X.

Kétségbeesve szaladt haza a lakására – az anyjához. A klinika sujtó

diagnozisa kergette és hajszolta a professzor czinikus nézése. Mintha

utána tűzött volna, mintha a tekintete belekaczagta volna a fülébe:

»Elpusztulsz a legszörnyebb pusztulással, hogy selyemlágygyá,

bársonypuhává lett az agyvelőd!« Még csak az utolsó megerősités volt

hátra s csak az kellett még, hogy az anyja szankczionálja a diagnozist.

Addig nem hitte, nem akarta hinni, lehetetlennek tartotta. A tulajdon

édes anyja gyilkolta volna meg, a tulajdon édes anyja vágta volna az

agyvelejébe azt az őrjitő tűszúrást? Nem és ezerszer nem. Őrültnek

tartotta a diagnozist, őrültnek a klinika professzorát, a ki »pompás

eset«-nek nevezte a baját s ötven tanuló fiatal ember előtt vágta a

szemébe:

– Rossz asszony volt az édes anyja…

Utólért minden embert, minden kocsit az utjában. Betörte az ajtót és

lelkendező mellel, halotthalványan állott az édes anyja előtt. Minden

kétségbeesése belefészkelte magát a torkába s fuldoklani látszott, a

mikor szólott dadogva, mintegy az élő testéhez híva tetemre az édes

anyját:

– Azt mondják, hogy megőrültem, hogy te megszúrtál itt a nyakamon.

Azután, mintha egy csapásra szét akarná zúzni a fejét, ugy verte oda a

tenyerét csattogó ütéssel a homlokához:

– Azt mondják, hogy idáig ért a tűd, hogy megtépte az agyvelőm s tépi,

szakitja most egyre, mig felbomlik minden a fejemben.

És nézte bámész nézéssel az édes anyját. Látta, mint tántorog, mint esik

a falnak, mintha valamely láthatatlan óriási erő taszitaná, mintha

reszketne alatta az ő szegényes szobájuk sikálatlan padlaja. Látta, mint

dúlja láz a keblét, mint gyújtja ki irtózat a szemét. Látta, mint

vonaglik, mint akarna beszélni, védeni magát, tehetlen. Látta, mint

torzul el az arcza abban a hebegésben, mely olyan volt, mint a haldoklók

halálhörgése. Látta azt a vergődést és látta abban az anyját bűnösnek,

önmagát pedig elitéltnek. A szörnyű végnek a tudása minden vérét a

fejébe kergette. Marczangoló keserűségben, mintegy az iszony s az

irtózatból kiáltott ki:

– Igaz tehát!

Valamely benső erő mintha kergette volna az édes anyja felé, hogy

megfojtsa, hogy leteperje a földre s hogy a terdeivel verje ki a lelket

belőle. De a következő perczben már kiveszett belőle az erő, eltompult

volt, leverte a tehetetlenség. Végig vánszorgott a szobán és fáradtan

dőlt le a viaszkosvászon kanapéra. Belekapott mind a két kezével a

hajába s húzta bele a fürteit a homlokába, a szemébe. Elveszettnek tudta

magát s nem érzett egyebet fájdalomnál. Zokogásba fúlt a hangja, mig

kérdezte:

– Mért nem akartad, hogy megszülessem?

Nem tudott felelni. Mintegy minden ízében megmerevülve állott ott a

szoba festékmázos falánál, mintha az egész testével oda tapadt volna

örökre, elválaszthatlanul. Megüvegesedett szemei kimeredtek az

üregeikből, mint valamely olcsó szobormű szemgolyói. Felsötétült előtte

a mult, a minden áron való menekvés gondolatával, melyet örökkön lélegző

önzése inspirált. Durván belevágott az emlékezésébe a Sági Károly

ötletszerű szerelme, az a megtisztulásnak érzett bemocskolás, az a

megmenekvésnek tudott megejtés, az a megváltásnak hitt elkárhozás, mely

ott játszódott le gyalázatos módon abban a meleg szalonban, a széthányt

selyem karosszékek egyikén. És látta magát megdagadt hassal, érezte a

»kis szemtelen«-t, a mint kapálódzik benne. Ime, a szoknyájába

kapaszkodott a nyomor és huzta ki a Lipótvárosból be a Terézváros kellő

közepébe, Roth asszonysághoz, a ki okos asszony létére nagyon jól el

tudja simitani azt a daganatot, mely alatt mind ijesztőbben

fenyegetődzött az új élet. És látta magát a falhoz támasztott remegő

testtel, felhajtott szoknyával, meztelen tagokkal és látta Rothnét, az

okos asszonyt, a műszerével közeledni feléje. Mintha hallotta volna a

saját szavát, a mint kérdi irtózattal, fázva a lelkében, a testében:

»Agyon akarja szúrni?« És érezte újból azt a famózus szúrást, a mely

mintha átszármazott volna a gyermekére és ott ragadt volna a

nyakszirtjén. Tehát szúrás volt s nem anyajegy? De mégis anyajegy, igazi

anyajegy, meg lehetett belőle ismerni teljességgel az anyát. Régi,

meggyilkolt sejtelmei, ime most megelevenültek mind, utálatos, undoritó

megelevenüléssel, mint a mikor peték halmazából poloskák ezrei kelnek

életre. S ebben a gyalázatban, ebben a piszokban látta elférgesülni a

megváltást, a melynek reményével hizlalta magát az egész életén

keresztül. Megváltást remélt a gyermekétől, attól, a kit el akart

hajtani, el akart pusztitani s a ki ime elpusztult. Hát beteljesült az

óhajtása, csakhogy huszonkét esztendővel később. De mennyire változtat

az idő! Akkor, ha elbirja a fájdalmat addig, a meddig a tű belevágódik

mélyen, megtéve, mit tennie kell, elpusztul a »kis szemtelen«, a nélkül,

hogy megmoczczanna. Ma már jajveszékel, kétszeresen, mintha azért a

Rothnénál való hallgatásért is ki akarná sivitani magát. Szörnyűséges

volt hallgatnia azt a fuldokló sirást, a melynek panaszlásában mintha

benn lett volna a férfi mély hangjával, a csecsemő sipongó megcsuklása.

És csak beszélt ma, keserű hangon, a miért akkor nem tudott beszélni, a

miért csak ma képes a védelemre, a mikor ez életben már meg nem

másitható itélet mondatott ki felette. Mintha az egész testét görcs

ejtette volna meg, rángatódzott azon a viaszkosvászon pamlagon,

hullámzani látszó testtel, ide-oda vonszolva magát. Érdekes fejét vad

kétségbeesésben szorongatta a két tenyere között, mintha a kezének forró

hevével meg akarta volna menteni, meg akarta volna gyógyitani elborult,

beteg agyát. Nem nézett már az anyja felé, csak a szavait küldötte

utána.

– Mért nem akartad, hogy megszülessem?

És mintegy hirtelen bősz dühhé vált a kétségbeesése. Megértette,

felfogta, mennyire szörnyűséges a helyzete, mennyire megmásithatlan az

elkárhozása. Veszett állat veszedelmes nézése ült ki mind a két

szemében, mig belebámult abba a rengeteg perspektivába, mely zordul,

ridegen bontakozott ki előtte, sötétnél sötétebb, feketénél feketébb

szineivel S valósággal őrjöngött, mig a legteljesebb brutalitással

vágott bele a lelkébe, a fejébe menthetlen elpusztulásának,

kikerülhetlen felbomlásának szilárd tudata. Ugy rémlett, mintha ökölbe

szoritott kezével élet-halál küzdelmet venne fel láthatlan ellenével

szemben, ugy volt, mintha a fényes ész gyürkőznék a megférgesedett

agyvelővel, a józanság birkóznék az elbárgyulással. És védekezett a

hangjával is:

– Nem, nem akarok meghalni, nem akarok elpusztulni! Hiszen nem is éltem

még, hiszen még eddig nem is volt örömöm. Látom a gyermekéveim, az

ifjuságom, mintha itt volnának a szemeim előtt; gyermekévek: koldulás,

ifjukor: nyomoruság! Élni akarok, élni, nagygyá lenni, elérni czélt,

elérni eszményt. Költő vagyok, s oly sok minden van még bennem, mit el

nem mondhattam idáig. Igazságos isten, ki parancsolod, hogy léted

elhigyjék, ki kultuszt csináltál magadnak a földön, ki tömjénezteted

magad, mutasd meg hát, hogy élsz, hogy létezel! Kelljen sinlődnöm még

nagyobb nyomorban, küzdenem kínosabb hajszába még, de ne kelljen

elsötétülnie az agyamnak, a mikor a világosság után vágytam örökkön.

