társasághoz. A tutaj gerendáival
valamelyik budai gyár a kazánját fűtötte be. Végre is az öreg Kollár hű
tutajai maguk csinálták a gőzt, melyet gyűlölt a vizbefult gazdájok.
És a mikor nem volt többé tutaj, szerelem se volt többé. A Márton Eszter
kreolszin arcza nem tudott tüzelni s csak két nagy fekete szeme égett,
mig azt mondta a kormányosnak, hogy szereti s nem tud el lenni nélküle.
Olyan fájdalmasan csengett a hangja, mint a mikor a hajósdalt énekelte.
A fiatal Kollár nem szerette a dalt s már unta az asszonyt. Csak durva
tutajmunkás vala, néha részeg is a pálinkától. Legyűrte az asszonyt,
fojtogatta. Márton Mihály igy került közéjök. Hát mig szerelemben
találta őket, órákon elvivódott s végre is, az ő napszámos lelkével és
agyával meg tudott nyugodni. De most, vérző feleségét látva, egy
pillanatig sem habozott. Ám kést rántott és meggyilkolta a kormányost.