A sorsának frivol iróniája volt, hogy most látott józanul, most, a mikor

elborult az agyvelejében. Most szűrt tisztára mindent, most vált ki

előtte könyörtelen valójában ennek az életnek minden nyomorúsága, most,

a mikor azt mondták róla, hogy beteg az elméjében. Látta a kétségbeesett

harczot, melyet az elnyomottak viselnek a hatalmasok ellen, az éhes

küzködést a kenyér után és érezte, miként lehetetlen egy perczre, egy

pillanatra is boldoggá lenni ezen a földön, miként lehetetlen eléggé

bűnhödni azért a születésért, mely mintha a legelső és legnagyobb bűne

volna az embernek. A düh pillanatában gyűlölte és ruhába bujt állatoknak

látta az embereket, a kik közé bomló agyával és bomló testével csak

mindjobban visszaesett akkor, a mikor az életet reklamálta meg magának.

Ott látta magát is a mindenség tespedő nyomorában, czéltalan, muló

siker, gyarló érdek után hajhászva az emberek millióit, letaposva,

legyűrve a hajszában minden alkalmatlankodót, könyörtelen, lelketlenül.

És most látta csak, hogy esztelen, beteg idealizmusa, mely a munka

szennyében csak azért haldokolt, hogy annál nagyobb erővel támadjon fel

később, mily óriási tévedéssé tette az életet. Mig azzal az imádott

asszonynyal és a szerelmük édességével akarta enyhiteni a fájdalmát,

érezte, mennyire csak koldusa volt a szerelmének, koldus a szerelemben

is, mint minden egyébben az egész életén keresztül. Megdöbbent, mig új

érzései kaczagva csúfolták ki a régieket, csalásnak bélyegezve a

vallását. Csak most tudta, mennyire nem birta a szerelmesét, mennyire

nem meritett belőle gyönyört egy futó pillanatra sem, bár ugy érezte,

hogy övé az asszony, a ki pedig a szeretőihez tartozott. És csak

gyarapodott a fájdalomban, a miért ez egész életen keresztül csalta

magát, a miért fényt és glóriát vélt maga körül, a mikor abból egy

sugárkát sem lesett el, a miért átszelleműltnek hitte magát abban a

szerelemben, mely az életének nyomora volt, megdicsőültnek azzal az

asszonynyal való egyesülésben, a mikor még csak meg sem érintette soha.

És zokogott újból, a mikor mind jobban, mind igazabban érezte, hogy

elpazarolta az érzéseit, kirabolta a lelkét.

És a mikor minden megmaradt erejével rémséges végzete ellen akart

küzdeni, már a harcz elején csüggött el. Nincs hatalom ezen a földön,

mely új agyvelőt teremtsen a fejében, nincs szentelt viz, mely kimossa,

nincs karbol, mely desinficziálja. Súlyos kődarab módjára nehezedett

lelkére a tehetetlenség, kigúnyolva, kikaczagva minden fellobanását,

minden dühét. És ime a csendes megnyugvás követte a tomboló vihart. Már

resignált, mig vérbe futott szemeit s könytől nedves arczát száritgatta.

Az anyja ott feküdt előtte, simogatta a homlokát, majd csókolta a

lábait. Már nem gondolt a megváltásra, már nem törődött magával, csak a

fiát akarta volna megmenteni. S hogy más módot nem tudott, a szavaival

igyekezett megtartani magának. Remegő hangon tagadott mindent, tagadott

vadul, kétségbeesetten, meggyőzőn, mint a hogy csak a nők tudnak

tagadni. Azután minden gyöngédségét fektette bele a hangjába s szólott

szépen, meginditón:

– Képzelődés az egész, lelkem, fiam, nem lesz semmi bajod, ápollak majd,

őrködöm feletted…

Pásztor Endre belevágott a szavába. Az ő nagy, megbocsájtani tudó

lelkéből szólott:

– Ne mondd tovább – nekem végem van. Ápolsz, adsz majd enni, inni, a

mikor huszonkét esztendős csecsemővé leszek? Tanitsz majd beszélni,

irni, olvasni újra, megmosdatol és megfésűlöd szépen a hajam, ugy-e bár?

Ne beszéljünk róla, csak imádkozzunk mind a ketten, te is, én is azért,

hogy minél rövidebb ideig tartson. Ne a hosszú életemért, hanem a gyors

halálomért imádkozz, ha szeretsz. Én, teljességgel el vagyok itélve,

csak azért kell élnem még, hogy az itéletet végre lehessen hajtani

rajtam, csak azért kell életben maradnom, hogy az életet elvehessék

tőlem.

Magdolna fuldoklott és fuldoklott vele az a boldogtalan gyermek is, mig

temette magát, mig elveszettnek érzett s tudott mindent. Azután szólott

ismét, maga elé meredt szemekkel, mintegy önmagának beszélve, szomorúan,

lemondóan:

– Egy eszmém volt, szeretni, forró, örök szerelemmel, nagygyá,

fenségessé lenni abban. Most már tudom, hogy sohasem fogom elérni.

Borzasztó, kínos lemondás! Se jobbra, se balra, se vissza nincsen út

immár. Hát csak előre, egyre-egyre előre… Minden nap, minden órában egy

árnyalattal sötétebb lesz a lelkem. Mindenben, mindenben csalódtam. És

semmi keresni valóm nincs.

Visszahanyatlott s összegubbaszkodva huzódott meg az ő szegényes

pamlaguk sarkába. Ugy volt ott órákon által, nem látva az előtte térdelő

édes anyját, nem hallva összefüggéstelen beszédjét. Azután mintegy

összeszedve magát, felkelt s ment nyugalmat keresni a redakczióba az

emberei, a pajtásai közé, oda, a hol az már rég ideje elveszett.

Magdolna nem akarta elbocsájtani. Mind a tiz körmével bele

csimpaszkodott a fia kabátjába s Endre a piszkos padlón vonszolta maga

után az anyja piszkos testét. Gyönge kabátja kiszakadt s ugy tetszett e

perczben, mintha az a rongydarab, a mely a Magdolna kezében maradt,

volna minden emléke az anyának a fia után. Kibomlott, szép szőke

hajával, mely mintha gyönge testének minden erejét szivná fel magába,

hentergett a földön, mig Endre oda szólott neki, már csak a küszöbről:

– Ugy lehet, hogy mi ez életben már nem látjuk egymást többé. Még

egyszer jőjjön rám… s jöhet minden perczben. Nekem végem akkor –

meghaltam. Igy hát, isten veled!

Ime, ez volt a kiengesztelődés, a melynek vallásos ünnepiességét csak a

Magdolna keserves jajveszekelése zavarta. Hason fekve, majd a karjaira

támaszkodva, nyitott szájjal, kidagadt orrczimpákkal, irtózatos

félelemtől telt szemekkel meredt rá a fiára, a ki onnan a küszöbről

mondotta el az utolsó szavait az anyjának. És a mikor távozni látta, ugy

rémlett, mintha megőrült volna abban a sikolyban, a melyet küldött utána

bucsúzásul. Mint kikerülhetlen vész előtt a gőzmozdony füttye, kiáltott

ez a sikoltás, a rémséges véget jelentve. Pásztor Endre megállott az

ajtóban s nézte, mint zuhan vissza az a felemelkedett test a szoba

sikálatlan padlajára, kimerülten, elaléltan a fájdalomban. A keze

reszketett az ajtó kilincsén, valamely titkos ösztön taszitotta az anyja

vonagló teste felé. Sirni akart volna, de nem tudott már. Kiszáradt a

torkában, kiszáradt a lelkében. Legyűrte az ösztönét, bár minden izma,

minden porczikája ugy érezte, hogy ehez a gyilkos asszonyhoz tartozik. S

még sem akarta látni, miként hánykolódik, porosan, megszakadt ruhában,

lyukas czipőben ott a földön. Ment, sietett el. Besompolygott a

redakczióba, alig vették észre. A munkatársak mind oda künn voltak az

első szobában, néhányan a pamlagon, néhányan Kármán iróasztala körül.

Vígan, élénken folyt a kaszinózás, hogy a kiadó nem volt benn a

városban, hanem künn mulatott a családjánál a zugligetben. Pós Ákos volt

fenn a redakczióban s érdekes részleteket beszélt el egy csődbe jutott

kormánypárti képviselőről, a ki az ellenzékiekhez fordult pénzsegélyért.

Kaczagtak s azt mondották, hogy nincs pártkülönbség akkor, a mikor az

embernek pénzre van szüksége. Hát beszéltek a pénzről s mindjobban

belemelegedve valósággal dühbe jöttek. Rajongtak a pénzért mindannyian

és mégis gyűlölték, mert nem birtak vele. Halmos, a redakczió

pesszimista ujságirója, a ki azt hiresztelte magáról, hogy csak a

lustasága miatt nem lőtte főbe magát eddig, fanyar hangon vágott bele a

vitába:

– Mi értéke van a pénznek, ha az ember nem kaphatja meg érte azt, a mit

kiván?

A sorosok más véleményen voltak. A pénzről szólva, sovár kifejezésűvé

változott az arczuk. Az volt az istenük, az oltáruk, az előtt rogytak le

vallásos áhitattal, imádkozón. Az életnek is csak azért volt értéke

előttük, mert sorokat és pénzt lehetett szerezni benne. Minden czéljuk,

minden ambicziójuk csak a pénz felé tört, abban volt meg a poézisük, a

művészetük. Az öt- és tizforintosok felirása, törvényczitátuma volt a

legszebb költemény, a legerőteljesebb széppróza előttük; az öt- és

tizforintosok viznyomású képei voltak a legdrágább, legklasszikusabb

festmények, a hatosok csengése a legtündéribb zene előttük. Csak pénz,

pénz kellett nekik s az övék volt a világ.

– A föld legszebb asszonya az enyém, ha pénzem van! – kiáltott

lelkesülten az egyik soros.

A társai mosolyogtak. Ma jó napjuk volt, mert két irodafőnök, négy

pénztárnok és egy miniszteri számtiszt sikkasztott, azonkivül

meggyilkoltak egy öreg urat a kigyó-utczában, a népszinházban tűz volt,

a melyről czikkükben azt jegyezték meg, hogy majdnem végzetessé vált.

Hanem azért mégis haragudtak arra a fiatal emberre, a ki mint a

»titkolódzók« egyike, azt jött fel kérni a redakczióba, hogy a nővérének

egy huszártiszttel való szökését ne tegyék bele az ujságba. Hivatkozott

a család renomméjára, mig az egyik soros neheztelő hangon vágott közbe:

– Huszártiszt, aranyos kardbojt, csak nem árt az önök renomméjának?

Kármán, a segédszerkesztő, ezuttal is jószivű volt, mint rendesen.

Megigérte, hogy a »Hirek Kürtje« hallgatni fog az esetről.

– Pedig ez ugyancsak nem menti meg a leányt s nem sokat változtat a

dolgon – jegyezte meg szomorúságot tettetve, Pós Ákos.

A sorosok hála- és örömtelt pillantással adóztak a képviselő szavaiért.

S ez, gyönge sóhajtással hozzátette még:

– A mikor kérem, huszártisztek és papok olyan jól értik a dolgukat.

Azután a papokról beszélt ismét. Elmondta, hogy a karasztói plébános azt

a fiatal leányt, a ki gyónáskor töredelmesen bevallja a bűneit,

bűnbánósága jutalmául meghivja ebédre magához. A pesszimista ujságiró

nem állhatta meg megjegyzés nélkül:

– Ugyan nyomorúságos lehet annak a plébánosnak a főztje!

Hát Pós Ákos meglepődött:

– Nyomorúságos? Kitünőek ezek az ebédek, – s azután desszert is szokott

lenni utánok.

Kaczagtak. Halmos félrehuzta keskeny, finom ajkát:

– Desszert? Megkérgesült izzadtság és hagymaszag.

Érveltek ellene mindannyian. Pós Ákos azt mondta, hogy csak a

piros-pozsgás parasztleány ér valamit, Kármán panaszkodott, hogy

fővárosi embernek csak ezekből a beteg, utczai leányokból jut, a kik

rouée-k egytől-egyig, különben pedig olyanok, mint a köpőládák. A

pesszimista engedett, csak azt jegyezvén meg, hogy teljességgel mindegy,

akár ez, akár az, a mikor gyönyört egyikük sem nyujt.

– Hát a húsukban nincs különbség? – kérdezte mintegy lelkendezve a

szerkesztőség egyik fiatal tagja, ki egész testében remegett, a mikor a

nőkről beszéltek s a ki minden pénzét rájok költötte. Halmos csak néhány

másodpercz multán válaszolt, akkor is vontatva:

– Én csak a vendéglőben teszek különbséget hús és hús között.

A többiek meg akarták győzni, de hiába. A sorosok hallgattak; ők a

cselédleányokkal is megelégedtek. Csak az egyiknek, egy apró szemű,

alacsony fiatal embernek, ki a föld legszebb asszonyát áhitozta az

előbb, volt e téren magasabb ambicziója. Derűs fény látszott végig

ömleni kávészin arczát, kis szemei csillogtak, mig szólott, kigyúlva a

hangjában:

– Az operaház ballerinái! Nagy ég, milyen hárem!

Kinevették. Szegény fiu, milyen tévedés!

Pós Ákos kötelességének tartotta megtériteni a balgát. A Kármán

praktikus szelleme is beleszólt:

– Ki vannak azok tánczolva, el vannak nyűve mindannyian.

Ellenben a szerkesztőség egy másik munkatársa tapsolt az örömében.

Felugrott a kanapéról és vállon ütötte a ballerinákért rajongó sorost.

– Hány éves ön?

– Tegnapelőtt lettem husz esztendős.

Még nagyobb lett az öröme. Ragyogó arczczal szólott, önérzet volt

mindegyik szava:

– Ime egy élő bizonyitéka az én theoriámnak! Husz éves és szerelmes a

ballerinákba.

Azután elmondta a theoriáját, senki sem tudta, hányadszorra.

– A fiatal ember, kéthónapos korában, a nőnek csak a keble iránt érez

evidenter fogékonyságot, romlott izléssel csak a puha emlőkért rajongva.

Ez az első epocha. A második epochában blazirttá lesz a fiatal ember,

mig tizenhárom éves korával új epocha nyilik meg. Ez a legszebb és

legköltőibb minden epocha között, a miért ebben fakad a szerelem. A

tizenhárom éves fiatal ember magányban, elhagyottan áldoz a szerelemnek,

szerelmesei csupán képzeletében élnek, mig a megvalósulás boldog

jövőjéről álmodozik. A boldog jövő a negyedik epocha, a melybe

tizenhatodik évével lép a fiatal ember. Szerelme tárgyát kizárólag idős

asszonyok képezik, két hosszú esztendeig. Az ötödik epochában a

tizennyolczadik esztendőtől egészen a huszonegyedikig – ime ballerinákat

és szinésznőket imád az ember. A hatodik epochában párosul rendszerint

az ész a szerelemmel, az ember a szűzekért és a hozományért rajong,

tüzesen, szenvedélylyel. A hetedik epocha – hét, ez szerencsétlen szám –

a legszomorúbb, mert reakczionárius. Az ember csak önmaga iránt érez

szerelmet és teljességgel boldog, ha nem tud egyebet – csak járni.

Komoly filozofus módjára beszélt s nézte, kereste a hatást. De nem akadt

senki, a ki a léhaságát meggratulálta volna. Csak Halmos, örvendve, hogy

van mit kétségbevonnia, szólott, végig nyujtózkodva a pamlagon, a melyen

egyedül maradt:

– Nincs helyesen, mert az a hetedik epocha beköszönt néha ötödiknek is.

A többiek igazat adtak a pesszimistának. A theoria meg volt döntve, a

theoretikus megczáfolva. Boszankodott s védte a thezisei igazságát. De

hogy Halmos nem engedett, ő sem hagyta annyiban és irónikus mosolylyal

vágott oda neki:

– Talán nálad… meglehet…

Ezzel aztán komoly húr lett megpengetve. Halmos beszélt az ő

gyermekéveiről, az ifjuságáról. Ugy nőtt fel, mint az útszéli dudva,

árvaságban, elhagyatva. Nem látott még szépet ezen a világon s ha az

általában létezik is, ő neki nincs érzéke iránta. Előtte csak szenny,

piszok és nyomor volt és van mindig, nem ismer mást, csak fájdalmat, az

öröm, a szerencse alvás közben éri. Az érzékeiben eltompult, a lelke

sivár, neki nem volt sem első, sem hetedik epochája. Neki csak küzdelmei

voltak, abba veszett bele minden ereje, abban pusztult el a lelke.

Tanult, magolt éjszakákon által s most látja, érzi, mennyire

haszontalanul lopta az idejét. Minek tudással tömni meg azt a fejet, a

melyet ha nem is golyó, de egy tégladarab fog szétlocscsantani

előbb-utóbb. A Lipót-körúton lakott és a hosszú út mentén valóságos

lázzal épitkeztek. Ott járt mindig a gerendás emelvények és ágaskodó

épületek alatt s azt mondta, hogy valamelyik lezuhanó tégladarab a

fejéből fog épületes dolgot csinálni.

Pós Ákos fel és alá járt a teremben. Igazat adott Halmosnak annyiban, a

mennyiben azokat az örökös épitkezéseket maga is brutálisnak és

veszedelmesnek találta. Azután oda ment a segédszerkesztőhöz,

barátságosan átkarolta s belenézve az arczába, mosolyogva szólott:

– Persze nem boszankodnánk, ha a mi házunk is ott épülne.

Hozott czikket magával és jónak látta a bizalmaskodást a megjelenés

okából.

Kármán fáradtan emelte meg a vállait. Még a fülében voltak a Halmos

resignáló szavai és nagyon sokban egyetértett azokkal. Halkan sóhajtva,

mondotta:

– A mi telkünk a temetőben van. Mi nem fölfelé, hanem lefelé épitkezünk,

– nekünk elég a pincze is, csak csendes legyen.

Amaz emberek közé tartozott, a kik csak nagyon ritkán beszélnek a

halálról, de elég intelligensek gondolni arra.

Hát Pós Ákos ugy látta, hogy a czikke megjelenésének nem igen kedvez a

hangulat. El akarta ütni a memento brusque tolakodását és vidáman

jegyezte meg:

– Lárifári, sohse halunk meg! Előbb nekem miniszterré, magának

képviselővé kell lenni.

– A csontvázak parlamentjében! – vágott közbe Halmos, tompa

egykedvűséggel.

Pós mind türelmetlenebb lett.

– Van ott napdíj? – kérdezte.

Halmos elgondolkozott. Nem tudta, mit kell válaszolnia, hogy

pesszimizmusához konzekvens maradjon.

– Nincs! – felelte végre.

– És nem sztrájkolnak?

– De sztrájkolnak ám. Szörnyű sztrájk! Mi élők iszszuk meg a levét. Mig

megkapták a napdíjaikat, csak egy törvényt hozhattak, azt is az élők

felett. S az ő törvényük hazafias tendencziája az, hogy mindannyiunknak

le kell jönnünk hozzájuk, akarva, nem akarva, az ő parlamentükbe, az ő

országukba karzati közönségnek, választóknak és képviselőjelölteknek.

Mert hogy napdíjat nem kapnak, nem tanácskoznak s igy nem

változtathatják meg ezt a képtelen és kellemetlen törvényt. Pedig

megmásitanák, mert már nagyon sokan vannak, választók is, karzati

közönség is alig férnek el odalenn. És a mellett nekünk élőknek kell

folyton kibővitenünk a parlamentüket, az országukat, nem is sejtve, hogy

azt magunknak bővitjük ki.

– Milyen bizarr gondolatai vannak magának! – szólott Pós Ákos hideg

gúnynyal, azt akarva mondani, hogy bolondokat beszél.

Azután elővette a szivartárczáját s kitárva azt, ott tartogatta Halmos

előtt:

– Kérem, gyujtson egy szivarra. A füst az jót fog tenni.

Olyan kedves hangon beszélt, mint az orvos, a mikor beteg gyermekkel

véteti be az orvosságot. Rágyujtottak mindannyian; a sorosokat csak

czigarette-el kinálta meg. Odakünn verőfényes őszi délután volt, idebenn

füstfelhők terjeszkedtek mind szürkébben, mind sürűbben. A sorosok

siettek el, ki-ki a saját sorai után, Pós kivette a czikkét a zsebéből.

A sürű sorokkal teleirt foliánsokat oda tette Kármán elé.

– A munkaadókról irtam czikket. Meg kell védeni őket, azt hiszem…

Kármán lehajtotta a fejét. Kis vártatva jegyezte meg:

– Igen, meg kell védeni… a lap szempontjából.

Pós Ákos megdöbbent:

– És különben?

– És különben ép ugy kellene támadni őket mint teszik azt a többi lapok

s mint teszi különösen az »Új Magyarország«.

Arról az »Új Magyarország« czímű lapról beszélt, mely a legteljesebb

meztelenségben állitotta szembe az igazságot az igazságtalansággal s a

mely ugy rémlett, mintha egy új kornak volna előfutárja.

– Nyomorúságos a munkások helyzete! Ebekkel különben bánnak!

Megélénkültek a szemei, megdagadt a hangja, mig a megfizetett

kötelesség, a megvásárolt meggyőződés összetűzött az igazsággal, a

humanizmussal.

De a kenyér győzött csak ezúttal is és Kármán, a régi, szenvtelen

segédszerkesztő lett ismét. Az ő halk, jóleső hangján mondogatta:

– Végre is a lap szempontja a domináló, a parancsoló.

És a Pós Ákos irását az egyik szedőgyerek, a ki a kéziratokkal szaladt

szerkesztőségből nyomdába, rohanva szállitotta el. Kármán utána

kiáltott:

– Első vezérczikk, cicero ritkitva!

Pós fellélegzett. Rágyujtott a második szivarra és hallgatta mosolygó

szemmel, a mint a segédszerkesztő malicziózusan ismételgette:

– Meg kell védeni a munkadókat!

Délutáni öt óra volt s az őszi nap nem akart alkonyodni. Napfény és

kóválygó füstfelhő töltötte meg a redakczió első szobáját. Az üvegajtó

folytonosan nyitva állott s az udvarról nyomdász-leányok és szedők

jókedvű kaczagása hallatszott fel. Mulattak, szeretkeztek, ugy tetszett

ki a hangjukból, mintha az életnek még a legcsekélyebb gondját se

ismernék. Az udvar is, a redakczió is mindjobban megélénkült. Lenn a

munka kezdete előtt áldoztak a szabadságnak, a melynek még volt ingere

előttük. Fenn nem volt szabadság, a munkatársak az ízét is elfeledték

már. Még akkor sem voltak szabadok, a mikor nem kellett dolgozniok, csak

a rabszolgakötél volt hosszúra nyujtva és tágra eresztve. De azért jól

esett lenn is, fenn is a pihenés, a melybe hirtelen brutalitással vágott

bele a rotácziós masina dübörgése. Az udvar üvegfedeles gépházában

szólalt meg s ugy rémlett, mintha menydörgésszerű hangján, valóságos

majesztással hirdetné, hogy az udvarbeli nyomda, az első emeleti

szerkesztőség csak néki dolgozik, csak őt hizlalja, az emberek lenn is,

fenn is, az ő leigázott alattvalói, lánczrafűzött helotái. Pedig csak az

volt minden, hogy Husák a gépmester, megszokott délutáni próbáját

tartotta az ő vasóriásával. Egyszerű kisérletezés volt az egész, nem is

vették másnak, ámde azért az udvar is, a redakczió is csak örvendett, a

mikor végre megszünt a zaj.

Az expediczióban, a nyomdában a még mindig világos nap daczára,

kigyúltak a vastagkanóczos gázlámpák, a rövid szabadság véget ért, a

munka hivta az embereket. Az udvar kihalt, csak a hatalmas papirhengerek

maradtak ott, mig benépesült a nyomda, mig megtelt az expediczió

helyisége. A szerkesztőségben egyre folyt a kaszinózás, hogy

mindsürűbben érkeztek az emberek. Az összeverődött társaság

felvonultatta az egész világot maga előtt, beszélt ugy, a hogy irnia nem

volt szabad, kritizált oly módon, mint a hogy azt az ujságban nem

tehette.

Lutter Antal is fenn volt a redakczióban. Mindegyre marasztalták, mert

szerették mindannyian s hallgatták örömest a beszédjét. Azt mondták

róla, hogy fényes elme, hogy valóságos akadémia a feje. És Lutter

engedve a marasztalásnak, beszélt az ő éneklő hangján, szépen és

érdekesen. Ezuttal is csak az volt tézise, melyet már rég ideje vallott

a magáénak. A közvélemény prostituált. Egész Magyarország agyagból gyúrt

és hamis aranynyal aranyozott bálványoknak hódol, azt hive róluk, hogy

istenek. Szentségökben, nimbuszukban, megközelithetleneknek tartja,

balga hittel ugy véli, hogy fel kell néznie rájuk, pedig voltaképen le

kellene nyulnia, hogy megrázhassa az üstökük. Belemeredt kiterpesztett

tenyerébe, mintha ott fészkelne egész Magyarország, melyet egy

kiforgatott zseb módjára lát kivülről is, belülről is. Hátravetett

kalapja alól kidomborodott magas homloka, csend volt, mig beszélt. A

parlamenten kezdte és végezte az orpheumon. Erősitgette, hogy értéktelen

dolgot produkálnak mind a kettőben; azok, a kik különbek, a kik nagy

eszmék apostolai: nem boldogulhatnak. És az volt a véleménye, hogy ma

nem szabad külömbnek lenni. Az ember csak olyan manapság, mint az

inggallér. Mindannyinak egyenlőnek kell lennie s ha valamelyik

magasabbnak vagy szélesebbnek készült, azt kidobják könyörtelen a

tuczatból. Ime a nagyot teszik semmivé, a közönségest pedig szentté

avatják. Egy arczizma se rándult meg, a mig ismételgette:

– Szent inggallér – minő képtelenség!

A többiek mosolyogtak. Halmos a hátára feküdt a pamlagon és szótlanul

élvezte a Lutter Antal beszédjét. Csak később jegyezte meg tompa hangon:

– És ezek az inggallérok piszkosak is!

Hát Lutter rábámult a pesszimistára. Nézték egymást közösen egy jó

darabig, aztán Lutter szólott ismét, lelkesitve, biztatón:

– Ezt irja ki az ujságba! Megmosdatni azokat a piszkos inggallérokat,

vagy sutba velök, ha már megkérgesedett rajtok a szenny. De nem, az

ujságok még mindig vakitó fehérnek látják őket. Nem az a szabadsajtó, a

melyik nem kerül a czenzura alá, hanem az, a melyik senkinek sincs a

zsebében, a melyik vakmerőn és kiméletlenül kimondja az igazat!

Valóságos kéjelgéssel hallgatta a redakczió, mig felkavarodott dühe és

elkeseredettsége hangot adott a meggyőződésének. Mintegy a hajuknál

fogva ránczigálta elő az irodalom és művészet minden nagy emberét, azt

mondva róluk, hogy nem állanak sem eszmei, sem művészeti alapon, fel

vannak kapva, fel vannak fújva, mint a libamáj. Pedig csak meg kellene

nyomogatni őket egy kissé s azután, ha jajgatva is, de bizonyára

összezsugorodnak.

Pós Ákos unatkozva vágott közbe:

– Minő kegyetlenség!

Lutter már nem birt magával. A hangja megrekedt, a mig folytatta:

– Nem kegyetlenség, hanem tisztalátás. Az emberek természetrajza meg van

hamisitva, hogy egy bolhából elefántok lettek. Érthetetlen! Minő

irtózatos szembetegség jött erre a mi korunkra. Az embereknek

nagyitóüvegük van a szemüregükben, egészséges szemgolyók helyett! És

milyen gyávazság a kritikában, milyen gyámoltalanság az igazság

kimondásában! Hurray őrültségeket komponál: ez isteni muzsika; Urmánczy

franczia szegénylegényeket fest, de ő a legnagyobb magyar genre-festő,

nem törődik a magyarokkal, de a legnagyobb hazafi; Márfalvy a Gambetta

beszédjeit veszi bizományba, de azért kitünő államférfiú és szónok;

Tószy nem tud magyarul, de azért nagy magyar drámairó: olyan magyar

paraszt leány még nem létezett a föld hátán, a milyet Aranyosné

produkál, de azért ő mégis a legnagyobb magyar művésznő!

Erre már elkomolyodott Pós Ákos is és ő ép ugy hallgatott, mint a

redakczió összes emberei. Csend volt, a mikor Lutter kivágta az ő utolsó

mondatát:

– Tessék hozzányúlni ezekhez az emberekhez! Harapnak ugyan, de beletörik

a foguk!

Hát erre megszólalt a Kármán opportunizmusa:

– Nem lehet. Csak nem csinálhatunk botránykrónikát!

– Igaza van, – szólott Lutter. Azután lehajtotta a fejét és maga elé

mondogatta:

– Szomorú állapot az már, a mikor botránynyá lesz az igazság kimondása.

Ám tömjénezzenek önök továbbra is politikai pojáczáknak, a társadalom

svihákjainak, az irodalom koldusainak, a szinházak negyven krajczáros

fotográfusainak. Én nem teszem többé!

Szilárdan, lendülettel szólott, mintha maga volna az igazi Lutter. A

redakczió tagjai és vendégei meglepődtek. Aztán mintegy kórusban

kérdezték egyszerre:

– Ön kilép a »Hazánk« szerkesztősé

A Lutter Antal arcza kiderült egészen. Már ismét énekelt a hangja, a

midőn válaszolt, a mellén összefont karokkal:

– Igen, kilépek. Én nem birom ki tovább. Tanári állást keresek, ott

megmondhatom nyiltan: kedves tanitványaim, ökrök vagytok!

Az egész redakczió kaczagása kisérte, mig sietett el. Pós Ákos utána

szólott:

– Este megvárlak a Szikszaiban.

E közben csak egyre járták a látogatók. A vasutasok árvái, tanitók

özvegyei, búsúló gyermekek, levert szülők az egymás bajait panaszolták.

Egy fiatal jogász nyiltterezni óhajtott, néhány sor irást hozva a

melyben ellenfelét, a miért nem akart fegyveres elégtételt adni, »gyáva

gazembernek« nevezi. A nyilatkozatot különben két hasonfoglalkozású

társa is aláirta. Csaknem egyidejűleg a jogászszal lépett be a

szerkesztőségbe, nagy félénken egy már éltesebb bankhivatalnok. Sok

alázattal, de még több keserűséggel mesélte el, hogy a kávéházban együtt

lévén a nejével, miként inzultálta őket egy fiatal kadét. Néhány

országgyűlési képviselő azt jött kérni, hogy a beszéde teljes szövegében

jelenjék meg, néhány azt óhajtotta, hogy a nyomtatásban már megjelent

szónoklatából kimaradt fontos mondatok, a »Hirek Kürtje« legközelebbi

számában pótoltassanak. Jöttek-mentek a táviratkihordók is, néhányan

haragosan, néhányan közönynyel, a miért tudták, hogy a szerkesztőségben

nem kapnak borravalót. Vagyon menne ezekre a táviratokra, melyekben alig

van más, mint egy vidéki nagyság tósztja, természetesen szószerinti

szövegében, valamilyen falusi bank bukása, ártatlan sikkasztások,

egy-egy pusztai gyilkosság, vagy legjobb esetben valamelyik vidéki

városkának a szörnyűséges elégése. Oda zarándokoltak a Kármán asztalához

a kőnyomatos laptudósitók kihordói is, nyugodt méltósággal téve le a

gazdájuk malasztját, az irások halmaza között jó, biztos helyet keresve

annak, hogy a drága papir valahogy el ne vesszék. Néhánynak irónikus

mosoly ült a szemében, mintha azt gondolná: »milyen bolondság az egész!«

Időközönkint megszólalt a telefon is. A mentő-egyesület vagy a rendőrség

mondott el egy-egy érdekesebb esetet, a főváros gazdag bűnkrónikájából,

szövetséges lapok munkatársai interwievolták meg a társaikat, egy-egy

fontoskodó valaki, előfizetőnek adva ki magát, azt kérdezte, vajjon

igaz-e, hogy Bismarck meghalt, ideges kiváncsiságában nem tudva bevárni

a lap megjelenését. A nyiltterező jogász legazemberezett ellenfele is, a

telefonon keresztül beszélt a redakczióval, a miért üzletember létére,

egy perczre sem hagyhatja árván az árúit. Elmondta, hogy a harczias

jogász azért küldte el a segédeit hozzá, mert szegény kereskedő létére

elment a rektorhoz panaszra, a mikor a kliense nem akart fizetni.

Különben pedig családos ember, öt gyermek atyja, nem viheti könnyelműen

vásárra az életét, a mikor az nemcsak a magáé, fehérneművel kereskedett

egész életén keresztül, minden fegyver közül csupán olló volt a kezében.

Végül könyörgött, hogy szeplőtlen üzleti nevét, már az igazság érdekében

is, ne tegyék pellengérre. Hiába volt minden, a nyilttér már meg volt

fizetve, a hirdetési díj elkönyvelve.

Karvaly Imre, a »Nagy Világ« naturalista drámairója, már mint férj

látogatta meg a »Hirek Kürtje« redakczióját. Vidéki menyasszonyát

felhozta volt a fővárosba, megesküdtek s a szép fiatal asszony nem

nagyon bánta, hogy a drámájok, melynek a sikerétől oly sokat reméltek,

megbukott a nemzeti szinházban. Boldog volt dráma nélkül is a férje

mellett. Csak Karvaly keseredett el, a mikor néha-néha az eszébe jutott,

hogy nem a közönség, hanem a szinészek buktatták meg a darabját. Oda

került Halmossal szemben s mig ez, nagy lustán kezet szoritott a fiatal

drámairóval, csak még lustább hangon kérdezte:

– Boldog vagy?

Karvaly sietve válaszolt:

– Boldog. Szeretek és dolgozom.

Azután hallgattak mind a ketten. Pós Ákos a czikkének kefelevonatát

olvasta, Kármán értekezett a lap országgyülési tudósitójával, a többi

munkatársak czigaretteztek és beszélgettek.

– Irsz drámát? – kérdezte Halmos néhány másodpercz után.

Karvaly elkomorodott. Azután elfojtott dühvel válaszolt:

– Nem irok. Elég volt egyszer örömet szerezni azoknak a komédiásoknak.

Már ekkor teljességgel kitört a düh belőle, a mikor elmondta, hogy

bántak a darabjával a szinészek. Léha módra valósággal összeesküdtek,

hogy nevetségessé teszik ennek az igyekvő fiatal drámairónak a munkáját,

melyet éjszakákon keresztül, hévvel és ambiczióval irt. Rossz darabnak

tartották s kritizálni merészelték azok, a kik egy levelet nem tudnak

megirni ortografiai hiba nélkül. És csak beszélt tovább, kiméletlenül

támadva azt a rendszert s azt a szinházi klikket, mely gátat vet minden

fejlődésnek, mely elnyomja a tehetséget, mely önmagán kivül nem tűr meg

senki mást. Erősitgette, hogy hozsannával csak a külföld műveit

fogadják, csak az imponál nekik, akár jó, akár rossz. A nemzeti szinház

egyenlő a Théatre français-val, de csak a műsorában, minden más egyébben

nagyon is különbözik attól.

A hazai kezdő irók darabját el se olvassák s ha az valahogy mégis szinre

kerül, csak azért van, hogy tönkre tegyék. Majd csakhogy sirva nem

fakadt, mig ismételgette:

– Mint mindenütt, ugy itt is elernyedve az érvényesülés. Csupa

gyilkosság, csupa bűntett.

Kármán figyelmessé lett a Karvaly végső szavaira. Bűntettről lévén szó,

meg nem állotta megjegyzés nélkül:

– Milyen kár, hogy a sorosok nincsenek itt!

Karvaly visszavágott:

– Van itt más, a ki megirhatná mindezt.

Azután Halmoshoz fordult ismét, mig ugy látszott, hogy minden dühe,

minden felháborodása kialszik a lelkéből. Az egész alakja kifeszült,

fény volt a szemében, a mikor szólott mintegy rendithetlen szóval:

– Nem tarthat igy tovább és végre is el fog pusztulni, le fog tünni ez a

csillagzat.

Majd lelkesedéssel, mintegy deklamálva kiáltott, mintha egyedül volna,

négy fal között:

– A jövő… a jövő… a remény, a megváltás!

– A jövő a halál! – mondotta hangtalanul

Halmos.

Ime Pandra András, az ismert műkritikus lépett be a redakczióba. A lap

ugynevezett külmunkatársa volt s udvariasan fogadták. Csak a pesszimista

Halmos és a naturalista Karvaly nem vettek tudomást a megjelenéséről. Ez

utóbbi odaszólott a társának:

– Hallatlan, mintha csak azért kapnák fel az embereket, mert üresek.

Halmos mosolyogva válaszolt. Gúny volt mindegyik szavában:

– Persze, hogy csak azért. Könnyűek barátom…

És Pandra András véletlenül épen a »könnyűségét« védte. Az elmult

napokban tárczája jelent meg a »Hirek Kürtje« hasábjain. Egy ujonnan

felfedezett Ticzián-képről irt, sok lelkesedéssel és még több

elragadtatással, a mester egyik legkiválóbb, legtökéletesebb alkotásának

nevezve azt a czikkében. Most azután kisült, hogy ez a hirhedt

Ticzian-kép nem egyéb egy már bizonyára porladozó dilettáns mázolásánál.

Kármán nem szerette az eféle tévedéseket. Belemélyedt az előtte fekvő

irások soraiba s azt szerette volna mondani: »Pandra ur, milyen

istentelen nagy szamár ön!« De csak néma maradt, mig Halmos, kárörvendő

nézéssel jegyezte meg:

– Ismeretes dolog, hogy Ticzián sohse festett plein-airt.

Készakarva mondott bolondot, hogy boszantsa Pandrát.

És Pandra tényleg boszankodott. Ingerült hangon vágta oda Halmosnak:

– Nem is plein-air, hanem Madonna!

Jól esett ez a kép-vita a pesszimistának. Hát folytatta, nyugodtan

kimért hangon szólva, mintha rendithetlen meg volna győződve a tétele

igazságáról:

– Az mindegy, kérem.

– Mindegy? – kérdezte Pandra, majnem irtózattal. Ő, a tudatlan,

szörnyűködött el legjobban, másnak a tudatlansága felett.

És Halmos csak folytatta:

– Persze hogy mindegy, a mikor sem az egyik, sem a másik nem Ticziántól

való.

A redakcziónak, a nőkért lelkesedő munkatársa is belement a vitába.

Valósággal vibrált a hangja, a mikor kérdezte:

– Meztelen madonna legalább?

Pós Ákos gyönyörűséggel nézte a fiatal ujságirót, a ki mindjobban

extázisba látszott jönni, a miért a meztelen madonnát már-már látta maga

előtt. De aztán hirtelen lehűlt, a mikor ugyancsak Pós válaszolt a

kérdésére:

– Csendesedjék, biztosithatom, hogy nem meztelen.

– Miért nem? kérdezte a fiatal ember csalódva.

– Mert akkor már rég megvette volna valamelyik káptalan.

Karvaly kaczagott, mig a lap theoretikus munkatársa megilletődve

kiáltott fel:

– Ejnye, hogy a festett meztelenségért való rajongást kifelejtettem az

epocháimból!

Kármán megvigasztalta:

– Még lesz időd rá, a redakczió nem igen fog igénybe venni a jövőben…

A segédszerkesztőt bizta meg a kiadó, hogy a menesztés szomorú hirét

tudassa a theoretikussal. De eddig nem vitte rá a lélek és csak most

tudta kivágni, hogy a Pandra és a lap felsülése dühössé tette.

A theoretikus meghőkölt a váratlan hir hallatára. De azután mintegy

jókedvűen kérdezte:

– Elcsapnak?

Már most megindult a Kármán jó szive:

– Talán még sikerül kieszközölnöm a kiadónál…

Közbevágott a másik:

– Oh ne fáradj! Sokkal jobban van ez igy…

– Tehát menni fogsz az egyetemre?

– Azt nem. De keresek majd más redakcziót. Az »Uj Magyarország«-nál is

kell ember.

– Pedig rosszul teszed. A te helyedben már inkább letenném a

szigorlatokat!

A theoretikus elszomorodott. Oda ment egészen a segédszerkesztő közelébe

s majdnem a fülébe súgta:

– Már késő.

Kármán meglepődve kérdezte:

– Késő? Ugyan miért?

– Az apám tönkre ment. Koldus. Nem tud keresni. Igy hát nekem kell…

Ezzel aztán vége lett a beszélgetésüknek, a melyre a munkatársak és a

vendégek, kínos ügyről lévén szó, nem is figyeltek. Karvaly a »Nagy

Világ« segédszerkesztőjéről beszélt, ki az »Uj Magyarország« redaktora

lett. Azt mondta róla, hogy genie, az életnek igaz genieje, mely

vaserővel utat tudott törni magának. Egyike azon keveseknek, kik győznek

ezen a világon.

Hát Kármán lehajtotta a fejét. Egy perczig, nézett mereven az előtte

fekvő irásokra, fájdalom zokogott ki a szeméből. Ime, ismét egy karrier,

mely ott fénylik el mellette. Csak ő tesped el az örök munka nyomorában.

Pandra még egyre védte a tévedését, azt állitva, hogy ez a

dilettans-kopia valóságos mestermű, és a szakértőt is tévedésbe ejtheti.

Karvaly az ál-Ticzián dicsőitéséhez hasonló esetet beszélt el, mely

valamelyik kraszna-parti falucskában játszódott le. Volt pedig már

emberemlékezet óta egy sirdomb a falu közepén; azt mondák róla, hogy a

falu védszentje nyugszik alatta. Apraja-nagyja oda járt imádkozni.

Valaki azután éjnek idején felturta a hantot s a mikor hajnalhasadáskor

megindult az első ökrösszekér, az ökrök is, a szekeres is elbámultak,

látva a sirban a szent-lélek helyett – kutyacsontvázat.

Mig Pós kaczagott, Pandra boszusan mondotta, hogy a hasonlat nem találó.

Azután el akarta ütni az egész Ticzián-affairet és mesélt a

szobrászokról, kiknek ez időszerint nincs pénzök. Majd az Urmánczy

szalonjával hozakodott elő s az egész redakczió érdeklődve hallgatta.

Hát Pandra kereste a hatást, mig beszélt arról az előkelő szalonról,

melynek háziura és háziasszonya, bár a legegyszerűbb polgári családból

valók, mégis csak a mágnásokat látják szivesen. A szalon ajtajánál álló

bejelentő inas ábrázatja, versenyt ragyog az úrnője orczáival, ha egy

gróf vagy herczeg érkezik. Azután dicsérte az Urmánczyné szólásmódjait,

melyekkel vendégeinek adózik, s a melyekben a legfinomabb distinkcziók

jutnak kifejezésre. El is mondta őket egymásután. Ha egyszerű

polgárember lép a szalonba, legyen iró, vagy művész, csak igy fogadják:

»Jó napot uram!« Ha báró jön, már emigy szól Urmánczy asszony:

»Rendkivül örvendek, hogy eljött…!« Grófnak egy hanggal följebb dalol:

»Boldog vagyok, hogy láthatom!« A herczegnek már extázisban mondja: »El

vagyok ragadtatva, hogy látogatásával szerencséltetett meg!!«

És ismét hangos kaczagásban törtek ki mindannyian. Csak Halmos maradt

komoly, mig maga elé mondogatta:

– Milyen nyomor!

Karvaly megtoldotta:

– Milyen nyomoruság!

Kármán szellemesnek, a lap egy másik munkatársa nagyviláginak tartotta

az Urmánczy asszony distinkczióit. Pós érdeklődve kérdezte, vajjon mit

szólana ez a vendégszerető asszony, ha egyszer egy eleven király jönne a

szalonjába.

És Karvaly felelt nagy sietve a Pós Ákos kérdésére:

– Kétségtelen, azt mondaná: »Mindjárt meg fogok bolondulni… felséges

uram!« És azután még kétségtelenebb, hogy tépné a haját vad örömében.

A redakczió hahotáját a Vadházi megjelenése némitotta el. A »Nagy Világ«

poétája szomorúnak és levertnek látszott. Egészen halk hangon, mintha

teljességgel berekedt volna, hirdette:

– Márja meghalt!

És könny futotta el a szemét. A redakczió tagjai és vendégei is

megdöbbentek egy pillanatra. Csak Halmos nem jött ki a flegmájából. Az ő

lusta hangján szólott:

– Nem kell érzelegni. Manapság még a poéták is meghalnak.

Azután még jobban elterpeszkedett a bőrdiványon, behunyta a szemeit,

mintha ő is meg akart volna halni.

Vadházi valósággal gyászbeszédet tartott:

– Ime, halott a legnagyobb ember. Árván, elhagyatva, égett ki az a nagy

lélek, mely az embereknek érzett, mely az embereknek énekelt. Senki nem

volt a halálos ágyánál, csak én. És ugy költözött el, a mint csak a

legnagyobb ember válhatik meg a világtól. Azt mondta, ne hivjanak

orvost, mert nem akar küzdeni gyógyszerekkel a természet ellen, mely

barátja volt s a melynek mindig megadta magát. De szeliden arra kért,

hogy olvassak neki Petőfi és Beranger dalaiból, mikor érezte, hogy közel

van már a halála. Ugy látszott, hogy megkönnyebbül, hogy minden ereje

visszatér. Csillogás volt a szemében, fény, mint a milyennel nem birt

még haldokló ember. És abban a nagy perczben, a melylyel együtt mult ki,

minden ereje a hangjába fult. És szólott: »Költészet! te élsz örökké és

meg vagy ott is, a hová most elmegyek.« Azután meghalt, meg sem átkozva

azt az életet, mely oly rideg, oly mostoha volt neki. Kibékülve, ő

bocsájtott meg, ő, a kinek nem tudtak megbocsájtani.

Az ömlengéseire már senki sem figyelt. Hát Vadházi csak folytatta

magának:

– Mennyire fölül állott az embereknek, mennyire különb volt, mint

mindannyiok.

Azután úgy ment el a mint jött, senkit nem köszöntve De nem is törődtek

vele. A redakczió theoretikusa Laub Arnoldról beszélt, a ki nem

pénzügyér többé. Ödipusz hazament az ő kis mezővároskájába és novellákat

ir a vidéki lapoknak. Senki sem tudta, hogy tulajdonképen miért

hozakodik elő vele. De ő maga sem. Eszébe jutott, beszélt róla.

Ezenközben Krampusz akart irni a Márja János haláláról. Bevonult hát az

utolsó szobába, hol egyedül lehetett és ime megkezdődött a vergődése.

Szikkadt, terméketlen lelkéből egy árva érzés sem tudott feltörni s

minden erőlködése daczára, meg nem ellett az agyában még a leghalványabb

gondolat sem. S íme, ő irt arról az emberről, a kiben csak úgy égett az

érzés, a kiből csak úgy ömlött a fény, a gondolat, a ki tűz volt a

szivében, láng volt az agyában. Kármán aggódva nézett az órára. Már

estére hajlott az idő s mikor fog elkészülni az a gyászczikk? Bizonyos,

hogy Márja János föltámad odáig.

S mintha ez a mai nap a halálnak napja volna, jöttek sorra a gyászolók.

Egy fiatal hivatalnok, huszéves nejének az öngyilkosságát panaszolta.

Halvány fogalma sem volt, miért ölte meg magát a szeretett nő, a

barátjai mondták meg neki, hogy mást szeretett s tisztességes akart

maradni. Hát az ajtófára felakasztotta magát a nászfátyolával. Jött

kérni, hogy ne tegyék bele az ujságba. Talpig feketébe öltözött öreg

asszony fuldoklott, a mig elmondá, hogy a fia főbe lőtte magát.

Kártyaadósságai voltak, nem fizethetett s ő is tisztességes akart

maradni. Hát golyót röpített az agyába a szobája kanapéján. Könyörgött,

hogy ne vegyenek tudomást az esetről – majd eltemetik szépen, csendesen.

Egy fiatal orvosnövendék maga jött el megmondani, hogy meghalt. A

rendőrség végzetes tévedése volt, hogy letartóztatták tegnap –

valamilyen egyetemi lopás miatt. Az ujságok tele vannak az esetével. A

főkapitány ma bocsánatot kért tőle és szabad lábra helyezte, a miért a

detektivek tévedtek. Most már ki hiszi el, hogy ártatlan, hogy fatális

tévedésnek az áldozata? Ki fog vele beszélni? Elbukott, a pályájának

vége, még a szüleihez sem mer hazamenni.

Halmos meg akarta vigasztalni.

– Ne bánkódjék, manapság ugyis mindegy, akár tisztességes az ember, akár

gaz!

Erre aztán kitört a vihar, a szabad szó viharja. Gyűlölettel, átkozódva

beszélt mindenki. Ugy rémlett, hogy felszabadult az igazság, hogy

kivilágosodott minden elme s tisztán látott minden szem. És ennek a

viharnak az volt az éktelen disszonancziája, hogy a lap tendencziája,

iránya, összecsapott s ökölre kelt a munkásai kritikájával és

meggyőződésével. Vezérczikkiró tehetségtelen fabáboknak nevezte azokat

az államférfiakat, a kiknek tömjéneznie kellett az ujságban,

lángelméknek azokat, kik mint az ellentábor harczosai nem részesültek a

lap kegyében. És anathémával sujtották egyszerre a tömjénezetteket és

koszorút fontak a lehurrogottak homloka köré, undorral szóltak azokról

az eltévesztett és elkontárkodott politikai reformokról, melyeket a

lapban, mint az ország üdvét, megváltását bálványozták. Rablópolitikának

mondották azt a taktikát, mely rést keres a törvényben, mely jonglirozik

a szöveg kétértelműségével, s mely elsikkasztja a mások jogait, hogy a

maga hatalmát növeszsze általok. A gyűlölt, piszkos bálványt kirúgták

oda az első szoba padlajára és azok, a kik imádságot mondtak neki az

ujságban, most vihogva demonstrálták, hogy bűzös sárból készült, üres és

értéktelen. A szavaikkal belemarkoltak Magyarországba, melynek élete ott

zuhogott el az iróasztaluk alatt és felszinre dobta minden szenynyét,

minden salakját. Mintha nagymosás lett volna, került elő a politikai és

társadalmi élet minden szennyes fehérneműje. Azután megfujták a harczi

riadót az »Uj Magyarország« mellett, mely bátran tiporja, vágja a

fekélyeket, hogy egészség terjedjen a nyomukba. Mig oda voltak lánczolva

kopott iróasztaluk mellé, mig toll volt a kezükben, e lap nem

létezhetett előttük. Nekik is gyűlölniök kellett, hát gyűlölték mint

azok, kiket nem a tehetség, nem a tudás tett nagygyá és hatalmassá,

hanem kik boldogultak sivár lélekkel, gyűszűnyi agyvelővel, mert

összeköttetéseik valának, mert értettek az intrigához, mert alázatosak

voltak s mert czédává tették a meggyőződésök, mert a parancs vágóhidjára

mentek bután, mint a marhák, még csak nem is bőgve, de mosolyogva s mert

végre szeszélyes, szép asszonyoknak voltak a szeretőik. S úgy tudták,

hogy mindez a piszok fel fog robbanni, mert fel kell robbannia. A

változásnak, az újászületésnek nagy napja lesz ez, mint volt az, a mikor

először láttak keresztet ezen a világon. Nincs messze már, érezték a

levegőben és áhitozták mindannyian, maguk sem tudva, hogy miért.

A lap országgyülési tudósitója volt az új kornak legnagyobb apostola,

bár referádáiban a jelennek áldozott. Undorral és gyűlölettel tette,

hisz azoknak kellett tömjéneznie, a kik, mert nem származott előkelő

családból, örökös mellőzésre átkozták s kiüldözték a hivatalából. Minden

boszúja és minden keserűsége olyan helyet kerestetett vele, a melyből

üldözőit támadnia lehessen. Végig járta a szerkesztőségeket – s úgy

rémlett, hogy a legfrivolabb irónia vezeti, mert csak ott kapott állást,

a hol igaztalan zsarnokait kellett piedestálra emelnie. Végre is a

gyomra kezdett beleszólni a boszújába, hát dolgozott éveken keresztül,

agyával dicsérve, lelkével megvetve az üldözőit. Semmi nemes czélja,

semmi ambicziója nem volt többé, megadta magát a lemondásnak. De

mélységes, engesztelhetlen boszúja ott volt a szive legmélyén, csak

elfojtva, de nem megölve a kenyér által. Elbukva, koldulva, a saját

gyermekeik asztalától elkergetve akarta látni azokat az embereket, a kik

a jövője útját zárták el előle. Mint az éjszakán át haldokló beteg, a

pirkadást esengve, úgy tört elő minden szava a lelkének:

– Mikor fognak már akasztani?

És beszélt a többiek szivéből, a mikor a Nemes Ferencz korszakát

sóvárogta Ez jelenti az új, az egészséges Magyarországot, ebben lesz

máskép minden; és ez az utolsó álom, csalhatatlanabb a valóságnál.

És mig a tiszta jövőt sóvárogták, mig elmerengtek ábrándképeken, a

szennyes jelen és a nyomorúságos valóság mintha hirtelen beletépett

volna az üstökükbe. Az egyik soros lihegve tört be a redakczióba s

szólott hadarva, minduntalan belefulva a hangjába:

– Ismét rablógyilkosság a nemzeten. Megkoszorúzták a Henczi sírját!

Mintegy varázsütésre némultak el mindannyian. Zaj és izgalom fészke lett

a redakczió. Többen szaladtak az egyetem-térre, hol az ifjúság éjnek

idején fáklyák világitása mellett gyülést tart. Mások iróasztalukat

foglalták el nagy sietve. A hirt hozó soros is elszaladt. Az utczáról

zaj és zsibongás hallatszott fel a redakczióba. Száguldó lovak

patkócsattogása, kivonuló katonák rohamlépésének monaton kopogása

váltotta fel egymást.

– Éljen Magyarország! – kiáltották a tüntető csoportok.

A váczi-utczai ház udvarára kijött az egész nyomda. Több szedő futott a

katonaság után.

Azután a Pós Ákos czikke lett az első áldozat. Kármán leszólott a

metteurnek:

– Ki kell emelni a Pós czikkét! A Henczi sírjáról jön első vezérczikk.

Minden szedőjét tartsa itt az éjszakára. Mellékletet adunk!

A munkatársaknak is kiadta a direktivákat:

– Mindent röviden!

Krampusznak is odaszólott:

– Ötven sort Márjáról, nem lesz helyünk.

Tiz már készen volt az ötvenből.

Az utczán mind nőttön-nőtt a zaj, mint fergeteg a tengeren.

– Fel Budára! – orditotta a nép, a messze utczák visszhangoztak bele.

Kármán és a munkatársak a redakczió ablakaihoz futottak.

Az első szobában megszólalt a telefon. Rimánkodó csilingelésével mintha

hitta volna az embert magához.

– Nem megy ki senki? – kérdé Kármán türelmetlenül.

Hát Pásztor Endre sietett ki a telefonhoz. Mintha valamilyen ismeretlen

ösztön kergette volna. A gép kagylóit egészen a füléhez szoritotta, hogy

a nagy lárma daczára minden szót hallhasson tisztán és érthetőn.

Hirtelen odavágódott a gép szekrényéhez egy szó, egy jajkiáltás nélkül.

A rendőrség mondta volt a fülébe:

– Czittler Magdolna varrónő, esti hét órakor, lúgsavval megmérgezte

magát és meghalt. Tettének oka ismeretlen.

– Fel Budára! – dörgött az utczáról mind jobban, mind erősebben.